Turkáló

EXTRA MINŐSÉGŰ SZÖVEGEK INNEN-ONNAN!

Ebbe a turkálóba nem csupa hölgyek járnak, férfiemberre nem tekintünk úgy, mintha éppen valami illetlenséget készülne elkövetni. Nemtől és kortól függetlenül bárki beléphet, és a kedvére való kilós cuccokkal távozhat. Bőven van olyan minőség, mint amit a legexkluzívabb butikokban mérnek. Tessék válogatni:

Igazi nagylélegzetű, meditatív szöveg, ritmusára rá kell hangolódni, hibátlanul emelkedik, máris közeget váltunk, és átlendülünk egy másik időszámításba. Nem könnyű semmiségekről írni úgy, hogy ne laposodjon el a vers, de a mindenségről is nehéz úgy, hogy ne durranjon ki a pátoszlufi. Itt nincs egy gramm fellengzés, minden szög a helyén, világ jött létre…

ÁFRA JÁNOS
Zarándoklat a sziklához

Életünk nem más, mint kapcsolatok sorozata, az alábbi versek egyszerre nyers és nosztalgikus tónusban, tempós emberi hangon idézik fel egyes szerelmi viszonyok emlékét. Apró részleteket, de a legnagyobb, legemberibb rendezőelvek szerinti mintázatban. Szerencsés a torokszorító témától való elegáns távolságtartás, mely nem öli ki a fájdalmat, sőt, még jelentősebbé teszi, elemeli. Ezt leghátborzongatóbban az utolsó sor példázza.

NYIRÁN FERENC
Apróságok kicsiny tárháza

ünnep volt zárva tartott
minden kedvenc kocsmámba
sem tudtam beugrani pedig
nagyon rajtam volt a szükség és
az állomásra sem akartam
visszamenni útba estél hát
felhívtalak pedig három éve
hogy lefejtettem karjaid
és elindultam az ajtó felé
ha most ott kimész ide többet
nem teszed be a lábad szóltál
utánam a szőnyegen kuporogva
bólintottam és már az utcán töröltelek
a telefonomból de persze nem
felejtettelek el szerettem volna
pár percre felugrani hozzád mert
a helyzet kezdett vészessé válni
takarításra hivatkoztál a rumlira hogy
most nem alkalmas végül felfogtad a
helyzet további tarthatatlanságát és
a jól ismert kislányos hangon
csilingelve kaptam három percet
és egy puszit az arcomra ahogy
beléptem – még mindig ugyanazt
a fogkrémet használod amit
nálam szerettél meg s már megint
lötyög a vécéülőkéd amit utoljára
én javítottam… befújtam a rózsaillatú
légfrissítővel kezet mostam a rózsás
szappanoddal néztem magam a
hatalmas tükörben vajon milyennek
találtál három év után mindez oly
megmosolyogtató és meghitt volt
mint az apró
visszerek a lábadon

*

egy dög vagyok ugye kérdezted éjjel
a szkájpon én mentegettelek magadtól
de éreztem jobb rövidre zárni a beszélgetést
mert furcsa szorítást éreztem a gyomromban
s jött szépen felfelé másnap másodszor is
lementem hozzád megvártam míg
kiadod a jegyeket és elmegy a vendég
és akkor megmondtam amit úgyis
tudtál aztán már nem akartam visszafordulni
a művészbejáró felé engedj ki itt elöl
kértem kinyitottad szó nélkül a kisablakos
jegypénztári ajtót kiléptem az előtérbe
átfurakodtam a piros bársonyfüggönyök
falán felnyúltam a nehéz tölgyfaajtó
homlokmagasságban elhelyezett kilincséhez –
régi egyetemi ajtónyitásaim jutottak
eszembe amikor még meg sem voltál –
menekültem ki az utcára a szabadba
s csak reméltem hogy a szembejövők
szemében a szemerkélő eső
nedvesíti az arcomat

*

szerettem egy zacskóból enni vele
a típusnápolyit s ha elfogyott az
apró morzsát a szánkba szórni
mezítláb mászkálni a nedvesen
csillogó kavicsokon átúszni a
túloldalra kifeküdni a napra és
más közönséges csacskaságokat
művelni csókolózni hátratett
kézzel farkasszemet nézni s
belenevetni a szájába mert nem
bírta ki nem vésni nevét fába
iskolapadba de teleírni vele a
számtanfüzetet gólt rúgni nagyszünetben
az udvaron és lesni hogy látta-e
ölre menni érte a szomszéd
divinyi gyerekkel várni az ablakban
ha iskolába ment minden reggel
korán kelni és friss vajas kiflit
zacskós tejet akasztani a kilincsére
apró száraz mákoskalács véget lelni
a köpenye zsebében szerettem a pici
szemölcsöt a tarkóján és a combtövénél
állni órákig esőben szélben tegnap
a sírkövénél

Időnként be-betérek szemlézni Varga Julis blogköltészetét, olyan ez, mint minőségi pincészetet látogatni, mindig meglep valamivel, erre számíthatok,. Vagyis egyszerre kapok megbízható minőséget és egy kis szédítő váratlanságot. Fanyar és érzelmes, laza és komoly, fiatalos és kortalan. Az aforizma-rövidség veszélyes műfaj, de ő bölcsen és vagányan műveli, sokak örömére. Biztattam Julist, tegyen egy lépést az irodalom felé (pontosabban az irodalmi élet felé, mert az irodalomban már benne van), de berzenkedik, rejtőzködik. Pedig érdemes lenne… A címtelen verseknek én adtam kölcsön saját első sorukat. Mégis legyen mire akasztani a szöveget.

VARGA JULIS
Műtét után

A macskám a műanyag
búrától nem fér ki a
résnyire nyitott ajtón
a mancsával
feszegeti kicsit de túl
nehéz a fa meg az üveg
ha csak a fejét
ha csak a fejét be tudná dugni
kimászhatna az erkélyre
és ott a rácsok közé
nem tudná bedugni
a fejét az ivartalanítás után
megelőzési célzattal
fejére húzott antenna miatt

az én fejemen milyen
bura lehet hogy
nem férek hozzá
a nyalogatnivaló
sebeimhez

Giccs

Vidám mosolygós
porcelándalmata a szívem
vigyázzban őrzi a
neobarokk ülőbútort de
sosem ugat ha
lemorzsázod a kamu
perzsaszőnyeget fénylik
mint égen a csillag
belül meg
ott az a nagy üreg

Olyan rég…

Olyan rég nem
néztem tükörbe kezdem
azt hinni egy félig
üres füzet vagyok
amit véletlenül a
pacás oldalon
csapott fel egy
beszakadt körmű
kéz

Ha Pestnek lenne…

Ha Pestnek lenne
párnája
galambszaros tollal
tömném tele
de nem alszik sosem
csak szusszan kicsit
egy körúti cipőbolt
küszöbén

Mellém ül…

Mellém ül
egy szobor és tüzet kér
mintha nem lenne
annál természetesebb hogy
egy nikotinfüggő szobornál
nincs tűz

Sarokba támasztotta…

Sarokba támasztotta a
múlt a péklapátját
hitte többet nem kell
vele fenyegetni
de a jelent nagyon
el kéne verni mégis csak
a lapátot ette meg közben
a szú

U.a.

Lusta voltam
zuhanyozni de
tiszta ruhát vettem
lusta voltam
tiszta ruhát
venni de
zuhanyoztam

Egyik legkedvesebb költő-barátom, lelki társam nagyon szép szövege. Az egyszerűséget talán a legnehezebb megcsinálni, kerülni kell giccset, naivitást, megszépítést, nosztalgiát, vagy legalább mindezekhez érdemes óvatosan csepegtetni az iróniát. Anna itt a legelemibb eszközökkel élve, hajszálpontos tekintettel, higgadtan fogalmaz, épp annyi érzelemmel, amennyit a vers anyaga felvesz, elbír. Nagyon erős.

SZABÓ T. ANNA
A változás

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.

Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket –
itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.

A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.

Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.

Megrendítő vers magyaros tízesekben a gyászmunkáról, a gyász körüli munkákról, a múlttal, szülői házzal való számvetésről. Egészen régről szóló hang, ősi recitálás, egészen mai-tegnapi az érzés, a világ, szép és fájdalmas körben összeér a múlt s a jövendő…

ÁGH ISTVÁN
Harmadnap

Istenem, de nehéz hazamenni!
könnyebb lenne egymagamban lenni
remetének való téli házban,
ahol csak a gyász a szállótársam,
rejtőznék a ceremóniától
olyan távol, senki meg ne lásson,
fenyőparázs, álló falióra
indítana meditációra.

Jár az óra, muszáj hazamenni,
aki megszült, azt kell eltemetni,
hiába a halottkém irása,
míg a pálya nincsen végigjárva,
nélkülem csak elásnák egy kertben,
s visszajárna, mint a temetetlen,
mintha elment volna, mégis itt van,
nyissam, amit éjjelre becsuktam!

Megérkeztek álma koszorúi,
mennyi rózsa! mennyi földöntúli
szín szállott a barna koporsóra,
mintha máris temetőföld volna,
mégis visszahőköl, félrerándul,
esedezik, nem lehetne máskor?
beszél a pap, énekel a kántor,
mentsd meg Uram, az örök haláltól!

Közrefogjuk hozzáöregedve,
száraz szemmel nézünk a gödörbe,
sírnom kéne, ahogy az anyátlan
árvát sirattam a balladában,
régi képzet, gyászom valóságos
akkordokkal ébreszt méltóságot,
hogy a rög vad ütemét kibírjam,
amint lassan eltűnik a sírban.

Apám korhadt koporsódeszkája
darabokban bújt föl a világra,
szárítkozik vastag sugarakban,
aztán újra elvegyül a hanttal,
anyámat is magával ragadja,
temetés a gyémánt lakodalma,
megint együtt szólíthatom őket,
mint a szülőföldi anyaföldet.

Régóta szeretem Ács Jóska verseit, s most íme néhány nagy kedvenc. Magasra teszi a mércét, komoly bölcseleti tartalmakat házasít a mai szocio-környezettel, a kallódó nagyvárosi ember életérzéseit a nyugatosok kozmikus vágyakozásaival. Néhány régebbi, de mit sem kopott, sőt, mindinkább felfénylő szöveg:

ÁCS JÓZSEF
Indoklás

Megborzongat az ablakon behúzó sarkvidéki szél.
A művház mögötti fák közt peregve hull a hó.
Nem történik semmi, mégis hátrahőkölök.
Sok tízezer év iszonyata van ebben a képben,
Szorongó menekülés az állatok,
s a legvadabb állat, az éhség elől,
melegre, fényre vágyó, kóborló lények a pusztán,
fullasztó hózáporban didergő, halálra váró,
csapatától elszakadt, szerencsétlen pionír.
Hát ezért csináltuk ezt itt,
ezt a méreten felüli nagykabátot,
ezt a folyton lobogó, okos tüzet,
ezt a fészek puha melegét utánzó,
minden földi jóval kecsegtető burkot,
ezt a gigászi méhlepényt magunknak,
ezt a civilizációt.
Ezért állunk be tartóoszlopnak, fogaskeréknek,
ezért sodor magával, ezért sebez és csonkít,
ezért redukál és butít el, ezért hatol belénk csontig.
Mert rettegünk, félünk és fázunk,
mert sokkal öregebbek vagyunk, mint hiszzük,
mert emlékszünk erre az ősrégi hóesésre.

Csak a nyele

Csak a nyele vagyok valaminek.
Túlsó vége hol kotor,
a tengerfenéken vagy pince mélyén, nem tudom.
Néha tűzforró, néha nagyon hideg.
Csak a nyele vagyok valaminek.

Égnek tartott fáklya, gázláng-lobogás,
szénatűzben perzselődő oszlop,
mely maga se tudja, mit tart,
s tart-e még egyáltalán.

Létra vagyok, amin föl-le jár egy angyal,
ha érkezik, mindig megrándulok.
Bordáim recsegnek-ropognak,
és fájnak a lábnyomok.

Az a legrosszabb, amikor fölmegy.
Olyankor egyre türelmetlenebbül várom.
Utánanyúlnék, ha lenne hova.
Így inkább csak hagyom, hogy fájjon.

Ha lefelé jön, az maga a megkönnyebbülés.
De hogy szólna hozzám,
azt már nem remélem.
Nem kérem, vigyen föl magával.
Tízezer fokos tűzben égni? Minek?
Csak a nyele vagyok valaminek.

Óda a körforgáshoz

Véred úgy kering, mint nedvek a fában.
Erek? Gyökerek! Hisz húsod a talaj,
éltetőd ölel, beléd kapaszkodik,
markol ágbogak sűrű hálóival.

Nem te nősz fel: benned sarjad a világ.
Nem a gyorsvonat mozog: a táj suhan.
Lélek mozgat téged? Fújtatót a szusz?
Ptolemaiosz vagy, aztán Kopernikusz.
De tudatod tükrét sohasem látod:
ha látnád, nem látnád benne a világot.

Nyüzsgő-hemzsegő rákocskák a vízben:
élet után kapar mindegyik kis láb.
Ha értő füllel hallgatja az ember,
mit fecseg most a felzaklatott tenger,
egyetlen dalt hall csak mindenek felett:
hogy élni kíván, s megmaradni minden.

A kidőlt akác tövében látlelet:
a fatörzs alatt is forr a hangyaboly,
mintha csak forró olajban mákszemek.
Nagy nyomáson, lenn, a tengervíz alatt,
vagy roppant hidegben, túl a sarkkörön,
ugyanaz a forrás tör fel buzogva,
bennünk is ott zúg mérhetetlen sodra,
mert ereinkben együtt fut a vérrel,
akárha csak egyetlen szív dobogna,
egyetlen hatalmas ősi szerv, amit
a Nap lüktető melege nevelt fel,
s most él a Föld felszínén sokszorozva,
száz meg száz csicsergő madártorokba
írva e mindig változó dallamot.
Valamennyi sejt tiszta emlékezet,
s bár magad se tudod, hogy hová vezet,
öntudatlan, mert nem tehetsz mást, ha élsz,
mi beléjük van írva, azt követed.
Hiszen a százéves tölgyfa is több, mint
száz esztendős! Sokmillió év liheg
bordáid lassan táguló terében,
mert ős-szörnyek laknak: minden szerved az.
Nincs min kétségbeesned. És nincs vigasz.
Isten teremtette őket? Nincs szavuk?
Isten szól így hozzád: bennük s általuk.
Sok-sok forrás táplálja létezésed,
hogy élvezhesd tulajdon működésed,
élvezd csak, amíg még élvezheted:
a pusztulás ott van, mindenben elosztva:
közelebb hozzád, mint a lélegzeted.

Lélegzetelállítóan bensőséges vers egy nagyon kedves volt tanítványtól. Ritka erővel, nyitottan, egyszersmind diszkréten beszél a testről, s közben nagyon is szellemi. Hát, le a kalappal!

GUNDA-SZABÓ DÓRA

Meddig tágul egy női test?
egy André Kertész distorsio verslenyomata

Párizsban már tudtam és tudtad
Az ablakban órákig fényképeztél
Legyenek rólad képek még – mondtad
Mielőtt eltorzít a szülés végképp
De a régi ablak egyenetlen üvegén
Mint műtermi torzítótükörben
Mégis megnyúlt a vékony fényalak
Leginkább erre emlékszem
Minden más homályos maradt
Mert élesen a bizonytalant láttam:
A test képlékeny terei, mint a jövőnk
Életünk ki-és be-nem teljesesedései
Egy üresnek tűnő képtelen város fölött
Akkor, Párizsban, világunk közepén
Hallgattunk mindenről, ami lényeges
Csak leképeztük a tudat merevlemezén
Hogy meddig képes tágulni a női test.

Régen történt, azóta lett otthonunk
Az izmok, hús és bőr visszaálltak
Nem is látszik semmisem rajtad
Mondták sokféleképp, akik láttak
Persze, utólag a terhes vagy áldott
Az élet egy-két pillanatfelvétele
Az elnyúlt reggeli árnyék behúzódása
Majd lassú kapaszkodása estefele
A természet mindig komponál vele
De az üres méhben ott a nyoma
Egy gyermek átmeneti rejtett otthona
– Bár már én is csak homályosan
Ha előkerül egy-egy terhesruha –
De hogy múlhatna el alaktalanul
Az átalakult test alakzata?

Hiszen itt-ott meglátod néha még
Minden torzít, ami nem sima
Üvegek, szemek, víztükörkép
Az emlékek homorú térsora
S ő is nő, nagyobb a keze, a homloka
S már van méhe, és van ujjlenyomata
Mert a mindenségből való térfoglalás
Egy örökre szóló árnyéklenyomat
Terek, utcák, házak, utak
Belső város térképe a hasfalad
Már tudod, az élet nem árnyjáték
Mert mindennek megvan a helye
Már képes vagy feltenni a kérdést
Hogy meddig tágul egy női test
És hol is van az élet közepe?

Három jó kis látomásos szöveg, múltbeliek, álombeliek, képzeletbeliek, melyik hogyan. Talán egyszerre több regiszter is időnként. Kiszolgáltatottság, ismerősség, idegenség kavarog bennük, jó kis koktél.

GARACZI LÁSZLÓ
(ahogy húznak el)

gyerekek vagyunk és sok pénzünk lesz
mert kitaláljuk a sorsoláson a számokat
tudjuk hogy a fehér gömbök mit rejtenek

fehér limuzinnal megyünk végig a parton
balra a kék tenger jobbra a sziklafal a várral
jártunk már itt de mivel a szüleink még nem

magyarázzuk az óvárost és hogy hol a vécé
a várfalban a klastromkert mellett és a főtéren
visszafordulunk a szállás felé egy fagyira

lili ügyesen ipszilonozik a szerpentinen
szüleink a hátsó ülésen a romokat nézik
gyerekek vagyunk és nyaraltatjuk őket

pár napja évzáró után az iskolakapuban
jöttünk rá hogy átlátunk a sorsolási urnán
aztán a szünidei tervekről beszélgettünk

az éjszakákról mikor álmosan ágyba bújunk
és nézzük a plafonon mozgó fényeket
ahogy húznak el az autók a szemere utcán

a tervek szerint keddenként fogunk találkozni
és a csősznek felajánlott jelképes összegért
a ráccsal körbevett dühöngőben csókolózunk

már csak mi ketten vagyunk az iskola előtt
mert minden a könyvek a tollak a kék köpeny
a tornazsák a rajztábla szét volt szórva a földön

mondom hogy menjen nekem még dolgom van
és ő elindul az alkotmány utca felé egyedül
én pedig egyenként összeszedem a cuccaimat

(te meg ott)

fekszem a járdán a pénzjegynyomdánál
fiatalok jönnek a markó utca felől és biztatnak
hogy igyak valahol még egy pohárral
pedig nem ittam egy kortyot sem egész éjjel

és már csak a téren kell átvágnom
de elfáradtam te pedig előre mentél
a teret közben átépítették sok zöld fa és bokor
és a mesterséges ám annál természetesebbnek

tűnő műmocsár amibe bokáig süllyedek
és csak nagy nehezen sikerül átgázolnom rajta
a sakkasztalokat is áthelyezték
kőlapokra tett kopott fatáblán sorakoznak

a fekete és fehér bábuk a ferde hajnali fényben
félbehagyott elhalasztott csaták
a kapuban meg valami költöztetés zajlik
bútorok állványok nagy összevisszaságban

felvonulási terület mészfoltos építési anyagokkal
ott áll köztük az asszony és én mutatom neki
nézd a sakkozók itt hagyták a tegnapi állást
de ő csak az állványokat és a bútorokat látja

mert valami hasznos tárgyat mindenképp
ki kellene menteni és fölcipelni a lakásba
nem figyel rám pedig milyen mesés fordulat ez
a sakktáblákkal és hirtelen haragomban

és tehetetlenségemben beleharapok a karjába
csak az utolsó pillanatban állok le
és nyitom ki a szám mielőtt átszakítanám a bőrét
és akkor végre észrevesz lassan rám néz

csodálkozva elhallgat
szeme lassan megtelik könnyel
harapsz kérdezi sápadtan és a márványfalhoz fordul
jelezve hogy mostantól nem kíván velem foglalkozni

belekapaszkodok a kabátjába rángatom
de képtelen vagyok az érdeklődését fölkelteni
egyszerűen nem tudja megbocsátani hogy vagyok
te meg a lépcső tetejéről nézel rám

(makett)

az előszobában jövök rá hogy ez nem a mi lakásunk
ugyanaz de nincs gázóra szőnyeg fogas tapéta

csak az elvont szótlan közömbös térszerkezet
elnagyolt vázlat az éltető és szagos részletek nélkül

a nagy sietésben hogy minél előbb hazaérjek
a gólok a lányok a vacsora járt a fejemben

rossz helyre nyitottam be a harmadikon
motoszkálás tevés-vevés motyogás hallatszik

várom hogy kijöjjön onnan az a szuszogó lény
meglássam a jövőt egy régi másolatban

Hej, ha az ifjak odacsapják, márpedig odacsapják keményen. Sarkukat a betonhoz, fejüket a falba, öklüket az asztalra, csak úgy táncolnak a poharak. Igazán férfiasan haragos, dacos, mégis rezignált két vers evilágiságunkról…

Dobai Bálint
HA BARÁTOMNAK…

Ha barátomnak hívtalak,
a kincstáramon nincs lakat,
vigyed, mi kéne, hisz tiéd,
panaszold mások hisztiét,
ha bárkit ütnél, engem üss,
ha felragyognál, rám ne süss,
amikor hullni tervezel,
borom, pálinkám megkezel,
házamban tiszta ágy fogad,
kialszod minden átkodat,
ha elfelejted önmagad,
a lényeg bennem megmarad…

Ez volt a szándék, el ne hidd,
én döntöm romba elveid,
ha botlottam, estél velem,
ha égethetlek, élvezem,
ha nem volt pénzem, hívtalak,
a nődet vittem, nincs harag,
lelépek, hogyha bajba jutsz,
akasszon érted más bajuszt…

Egy hírem van, talán tudod,
vigyázz midet hová dugod,
hisz te sem voltál több soha,
csak bűneim lyuksógora.

AZ ÉN KIRÁLYSÁGOM

Az én királyságomban
nincs demokrácia,
sem nemzetszabdaló,
elvakult, vad pártok,
egység van és közös akarat,
funkciók és szabad emberek,
jaj, az én királyságomban.

Az én királyságomban
egyeneshátú a diplomácia,
nincs lobbi és prostitúció,
erő van és szolgálatkészség,
titánba mart elvek és
kotont alázó rugalmasság,
jaj, az én királyságomban.

Az én királyságomban
mindig telt a kincstár,
sohasem tartozik,
nem szívkodják senkik,
mindenre jut elég,
senki sem kap többet,
jaj, az én királyságomban.

Az én királyságomban
szabad a gondolat,
teret kap a rossz is,
de csak tanulságul,
jog van és igazság,
szeretet és béke,
jaj, az én királyságomban.

Az én királyságom
ezért egyszemélyes,
ezért öl meg engem,
ezért nincs a Földön,
jaj, az én királyságom.

Erős vers párkapcsolatról, kiszolgáltatottságról, hatalomról, szaggatott és indázó, a metafora két szintje szédítően játszik egymásba. Jólesően keveredik idegenség és intimitás, fájdalom és megaláztatás, no meg még annyiféle érzelem.

Pallag Zoltán
BÁTHORY UTCA 8

Ez a nő aki mellettem áll a buszon
felém hajol szája nyílik ez aki kissé
rám szuszog ez nem te vagy ez a nő máris
a címemet kéri mondom Báthory utca 8
leszáll velem lehúz magával és marad szóval
ez a nő nem te vagy kicsit beszél velem
bedob egy félmosolyt ebbe a tél végi ár-
leszállított szürke délutánba
amelyből úgy hiányzol
mint ebből a nőből a könyörület
kabátujjáról a karszalag
diákigazolványomból a bérlet
persze nem ettem meszet hazudok
Báthory utca 8 mondom ahogy neked szoktam
(a Münich Ferenc cuccával is eljátszottam)
jaj úgy hazudnék neked olyan rohadtul
hiányzol ideképzelem az arcod az Astoriára
ezek alá a vörösre festett zsíros tincsek alá
ennek a nőnek a hurkás nyakára
hogy magabiztosan belehazudhassak
akárha neked hisz tudod nem tudom
mással elképzelni egyedül veled
veled
egyedül

Most túrtam, de szép! Nemes lejtés, csendes igazságok, jóleső ismétlések ritmikája, és egy kis keserédes, fájó rezignáltság, akárha félrebillent fejű Krúdy járna újra járdáinkon. Persze szikár, pontos versmondatokkal, maian. Mindent a tévedés motorja hajt? A nyugtalanság?

NÉMETH BÁLINT
A tévedés motorja

Ments meg a közlekedéstől, uram. Ma még ne
hatalmasodjon el rajtam a helyváltoztatás sürgető
kényszere. Ne akarjak folyton ott lenni, ahol nem
vagyok, és élvezzek egy kicsit ott lenni, ahol vagyok.
Különben eltölt a nyugtalanság, autóba ülök vagy
biciklire pattanok, bár vállalkozásom rendre balul
üt ki – önhittségem zsákutcába vezet, önfeledtségem
fellazítja figyelmem, és a gumi máris lemondóan szisszen
vagy összetekerednek a küllők, miként a kígyózó
sorok a metróaluljáróban, ahol oly végzetesen gabalyodik
egymásba érkezés és indulás. Hova is szaladhatnék
a közlekedés elől? Hisz még a kihalt utcák mélyén is
meghallom, ahogy a kövezetet horzsolják a messzi bőröndök.
Az embert a tévedés motorja hajtja, ez a motor tereli
az első arra járó buszra, hiába, mert a busz prüszkölve
megbokrosodik, vagy a repülőtér felé a piros lámpánál
az ajtók hirtelen felpattannak, és egy külföldi házaspár
ijedtében leszáll. Kis ideig tétováznak, majd lassan,
imbolygó léptekkel indulnak el a holdbéli tájon.

Két szép, régebbi vers egy nagytudású, finomhangú fiatalembertől. Formával kacérkodás, szóalakokkal babrálás, tűnődő egyszerűség jellemzi, jó kis elegy. Versek, melyek táncolnak a sanzonhatáron, és terükbe visszhangosan szűrődnek be mai rontott, roncsolt nyelvünk visszhangjai. Egy biztos, a látszólag tradicionális megszólalás ellenére sem olvastam még olyan verset, mely sajt-fondue-höz hasonlította volna a szerelmet.

FEKETE RICHÁRD
meghasadt szonett

lassan húsz éve mélázok ezen
ha fáj az élet újraverselem
így megkötik a pincemély szavak
a verssorokba olvadt vágyakat
hiányomat kitölti mint a fény
a gondolatok közti oxigén
s amíg az éjbe visszatévedek
hanyatt fekszik köztünk a képzelet
és íme itt egy újabb alkalom
– haja szövését rímekbe fonom –
Hölgyem, e forró, meghasadt szonettben
Ön módot ad hogy újra elkövessem!
Hogy megkövessen, körbemártogassam
a verssorokba olvadt önmagamban!

hol vagy

elmondanám de nem vagy itt
hogy hol vagy tán te sem tudod
a nap sötét az éj vakít
és elfogynak a nappalok
s az égre rajzolt utak is
a horizontban vesznek el
a háztetőn egy úr hamis
hangon szerelmet énekel
s míg becsusszan a fény alád
a dallam idő s térközi
vágyból szőtt ritka fonalát
a némaság is átszövi
szövök én neked szöveget
szöszöset szőröst szőtteset
inget fonok rád hangtalan
ringó inget mely adva van
mint szökésre adva az ég
ha szárnyunk nő a kéz helyett
felrepülünk a napra még
és aggatunk rá rendjelet
s nyáron a napra költözünk
kiáltozunk az éj után
és némán tátog közöttünk
egy úr üresen és bután
mint megmerevült állat
hol rám talál a véletlen
ott és azon az éjjelen
majd én is megtalállak

Kapolcsi gyümölcsök, és milyen édesek! Tavalyi versíró műhelyem következményeképpen az egyik kedves hölgy verseket kezdett írni, nem is akármilyeneket! Szinte észrevétlen ritmika, fanyarság, illúziómentesség, tűnődés, áhítat… ezek legjobb koktéljainak összetevői! Tessék megtekinteni a legjobbakat, nyomdafestékre, ízlelgetésre méltók:

POSGAY ESZTER
szürke fegyverszünet

mindegy hogy mit mondtál
és az is teljesen mindegy, hogy mit mondtam én
szédülő fejem a tenyeredbe hajtom langyos
leheletedtől borzolódnak karomon a pihék

Tükör

A buszban ringatózva
Vagy inkább zötykölődve
Nézem, hogy tükröződik
Arcom a plexilapban

Ki ez az öregasszony
A szája sarka ráncos
És fénytelen szemével
Kutatva nézelődik

Nem sok közöm van hozzá
A télvégi lucsokban
Az utcaszélen álló
Rajzos fák érdekelnek

Veszprém és más is

Napfényes délutánon
az otthonos kis utcák
a Séd-völgy oldalában.
Rajzoltam házat, kertet

Amerre éppen jártam.
A hegy alatt egy térről
a várra látni szépen
leültem hát a földre

És csöndes figyelemmel
próbáltam megragadni
ami megfogott engem
kőszirt és házak együtt

Egyszerre mellém lépett
egy kisfiú a járdán
Nem beszélt, csak mosolygott
és érdeklődve nézte,

Hogyan áll össze éppen
fekete tollvonásból
a vár ott fenn a sziklán
a fényből és sötétből.

Nem szólt se ő, se én sem
Jó délutáni csönd volt
de mégis úgy éreztem,
hogy mi megértjük egymást

*
Másnap a várba mentem
rajzolni és csodálni
és amikor kiálltam
a kilátóteraszra

lenn éppen ahol tegnap
a járdaszélen ültem
állt egy fehér hokedli.
Megdöbbentem, hogy biztos

nekem van odatéve…
Akkor kijött egy asszony
és felmászott a székre
Ablakot kezdett mosni

*
Azóta is csak várom
hogy valaki kirakjon
nekem oda egy széket
és jól megértsük egymást

Ím átértem

Ím átértem a túlsó partra
Most már itt lesz az otthonom
Bár áthoztam fogam közt tartva
Leteszem terhem elhagyom

Nem kínoz már az álmatlanság
Jól alszom ha nem is sokat
Nem számolgatom reggel a si-
keres alvásciklusokat

Egy ötvenes nő mit akarhat
Élek csendben ahogy lehet
Hétköznapi ügyek sáncolják
körül a hiányérzetet

Szinte divatja van ma költészetünkben a hazáról való beszédnek. Jó, nagyon jó, mert sokáig volt valami illetlenség-íze, valami publicisztikus alkalmiság az efféle szóban, a profik klapanciaköltőknek engedték át a terepet. Jelenleg ennek a területnek a visszahódítása folyik, néha józanul, máskor indulatosan, nyilván a heves közhangulat függvényében. Mégis úgy érzem, gyógyító ez a folyamat, még ha a kapcsán folyó kerekasztal-beszélgetések, nyilatkozatháborúk olykor fölös habverésnek tűnnek is. Mindenesetre itt egy újabb remek szöveg, és ennek örülhetünk…

VÖRÖS ISTVÁN
LX. zsoltár
A magyarokhoz

1 Én, a zsoltárparazita,
repedtfazék hangomon
ezt éneklem:
2 Mikor harcoltunk
a szerbekkel,
a románokkal,
elvetettél és felnégyeltél minket.
3 Mikor harcoltunk
az osztrákokkal,
az oroszokkal,
veszni hagytál,
de fölmagasztaltál minket.
4 A két múlt században
két nagy szabadság-
vesztő harcunk volt,
és hálás érte a világ.
5 Mert a szabadságot
néha – valakinek –
látványosan el kell
veszítenie, hogy többen,
mint a valaki, lassan,
lépésről lépésre
tudatára ébredjenek
a sajátjuknak.
6 Megrendítetted az országot,
sokfelé szakasztottad.
Amikor az akár le
is győzhetők ellen
fordultunk, sárba löktél,
úgy vesztettünk,
amikor a legyőzhetetlenek
ellen, a vereségben
nyertünk.
7 Nehéz dolgokat
láttál velünk,
borral itattál, hogy
mással is lehess.
8 Add meg egyszer már
nekünk a belső
győzelem megaláztatását!
9 Jelző nélkül le se mertem
írni azt, hogy győzelem.
10 A magyar pusztában
mondta Isten:
Örvendezzetek, kiosztottam
délt és nyugatot.
Bécs csak egy kapu, lépjetek be!
Velence az én mosómedencém.
Berlinben az egyszerű életet tanuljátok,
Veronát értetek énekelem meg.
Amszterdamban ismerjétek meg
végre a nőt, Párizsban a férfit,
Rómában a helyettesemet,
Londonban a világot.
Lisszabonon át meneküljetek előle,
Compostelán át előlem.
11Kicsoda vezet engem
az erős városokba?
12 Hatvan éve egy
focimeccsen siránkoztok.
13 Kilencven éve azon,
hogy maradt egyáltalán
országotok.
14 Az én népemnek
2000 éven át nem volt.
Akartok hát a kedvenceim lenni?
15 Istennel győzedelmet
vesztünk, ő tapodja el
bennünk az ellenséget,
az indokolatlan
és az indokolt gőgöt.

Egyszerű verset írni nem egyszerű. Tömör is legyen, lényeges is legyen, kiszűrjük a zavaróan túlzó gesztusokat, melyektől elsüllyedne. És találni kell egy zászlóshajót, egy olyan sort, amely szinte az egész helyett beszél. Jánk Károlynak sikerült… Mert egy hároméves már tartalmazza a felnőttet és az aggastyánt, egy tányér rizs pedig egész Angliát. Vagy Kínát… Fiam, ne játssz az étellel. Vagy az élettel? A szerző szerencsére nem vette figyelembe ezt a régi-régi intelmet.

JÁNK KÁROLY
Kirakni rizsből Angliát

Kiraktam rizsből Angliát.

Vagyis a maradék rizs a tányéromon
amit villával szétlapítottam
Anglia formáját vette föl.

Enni, inni, aludni, járni. Nem olyan
nagy dolog. Megkérdezni a háromévest:
megetted mind a tejberizst?
Játszani, késődélutáni fényben.

Kirakni rizsből Angliát.

Jáj, ez a Balázs, mekkora szép vers már! Filem hallatára olvasta be a rádióban. De ketté is állt a filem. Ingerkedő, finom, szép és komisz, szóval ami kell. Szerepelhetne benne Oszama Bin Láden vagy Van Gogh, de nem szerepel, csupa puha fehér tiszteletreméltóság, kis nosztalgikus népkarakterológia (hja, kérem, hát hogy néz ki onnan Pannónia, ezt mondta, ugye, prego?), és persze homályos, szinte misztikus csók egy taxiban. Kit érdekel, hogy a költő járt-e Rómában… De sok sanda szépelgést hoztak haza onnan más poéták! Kit érdekel, ült-e taxiban, kapott-e csókot? Nyilván azt, akitől kapta. Mi meg örüljünk ennek, de nagyon!

SZÁLINGER BALÁZS
Audiencia Benedeknél

Atyám, te ősz vagy és tiszteletreméltó,
És a csodákhoz Rómában közel állsz,
Ha szólsz, ólomsúly gurul szét a világban,
Nemes szívedben nem tör utat a láz,
Jól tartanak, s itt orvoshadak vigyáznak,
A szolgaságod mégis a legnagyobb,
Bölcs vagy, türelmes, te mindenek tudója,
Hát mit lépsz arra, hogy szerelmes vagyok?

Hogyha fölállunk, igen, atyám, segítek,
Aztán kinézünk együtt az ablakon,
Látunk egy régvolt, rettegett birodalmat,
Amit átvenni megvolt az alkalom,
Isten nevével ajkukon építették,
Örökké tették annyi- meg annyian,
Igen, de hol van ez attól a csóktól,
Amit én kaptam tegnap egy taxiban?

Atyám, ha meghalsz, én is sírok talán,
És templomokban akasztják ki a képed,
Míg engem aznap kétszázan, vesztesek,
Hozzám hasonló szarháziak idéznek,
Én csak matattam az örök könyv felett,
De már tudom, hogy elmúlok majd a nyelvvel,
Míg te dönthettél: a könyvben benne vagy,
S ahol eldőlsz, az örök időkre szent hely.

Ahol én éltem: cserélődött a nép,
Mikor szavam volt: sosem volt benne ólom,
Mégis hiszem, hogy a közös ismerős
Jézusnak tetsző az a tegnapi csókom.
S atyám, megkérdem még tiszteletlenül:
S vigyázz, a válasz mindent más fénybe vonhat:
Nem az az áldott, ki jelentéktelen,
S Urát keresve embertársába olvad?

Felujjong az ember: csőposta jött, a feladója harminc felé ballagdáló ifjú ember, a versek pedig nemes egyszerűséggel fogalmazva bitang jók. Valaki, akinek kész a hangja, van mondandója, de nem rágja szánkba, van arányérzéke és formakezelési készsége, finom iróniája. Fülig ér a szájam, íme egy kész költő, most már csupán az a fránya kitartás, megszállott konokság kell, fület viasszal bedugni, nehogy szirének dala eltérítse saját útjáról! Jó szelet, kapitány, üdv a fedélzeten!

DEZSŐ MÁRTON
Veronika megdicsőülése

Veronika meg akar kapni
de magabiztos fehér fogai
sem tudják bevilágítani
huszonnégy királynőm homlokát.

Mielőtt összefüggéstelenül
abbahagyja a fogmosást,
Veronika megüzeni:
Az erdőből eltűntek a gallok,
illetve Franciaország
kétszeres Európa-,
és egyszeres Világbajnok.

A futár Alexandriába siet,
ahol filmstúdiót alapít,
és a meteorológusokra,
valamint kedvezőtlen
befektetői hangulatra panaszkodva
idős korában meghal.

Így visszatérünk Rómába.
Itt a klérus magas koleszterinszintje
miatt csak Néró aggódik;
Néró, aki ezt „A papság egészségi állapota”
és későbbi ,„A papság egészségi állapotáról”
című zenés-játékos tanulmányában
sem képes alátámasztani.

Időnként persze felidézem Veronika
kifogástalan fogsorát.
Ilyenkor nyilvánvalóan kihajolok az ablakon,
majd minden különösebb ok nélkül
úgy maradok.

Légy híve

Nem rendülni meg
értelmes beszéden,
forradásnyi szájjal, tétlen
szemekkel hagyni.
Minden kezet visszaadni.

Nem mozdulni meg
hiába éget is a Nap,
teremj füstölgő csontokat,
ha már húst nem teremtél.

Ahol törvény nincs, csak bírák,
ott asztalokra irka-firkát
ne rakj.

Maradj árnyékod előtt,
és az, mint számító szeretők,
mögötted marad.

Lát az ember

Lát az ember. Látja magát
mikor a dolgokra tekint,
nevet ad és felmondja
hozzárendelés szerint.
Máshogy beszélnek a kutyák,
de nyelve van a szélnek,
és néma kavicsokban is
felsírnak a repedések.
Egyedül csak mi tartjuk
szavainkat ilyen nagyra,
milyen fülledt is a csend
mindenektől elhagyatva!
Lát az ember. Talán tudja
egyszer ő is megvakul,
sötét lesz és sorolja
bűneit számolatlanul.

Ingám ha végleg

Ingám ha végleg lekonyul
ki lesz helyettem beton úr?
Álmában ki emel sátrat?
Ki szakít nadrágszárat?
Jótékonyságból a rozsda-
lyukakat ki feni ki sorba?
Ha félhatba megyek teveled
ki fürkész sóvár szemeket?
S kinek lesz ugyanolyan drága
a szomszéd elhanyagolt lánya?
Vérem ha végleg elapad
mi feszít húson falakat?
S ki rak, fogam összezárva
égszínkék tablettát a számba?

No, mit talál az ember nem másutt, mint az egész közelben? Hát egy fiatal erdélyi költőt, aki éppen tőlem két falunyira, Tinnyén él. Nem szégyen az, Kossuth Lajos is lakott arra, emléktáblája is van. Évődő, tartalmas verseket írogat, mértékkel, de értékkel, tele mindenféle burkolt és kevésbé burkolt, ádáz irodalmi célzásokkal.

DOBAI BÁLINT
Ananászhéj

Útra kelünk. Megyünk a Boltba,
Közös kasszánkon háborogva,
Két meggyűrűzött divatgalamb.

Új rablói vannak a Lének,
A rádióban új az ének,
Szólnak a csókos ütközetek.

Félünk a Létől, most már félünk,
Konzervgyümölcsön éldegélünk,
Otthon fogyasztunk, szerelmesen.

Az olcsóbbik ananászt vesszük,
Vadul egymás szemére vetjük,
S egy félrenyelt héj lesz végzetünk.

Kháron szükös ladikjában

Kháron szűkös ladikjában
veszekednek a költők
imbolyogva, összezártan:
Nőről szebbet ki költött?
Egyik vénülő kezével,
másik lenge lánnyal érvel,
danaidál a harmadik,
tőlük zeng a kis ladik.

A vén révész még nyugodt, csak
sovány fejét ingatja:
a talány, mit szóba hoztak,
ősibb, mint az ő atyja.
Mi a nő? És mi a szépség?
Nem látják, hogy nincsen mérték,
mi a választ meghozná?
Minek szólnak még hozzá?

De a költők: viszonyulnak,
melyik jobb, mint a másik,
s ha mérték kell, visszanyúlnak
Aquinói Tamásig.
Kháron végül dühbe gurul,
s amíg ezek céltalanul
lőnek, mint a parittya,
ladikját beborítja.

A slam-poetry beköszön, itt profi költő műveli, a cím BP kezdőbetűi sokat sejtetőek, majd végigáramlunk tesztanyagként a város ereiben, végigáramlik rajtunk, remek keringést mindenkinek:

SIMON MÁRTON
British Petrol

Budafok, Tétény, Móricz és Csepel-Háros
Ferenc, József, Lipót, Teréz meg Erzsébet város
Gellért, Feri, Szép és Német, Kovácsi és Solymár
Bosnyák, Hősök, Város és Nép. Na hol voltál, hol nem voltál?

Ez Budapest, az a fő, talán tényleg jobb Pécs vagy Szeged,
de neked ez a város, ez a sors, ezt nyerte a sorsjegyed
Romkert Gettó Rózsadomb a Riótól a Ráckertig
olyan mintha cinkelt lenne, de kaparhatod bármeddig
Ez a város egy Herendi, csak nem látod a lomtól
Pest félálom-barkóba, ami önmagára gondol
Budapest Ádám és Éva, épp almatortát esznek
egy keresztrejtvény, ahol minden megfejtés az, h „b.meg„
Pest végtelen pasziánsz, és a gép csal vagy 100 éve
Pesten csak amit elejtesz, az kerül a helyére
majdnem Kasszandra, hiszel neki, pedig mindig téved
Pest az utolsó pohárra a legelső érved,
Pest egy Instant Kőleves, Mumus, Szimpla, Szóda,
Pest kettőfélben benne van 96 óta
Mélypont a Gödörben, Dohány, Fény és retró
a 2070ben átadott négyes metró
Pest kínai tetoválás, ne kérdezd mi, elég a látvány
mert maximum tavaszi tekercs, bár azt hitted, h őszi sárkány,
Pest egy celeb, aki egyszerre két mozgássérült helyen áll,
Pest egy megőrült nyugdíjas, valami királyról kiabál
a Duna gyöngye, szép, színes, szecessziós gésagolyó
két tucat bronzcipő, és két tucat nosztalgia hajó
Kossuth térde, Blaha Lujza, szeles Moszkva, vérmező
Pest egy valaha legendás, ma már csak rákos rendező,
Pest szavazás, dönt helyetted, hiába tartózkodol
a szabadság, ami hatvan éve összesen egy darab szobor
Pest kétmillió főszereplő, és ki tudja, mi még
egy Mundruczó rendezte Terminátor 2 remake
Pest egy öreg, gégemetszett, hazudozó koldus
de akkoris adnod kell neki, hogy nyugodtan alhass
Pest egy nagy üveg lekvár aljában elbújt szilánk
egy eretnek időjós, akit kitagadott Aigner Szilárd,
itt mindenki jobban tud és kicsit jobban gyűlöl
itt te is túlélsz, bár nem látod a parkot a fűtől
Pest szétszakadó szatyor, kevés vagy, hogy elbírhasd
egy 13 éves kurvára spóroló kisnyugdíjas,
egy keleti aluljáró, ami sehonnan visz sehova
Pest a Krsna, ZP, KP, LMP, Stex, Jehova

Itt voltál boldog. Hajnali panelerkély 10 éve, Rákoskeresztúr,
itt kerülgetted a kutyaszart, sétálva éjszakákon keresztül,
paráztál a nyugatiban hogy megkéselnek párszor,
voltál éjjeli városliget, tó, állatkert, sörsátor,
nézted a sötét Városmajort sokáig, félmeztelen
kikezdett veled egy 60 éves nő a hetvenégyesen
hallgattál tesco-s nejlonszatyrot zörögni a Citadellán
elsétáltál rohamrendőrök közt, a kutya se figyelt rád
vártál nőt Móriczon, Moszkván meg a Jászain sokat
néztél mindenkinél magányosabban Jóbarátokat,
locsolgattad más virágát, ettél ingyen és túl drágán,
benézett ablakodon a vár, a hetedik ker., meg a sátán,
túl sok helyen ébredtél, de a lényeget átaludtad –
hogy ha mellényúltál, Pest volt a védőháló alattad

Pest a véredbe kerül, és te odaadod neki, vedd el,
Pest naponta 2 millió orgazmust színlel,
mert senkit nem szeret viszont, de ha megölöd is meghatároz –
hát hogyan viszonyuljon az ember a saját anyagához?

Jól mondja Weöres, mindannyiunkban ott van a szent és a tömeggyilkos. Ott van azonban a két véglet közötti ezernyi fokozat, alakváltozat, énkék és énképek, a legmegnyerőbbtől (ő csupa bűbáj, örök nagy tévedésünk valódi önmagunknak tekinteni) a legundokabbig (őt lépten-nyomon letagadjuk, negligáljuk, hanyagoljuk, mindihiába). Ezt a díszes seregletet, a lehetséges és valós klónok sorát örökíti meg az alábbi szöveg:

SZENTMÁRTONI JÁNOS
Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról

Van aki meghalt bennem, van aki rabszolga lett,
van aki elkallódott, akár egy amulett,
van aki máig bolyong, hajóról hajóra száll,
állomások füstködében kiraboltan áll,
folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak,
meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak,
van aki útra vált belőlem, és van aki nem,
aggódva figyeli, mit épít a szerelem,
van aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres,
van aki titokban verset ír, és érdekes,
van aki gyermek még, s van aki gyermeket nevel,
magában kuncog, ha lánya visszafelesel,
van aki levest főz, és megteríti az asztalt,
van aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt,
helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen,
kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen,
van aki tud még sírni, van aki elfelejtett,
van ki nevetni tudna, s ki lázadna benned,
van ki egyiket sem, mert nincs már mi ellen égni,
bizonytalan emlékekért homályba lépni
oly hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat,
míg piros-orrú álmai közt elhintázgat –
van aki szétszóródott, van aki csőre töltve,
van aki világít még, világvégi körte,
van aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok,
nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok,
van aki rácsokat fest, van ki repülni vágyik,
van aki örül, ha eltántorog az ágyig,
van ki börtönben ül, van akit eltört a másik,
van ki csöndben él, de éjente fölszikrázik,
kezében karibi telefon: óriási kagyló,
van ki álmából kitekint s beleszól: halló,
van ki nem ért semmit, van ki mindent megmagyaráz,
van ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz,
van aki újrakezdi, de van aki eltemet,
és szomorkodva elhordja majd az ingemet.

van aki meghalt bennem, van aki most kezd élni,
van akit soha nem sikerült elcserélni,
van akit olcsón kaptam, és van aki megszökött,
ki madárdalruhába, napfénybe öltözött,
van ki nagyon hiányzik, van aki egyáltalán,
van aki Lucifert játszik Isten oldalán,
van aki elárult, van aki megküzdött értem –
hogy itt vagyok még köztetek, lám, nem nagy érdem,
van aki eltaknyolt végleg, van aki talpra állt,
van ki fütyörészve zsebrevágta a halált,
van ki bírná még ezt a verset, s van aki fárad,
mielőtt újrakezdi, megaludna nálad,
van aki összezárt szájjal él, s van ki énekel,
van akit semmi, s van akit minden érdekel,
van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett,
van aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet,
van aki elítél hétfőn, kiszolgál kedden.
Van akit harminc év alatt észre se vettem.

Milyen meghitten társalog a költő saját csontvázával, ápolva kettejük meghitt kapcsolatát. Az önmegszólító verstípus szélsőséges esete: hústól láthatatlan önmagunkkal beszédbe elegyedni egy olyan időről, amelyet a belőlünk tovább élő (tovább haló), szinte szervetlen és érzéketlen részek élnek (halnak) majd meg.

JÉKELY ZOLTÁN
Csontjaimhoz

Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék, s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.
A koponyám mázsás agyag súlyától,
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.
A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.
Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.
Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!
S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.

Kesernyés irónia, égszomj és jóleső földhözragadtság: ennek a két koktélnak ilyen összetevői vannak. Szentek és lepkék, apák és fiak, a teremtés rendjében egymástól távol eső lények, melyek oly jólesően keresztezik itt egymás útját. Avagy a lepkére irigy költő, aki amúgy szintén némán repül(ne) a papíron…

KENÉZ FERENC
A város egykori bajnoka

Vár engem ott egy hely,
a nagyszalontai főtéren,
ahol az almát majd én mérem,
almát, körtét és egyebet,
mint apámról, rólam sem tudnak
majd egyebet,
ki is kacagnak tán a gyerekek,
összesúgnak és kikacagnak,
hogy lóg a cipőmből a madzag,
nem tudják majd mennyi ideát
temettem én el odaát,
furcsállják tán, hogy mindig
mosolygok, ismerni fogják
az almás bolondot,
ismert leszek, mint kamaszkoromban,
mikor a város friss bajnoka voltam,
tehetségesnek mondott,
jóravaló diák,
no persze, ez a város
már nem ismeri amannak a fiát,
nem tudja majd ünnepélyen a diák,
hogy a verset, mit oly szépen szavalt,
az öreg írta, a kisöreg,
ki örökké ott ül
a főtér sarkán,
mosolyogva a sorsán s az almán,
mert a kettő, lám, egybefutott,
ágtalan lett és
lepotyogott.

Pillangók nyomvonalán

Mint kinek élete függ tőle,
úgy nézegetem a köztem
és a pillangó röpülése közötti távot.
Hagyd abba! Hagyd abba!! –
szólongatom mániákusan, hozzátéve:
ez mind nagyon szép, de most
én következem!
A pillangó ilyenkor félrelibben,
kissé csúfondárosan talán,
utat csinál nekem az égben.
Egyre több és több utat
kanyarít számomra a légben.
Hagyd abba! Én következem! –
üvöltöm irtózatosan, hadd
hallják a szentek is, az égben,
akik mindent tudnak rólam,
tudják, hogy valaha én is
milyen szépen repültem!
Hagyd abba!
Pillangók, félre az útból!
Én következem! – üvöltöm
az Üllői út 68. szám alatt.

Egyszerűen szép és szépen egyszerű, ahogy a költő számos verse. Két párhuzamos időszámítás, két generáció, kétféle viszony a természethez és persze kétféle viszony az emberi viszonylatokhoz, világokhoz. Fejezet a földtörténeti korok bulvárkrónikáiból (búvárkrónikáiból?).

GYŐRFFY ÁKOS
Haza

A fenyők miatt, vagy hogy halljam,
ahogy anyám elmondja, mi volt az
elmúlt hetekben: nem tudom eldönteni,
a kettő közül melyik az erősebb, hogy mi
miatt megyek haza inkább.

Anyám szavaiban egy olyan idő, ami
nélkülem telik. Miközben semmi olyat nem
mond, ami lényeges lenne. Vagy épp az a
lényeg, amit mond, csak nem veszem észre.

Egy rigóról beszél, akivel közeli kapcsolatba
került kapálás közben. A lábfejére szállt, ő pedig
gilisztákkal etette. Vagy hogy a garázsban végre
elkészült a fecskefészek. Madarakat, virágokat,
bogarakat emleget, embereket alig, és akkor is
inkább indulatosan.

Állatok és növények között érzi jól magát,
ahogy én is.

Esőkről és viharokról beszél úgy, mint mások
a bolt előtt az ismerőseikről. Földtörténeti korok
bulvárhíreit meséli, ízeltlábúak, gyűrűsférgek
életének szenzációit.

Hagyom magam sodródni a szavaiban.
Mintha két méter mélyre leásnék az
orgonabokor mellett, és a két méter
mély gödör kezdene beszélni. Átvágott
gyökerekből szivárgó nedvek illata dől
a szájából. Úgy nézem, mint a kút
mélyén csillogó vizet. Lebeg a víztükrön az
arca, kisebb, mint a hold, közöttünk pedig
a páfrányillatú sötétség.

Egy igazi nagyasszony: enciklopédikus tudás, lefegyverző kedvesség, pontos és személyre szabott figyelem, alázat a munkában, ugyanakkor tudás az önkívületről, belső mámorokról. Fegyelem és fantázia. Klasszicitás és frissesség. Élő jelenlét, élő versek, sors és sorok. Hídasszony pártok és oskolák, okostojások és hőbörgők között. Magyar és európai, visegrádi és amerikai lélek. Nagyon jó tudni, hogy a Pannónia utcában létezik egyetlen, töretlen, osztatlan valójában a magyar költészet. Világlíra.

GERGELY ÁGNES
Legenda

Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.

Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.

Ültek, ott fenn, az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.

A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.

A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
labdákat pattintgattak a dombvidéken,
s kergették, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot és Nietzschét kutatta,
a másik füvet vitt a sivatagba,
a harmadik bőrt formált estelente,
a negyedik meg Trianont siratta.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S mért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.

A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd oly
mélyfekvésben él, akár halott vulkánok
fényes lejtői tövén, a föld erei közt
a bor.

Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.

Barna T. Attilának leginkább pasztelles-természetleírós, dalszerű verseit ismerhetjük, és ez a csendes hang most nagyon jóízű retrótörténetkét mesél nekünk. Minimál art, maximálisan megfontolandó… Hány ilyen „megmentett” tárgy vett körbe és vesz ma is minket, tükrözve olyan nagyszabású történelmi eseményeket, amelyek csak ilyen rituális emlékeztető jelek formájában férnek be kisded sorsunk terébe. Erre utal az evangéliumi krónikát idéző (Jézus kiűzi a farizeusokat – Nagyanyám megmenti a Junoszty televíziót) cím is. Ráadásul, ha jól tudom, a tévé neve oroszul fiatalságot jelent.

BARNA T. ATTILA
Nagyanyám megmenti a Junoszty televíziót

Nagyanyám délben érkezett
Pestről, ahol a piacon virágot árult.
Ennivalót hozott nagy kosárban.
Csengetett a kapun.
Az idős háziasszony bújt elő.
A fia a rendőrségen van,
mondta nagyanyámnak,
és szúrósan a szemébe nézett.
Már voltak itt,
de nemsokára visszajönnek,
házkutatást fognak tartani.
Együtt lementek
a pincelakásba.
Megálltak a szoba közepén.
Az asszony gyanakodva
méregette nagyanyámat.
A kert felől kiáltás hallatszott;
ura hívta a házinénit.
Kelletlenül morogva
indult felfelé a lépcsőn.
Nagyanyám magára maradt.
Lábához tette a kosarat, körülnézett.
Észrevette a kis Junoszty televíziót
a sarokban, amit akkoriban
lopott apám.
Gyorsan kipakolt mindent a kosárból,
fogta a tévét, beletette,
ráborította a nagykendőjét,
felkapta és fordult kifelé.
Átvágott az udvaron,
ki a nyitva felejtett kapun.
Még hallotta, hogy az asszony
utána kiabál.
Vissza se nézett.
Az állomás közel volt.
A vonatot épp elérte.

Otthon
elásta a tyúkól alá.
Csak fél év után
hozta el nekünk.
Anyámmal azt néztük évekig.

Borgeses vers a keresésről, a rátalálásról, sorsról, végzetről, világ-értelmezésről. Afféle keleties mintadarab, de semmi erőltetett bűbájoskodás, csak a kegyetlenül pontos, három négyszer megcsavart anyagú, variációkkal ismétlődő mintázatú szöveg, mint egy többrétegű damaszkuszi penge.

VÉGH ATTILA
A szobában

Idegen ország fővárosában
szállodai szobába költözni,
ki sem mozdulni többé,
nem szellőztetni,
az utcáról szűrődő,
ismeretlen szavakból
hosszú évek alatt
megszőni egy tökéletes,
indokolatlan nyelvet,
tiszta jövőt,
halálosan sejtve, hogy
egy este majd,
mintha a Hold énekelne,
a bomlás fonalát követve
belép az ajtón egy idegen,
köpenye alól előhúzza
színezüst tőrét, és
elmeséli, hogy évek alatt,
mióta egy idegen ország
fővárosában él, szállodai
szobában, az utcáról
szűrődő képekből tökéletes,
indokolatlan emlékezetet szőtt,
tiszta múltat,
halálosan sejtve, hogy
egy reggel majd,
mintha a Napba nézne,
a bomlás fonalát követve
belép a szoba ajtaján, s
egy idegent talál ott, aki
köpenye alól előhúzza
színarany tőrét,
elmondja: végére ért a jóslat,
és a csoda fémes villogása
megnyitja a szeretet csatornáit.

Megint a harmincas nemzedék, egy készülődő új kötet anyaga, mély vallomás temetőkről és temetetlenségről (temethetetlenségről?), történelemről és történelemtelenségről, személyes tapasztalat, archaikus emlékezet, nemzeti múlt és családi kapcsolódások vegyüléseiről, bonyolult egybemosódásairól. Itthon vagyunk. De hol vagyunk itthon?

VÁRADI PÉTER
Iona a viharban

Évekig minden nyáron Vecsés régi
temetőjében focizunk, a város közepén.
Gyerekek vagyunk, senki sem szól.
A temető szélcsendben is kiszámíthatatlan,
mint a tenger. Nem lépek a lesüppedt sírokra,
ha a letaposott területrôl közéjük rúgjuk a labdát.
Kerülgetem őket, pedig mindet
félméteres fű fedi. A szélén,
ahol biciklivel száguldozva rajzoljuk
kanyargósra a földutat, az orosz katonatemető
van. Alsósként még én is voltam
hadisírt gondozni. De egyszer csak,
talán egyetlen év alatt porladni kezdtek
a beton fedlapok, a vaskorlát eltűnt,
azok az emberek hirtelen nem odavalók.
Pedig hol vannak még a kilencvenes évek.
Nem érdekel, hogy miért orosz katonák
fekszenek ott. És anyám nagybátyjáék miért
két-háromezer kilométerrel keletebbre.
Még zsemlefejű, fürdőgatyás gyerekként
hallgatom otthon nagyapámat kegyeletügyben.
Megpróbál lebeszélni a temetői sportról, de hiába.
Nem rajta múlik, és nem is rajtam.

*
Kétezer-három nyarán, miközben átvitt
Iona szigetére, félúton majdnem
a viharos hullámokba fordult a komp.

Nappal nem láttam még olyan sötét eget.
A kikötôbôl az elpusztult zárda mellett
felmentem az apátság melletti temetőig.
Beláttam a vizet, miközben a lábam előtt,
az egyik sír alatti legmélyebb rétegben
Macbeth, mellette Duncan hevert.
Visszamentem a partra, egyre tovább
erősödött a szél, mintha odakint
két őrült vénember ordított volna egymással
soha jelentôségüket nem vesztett dolgokról.
Töröltem az arcomon csorgó vizet.
Később minden elcsöndesedett.
Mégis, az volt a legfélelmetesebb,
hogy a levonuló vihar után
a nyugtalan tengernek hirtelen
ismerős hangja lett, mint amikor
otthon beállt az ebéd utáni csend,
és egy öregedő kézben
egyszer csak megcsörrentek
a leszedett asztal terítékei

Most turkáltam ezt a kosztolányiul perfektül beszélő dalocskát. Megvan benne a Kukorelly-féle lazaság, no meg a félreismerhetetlen Dezső-hang, és ez jó, karcos kis egyveleg. Molnár Gyuri pompás zenét is szerzett hozzá:

KUKORELLY ENDRE
Két dal (2)

Most, amikor ezt olvasod,
csak gondold azt, hogy nem vagyok,

hogy nem vagyok, mert nincs ilyen,
végigestem az életen,

én nem vagyok, de még te vagy,
orrod leég, füled lefagy,

boldog, borús, beteg leszel,
ha van, van, ha nincs, nem eszel,

melózol, hogy legyen melód,
a hátadon kiüt a sód,

veszel, vesztel és vesztegetsz,
sírnál, akkor inkább nevetsz,

s nézel csak, mintha moziban
egy filmet, és akkor mi van,

elfelejted és elfelejt,
ahogy a kéz mindent elejt,

aki utál, s a jóbarát,
s hogy balra menj vagy jobbra, hát

majd rájössz, az mily egyre megy.
Ami völgy így, az úgy a hegy.

Egy költészeti blogra tette fel valaki ezt a nagyszerű, ugrabugrán melankolikus (sajátos keverék!) verset, nagy kedvencem már a szerző maga is (a hasonnevű filmrendező Andrej apukája), ez a szöveg meg a maga pontos tárgyszemléletével külön közel áll hozzám!

ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ
Álmatlanság

Meg-megreccsen a bútor az éjben.
Csapból víz csöpörész valahol.
Ilyenkor az ember, a gond fia végre
Nappala terheitől szabadul.
Emberi lelket kapnak a tárgyak
Ilyenkor, az éjközepen,
S szótalanul,
vakon
és süketen
Szétszélednek a házban.
Küldi ilyenkor az óraütés
Erre
meg arra
a perceket, és
Sántifikálnak a tárgyak
az éjben,
Szállnak a liften fölfele élve,
Alig élve,
talán nem is élve,
Megtorpanva, ha víz cseperész,
Poharaznak, ügetnek, a táncot
Szaporázva, akár a cigányok,
Vagy lesekednek, akárcsak a vész,
Ajtót, lakatot feszegetnek,
Szakadozgat a sok vezeték,
A világ, amit ők hiteleztek
Minekünk, ma megint az övék,
Benyújtva a számla.
Aludnál,
S vergődsz csak a fekhelyeden,
Nem tudsz elaludni –
nem ad már
Nyugalmat az éjszaka sem.

Baka István fordítása

Ez a Kata de megírta! Az évődő, fanyar szerelmi „kifáradás” nagymesternője megint nagyot alakított: ha valaki, ő igazán tudja, milyen egy adag mélyhűtött brokkoli fölött szakítani, bontott csirke formavilágától meztelen együttlétekig eljutni, és persze, hát igen, a konzervbarackot afféle páncél mögé zárt domborulatok „Vasladyjének” látni. Szép, jó és igaz és minden, ami kell. Hogy nagyon szépen fájjon.

SZLUKOVÉNYI KATALIN
Hasonlatok a szerelemről

A szerelmes nő nem konzervbarack,
hogy hetekig várjon a kamrapolcon.

A szerelmes nő nem zseblámpa, mit
tetszés szerint kapcsolgathatsz ki és be.

A szerelmes nőt, mint a szaunát,
be kell melegítsd használat előtt
legalább félórával, és ha végül
mégsem jössz, vagy csak másnap, kezdheted
megint felfűteni – örülj, ha közben
nem lett zárlatos, nem égett le végleg.

A szerelmes nőt, mint a cserepes virágot,
naponta öntöznöd kell – csak a kaktusz
bírja nélküled, de aki ilyet kap,
az hét évig nem fog megházasodni.

x x x

Mintha kölyökkutyát akarnál fényképezni,
folyton elmászkál az érzés,
magyarázhatsz neki, hogy ül, meg lábhoz,
parancsaid és a történések
között kétségkívül fellelhető
némi összefüggés, de semmiképp
nem tetszésed szerint.

x x x

Olyan vagy, szerelmem, mint egy szelet
friss, finom lazac vastagon lefosva.
Pucolgatlak, igyekszem lekaparni
rólad a híg trutymót, de valahogy
már nem igazán étvágygerjesztő így.

x x x

Olyan vagy, édes,
mint egy törött csont:
rosszul forrt össze,
de azért járóképes.

x x x

Sosem leszek már teljes nélküle:
összetartozunk, mint a nyúl két füle.

x x x

A szerelmes, mint a szaglóhám: kifárad,
megszokja szerelmese jelenlétét,
akár a virágbolti eladó
a virágillatot. Muszáj időnként
ki- és belépned, hogy megint megérezd

Alább egy hatásvadászattól mentes, de igazán szívfacsaró szöveg: maga ez a szóösszetétel is egészen új értelmet nyer a szöveg olvastával (lásd szőlőfürt…). Van egyféle családfamesélő divat a mai (ifjú) költészetben (ahogy persze a mindenkori irodalom toposza is ez), szaknyelven szólva az „anyám”, „apám”, „nagyanyám”, „nagyapám”, stb. nyelvi helyek kiválóan alkalmasak a létezés centruma felé mutató kérdések érzelgés nélküli, mégis mélyen megindító megfogalmazására.

LÁZÁR BENCE ANDRÁS
Júdásfáink

Anyám, magának varrattam a héten blúzt,
hogy ne csak a házban, a fészerig vezető
úton járkáljon, ne csak a kertet lássa
júdásfáival.
Anyám, az arca rozsdás, mint egy bérház
kilincse, keze hűvös, mint futó növények
árnyékában egy augusztusi délelőtt.
Ne gondoljon rám, az apjára se, akit harmincöt
éve temettek. Megállt a szíve. Tudja, ezért terem
minden évben egy újabb szőlőfürt a lugasban.
Ha gondolja, anyám, imádkozom magával,
csak hagyja el ezt a fém ízű házat. Gondozza
júdásfáit a kertben, segítek önnek, csinálhatjuk
együtt. Csak higgye el, ezeket
a fákat nem azért, nem azért ültettük, hogy
majd egyszer maga az egyiken.
Anyám, magának varrattam a héten blúzt,
hogy hátára simuljon, mint apja keze tenyerébe,
hogy ne csak a házban, jöjjön, járjuk be a várost,
keressünk eldugott kis utcákat, ahol apák fociznak
fiaikkal, és anyák tanítják lányaikat.
Vesse le régi köntösét, kifáradt már,
főzzön teát, kávét, mint régen, sminkelje ki magát.
Tudja, minden évben egyre jobb a bor, amit
a családi lugasban megtermett szőlőből préselünk,
és júdásfáink mind kiszáradtak.

Ohó, egy kötelező gyakorlat, profi szinten végrehajtva! Tóth Kriszti, Kiss Ottó, Lövétei Lázár Laci, Orbán Ottó és még sokak után Varró Danit is utolérte a „harminckétéves lettemén”, jóllehet, ez igazán nem szép tőle, lévén örök-Dani, vagyis örök-kölyök. Persze apukaságával némiképp megelőlegezte a dolgot, intő jelként mutatva fel a mondókás könyvet kiváltó csöppséget. Íme az Élet és Irodalom hasábjairól a versezet, rengeteg „ő”-t és nyomelemekben „e”-ket is tartalmazó alcímével, no meg soraiban a Kazinczy fordította Hamlet-nagymonológ nyelvemléke az „ez itt a bökkenő” előfutáraként ismert „ez itt a göcs”:

VARRÓ DÁNIEL
HARMINCKÉT ÉVES MÚLTAM
– önfelköszöntő költemény –

Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,
sinen
se nem.

Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
gügye
ügye.

A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék
emitt.
De mit?

Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
kis ez,
kis az.

Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,
diós
briós.

De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és
csupa
hupa,

s ki lát, azt mondja: „Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!”
Ez, öcs,
a göcs!

Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
e lett
felett.

Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,
alap
a lap,

s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.
Szar ügy,
farügy!

Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,
sem ács,
se más.

Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:
badar
madár.

S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-
korú
ború,

bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép
azúr
az úr.

Groteszk, furcsa, fájdalmas hír: Ecuador partjainál fürdőzés közben meghalt egy 35 éves magyar költő, Málik Roland. Megjelent már egy kötete, a nevét is láttam érintőleg, de megvallom, nem nagyon volt a dolgairól határozott benyomásom. Annál megrázóbb, hogy az alábbi, kicsit idétlen alcímű, de lendületes, szép versben éppen a halállal kacérkodik. Jó, ez minden költő egyik kedvenc játékszere, és az életrajzi halál felől nézve óriási haláljóslat-elméletek gyárthatók, hiszen, ugye, meglehetősen ritka, aki nem joggal jósolja meg saját életrajzi halálát… Mégis, olvassuk csak egy nemrég halott ember élő versét a halálról! Még élhetne. Még él.

MÁLIK ROLAND
A Halál margójára

Költemény, melyben a szerző mester híján
magamagát oktatja, tanítja egyszerű szavakkal
a halál elkerülhetetlenségeskedéseitekért.

I.Bárhová mégy,
ha lassan is, de egyszer biztosan odaérsz.
És ott vagy.
És tudják, hogy ott vagy.
Tudják, és tán mondják is, hogy ott vagy.
Másfelől, ha ott vagy, ott vagy,
ha nem ott vagy, nem ott vagy,
— a kutyát nem érdekli —,
de akárhogyis,
így vagy úgy,
valahogy mégis ott vagy.
Egyszer aztán kérdezik mások,
te hol vagy?
Ők meg mondják:
„Miért keresitek őt az élők közt?
Nincsen itt. Távozott.”
S igaz,
valahol, talán a nem is olyan
távoli galaxisban, szélén egy
fekete lyuknak, várnak rád.
Várnak ott. És ha lassan is,
de egyszer biztosan odaérsz.

II.Halál, mindenen gazda vagy,
a gazdag portán is gazda vagy,
a szegény nyakán is gazda vagy,
tőled kicsi a kicsi,
és tőled kicsi a nagy.
Halál, te olyan gazda vagy,
senki se lát, pedig vagy,
mindenen a Halál keze munkája,
ez a munkája.
Halál a lemetszett rózsatőben,
halál az anyagban és a tűben,
halál az óra a percmutatóban,
halál az elveszett tolltartóban —
benne vicsorog sokszín ceruzafogad.
Ó, hányszor, de hányszor
hogy elhagytalak,
loholt utánad bátyám lóhalálban,
és jött, és mondta, hogy színe sincs,
köpenyem, ernyőm,
mobilom, kulcsom,
zakóm is tenálad van!
Halál, mindenen gazda vagy.
Halál a vének vén szemében,
halál a fiatalember mellzsebében;
megjelölsz, mint egy bankjegyet,
s mire átnyújtanál, nem vagyok —
Tudom, hogy figyeltél ott is,
a fölénk nőtt gazban, ahol
találtuk azt a hat kiskutyát.
És alig egy hét, elégetted örömünk,
elvitted az enyémet, Vulkánt,
elcsaltad a Bernát Laciét
— száraz volt az orra —
és elcsórtad az Agócs Gabiét,
Gömbit,
és így tovább, sorra a többit.
Vonítanak azóta is
tél-nyári éjszakákon,
amint ólálkodsz a falak mentén,
az udvar végében,
fészked a fészer, s az élet álom,
őrzése vesztés: elkapod,
mint a szerelmet: ellopod,
mint pénzt a szél, felkapod,
mint pénzt a szél, nem hallod?
forgószéllel elkavarod.
Így lesz halál a házban,
így a családban,
így a meg sem született
apa-fiú barátságban,
halál a könyvben,
és halál a lapozásban,
halál a tavaszi alapozásban,
pedig nem vagy egyéb, mint
egy kis függőhíd két part között.
De: végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell rajtad menni.
És tudod, mi a legócskább az egészben?
Hogy nincs az a kísérteties zene.

Bogdán József vajdasági pap-költő érdekes-nyers, délvidéki avantgárdon iskolázott szemlélettel, illúziótlanul tekint a Parókia és Vidéke Szövetkezetre, vagyis a nagyvilágra, melyért e zárt közeg magányos uralkodójaként egy plébános mégiscsak felelősnek érzi magát:

BOGDÁN JÓZSEF
Lenni szárnytalan

én lenni pap misézni sok falu
imazsámolyt oltárt enni a szú
én lenni nőtlen nem férfiatlan
vágyni a mennyország jó meleg katlan
mindig szót fogadni hierarchia
nem menni night club inni jó pia
tisztelni dogma dogma jó dolog
állami fogda a föld nem forog
én enni ostya ostyahulladék
vörösrongy rázni habzószájú ég
nézni néhanap az őrgébicsek
repülnék isten mért nem érti meg
ikarusz szárnyak gyönge ragasztó
megbuggyant immár minden földi jó
szentlélek billeg tört szárnyú galamb
nézni jobbra-balra akár a rab
siratni halott drága koporsó
kisbaba prüszköl ízleli a só
lenni keresztény kozmopolita
enni svédasztal kozmás a liba
és fogyni fogyni fogyni szüntelen
lehet-e élni bűnben bűntelen

Nagyszerű költő, az utolsók egyike, akik még a Nyugatban kezdtek publikálni. Nagy tisztesség, hogy én sirathattam el az élet és Irodalom lapjain. Verseiben búvárkodva két marokra meri ki az ember ilyen nagyszerű szövegeket, melyben keletiesség és balatoniasság ilyen megkapó világgá keveredik.

TAKÁTS GYULA
Magány

Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett.
Csobogó léptemre széthajlott a berek.
A vizitök kelyhe kék italt kinált,
s a nád cirmán felejtett emelőhálómba
várt reám a magány ezüstlábú pókja.
Árva szöcske sírt kajla kalapomba…

Oly békén éltem itten egykoron,
mint kék vizek mellén a napkorong…

Most iszapos kezemmel csak a vizet merem,
s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem,
a parázs nap előtt estig gém kering,
és én vígan halászok árnyas szárnya alatt,
s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad,
kibontják szépen a jószívű halak…

Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok.
És arcomnak vízből szobrot faragok…

Szép-szomorú vers, megint fiataltól. Halottsirató és leltár, pontos, repetitív, sámános, litániás, ősi és mai, emberi és emberfeletti. Ahogyan ilyet meg kell, meg lehet írni.

NÉMETH BÁLINT
Kiküszöbölés

Ne félj, nem beteg ő, csak meghalt.
Nem álmodik rosszakat, mert meghalt.
Nem húzza ki zörögve a kukát hajnalban a ház elé, hogy felébredsz tőle, mert meghalt.
Nem gereblyézi össze a gallyakat, mert meghalt.
Nem szid össze, mert nem porszívóztál ki, mert meghalt.
Megdicsérnek, ha jókat mondasz róla, mert meghalt.

Nem él minden évben egyre szerényebben, mert meghalt.
Nem enged meg magának minden egyes nap valamivel többet, mert meghalt.
Nem ordíttatja a tévét, mert nem hallja, mert meghalt.
Nem ordít veled, hogy halkítsd le a zenét, mert nem hallja a tévét, mert meghalt.
Csak óvatosan, mindent meghall, mert meghalt.
Nem kell titkolóznod előtte, mert meghalt.

Nem felejti el a születésnapodat, mert meghalt.
Nem jut eszébe többet a születésnapod, mert meghalt.
Nem felejted el a születésnapját, mert meghalt.
Nem emlékszik halottak napján a halottaira, mert meghalt.
Nem gyújt rá idegességében, mert meghalt.
Nem szokik vissza titokban, mert meghalt.

Nincsenek titkai, mert meghalt.

Ej, ez az Andris-gyerek de megírta! Jó, hogy ennyi jó fiatal van, ráadásul az ügy kényes, ilyen finoman-szépen nagyon nehéz táncolni a sanzonosság-parton, finom bokamozdulatokkal, alig-valami reszelősséggel a hangban, csak hogy a prózaszerűség ellensúlyozza az érzelmi telítettséget.

BAJTAI ANDRÁS
Ne me quitte pas

Végül is nem utaztunk el Koppenhágába.
Pedig nézhettük volna együtt a hóesést,
mint azon az első közös délelőttön
a Mária utcai lakás ablakából, összebújva.
De az így kellett volna kései tanulságából
mostanra nem maradt más, mint a szégyen
és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen
te már régen megbocsátottál nekem,
de én magamnak – még mindig nem.
Azon a télen pedig amúgy sem esett annyi hó,
ami betemethette volna a sok múlt idő
és feltételes mód közöttünk húzódó árkait.
Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok
mögött született állatokat engedik vissza
a vadonba, ha felnőttek; te azóta talán
már újra szőke vagy, én pedig megőszültem,
csak ezt még kevesen veszik észre.
Egyre ritkábban hallgatom meg közös
dalunkat, amelynek címét mostanáig csak
mi tudtuk, de alig észrevehetően még most
is összerezzenek, ha meglátok egy lányt,
egy nőt piros ruhában az utcán. Mert lappangsz
bennem, mint az az elszáradt gesztenye
a fiókomban, te, a harapós lány, aki a leghidegebb
napjainkon a bokáján hordta karóráját.

Régi adósságom a megrostált szavakkal bűvészkedő, nagy holt költő műveivel való ismerkedés, ő írta a megfontolandó szavakat: „Törpe az, ki minden szavát kimondja. A nagy rostál. S hallgat a legnagyobb.” Hajlamos vagyok többet beszélni a kelleténél, úgyhogy most szépen elhallgatok, egy megindító (szerelmes) vers erejéig legyen övé a szó joga:

RÁKOS SÁNDOR
Profán elégia

Utánad sír a vasalatlan nadrág,
a foszló gallér, rojtos kézelő.
Nyűtt-vert cipőim a későnkelő,
lucskos napokon sírva gondolnak rád.

Rólad hallgatnak a fáradt kelméken
megbúvó foltok, hiányzol nekik.
Esőben ázó kalapom pedig
könnyet perget, így gyászol méltóképpen.

Elébed bólong minden lelógó gomb,
felszakadt varrás miattad ásit.
A lyukas zokni, mikor nincs másik
és sietnem kell, zokszót is neked mond.

Ellened sokasodik a zsebekben,
lejárt villamosjegy s egyéb holmi.
(Ma se igen bírok gyalogolni
és nem váltottam hetibérletet sem.)

Hozzád eseng karórám ketyegése:
folyton késik. Kancsóm érted üres.
S bár éhség hajt, hogy egyek nélküled,
a sajt, kenyér, vaj nem lakat jól mégse.

Téged idéz meg az asztalom, ágyam.
Ez ha lomos, amaz ha vetetlen,
feléd kiált: Más volna, ha ketten!
Rend, jőjj e házhoz étvágyban és vágyban!

(Írtam: a csap konok zenéje mellett,
míg a magánytól borsózott a bőröm
s árva fejemre a letört redőnyön
keresztül fényt szűrt egy alkonyi felleg.)

Hál’Istennek rengeteg a tehetség, az alábbi fiatalembert a dokk.hu oldalon fedeztem fel anno, és nagyon megörültem pontos, finom, filozofikus dikciójának. Lassan alkot, de most átküldött versei közt egy ilyen nagyszerűre akadtam. Megrázóan intim részletek, egy teljesen ki nem nyomozható kapcsolat nyomozása, s hogy tanulság nincs, az lehet, a szemérmesen titkolt létfájdalom viszont megmarad.

VERES MÁTÉ
Ha arra gondolsz

Hogy boldogan gondolt útlevelére,
amivel átment az izlandi határon,
ha erre gondolsz, vagy hogy estére
milyen szorongás fogta el s az ágyon
úgy feküdt, hogy nem tudtad, miért könyörög,
hogy miért nem mozdul benne az akarat,
de magadtól nem tagadtad meg az örömöt,
vagy ha arra gondolsz, hogy a daganat
méhében felnőtt, mint a gyermek,
és megundorodsz az érintéstől is,
hogy nem tudtad, ugyan még mire kellhet,
ha erre gondolsz, vagy hogy a késből is
csak annyi marad benne, mint belőled,
s hogy a sebész majd jobban lát bele,
mint az tőled valaha kitelhet,
de nem erre gondolsz, mert nem gondolsz semmire,
érzed magadban az émelygő unalmat,
ahogy elmúlt sebekbe kapar bele
az elme, cserepes ajkat
dörzsöl hámló vágyakhoz, izzadt tenyér
tapintja ki a kényszerű lüktetést,
s ahogy két comb összeér
egyetlen viszketeg pillanatban,
nem rosszabb bár, mint a hajnali kelés,
egyik közben sem gondolsz semmire,
csak hogy végleg eluntad a húsát,
hogy nem bánsz semmit, mert meg sem történt,
hogy nincs az egészben semmi tanulság.

Dejó, dejó, mindig jó új kollégát találni, nem is akármilyet! Semmit sem tudok erről a hölgyről pár versén kívül, de ez a háztartási játéka mind ritmizálásban, mind valóságkezelésében elbűvölő. Ilyen kicsi terepen újat hozni, friss fricskát adni nem kis dolog! Welcome in the Club!

PAKULÁR ERIKA
Házasjáték

listát írok, mi kell a főételhez
toporog közben, menni kellene
kömény is jó, hogyha tárkony nem lesz?
és a sajtot meg a bort is megvegye?

siess már, mondja, bezár a sarki presszó,
a bajnoki liga most kezdődik el
a leveshez tészta, a húshoz ezerjó
kártyáról vegyek le , vagy van hitel?

milyen idő van, vigyek kabátot?
honnan indul és meddig ér a tél?
az üvegeket majd holnap visszaváltom,
a vadasgombóchoz kell babérlevél?

a pörköltet ma még megcsinálod?
nyisd már ki azt a kurva ablakot
majd később eszem, most nem kívánom,
tudod, hogy utálom a hagymaszagot

este, ha mindent elmosogattam,
s tisztán csillog a fém, az edény
asztalon abrosz, a párnán huzat van,
jólesik akkor egy ujjnyi tömény

összepakoltam, helyére tettem,
gáz fölött ott lóg a kesztyű, kötény
s ha megkérdem néha mit szeret bennem
válasza mindig a főztödet én

Nemrégen kérdezte valaki, nem riaszt-e engem a prózatördelésű versek „elharapózása”, az, hogy ránézésre nem tudni, hol a határ líra és epika között. Ó, nem, mondtam, csak műfajelmélettel fertőzött agyunk vágyakozik fix kategóriák után, az igazi vers versesége nem függ a térbeli elrendezéstől. És most íme egy nagyszerű példa. Páros vers páros félálomban, páros szorongásról, furcsa térkoreográfia, egymástól elhúzódás és egymással összeforrasztó mozdulat. Mint egy nagyon szép film, pedig nagyon szép vers.

KISS GABRIELLA
14 szoba éjjelente

Az egyikben kétszemélyes ágy uralkodik, közepén alszik ő,
a másikban, egy másik kétszemélyes ágyon balra szorulok,
így sem hagyhatok elég teret, hogy elférjen hűlt helye.
Az én szobámban bíbor pletyka, az övében leander áldozza fel leveleit,
hogy magját a parketta réseibe szórja.

Amikor alszik, nem ér hozzá más,
csak a párna, a takaró, a tágas tér, az ajtó és a falak,
a becsukott ablak, kirekesztett hajnali madárzaj, induló autó,
a reggel gyomorkorgása, motorikus mozgás.
Nem ér el hozzá más,
csak az, amitől ébren szabadulni szeretne,
csak az, amibe álmában kapaszkodik.
A legkisebb zajra is felriad – szellemképe ilyenkor helyére siklik -,
igazságtalan részese lesz mások éjszakai történetének,
az ágyában fekszik kiszolgáltatottan,
mialatt valaki felkel inni, meztelen női test neszez,
meztelen talp papucs után tapogatózik,
félretett, nyitott könyv a földre csusszan, becsukódik,
nem tudni, hol szakadt félbe a történet.

Nem alhatok vele, a másik szobában fészkelem be magam
másik párna, takaró közé, tágas térbe, nem ér el hozzám semmi nesz,
csak az elalvás előtt olvasott könyv története szivárog be lassan éjszakámba.
Felkiáltok, mikor álmomban szabadulni szeretnék,
ő átrohan, belé kapaszkodhatom, amíg felébredek,
amíg a világ érinthetővé formálódik:
székké, hanyagul odavetett ruhadarabbá,
ajtóvá, fallá, meztelen férfitestté
– fehér bőre dereng a sötétben,
könyvből kihulló retúr vonatjegy.

Egyszerűen szép, szépen egyszerű… Jónás Tamás barátom sosem bonyolította túl a verset holmi kémiai költészetképletek kedvéért, holott szaktudásban felvenné a versenyt a legműmájerebb fogalmi lírikusokkal is. Ez az új vers egyszerű, mint egy kalapács, és üt is akkorát. Csernely pedig a falu neve, ahol ő született.

JÓNÁS TAMÁS
Ima Csernelyért

Legyen patakja bő, zuhanjon a temető
összes sírjára csendes haleső
Kívánom
Zörögjön csöndje bele a ködökbe
És legyen kicsi és eldugott örökre
Kívánom
Legyen a dombja terhes asszony
Szülni készen guggolva maradjon
Kívánom
És Mária aki megjelent az ege alatt
Küldjön Csernelybe cammogó szamarakat
Kívánom
Legyen tele az én falum nővel gyerekkel
Öregek gurigázzanak gyógyszerekkel
Kívánom
Kastélya lángoljon de ne legyen füstje
Legyen minden fája Istennek egy tüske
Kivárom

Nagyon-nagyon kemény kettős-haza-vers egy soha kellően nem tisztázható léthelyzetről, amit határon túli magyarságnak szoktunk nevezni. Kegyetlen és fájdalmas, felemelő és közönséges, nem húz se ide, se oda, mégis mindkét oldali, összmagyar és szórványmagyar, szórványban is szórvány, külföldi és itthoni, egyszóval rommagyar:

DEMÉNY PÉTER
Haza-szvit

Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el.
Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra,
meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után.
Most csak Ladány, Szolnok – ez is ugyanannyi.

Két pályaudvar közt fújtat Budapest.

A vonat mellett, taxi, taxi, taxi,
vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak.
Át a restin, igazi taxik,
ez a Gyurcsány ám a gazember,
de hát az Orbán is.
A politikával nem érdemes,
nem törődnek ezek, csak a zsebükkel
meg a kibaszott kurva anyjukkal.

Kollégium, te drága menedék.
Maga román, no látja, ez derék.
Én felvidéki, ugye tudja.
Négy órát zötyögök a buszba’.
Zuhany alá, a megváltás maga.
Ez még nem Pest, csak a szájszaga.

Nem is tudtam, hogy liberális vagy,
hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális
hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz.
Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali
bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé,
azt azért tényleg nem hittem volna.

Sült krumpli Rákoskeresztúron,
rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt,
tíz éve áttelepült osztálytársak családjával,
ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi,
mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk,
a hazai, az mindig hazai,
tíz év albérlet, tíz év küszködés,
tíz jobb év itt, ahol a több kevés,
harminc éve, hogy keresünk, hazám,
az ám.

Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
ha megvágom magam véletlenül,
emléktáblák ömlenek belőlem,
szobortalapzatok és felavatások,
wassalbert en gros, reményik dögivel,
csabakirályficsillagösvényen,
horthyafehérparipán,
én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom,
csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul,
csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt,
kagylómban a gyöngy.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
élet helyett trianonkodom,
székely harisnyában járok,
így érzem igazán magyarnak magam,
a sárgarépát juszt is muroknak nevezem,
a hasábburgonyát szalmakrumplinak,
fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
hattúli, kisebbségi és ilyenek,
taccs, szöglet, beadás – ezt mind húszévesen tanultam,
amúgyosan románul tudom őket,
románul nőttem én fel velük együtt,
logikus hát, hogy én román vagyok,
s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!

Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
nem élő ember – közhelygyűjtemény,
nem engem lát, bár rám néz, aki néz,
csak eldönti, hogy „nemzeti” kell lennem,
táblaavató, szenvedőleges,
ki Horthyval fekszik és Csabával ébred,
és gyűlöli a sok mocsok oláhot.

Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok,
hogy még a magyarnál is magyarabb,
és minden táblát ellene avattam,
és minden bajért csak őt okolom,
és megettem országa kenyerét,
és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.

Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.

Itthon élek, de otthonra vágyom,
csakhogy itthon van nekem otthon is.
Hol is lehetne az én csillagom,
melyik ég az, amelyik rám terül,
és nem karcolja meg a bőrömet,
melyik fűszál nem fúródik belém,
melyik átok nem hull vissza rám,
melyik áldás nem olyan, mint egy átok.

Itthon élek, de itt is idegen,
és ott legalább annyira vagyok,
sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék,
nyugton szelhetnék a kenyeremből,
ne gondolnám, hogy alig fájdalom,
mégis itt motoz bennem szüntelen.

Azzal áltattam magam, létezik
haza és nemzet és más ilyenek,
hogy nekem is tudna közöm lenni végre,
és nem pusztán a demagógiához,
hogy átjövök egy határon és akkor
magamban is átlépek egy határt,
egy jó határt, mely önmagam velem
egy furcsa férc mentén köthetne össze,
választna el.
De így nem lehetett,
nem lehetett így; csak néznem a Dunát,
ha elszabadulok olykor otthonomból,
néznem a Várat és a Váci utcát,
a Ferenciek terét, hol gofri sül,
s vaníliával vagyhatok magyar,
s gondolhatom a Gellérthegy fölött,
hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.

Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban,
s most már a gőg miatt sem, elmerült.
Hazajövök, hol szintén nincs hazám,
engem ez, sajnos, végleg elkerült,
nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging,
mert annyi zizz tán nincs is a világon,
amennyi nekem kellene, hogy lazán
végigtekinthessek a hazámon,
kattog a vonat, ez itt már Ladány,
ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár,
annyiszor kellett becsapnom magam,
hogy többször nem csapom be most már.

Mennyi tehetséges fiatal! Kaptam egy adag verset, írnám meg róluk, amit gondolok, ám ezúttal örömteli az „erkölcsi kötelesség”, finom képek sora, kicsi (olykor több) szomorka, intenzív látás. Karádi addig tilitolizik a pontosan megfigyelt részletekkel, amíg egész világot nem rak ki belőlük.

KARÁDI MÁRTON
épülettest

akkor még sok volt bennem az új, az érdekes.
széthordott mindent a tekinteted.
később már csak azt szeretted bennem,
hogyha éjszaka féltél,
bekapcsolva hagyhattad az arcom.

hideg hálád csak nélkülem lehet kerek,
mint a nyelv hiányát ölelő füstkarika
egy belső udvarát szorongató bérház
vagy egy étkezőasztalon hagyott
jegygyűrű üres krátere.

megfogadtam, hogy többet senkihez sem szólok.
nem etetek macskát, nem simogatok gyereket.
de hangom mégis rendszeresen elkóborol
csak a szomszédoktól hallom vissza tetteit.

esténként lassan, megfontoltan mosakszom.
szappant szopogat a fürdőkádban a víz.
aztán természetfilmeket nézek.
a világ mindenhol hiány és mélyedés.
a hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei.

válaszfalat húzok magamban hit és a tények közé
dühvel szigetelem mosolyom réseit
a sok csalódás rendben tart. mindig hófehérre meszel
ez a ház rajtam így lett kész. csak egy dologban hibáztam.
nem építettem vészkijáratot az imáknak.

Uramisten, Dezső, megint egy telitalálat, megint egy vers, amin nem akadt még meg a szemem, pedig mennyire, milyen régtől fogva az enyém! Minden szavát ismerem, úgy is, mint gyakorló izgatott sétáló, még egyszeresen kolléga. Dezső csingilingi rímek nélkül, vagyis igazán meztelenül, mégis folytonosan hexameter- és táncközelien. Mennyire önmaga így is, egyik legjellegzetesebb eszközét sutba dobva! És mennyire talál közben ez a szöveg létállapotunkra, erre az únott, sóvár lobogásra… Teljesen önmaga és teljesen behelyettesíthető. Száz százalék költészet.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Izgatott séták

Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában énekelget,
és jár és hadonáz és rázza fejét és felesel a szelekkel.
Nincs senki barátja, csak az emlék, csak az utcai fák, csak a varjak,
s köszönti a holdat a temetőn túl, ezt a betegarcú, vézna zsiványt.
Hallgatja ő a szegények, az árvák hosszú ugató zokogását,
kik egy deszkapalánkra borulva okádják a könnyet, a sóhajt, köpik a kínt.
Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok módjára alusznak,
riadnak az ólban, és kiszaladnak, marják a semmit, a híg levegőt.
Látja a bérházak ragyogását, sárga özönben az ablakokat fönn,
hol mint valami mennyei tűzvész lángolni látszik a szeretet.
Úgy vágyik a szíve, hogy odafusson, úgy vágyik a szíve, hogy leboruljon,
nyugtot találjon, terített asztalt, kályhaderengést, jó szavakat.
De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt, amit ismer,
és únja a szót, mit hallani fog majd, mindazt, mi van, előre ún.

Nem vágyik az égbe se, nem oda vágyik, Vénusra, Marsra se, vagy Jupiterre,
nem csillaga semmi idegen csillag, sáros, rossz csillaga néki a Föld.
Itt élne alázatosan, ha lehetne, ám, ők, akiket szeretett, menekültek,
megfutamodtak időnek előtte, egy sírba bebújtak előle mind,
vagy maszkokat öltöttek alakosan, bandzsítani kezdtek és figurázni,
játszódni a ködben más ködalakkal, s ha élnek a földön, rég nincsenek ők.
Legjobban szeretne ő is ilyenképp botrányt, viharos riadalmat idézni,
hosszú-nagy orral, piros szakállal rohanni az utcán esztelenül,
rémíteni minden embereket, hogy fussanak ők is előle sikoltva,
s utálja az, aki eddig utálta, utálja az, aki még szereti:
Mégis tovaballag az éjbe, tünődve, mert a legtakaróbb álarc a nyugodtság,
legszebb paplan az elhagyatottság, legjobb vánkos a néma közöny.

Huszonkét éves erdélyi lány tolja át biciklijét a zebrán Erdélyben, fürdeni mennének éppen barátaival a tóhoz, mire egy idióta elüti. Két hete történt. Ki tudja, mi bújt még abban az összeroncsolt, használhatatlanná vált test-dobozban, miféle versek, novellák teremtek volna a fiatal, debüt-díjas, egyetemista szerző ujjait meghosszabbító toll hegyén… Megrendítő.

JANCSÓ NOÉMI
Egyedül

Talán a fáim
tízszeresre nőnek
árnyékuk pokoli mosószer
feketére mossa a Földet
a bokrok futóbokorrá
züllenek tüskéjük
százhetvenkét centi lesz
talán a karvaly galambbá változik
borzolt barna bubogó galambbá
és többé nem látogat meg.
Sietsz haza, hogy máris öltözöl
te fonnyadt mellű mályvaillat?
Hagyd itt zálogba arcodat
hogy tudjam: visszajössz.
Talán a fáim
tízszeresre nőnek
sötét világban ébredek
ha te nem akarsz
borzongó magányom
eltemet.

Irtó jó ez a húszas-harmincas nemzedék! Az alábbi ifjút volt szerencsém okítani, bár igazából magától-magából kellett tanulnia, mélyebbre szállni belső kútjába, meg is tette. Most jelent meg első kötete, a Dalok a magasföldszintről: nagy öröm, hogy ilyen önállóan szól a gitárja, ilyen szépen szövődnek a szólamok, kapaszkodnak egymásba az otthontalanság motívumkacskaringói.

SIMON MÁRTON
Meg sem történt

Erről mesélek, egy kerthelyiségben,
a leveleiket bontogató gesztenyefák alatt,
a hideg, áprilisi napsütésben, egy nőnek,
hogy majd megírom ezt a verset,
egy titkos találkozó végén, olyan átéléssel,
mintha nem lenne mindegy, ráadásul egy másikra,
egy másik versre gondolok épp, nem is erre.
Az arról szólna, amikor pár évvel ezelőtt egy másik nő
mellettem állva kapott egy SMSt egy másik férfitől,
én meg véletlenül odanéztem és elolvastam,
pedig mindig kínosan ügyeltem a diszkrécióra,
valószínűleg gyávaságból, Merre jársz? ennyi volt az egész,
és bár ez most már mindegy, az a nő akkor
otthagyott azért a másikért az éjszakai parton.
Én meg arra gondoltam, most nemrég, hogy erről kéne,
erről lehetne egy verset, ezt magyarázom,
a cigarettámat nézve, ebben a kerthelyiségben,
egy hivatalosan meg sem történt találkozás végén.
Mert észrevettem, hogy ez beépült, annyi minden történt
azóta, de ez beépült, mint egy varázsszót, időről időre
megírtam valakinek, aki számított, így, üzenetben,
hogy merrejársz?, mintha igen, az jönne utána,
hogy máris mindent hagyva indul. Persze nem, de nem baj,
a vers majd véget ér valahogy, ezt mondom, így magyarázok
a gesztenyefák alatt, titokban, a kihűlt cappucino-t kavargatva,
egy másikról, de tulajdonképpen erről a versről, mesélek
a nőnek, akinek már írhatnék bármit, nem jönne, ihatom
tovább éjszakánként literszám a vizet, hogy ne legyek éhes,
és magyarázhatok tovább valaki másnak valami másról,
de tulajdonképpen csakis erről, hogy ez a nő,
aki most még itt ül, többé nem néz rám,
pedig olyan szemei vannak, mint hófúvásban a nyílt pályán
veszteglő vonat leghátsó fülkéjében a testi szerelem,
mint egy kerthelyiség, ahol sose voltam, a fáira mégis
emlékszem valahogy.

Sok a tehetséges fiatal, és ez nagy öröm. Alább bizonyságképpen egy jóforma darab, ironiával, gyengédséggel, „svédes” gyereknézőponttal, jól időzített parafrázzal, ahogy kell…

SIROKAI MÁTYÁS
Este jó

Anya öl. Apa álmos.
Kinőttek belőlünk, mint a barbizásból.
Anyának még két élete van, nincs ránk ideje.
Napközben a gép előtt ül, mossa az adózók
szennyesét, este itthon Half-Life-ozik. Még két
élete van. Apa nagyon sápadt, mérges anyura,
pedig ő eteti a gépet. Mi a kutyával, Winnetou-val
játszunk. Mindent megtenne anyuért,
pedig sápadt arcú apánk eteti. Apu azt mondja,
mi vagyunk az élete, anya itthon Half-Life-ozik.
A gép betanított munkások között nőtt fel
egy szerelőcsarnokban, olyan neki anya,
mint az egyetlen szomszéd kisgyerek. Este jó,
este jó, együtt mégis jó. Zümmög a gép, apa alszik.
Anya öl, és ott ülök az ölében én.

Nagy kedvencem a kedves hölgy, személyesen is varázslatosan okos valaki, no meg a szövegeitől is „dobtam” már néhány „hátast”, most, legutóbb ezzel a hömpölygő költeménnyel bűvölt el: ha van illatos líra, hát ez az:

SZABÓ T. ANNA
Hársfa

Ahogy a szél fújja a fát, vibrál az egész szoba, hajladozik és mocorog
a feketekérgű puhalevelű élőlény, csupa testetlen mozgás és változás, kavarog a levegő, éles fényfoltok és szürke árnyékok vetülnek a falra, árnyékhalraj egy óriás, mozgó hálóban, a hajlékony, izgága levelek
csapkodnak, egymásnak verődnek és szétrebbennek, vergődnek,
gomolyognak és forgolódnak, pikkelyek villognak, pászmás sugarakban ragyog a zöldes tengeralatti látvány, ilyenkor a lány mindig elszédül és elfordítja a fejét a foghatatlan árnyjátéktól, és az ablakon át a valódi
leveleket nézi, nem halraj, hanem egyetlen fa, a seprűs fekete gallyakon hamvas hasú levelek libegnek susogósan dörzsölődve, egymáshoz csapódva,
a réseken feltűnik és eltűnik a nap, az égbolt, a szemközti ház antennái, lengő szél áramlik és tekereg az ezüstös és boltozatos lomb közt, addig nézi, amíg a valódi látványba is beleszédül. Sajog a szeme, lehunyja, de
a szemhéján átütő vibrálásban még mindig látja az árnyékot és a fát,
a kiszámíthatatlan, fel-felvillanó fényfoltokat a falon, az ágak közt
váratlanul beragyogó eget, az átláthatatlan mintázatot, amelynek ő nézője csak, nem részese. Mély levegőt vesz, enged a sodrásnak, a légzés
egyenletes és a szél rángatózó ritmusára hárfafutamokat komponál, a zene magától szól már, hosszan hallgatja, összemosódik félálomlátvány és képzeletbeli muzsika, már egészen övé, illetve mégsem, inkább csak átadja magát neki, hogy aztán eltévedjen benne. Álom esőkopogása. Sötétben ébred, rögtön a hárfához ül, még kába az alvástól, lehunyt szemmel zenél,
a szeme mögött lángokat lát, fekete füstöt. Hirtelen lesz csend, cigarettára gyújt, kimegy a konyhába, hat tojásból rántottát süt, mohón megeszi, kibont egy vörösbort, tölt. Éjfél.

Felütöm az Alföld folyóirat friss számát, melyben novellám jelent meg, és mit látok benne? Egy különösen szép verset, melynek értékét csak növeli, hogy barát írta.

JÁSZ ATTILA
Valaki

„Én vagyok…”

Valaki szeret nyíratlan fűben mezítláb
mászkálni. Valaki szeret nedves avarban
vízhatlan bakancsban sétálni az öreg fák közt
alkonyatkor. És szereti, vagy csak nem zavarja,
ha mellette vonat húz el váratlanul. Ha a fák
ágairól köd csöpög, ha páncélként fagy rá.
Szereti. Nyelvvel érinteni. Valaki szeret
térdig párnavattában ácsorgó fiatal bokrokat
nézni a párás vonatablakból, ha Krakkóba
indul éppen. Valaki szeret varjakat engedni
a csupasz fákra kabátja alól, mert jól néznek ki
hóhullás közben. És valaki hiányzik neki
nagyon. Valaki szeret. Hallgatni. Minderről.
Én vagyok?

Nemrég nagy örömömre egy most elsőkötetes diákommal volt közös estünk a Tabánban. Igencsak tehetséges ember, karcos, pontos, ami talán hadtörténészi érdeklődésének is betudható. Egy anekdotikus, új verse különösen megfogott, elkértem hát tőle. Íme:

HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE
Az úszómedence

Október elején otthon volt
hétvégén, szépen sütött a nap,
az őszt szinte nem is lehetett még
érezni, elhatározta, lesétál a kisváros
tanuszodájába, mindenképp jót fog
tenni az úszás, a séta is, hét közben
alig mozog, ledolgoz most valamit
a szokásos bűntudatból, a hosszú séta
után megérkezett, megvette az egész
árú felnőtt belépőt, kölcsönzött úszósapkát
is, ahogy mindig kénytelen volt, mert korábban
elmulasztotta, hogy vásároljon valahol egyet
saját magának, átöltözött, meleg vízzel
lezuhanyzott, a medence vize mégis kellemes
volt, magasabb hőfokú, mint várta, bátran állta
az első néhány úszástempót, a kisebb borzongást,
utána már csak számolni kellett, huszonöt
méteres a medence, negyven hossz kell, hogy
kiteljen egy kilométer, emberes adag,
ezt a célt tűzte ki maga elé, nehezen aludt
el előző éjszaka, ki akarta fárasztani
a testét, és mondani is akarta majd
később, ha kérdezik, hogy „ma úsztam
egy kilométert”, lassan teltek a hosszak,
néha azt gondolta, belekeveredett a számolásba,
ilyenkor inkább rászámolt, szigorú volt magával,
legyen több, de semmiképp sem kevesebb,
főleg egy lányon gondolkodott, vagyis inkább
hagyta, hogy az emlékezete lustán elbíbelődjön
az utóbbi néhány nap eseményein, azon kívül
idegrendszere háborúk és versek nyomát kutatta
magában, történeteket ismételt át, vagy alakított
tovább, mintha ételekről merengene, teltek a hosszak,
a harmincnegyedik környékén ötlött fel benne
a játék, ami végül nem hagyta nyugodni, annyi
évet fog élni, ahány hosszat képes ma, itt és most
leúszni a medencében, új számítás kezdődött
a negyvenedik hossz után, mindenképp el akart
jutni ötven évig, élvezte a játékot, ahogy olyan
évek jöttek, amiken még soha nem álmodozott,
akkoriban hányadik regénye, drámája készül el,
milyen gyerekei lesznek, mikor lesz együtt már több
ideje a feleségével, mint amennyit összesen leélt
életében eddig egyedül, hetvenkét hosszat bírt, ilyen
lehet ilyenkor már, gondolta ironikusan, kényelmetlen,
a klóros víz marja a bőrét, vizelnie kell, több mint
egy órája úszik, (néha a hátára fordult, az
nagy megkönnyebbülés, rendkívül kényelmes,
csak nem látja addig, hogy merre és hogy halad),
hetvenkét év bőven elég lesz, remegő tagokkal
kikászálódott a medencéből, az öltöző felé
tartva holtan esett össze, előtte
még rájött, mit rontott el.

Épp kérdezi valaki, mit gondolok „Shakespeare tanár úr” verseiről. Nos, élvezettel olvasom, mint nyelvészt, remekül szórakoztam már jó néhány bölcs előadásán, remek fordítónak tartom, és van jó pár kedvenc versem tőle. Az ál-hanyag „blank verse” szonettnyi-kétszonettnyi közti tartományában mesteri találatok fűződnek a nevéhez…

NÁDASDY ÁDÁM
Elkezd a dolgok végére járni

A HÉV-en ültem, kisfiú koromban,
és Budaörs következett. Szorongtam,
hogy meddig mehet így, és mi jön még,
hogy Törökbálint mindjárt ezután
következik-e. Végtelen, havas
mezôkön csattogott a HÉV, csutkák meredtek
a hóból fölfelé, fehéres köd szivárgott,
a párás ablakon tejfény derengett.
Végig akartam utazni, nekem
ne tartogasson titkot, ne bomoljon
zöld szálakra a Fehérvári út
összefutó, szemet erôltetô
egyenesében – végig, teljesen,
ahol már tényleg vége van a sínnek,
egy-óra-negyven-perc volt a menetidõ,
irdatlan sok. Vissza a lankás, csutkásan fehér
mezôkön, Budaörs megint, nem kérdezett
senki semmit, aztán a Fehérvári út,
kiszakadtam az idôbôl, csak álltam
a Körtéren, pedig nagyon kikaptam.

Megkaptam postán a Tulajdonképpen minden című kötetet, csupa remek szonett, megindító dedikációval, amiért a politikusi pálya mellett (ellenére) végig tudtam figyelni egyik legjobb lírikusunk költőségére. Én élveztem a legjobban, hogy figyelhettem. Íme egy mintapélda:

MARKÓ BÉLA
Áttűnés

A vízre apró pelyheket dobálnak,
és összerezzen az alvó folyó,
amikor itt-ott hozzáér a hó,
az angyalok kacagnak, kiabálnak,

nem hagyják abba, inkább egyre jobban
havaznak, s lassan fehér lesz a víz,
hűti a sűrű hó, de olvad is,
különbözünk, s most mégis beledobban

testem-lelkem, hogy egybekulcsolódik,
egymásba áttűnik kezem s kezed,
rándul, szikrázik, hőköl, sistereg,

aztán lehalkul, lassan összeforrik
a hó s a víz: két szerelmes rokon,
s fent angyal ül a felhő-romokon.

Remek ifjú költő, finom, érzékeny, gyerekes, groteszk, friss, szemre úgy néz ki, mint egy oskoláslány, de valahol legbelül bölcs, mint egy teknősbéka, vele fogok beszélgetni június 10-én, a Ráday Galériában, aki tud, jöjjön el!

Mátay Kata
[EGY ELÉM GURULT VADALMÁRA]

Egy elém gurult vadalmára
lépek, de semmi nem történik.
ő, a szemtelen, megteheti, hogy
nem reagál; noha érzékeli a fizika-
könyvet a kezemben, a rezgéseket,
melyek összekötik a földdel,
a talpammal, a Nappal. Az alma
pimasz, de hatékony gyümölcs.
Ilyen feszes voltam én is egykor,
ilyen keményfejű vagy te:
bármeddig gyötörhetnélek.
Nem érted például a készülődést
miért kell pontról-pontra haladni,
miért mindig ugyanúgy. A szemceruza
megelőzi a spirált, mielőtt bármi
történhetne, bemutatkozunk egymásnak.
Szerinted a sorrend fölösleges. Szeretnék
zöld lenni még, egyszerűen eléd gurulni.

Ahogy távolodsz, az spirális,
mégis miféle irány ez. Azzal vádolsz,
hogy nem vagyok elég komoly.
Komolynak lenni sok idő, filmekből tanulom, mi az.
Sokszor ülök egyedül a tévé előtt,
ilyenkor megerősödnek a rezgések a talpam
alatt, érzem, hogy összetartozom a földdel,
a Nappal, a hiányoddal.

Pályázatot bíráltam Székesfehérváron, ott találtam ezt a tizennyolc éves lányt, mondhatni készen, ha hosszú út áll is még előtte. Mindenesetre ha valami nagyon el nem téríti, lesz ereje végigjárni. Ez a flamingós-tükrös káoszelmélet egészen kiváló. Publikálásra (kiválóan) érett, welcome in the club!

MIHÁLYI RÉKA
Káoszt holnapra!

Becsukta szemeit,
hallgatja a redőnyzajt.

Nálunk arcokat rajzolnak
filccel egy sarokba.
Tükrökkel bélelik
ki körbe a szobákat
(csak, hogy beférjen a világ)
Szíveket törnek fel
slusszkulccsal, markomban nyöszörög,
izzad az életvonal.

Flamingókat hoznak,
kirakják a gangra.

Forralt bort eresztenek
minden kádba. Csillagszórót
vetítenek ki
fekete szembogárra.
Rúzsos csókot nyomnak
a frissen mázolt padra.
Pénzt szórnak a fákról a
zsugori darazsak.
Aláhull az égből
az almaszagú talán.
Nézzük, ahogy a sárga
lámpa odafenn holdra vált.

Flamingókat hoznak…
Káoszt kértem holnapra!

Magánlegendák, községi minimítoszok, lepukkant akcióművészek panoptikuma. Kedélyes balkáni-mediterrán Feszty-körkép, tessék körülnézni!

TOLNAI OTTÓ
akkor földreejtette volna

elemér a szépművész festi a sziket
ilyenkor szereti amikor sűtt
amikor cinkvajszot
égig érő láthatatlan staniclit csavar
tele cinkvajsszal a forgószél
nem haragszik hogy itt szuszogunk a háta mögött
tukacs konráddal a történelmi csataképfestővel
elemér is szereti bámulni tukacs konrád papírlepedőin
a csaták hűlt helyét
azt mondja a bakotával billiárdozott
és hallotta megyek a varangyszállítmánnyal velenczébe
én is mindig oda akartam menni florencba
de féltem úgy járok mint a bolond tóth
fia a laczi
aki leütötte a szűzanya kis pisze orrát
összetörte rómában a piétát
meg leütötte a bal karját is
még szerencse hogy nem a jobbat
mert akkor a földre ejtette volna jézus testét
a mi piétánkat meg mondtam hogy lássa én is jártas
vagyok
a mi piétánkat meg a nagytemplom előtt
akárha abba is belevágott volna a laczi
szétszítta a fagy

Két szép Tóth Árpád- vagy Kosztolányi-futam, zsongó jambusokkal, pici nosztalgiával, némi kesernyével és persze dióval, mézekkel, ahogy kell. Gratula, Pista!

GÁTI ISTVÁN
Harminc felé

Az öltöző csempéje szürke.
Cipőm papucsra váltom át.
Csoszog felém tucatnyi fülke,
Okádva téli záporát.
A gőzben oltalmat keresve
Bolyong a vének vézna teste.
Ki les, csak rút fenékre lát,
Aszott, lecsüng, mi régen állt.
Szemölcs, fekély, redő kivillan.
Mi szép, fakul, mi rút, kinő.
Legyint felém a zord idő,
Kacag fölénye izmaimban,
Szemembe csurran álnokul,
A víz fürdőgatyámra hull.
Medence zsong, vakít a fénye.
Nyakig behúz, magába ránt.
Fejest zuhant a nyár a télbe.
Gerinc se fáj, ideg se ráng.
Mozart zenél, és látni jobbra,
A szinkronúszók nyurga combja
Vezényel. Egyként, mind a tíz!
Ütemre gyűrűt bont a víz.
Kebel, fenék, a lábfej íve
S köröttük bomló glóriák
Elűznek átkot, fóbiát,
S a zord idő elúszik, íme!
Kedélyem egytől rossz csupán:
Kifújok harminc hossz után.

Tavasz megint

Tavasz megint. Macskát fialt a pince.
Egy lomkupac körül vidám ruhák.
A sín alatt a Margit híd gerince
Ropogva éri el velünk Budát.
Rétest eszünk, becézi ajkainkat.
Tompítja szó a villamos zaját.
Orrunkba száll egy áruházi illat,
És andalít a fog között a mák.
Leszállunk, fojt a füst, repedt a járda,
De zöld ruhában jön felénk a park.
Méhet vadít a gömbakác virága.
Még zsong a tér, de zümmögése halk.
Hajad lehull. A víz fölé hajolva
Fodrokra bomlik szét a délután.
Egy félbevágott gyár tekint a tóra.
Mi lent gyönyör, fent képzelet csupán.
Csalunk, tudom. Az álmodók hibája:
Más képet rajzolunk kedvünk szerint.
Nem jó tündér igéje szállt a tájra,
Csak egy szemfényvesztő tavasz megint.

De jó, hogy megint olvashatunk verseket, remek szonetteket egyik legjobb költőnktől, aklit beszippantott a piolitika, és azóta az irodalmi glóbusz hallgat róla, mert hiszen szakmát váltott. Az ÉSben megjelent szonettek egy csokra ott függ az asztalom felett, gyakran ízlelgetem. „Örökké él a kert, míg pusztul egyre” – milyen megfoghatatlanul új ez a sor, holott mintha már olvastuk volna.

Markó Béla
KERING AZ ÉGI KÉP

Kering az égi kép, ragyog s halott,
de élő, romló másolata kertem,
s ebben a tízlépésnyi végtelenben
egymáshoz érnek hullócsillagok

s tücskök, a napgolyókkal megrakott
barackfa fénylik éjjel is, körötte
tüzes merkúrként almafák, s a körte
mint édes vénusz, s szilványi föld, napok,

holdak, bolygók, cirpelő göncölök,
szúnyogfelhők s meteorok között
örökké él a kert, míg pusztul egyre,

mert a fűben skorpió füstölög,
hattyú s fiastyúk száll a fák fölött,
s nem jön álom a világegyetemre.

Az a tapasztalatom, egy igazán vallásos vers már-már hitetlen, a komolyan hitetlen versek pedig már-már vallásosak. Így van ez az alábbi szép számvetéssel is. Hogy melyik felől? Döntse el az olvasó!

Csengery Kristóf
KÜLÖNBÉKE AZ ESŐCSINÁLÓVAL

„Ha tudtam volna…”

Éltem, mint bárki más. Tettem a dolgom,
jól, rosszul, ahogy lehetett,
hagytam peregni a lencsét a zsákból,
a múló éveket.
Nem fordultam utánuk, nem mondtam: „állj meg”,
nem számoltam, mennyi marad;
nem fontam az ébrenlétbe tarka
álom-szalagokat.
Dolgoztam. Küzdöttem is, ha kellett,
feszült bennem indulat, erő.
Ha ütöttek, ütöttem – nem nagyobbat,
mint amekkora járt. Az idő
gyúrt, formált közben. Észrevétlen
átalakult a táj
kívül-belül. Rügyezett benne tavasz és
pusztított benne aszály.
Egy napon felfigyeltem: halkan,
akár a verdeső
lepkeszárny, szemerkélni kezdett
bennem a savas eső.
Alig hallottam először: mintha távol
dúdolnának, tompa volt
és elmosódott – aztán rázendített,
harsányan, zengőn dalolt,
majd még sűrűbbre váltott, zuhogott kitartón,
s azóta el nem áll.
Tengődöm, mint akinek van lakása,
de magában nem talál
otthont. Menekülne, levetné
a testét, mint szakadt ruhát,
megtudni, hátha a testen kívül
jobb. Hátha jobb odaát.
S mert éreztem, sejtettem, hogy ki hozta
rám az ártó esőt,
elhatároztam, nekivágok,
és megkeresem őt:
a Másikat, az ikremet, aki kezdettől
velem és bennem él,
gubbaszt a sötétben, figyel feszülten,
nem bízik és nem remél,
csak elvet és megvet – engem, magát és
mindent, ami volt, ami van;
ha megszólal, mélyzöld epébe mártott
nyelvvel, haragosan
ítélve beszél. Vádolja a puszta
létet, eltöröl és visszavon,
szava homályos és durva, mint a rajzok
a városszéli gyárfalakon.
Szúrna, vágna és rúgna, nem nézve
se gyengét, se beteget –
a teremtményre ridegen pillant,
nincs benne szeretet.
Én ismerem őt, tudom róla,
amit nem tud senki más:
kapálózó, vad lénye egyetlen
elfojtott ordítás.
És mert fényben járó felemnek ő az
árnyékban ziháló másik fele,
békét nekem, beláttam, nem a semmivel kell
kötnöm, csakis vele.
Elindultam, leszálltam a mélybe,
Hozzá, az alfa-szint
tárnáiba, a könyvek pontos
útmutatása szerint.
Megtaláltam és megszólítottam:
„Te, aki én vagyok,
enyhülj meg, kérlek, szelídülj, ha lehet, mert
nem bírom már a sok
esőt. Szétmar a sav, elemészt. Ha igaz, hogy
ezt akartad, tényleg ezt,
hát sikerült. A baj bennem él már,
és nem tágít, nem ereszt,
kapaszkodik a húsomba, kitart hűséggel,
naponta mélyebbre ás,
nedvemmé vált, úgy látszik, ami belőled
fröccsent rám, a pusztulás.
Győztél. De adj egy esélyt nekem is még,
szeretnék hatni rád:
vond ki bensőmből csapataid, szüntesd meg
háborgó kémiád.
Amire eddig nemet mondtál, arra
mostantól mondj igent,
vedd szádba a szót, rágd meg a rostjait, és
ízlelgesd, mit jelent.
Dobd el a dacodat, fogadd el: színesebb,
mint ahogy látod, a kép.
Vagy ha kell a tagadás, csak annyit engedj,
én hadd legyek újra ép.
Legyen béke köztünk – bármi áron,
nincsen feltételem.
Szánj meg, ne fordulj el. Nézz rám, előtted
térdre ereszkedem.”

Most túrtam elő a régi dolgok közül ezt a tavaly év elejére a HVG által rendelt alkalmi versemet, mely közéleti témára született, és sajnos azóta sem kevésbé aktuális. Középítkezéseink diszkrét bája Kölcsey modorában…

KŐBŐL-VASBÓL BÖLCSESSÉGEK

Bölcs Salamon mondta egykor,
Minden hiúság csupán,
Egy ország csak egy csipet por,
Szeplő a Föld tomporán.
Bizony, amit ember épít,
Sosem érhet fel az égig,
Büdzséd lehet bármi sok,
Műved fentről légypiszok.

Ennek fényes cáfolatja
A Megyeri híd lehet,
Kifényezve, felavatva,
Rajta autó-tengerek.
Nem szabad, hogy tovább késsék
A lomha öngyilkos-népség:
Még egy-két híd zár alatt,
S mind ide áramlanak.

Jobb is lesz így, szép világos
Ez a pálya, s ki zuhan,
Nem ugrik csak úgy a sáros
Sötétbe tudattalan.
Ám a híd két oldalán még
Harcban áll az ott lakó nép:
Sok kerülő útvonal
Hídnyi összeget befal.

Van terv, mely nem felmagasló,
Inkább mint vakond, szerény,
Úgy nevezik, négyes metró,
Vagy: földbe vermelt remény.
Senki őt sohase látta,
Szemek elől elbujkálva,
Alattomban szöszmötöl
Vaspajzs, munkás vasököl.

Amerre jár, házak rogynak,
Alvó bomba ébredez,
Nagy szellőzők kunkorodnak…
Egyszer vajon vége lesz?
A metró alul lyukas tán,
Így fog ki a gondos gazdán:
Folyjék bele bármi pénz,
A föld alatt nyoma vész.

Szép tervekkel az a baj csak,
Meg nem valósíthatók,
Hiszen mihelyt készen vannak,
Minden ereszték nyiszog.
Úgyhogy az az ideális,
Ha egy terv száz évet vár is,
Mégsem készül soha el:
Mindenkinek megfelel.

A kormányzati negyednek
Épp ezért erénye száz,
Nem szennyezi be eretnek
Módon megvalósulás,
Láthatatlan, makulátlan!
Ki sokallna, mondja bátran,
Némi pénzkötegeket,
Ha cserébe bölcs lehet?

Anouilh, a neves drámaíró állatmeséket is írt, és az alábbi tanúsága szerunt eléggé tudott valamit a művészeti viszonyokról is… Bizonyos tekintetben nem sokat változtak.

Jean Anouilh
A TÜCSÖK

A tücsök zengte dalát
Egész nyáron át,
Kaszinókban és mulatókban,
S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő,
Gyűlt kis vagyona, elegendő.
Játszott ő jobbra, játszott balra valóban
Sok műintézményt bejárt.
Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.

Így hát a rókához sietett,
Kinek mestersége az uzsorakölcsön,
S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett,
Művész mily nyafka, gyermeteg,
Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön.
– Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké
Minden hódolatom!
A pénz, hogy úgy mondjam, a lét
Alantas velejárója, fájdalom.
Nélküle meg nem lehetünk,
Az emberi sors ily zordon!
Vele vesződni kell nekünk!
Ám ez legyen az én gondom.
Sajna, nem vagyok lírai alkat,
Mint ön, ki oly emelkedett,
A pénzgondot nekem, méltatlannak
Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg!
Géniuszát fel ne aprózza,
A korlátlan felhatalmazást ha most
Aláfirkantja hamarost,
A többi pusztán ócska próza.
Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint
A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.

Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! –
A tücsök rá fagyosan tekint.
A mézes-mázos róka úr
Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul.
– Ha ajtaján bekopogtam ma,
Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik,
És szeretném, ha a pénzem fialna,
Ismerem pontosan a százalékait.
Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit
Rátesz, hogy önnek is megérje.
Nekem fontos a vagyonom növekedése.
Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera,
A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia.
Merengve ellenőrizte sminkjét legott,
Elegánsan vállára vetve
Rókairha villogott,
(A róka úgy tett, mint ki észre se vette),
S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett:
– Csak szegényeknek adja ki pénzemet
(A róka ekkor újra bizakodni kezdett!)
– Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –,
Mint hallom, fizetésképtelenség esetén,
Ha árvereznek,
Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.

Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta,
Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.

Régi barát ez a vers, dióhéjban foglalja össze mindazt, amit Utassy Istenről-emberről, hazáról-apáról-anyáról, történelemről, plebejus önérzetről megsejtett, és olvasóival megosztandónak tart.

Utassy József
KIT KOLDUS HAZÁMNAK HÍVOK

Anyámnak hősi halott a párja,
méhe a szerelem hullaháza.

S hogy belefojtsák a szót a gyávák,
ajkát iszonyú csókra zárták.

Megszült hát engem: forradalmat.
De nekem minden bordám kardlap!

S anyám – kit koldus hazámnak hívok
mert a megváltó krajcár hiányzik:

kiül a gazdag világ sarkára,
s homlokán sorsom harmonikázik.

Nagy kedvencem az alábbi soroló, pompásan mutatja, miként létezgetnek egymás mellett – pontosabban egymás hegyén-hátán – festői rendetlenségben kortársi és klasszikus kultúránk, történelmünk rekvizítumai. Kicsit szomorkás, mégis humoros egy múzeum…

Csukás István
HAGYMAILLAT. POR, BEETHOVEN-SZIMFÓNIA

Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia
dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen
festményeket dobál be a postás, a bélyegen
nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta
dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,
kiretusálták szépen József Attila keserű
fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,
Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,
Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty
haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli
az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,
Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót
árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,
Kosztolányit épp most preparálják,
talán tökmagot lehetne elnevezni róla,
s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,
lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,
Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,
Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,
Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai-
cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.

Íme egy remek gyerekvers a Gazdag Erzsi-féle dikció (kevéssé gyerekbarát) aszfaltját felcsákányozó költők egyikétől. Avagy hogyan tanítsunk úgy, hogy szinte nem is tanítunk…

Kiss Ottó
HASZNÁLATI ÚTMUTATÓ

Evés előtt moss kezet,
este pedig használj tust,
leázik majd a retek,
nem okozol konfliktust.

A késeket felejtsd el,
ne lopóddzál lappangón,
töröld meg a papucsod,
ne lábnyomozz a padlón!

A gyógyszerem hagyd békén!
Add vissza az ollót, na!
A székeddel ne hintázz,
ne turkálj az orrodba!

Ha csokid van, törd ketté,
magyar vagy te, nem vagy skót
– kínálj meg, és engedd el,
ne rázd meg a villanydrót!

A mirelit csirkelábtól Istenig: nyesedékekben a halál, névtelen tömeg formájában a (ki tudja, miféle) forradalom, csengőhang gyanánt a volt szerelem. Minden egész eltörött, szonettsorokká foszlik: csak az ablakon kizuhanót magához ölelő gravitáció valós és kérlelhetetlen…

SZLUKOVÉNYI KATALIN
Chicks

A forradalmi megemlékezők
tömege elnyelt, déltájt kerültél meg.
Úgy meredtem a sültcsirkére, mint ki
most fogja fel: halott húsát eszi.

Másnap meg, tőled elfelé jövet,
a buszmegállóban zacskónyi véres,
mélyhűtött csirkeláb hevert leszórva.
„Vicces Pajtás velünk kommunikál”

– jegyeztem meg, amikor ezt meséltem
neked, mire te is elmondtad, mért nem
vetted föl, bár csöngött a telefon

aznap egész délután. Az előző
barátnőd hívott, de hát együtt voltunk,
s másnapra kiugrott az ablakon.

Régi kedvencem ez a vers, ilyen pici és ősi („miért nő a fű, ha kiszárad”) motívumból ilyen látomást kibontani fergeteges! Nem tudom, hallhatta-e Tóth Árpád a népdalt, miszerint „adjatok egy szalmaszálat, / hadd gyújtom fel a világot”, mindenesetre bizonyára ismerte, ha nem a nótát, akkor a jelenséget:

Tóth Árpád
LÁNG

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.

Nagyszerű kanadai szerző, végtelenített, majd foszlányokra szabdalt monológokkal, mindegyikben van valami fájdalmasan bensőséges és egyetemesen kisemberi. Mindig öröm fordítani, mikor először tettem, a szerző még élt, levelet is kaptam tőle:

Genevieve Amyot
A TEST IRGALMÁBAN
L. J. fordításai

az influenzajárvány tovább tart mint szokásosan mondják be a rádióban nem kell elhinni minden évben ugyanez van amilyen izgatottak az emberek mindenkinek szüksége van kis szeretetre ezt még ha mikróbákkal is de pótolni kell azok ott szimatolnak a végtelen partjain aztán elég egy megfázás vagy némi túlhajszoltság

*

arról álmodozom hogy barnaliszttel hintem be az egész testem vagy miniruhát csinálok egy szemeteszsákból és önként jelentkezem bevádolom magam a rendőrkapitányságon engedelmeskednék minden parancsnak mintarabnő lennék olyan őszinte bűnbánatot tanúsítanék a ceruzáimat is megenném mégpedig a radíros végüknél kezdve titokban fertőtlenítő törlőkendőket hoznál be nekem félnék ha megkérdezem tovább benn tartanak

*

talán csak elszámoltuk magunkat nem is vagyunk olyan idősek mindketten csapnivalóan számolunk vagyunk tudom te erre majd a hátadat emlegeted és a többi de lehetetlen ellenőrizni időm se jutott elég hogy rendesen megismerjelek csak most jöttem egészen fiatal voltam

*

csoda hogy ilyen sokáig bírjuk az életünk is többnyire nyugodt gyengéd váll erős mellkas és szelíd fejünk ahogy imbolyog mint a legelésző lovaké

*

meg ezek a napok esküszöm magának sugárzás hőguta és az őrjítően elhúzódó esték soha annyi fájdalmas súrlódást súroltuk szinte a talajt azért maradunk még hogy tanúskodjunk róla ágyékunkon töménytelen nyoma maradt kiabálok hallod te vén süket

*

egész életemben takarítottam lepucoltam az agyvelőmet is egész testemet folyton csutakoltam na elég tiszta vagyok már végre neked

Egy antológiában franciául olvastam a finn költő alábbi versét, és annyira megtetszett, hogy nem bírtam le nem fordítani. Hasznos vers is, kicsit tükörbe nézve ki-ki megírhatja állati önjellemzését…

Pentti Holappa
BULLDOG

Nem is európai az olyan ember, aki nem köt
nyaka köré nyakkendőt minden reggel. Ma reggel,
minthogy európai vagyok, megnéztem magam a tükörben,
és megállapítottam, hogy napról napra egyre nyilvánvalóbban
hasonlítok egy bánatos bulldogra.
Ugyan ki látott már bulldogot mosolyogni?
Mi jól tudjuk, hogy ronda világba születtünk,
s küzdenünk kell. Véreres tekintetem elárulja,
hogy leginkább elhevernék a széna közt ellenségemmel,
a bikával, és a csillagokra gondolnánk mind a ketten.

Magánszorgalomból időnként régi francia szonetteket fordítgatok, és kincsekre akadok közöttük. Például az alábbira. Messze már a tizenhatidik század, de az üzenetet ma is megszívlelhetnénk politikusaink, ha lenne fülük a hallásra (szemük a versolvasásra)…

OLIVIER DE MAGNY
A Királyhoz

A jó földet se kell művelni szüntelen:
Pihentessük tehát, ahogy nagykönyvben írva,
Mert míg nem dolgozik, gyarapszik ám a zsírja,
Hálából azután kétszer annyit terem.

Népét szusszanni Ön engedje kegyesen,
Terhét könnyítse meg, tönkre ne nyomorítsa,
Ha kap kis levegőt, inait ellazítva
Jobban elbírja majd a súlyt, melyet viszen.

Caesarnak ami jár, illik megadni, Felség,
Ám mi nem jár, bizony elvenni szívtelenség.
Törölje el tehát a fölös terheket!

Untig elég, ami nehezedik a népre,
Ne hagyja, hogy szegényt emígy falják fel élve,
Mert, Felség, nyírni kell, s nem élve nyúzni meg!

L. J. fordítása

Szabó Lőrinc azt mondja, minden költő a giccset szeretné megírni, csak nem mindnek sikerül. Ez a régi kedvencem is a túl szép határán táncol, én úgy érzem, beteljesíti vállalkozását, és megmarad a költészet partján…

Bertók László
ŐSZ VAN ÉS MEGANNYI HÁTHA

A naprakész fű ó igen
befeküdt rögtön a tájba
attól lett olyan amilyen
se barna se nagyon sárga

húzza a fenyőt magára
de ellöki az mérgesen
ennyi a színen a dráma
tanulság nélkül nélkülem

de hát ezt is csak képzelem
ősz van és megannyi hátha
teli tüdő a végtelen
mézlik az Úristen lába

s mintha a mellemen járna
s meg-megállna a szívemen

Gryllus Dani karácsonyi felkérésére és kacifántos ritmusú dallamára írtam ezt a nótát, a 25-ei Marczibányi téri koncerten el is hangzott. Amint a mobilos közvetítés ízelítőjéből kiviláglott, az edzett közönség lelkesen és profin énekelte…

FEKETE KARÁCSONY

Hol a fákról a levél?
Hol a földről a fehér?
Nyárnak pora tovaperdült,
Porhó sincs, hol a tél?
Hóból van a kusza sár,
Kompótban a sürü nyár.
Nyárból tél, télre nyár,
Karikában jár!
Hol a nyár és hol a tél?
Hol a fázós falevél?
Télből nyár, nyárra tél,
Karikába ér.

Ma a méhkas se zenél,
Alig alszik, alig él.
Jégcsap helye üresen búg,
Nem hintáz kaszaél.
Nyárból hova fut a hő?
Télből hova fut a hó?
Felhő lóg loncsosan,
Fura, vemhes ló.
Hol a nyár és hol a tél?
A Karácsony ideér:
Felhőből napcsikó,
Pocsolyából hó.

Egy bizonyos esztétikai szint felett a hitetlen vers hívővé, a hívő hitetlenné válik. A lüktető, pulzáló test dinamizmusa tölti el, nem marad puszta bötű. Bátran mondható, hogy Luca Anna verse is már-már misztikus, amikor józanul szól a feltámadatlan lelkek végtelen elhagyatottságáról. Olyan robbanóelegy ez, amelyhez egyetlen szikra kellene csupán. Épp ez az egy hiányzik, a hit szikrája, ám ez mit sem változtat azon, hogy a szabad és bátor tekintettel odáig emelkedünk, ahol már találkozhatnánk Azzal, aki egyikünknek létezik, másnak meg nem:

Luca Anna
Legyél bátor

Legyél bátor, nincsen fölötted senki,
legyél bátor, akarhatsz bátor lenni,
fönn vakító kék oxigénes vákuum,
lélegezz mélyet, túl vagy minden határon,
e birodalomnak nem lehet királya,
nyitott szemmel menetelsz a halálba,
merülj alá a Léthe zöld vizébe,
tágra nyílt szemmel süllyedhetsz a mélybe,
itt nincs gazda, egy mészárszék a zöld rét,
alvadó vér a vízpart, s az öröklét
tágas, üres erdeiben élő halottak:
lelkek kidobott milliói bolyongnak.

Karácsonyi versemre kaptam nagyszerű válaszként ezt az Erdős Virág ironikus-játékos hanghordozására olyannyira jellemző köznapi-ünnepi reppet – képzeletben tologathatjuk hozzá a zajeffekteket:

Erdős Virág
Karácsony, 2009

viccnek durva, versnek
kevés:
íme, egy kis
meglepetés

nem egy nagy szám,
látom én is,
kilóra se sok, de mégis:
mikor ilyen nagy a fagy,
a szeretet meg egyre
fogy,
az embert mindig meglepi,
hogy nincs jobb, mint egy
meglepi

rajta, tessék,
bontsd ki bátran,
hadd ne főjek itt kabátban,
mit csinálod még a faxnit,
operáld le azt a masnit,
hétre várnak vacsira,
de bocsika!
most nézem csak,
anemjóját:
nyuszikás a
zacsija

mindegy, nem egy
nagy dolog, majd
megoldják az
angyalok,
mert
így is,
úgy is az az első,
hogy mi mindent rejt a
belső,
olyan legyen körülbelül,
aminek az ember
örül,
ne lapuljon benne bánat,
vagy más ilyen
ronda állat,
se betegség
se halál, és
beférjen a
fa alá

sikerült is? gratulálok!
ne fáradj, majd kitalálok,
annyit mondj még: ugye tetszik?
(azért izgultam egy percig!)
költői, nem? szinte rímes!
(épp csak ez a
strófa rémes!)
azt képzeld el: saját termék!
(erre esküdni is mernék!)
komoly is meg vicces is,
(mert vannak benne
viccek is), de
nem genyózik,
nem is fröcsög,
nincsen benne f…,
se köcsög,
bármit mond is,
(jól, vagy rosszul)
az a fő, hogy nem túl
hosszú…

ezek bizony makacs tények,
pedig most jön még a lényeg,
(pont indul a villamosom,
de ha kéred, felolvasom):

„Kedves izém, satöbbi,
csak meg szeretném köszönni,
és ezúton is
kívánok
egy sokkal jobb fej
világot, ám
tudnod kell, hogy
(bármily furcsa)
te vagy itt a helyzet kulcsa,
egyedül csak az a fontos,
(így írom, mert így a pontos)
hogy a szíved
legyen helyén,
most, kétezer
kilenc
telén.

Rajtad áll, hogy mit teszel,
hogy jó fiú vagy rossz
leszel,
hogy vállat vonsz és legyintesz,
vagy észnél vagy és
beintesz,
hogy pakolod a cekkered,
vagy szép csöndben ki-
bekkeled…
ha üldögélsz,
ha ácsorogsz,
ha élteted,
ha gáncsolod,
én
egy dolgot tanácsolok:

Legyen vidám karácsonyod!”

Ironikus-játékos nonszensz, paródia és önparódia, oda-vissza ható kisnagyvers egy remek kollégától:

Székely Szabolcs
VERS A BUSZRA-VÁRNI-VERSRŐL

A buszra-várni-vers csak buszra várni jó.
Egyáltalán nincsen benne semmi szenzáció.
A buszra-várni-versben, mondjuk, ez a jó.
Hogy akármilyen buszra várva mondogatható.

A buszra-várni-vers az nem több, mint ami.
Alkalmatlan, többek közt, szerelmet vallani.
Csalódásra nem jó, és élni sem segít,
nem becsüli senki túl a képességeit.

A buszra-várni-vers, az nem ríkatja meg
sem anyák, sem halottak napján, a néniket.
A költő, aki írja, bárhogy tördeli,
alkotmányos rendet ezzel nem tud dönteni.

A buszra-várni-vers hát így lesz bánatos.
Nem akarja, hogy vele csak buszra várakozz.
Nagy szeretne lenni, egy negyedikes gimnazista irodalmi szöveggyűjteménybe is berakható,
Szeretné ha lenne benne mondanivaló.

A buszra-várni-vers ezért vidám is lehet.
Képzeli, hogy úgy, ahogy a legkisebb gyerek
bármi lesz még, hogyha felnő, fiúból legény,
olyan vers lesz belőle, hogy az már költemény.

Nem Facebook-propaganda, de oda tette fel Péczely Dóra ezt a szép verset. Az elkövető irodalmi családból származik, még tinédzser, de a vers nem ezért szép. És nem irodalmias. Hanem irodalmi. Ha egy nyugdíjas kalauz írta volna, jó lenne akkor is. Más kérdés, hogy nyugdíjas kalauzok nem írnak ilyet. Vagy nem ilyet írnak… Hátborzongatóan szép, nagy találat.

KEMÉNY LILI
Titkosírás

az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet

húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén

a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)

csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt

Egy-két éve fordítottam franciából pár görög kortárs verseit. Fosztieriszt például azért mert olyan konok fájdalommal ír a kifejezés lehetőségeiről-lehetetlenségéről, a mások létéről, ahogy magam is szívesen tenném:

ADONISZ FOSZTIERISZ
MINDENNAPI HALHATATLANSÁG

De hiszen mindent olyan gyorsan szeretnénk,
pedig minden olyan lassan jön el
Egy hangya magvakat cipel az eljövendő télre
Mert mindig újabb tél közeleg, mert mindig is tél van, azt hiszem,
És minden ismert évszakhoz ismeretlen tél tartozik
Mikor a legkérlelhetetlenebb napfényben is finom hó szitál
Az örök jégmezőkre, mint vétekben elhunyt holtak, kiknek érintetlen teste gödörben hever Mert mindannyian vétekben elhunyt holtak vagyunk, testünk a gödörben éjjel érintetlen marad
És minden reggel kizökkenti az álomból a földet feltámasztja
Gondosan megfésülködik a megboldogult tegnap fényképe előtt
Bűnös mosollyal
Aztán a tömegben nesztelen elvegyül
Mert bűn élni, jégben konzerválódott, érintetlen
Testünket sétáltatni
Odvainkból századok óta kikelni
Sovány prédaként kevéske halhatatlanságért hebegve –
Mert az idő nem sieti el, minden oly lassacskán jön
Hogy a vers eleji hangya
Talán még mindig magvakat cipel a télre

Mely meglehet tán el se jön.

HALHATATLANSÁGRA KÉPTELENÜL

Egy szép verset megírni három óra elég
Verset írni még harminc év is kevés,
Hiába minden erőlködés és áldozat. Megértettem
Immár: a szellemet gyűlölő, és minden romolhatatlant
Befeketítő természetnek a tavasz puszta rutin csak.
Gondold el: a halhatatlanság bármely formája
A lét fogalmának mond ellene. Ám minden ellentmondást eltipor
A gránitléptekkel haladó idő
Csizmasarka. Feltárul a jelen,
Leheletnyi gyanú,
Tettek hasábfái lángolnak a nap gigászi tüzében.
A jelen nem más csupán
A jövő múltja vagy
Egy másféle múlt jövője.
Hisz tudomásom szerint még nincs recept,
Hogyan állítsunk elő tartós időt.
Jaj, milyen
Mohók és tékozlók vagyunk,
Pedig milyen zsugoriak! Miért, hogy
A nekünk kijáró kevéske öröklétet
Szósivatagban tévelyegve vesztegetjük el! Vetünk
És várjuk, míg a magból új gyümölcs kel, s ha megérett,
Hagyjuk, hogy megrohadjon.
Tényleg, egytől egyig miféle
Halhatatlanságra alkalmatlan pancserok vagyunk!

MA ESTE AZOKRA

Gondolok, akik csigaházukba zárva
– Zenét hallgatnak fújják a füstöt –
Akik a szépség mérgével akartak öngyilkosságot elkövetni
– Ajkukat megégette vitriolja –
Akiket puszta semmibe vetett a félelem
Akik álmatlanul himbálóznak a levegőben
Akik szeretkeztek az imént s most még magányosabbak
Akik egy emlék halottaskocsija után ballagnak közönyösen
Akik magukat papírjaik közé befúrva lassan száradnak el
Akik meglátják nevüket a csengőn
És eszeveszetten csöngetni kezdenek
hogy felébresszék
azt aki ott lakik

GYÁSZ MINDEN GONDOLAT

Lelkem csendjéből kilépve újra
A fülsiketítő semmi-karcoló műhelyben
Találom magam. (Kőhengerek, szótag-malomkövek,
Mindennapi versünket add meg nekünk.) Fekete kenyér
És fekete liszt – tényleg, senki sem kérdezi,
A nyomtatott betű
Ugyan mért fekete?
Miféle velünk született ösztön sugallta, hogy
Gyász minden gondolat? Miféle ősi erő
Pofozza fel a jelentéstant, e jószagú
Kiskölyköt,
Amiért botrányosan
Elsinkófálta, ami pedig nyilvánvaló?

(Gyakran csak adom az érzelmest,
S erre most lám, tényleg érzékenykedem.

Ettől fogva ugyan kinek a keze dagaszt majd kenyeret,
Miféle kalandvágy visz át a vers túloldalára?)

Biztos sokan ismerik, Szabó T. Anna írta ezt a remek szöveget a Szósz című tévéműsorba. Milyen szép mulatság maradandót karcolni mulandó anyagba, játszani, játszani, játszani…

Szabó T. Anna
KOCKA-RAP

Leülök melléd a netcaféban, tőled lett ez igazán hotspot,
bedumálom magam a programodba, hogy remegjen a térdeden a laptop.
Micsoda billentyűk, micsoda tapipad, és a LCD-d sem akármi,
hogy milyen lehet a kerneled, azt ki sem merném találni.

Ez már a közös ülés, ez a bőrkanapé, közös a szerverünk, tiszta szerelem,
módosítom a forráskódod – kompatibilis vagy? Gyere velem!
Hagyd ott végre a fájlcserélőt, felejtsd el végleg a VPN-ed,
én vagyok csak, aki komolyan veszi, nemcsak a hardvered, de a szoftvered.

Vered a gépet, tudom, jogod van, hogy megírj engem a blogodban:
„Itt egy szabadszájú lgpl!” Csak nehogy valamit elgépeljél…

Én leszek a szerelmi professzorod, optimalizálom a processzorod,
őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!

Őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!

Csatlakozom az USB-dhez, bootstrepelem az oprendszered,
a hardveremben a rendszermagom vár, hogy tesztelhesse a drájvered,
de ha nem figyelsz ide, ha nem vagy itt, beküldöm a backdooron a trójait!

Rágerjedtem a szerelmedre. Rádugom a rootert az eternetre,
a gyorsítókártyát installálom – pörög a flash videónk, már 5.3,
és mert tudom, hogy egy jó vas mit szeret: élsímítom a pixeled!

Ez nem játékprogram, ez egy replikáns kód, és én vagyok hozzá az interpreter,
beizzítalak, felpörgetlek, az enyém leszel, igen, az enyém leszel!
Ha az órajeled a csúcsra jutott, mikor elérted már a százhúsz fokot,
ha a tápegységed már hűteni kéne – akkor mondom ki végleg, hogy vége!

Tanítványom volt ez a lány, egy-két év elfutott velünk, és lám, milyen nagyszerű verseket ír! Büszkén kihúzom magam, pedig ebből már semmi sem nekem köszönhető, egyedül az ő érdeme. Pontos és húsbavágó, saját látása, világa lett. Csak gratulálni tudok!

Ughy Szabina
BETELJESEDETT

Cseresznyét ettem a folyosón, neked hoztam,
de mondták, hogy ezt már nem ehetsz.
Fehérre rágtam a magot míg vártam,
a halál is így rág le a csontokig.
Most magánál van, pár percre bejöhetsz,
szólt anyám. Csak most tűnt föl,
egész gyerekszeme lett a sírástól.
Mondani akartam neked valamit, tudtam utoljára,
hang a torkomon mégsem jött ki.
Nem bírtalak így látni, lekötözve, mint egy állat.
A pupillád körüli szürke gyűrű,
sötét kútjából néztél a tér mögötti térbe.
Csak a hatalmas öklöd, két makacs kő,
őrzött még belőled valamit,
ahogy a rácsok közül kilógott.
Hirtelen fölültél és visszaestél,
olyan szomjas vagyok – sóhajtottál.
Ketten tartottak már, mikor inni adtak.
Haza is küldtek, ne legyek útban.
Mert minden szenvedés lassú sodrású folyó,
benne a test kényszerű engedelmesség,
hánykódó műanyag flakon.
Ahogy kifelé rúgja magát a lélek,
a test mégis miért lesz egyre nehezebb?
Zavaros, sűrű vízben úsztam egész éjjel,
lábamhoz szúrós hínár, nehéz iszap tapadt,
föl-le úsztam, nem tudtam hova és miért,
mint a fájdalom egy másik testben.
Elalvás előtt imádkoztam, halj meg,
legyen könnyű az érkezés,
de Istenhez ésszel, szavakkal szólni
nem lehet.
Azt hittem megérzem majd,
de nem oldódott szét bennem a szó: vége,
csak a kutya nyüszített fel,
kora délután volt, sokadik péntek.

AMI MARADT

– Mennyi por! –
húzod végig vállamon ujjad.
Mindenütt csak por.
Falevelek ráncaiban, ablakpárkány vékony sávján,
könyvespolc sarkában, csészék hajszálrepedéseiben.
Port szuszog az utca és port nyög az ágy.
Szádba port kanalazok, fújva míg kihűl,
kavargó íze nyelveden.
Csókod is csak por, nyakam viszket tőle.
Ha fázom, testemre portakarót terítesz.
Sima szemhéjamra por szitál,
míg ereinkben nehezedik az idő.

PÁRA

Teli kád vízben feküdni olyan,
mintha anyámba bújnék vissza.
A lefolyó zsinórja lábujjra tekeredve.
Hajszálak a comb körül.
Tenyérben a gyűrött bőr,
magába nyeli még a sorsot.

Megdörzsölöm szivaccsal a heget,
hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban.
A rák tetoválása nem kopik.
A test nem felejt.
Én sem.
Fejemet a kád kávájának döntöm.
Párába rajzolom üzenetem istennek.

Még egy kis Luxemburg. Remek, fanyar aforizmaköltő Guy Rewenig, meghívásunkra járt is már Magyarországon. Ezeket a verseket Ircsik Vilmos fordította:

Guy Rewenig
Lappáliák és lábjegyzetek

Igazi utópia

Milyen szép is volna, ha aggastyánként
jönnénk világra, egyéves korunkban
halálgondolatokkal tusakodnánk, és
nyolcvanévesen a homokozóban hancúrozva
nevetve kérdezgetnénk: hogy hívják ezt
a csudaszépen csapongó, szárnyaló, ezt
a pihekönnyen táncoló színfoltot,
hogy hívják ezt a tüneményt?
de senki nem tudná megmondani, hogy ez
egy lepke, te kis vakarcs!

Halálos üzlet

Egy szociálisan érzékeny üzletember
feltalálta a családi urnát. De az már egy tíz fős
kísérleti családdal csődöt mondott az első
tesztelés során: az urnában olyan
heves családi perpatvar támadt,
hogy por poron nem maradt.

Nyugalmazott rebellis

Azelőtt fekete bárány voltam.
Ma szürke birka. Ennél bátrabban
nem állította fejtetőre senki még
a biológia törvényeit.

Repedések és barázdák

Kezünket eztán hőtani okokból
gyakrabban dugjuk zsebre, mivel
a cudar hőmérséklet okozta folytonos
tágulástól kirepedezett, a sokéves ökölbe
szorítástól pedig megráncosodott, így fokozottan
érzékeny a hidegre, és védelemre szorul.
Ám néha szép, enyhe időben még a családi
asztalra tesszük, és megmutatjuk unokáinknak:
Nézzétek, minden repedése tiltakozás,
minden ránca egy bátor tett volt!

Melankólia

Egy könnyű felhő hirtelen elnehezedve
az égről a rétre zuhant, és ott is maradt
mozdulatlanul kuporogva a kerítés vasoszlopai
között. Öt nap múlva még mindig ott hevert
otrombán, mereven, és minden rábeszélés
ellenére az esőt sem volt hajlandó
kiönteni magából.

Kis litánia a magántulajdonról

Az én határom. Az én hazám. Az én nemzetem.
Az én területem. Az én földem. Az én tájam.
Az én táblám:
Erődítményembe tilos belépni
Az én városom. Az én utcám. Az én házam.
Az én kertem. Az én kutyám. Az én kukám.
Az én matricám:
Hűtőszekrényembe tilos belépni
Az én autóm. Az én bankom. Az én csekkfüzetem
Az én gondom. Az én ellenségem. Az én dühöm.
Az én kiáltásom:
Fejembe tilos belépni
Az én kórházam. Az én transzfúzióm. Az én morfiumom.
Az én hullám. Az én csontvázam. Az én porom.
Az én sírfeliratom:
Síromba tilos belépni.

Ircsik Vilmos fordításai

Nemrég Budapesten járt Anise Koltz, a luxemburgi irodalom nagyasszonya. Kötetei lakonikus, többnyire a személyes gyász, létfájdalom és metafizikai vívódás motívumait feldolgozó szövegekből álló szvitek. Íme egy kis ízelítő:

ANISE KOLTZ
REMÉNYTELEN REMÉNY-DALOK

Összes születésem
ott liheg a nyomomban

Átkelek anyáim testén
egyiküket sem tartóztatom fel

Medencéjükbe
lépcső visz lefelé
odalenn belső szervek úszkálnak

A felszínen árnyékom ringatózik

*

Mindennap frissen sült
kenyérhez eszem
apámat és anyámat

Hajgubancaikat
kiköpködöm

*

Anyám előre betanítja nekem
a rám váró szerepeket

mikor még denevérként
csüngök hasában
fejjel lefelé

Varázsigékre
átkokra
kapat rá

a bölcsőben mely rám vár
elrejtette már fegyvereimet

*

Anyám méhét munkáltam
míg meg nem születtem
belső szerveit ettem

Mára méhem
azzá változott
mely engem hordozott

*

Lenyeltem
apám és anyám szívét

Tőrökként hatolnak át
gyomromon

Sose tudom megemészteni

Lehetne könnyű halálom
ha a halál
nem kettejük négy szemével
nézne rám

*

Anyám rám hagyta
összes cipőjét

Idővel olyan
nagy lett rám mindegyik
hogy beléjük fulladtam

*

Meggyúrta testemet
akár a kenyeret

Éhsége peremén
remegve
hallom a csontvázán átrobajló
vér zuhatagát

Itt járt Benno Barnard belga barátom (de szépen balliterál ez így!), aki hollandból lett flamanddá, és azt állítja, Európa vagy belga lesz, vagy nem lesz. Mindenesetre íme három frissen fordított verse:

Benno Barnard
FÉRFI ÚTLEVÉL NÉLKÜL

Az átlagbelga dalát dúdolom,
Bár Belgium nem izgat fel nagyon.

Gyerekgyártáshoz szőke nő: ez a nóta,
Kutyával járok a kőkorszak óta.

Ki franciául szól, szivart szipákol,
És sose hallott Verhaeren szaváról.

Kevin fiam lábán táncol a labda!
Mezítcipőben a világot ugratja.

Kelly, van még kis szűzhártyád mutatóba?
A fajansztál elpattan mosolyodra.

A marokkói hamis templomba jár.
A költő süketnémán művéről povedál.

Világámulás nem ingem, nem gatyám:
Nem utazom versek döglött lován.

A mintaflamand dalát zengetem,
Belgiumot rühellem rendesen.

CHRISTOPHER GYÁSZA,
MIKOR MEGFULLADT PIAK, A BORDER COLLIE UTYÁJA
MERT FEJÉRE SZORULT A KUTYAKAJA ZSÁKJA

Itt sem voltam, veszni hagytam: galádság!
S most hallom a világ szívdobogását.

Még egy kutyának is van szabad akarata.
Moccanatlan ház, fehér éjszaka.

Hű fegyvernökként jobbomon hevert
Most hullapózban kitömött ebem.

Feje a földön, de szeme fürkész engem,
A kutya legjobb barátja mégsem az ember.

Sötét éjjel, míg nem jött álom szememre,
Ő álma birkanyájait terelte.

Kutyája-hullott gyerek vagyok ma itt,
Remélem, ő látja majd fenn nagyit.

Nap s hold felett lebegett takarója.
A csillagok nem lelik helyüket azóta.

Oly magányos a Föld, mióta nem ugat.
Sírját megleled a cseresznyefa alatt.

ALBERT KIRÁLYHOZ

E remegő aggastyánban, kit felnőtt gyerekek
emeltek pajzsra, már több száz éve bízol:
ne már, hogy ne lehessen közös apukénk!

Koponyád palotája mélyén minduntalan
puccsot kohol a kétely, de tusakodol vele:
Le a modernizmussal! – szülőanyád neked,

ám maholnap agyonnyom böszme hullateste.
E totyogó vénember lehűti véredet,
bölcsesség őre ő, vacilláló keze

végigsimítja forró fejed, no lásd. Idézetek
futkosnak folyosókon. Küldönc hoz lihegve
üzenetet szájában, mint kutya. Demokrata öklök

verik az ajtót. Költőtárs írta – az Úr bocsássa meg,
vissza is vonta utóbb –, hogy Őfelsége hazudik,
mint a vízfolyás. De hisz a költő maga is nagy hazug!

Üdvös, ha sakkdobozban király és gyalog
összekoccannak finoman. Vigasztalja e gondolat
őfelségét, ha népe túl későn jár haza.

Felség, hatalmát kár félteni – alattvalói
nem alávalók: mesélje inkább, hogy megbocsát,
s hogy mi mindenre jó egy bálvány, apuka!

A nagy drámaíró kevésbé ismert verses állatmeséi közül fordítottam párat nem is olyan régen. Íme a művészeti marketing illúziómentes ábrázolása:

Jean Anouilh
A TÜCSÖK

A tücsök zengte dalát
Egész nyáron át,
Kaszinókban és mulatókban,
S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő,
Gyűlt kis vagyona, elegendő.
Játszott ő jobbra, játszott balra valóban
Sok műintézményt bejárt.
Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.

Így hát a rókához sietett,
Kinek mestersége az uzsorakölcsön,
S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett,
Művész mily nyafka, gyermeteg,
Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön.
– Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké
Minden hódolatom!
A pénz, hogy úgy mondjam, a lét
Alantas velejárója, fájdalom.
Nélküle meg nem lehetünk,
Az emberi sors ily zordon!
Vele vesződni kell nekünk!
Ám ez legyen az én gondom.
Sajna, nem vagyok lírai alkat,
Mint ön, ki oly emelkedett,
A pénzgondot nekem, méltatlannak
Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg!
Géniuszát fel ne aprózza,
A korlátlan felhatalmazást ha most
Aláfirkantja hamarost,
A többi pusztán ócska próza.
Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint
A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.

Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! –
A tücsök rá fagyosan tekint.
A mézes-mázos róka úr
Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul.
– Ha ajtaján bekopogtam ma,
Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik,
És szeretném, ha a pénzem fialna,
Ismerem pontosan a százalékait.
Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit
Rátesz, hogy önnek is megérje.
Nekem fontos a vagyonom növekedése.
Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera,
A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia.
Merengve ellenőrizte sminkjét legott,
Elegánsan vállára vetve
Rókairha villogott,
(A róka úgy tett, mint ki észre se vette),
S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett:
– Csak szegényeknek adja ki pénzemet
(A róka ekkor újra bizakodni kezdett!)
– Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –,
Mint hallom, fizetésképtelenség esetén,
Ha árvereznek,
Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.

Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta,
Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.

Három kis újdonság (ódonság):

HÁROM ÓMÓDI TÁNC
PÁZMÁNY PÉTER URAMNAK

KERINGŐ

Régente prókátor
Bömbölve mennydörgött:
„Így ördög, úgy ördög,
Miszlikre széttörtök!”

Manapság azt tartják,
„Ej, hagyd el, nincs ördög,
Itt sincsen, ott sincsen,
Kámforrá szétpörgött.”

Mások meg azt tartják:
„Ördögség? Mulatság!
Az ördög Jó firma!
Szarvacska, farkinca!”

S az ördög minderre
Mit szólhat? Mit tenne?
Gubbasztgat tűzvackán,
S embert gyűjt ravaszkán.

KANÁSZTÁNC

Kalapál az ördög koma
Pokolbeli érccel,
Nagy varrótűt sikerítget,
Összevissza fércel.

Ha nem ügyelsz, a szájadat
Egy kancsóhoz varrja,
Le nem teszed, míg cseppecske
Bort is rejt az alja.

Ha nem ügyelsz, a szemedet
Asszonyokhoz ölti,
Látványukat úgy habzsolod,
Lelkedet köpöd ki!

Ha nem ügyelsz, belevarr egy
Nagy zsíros kabátba,
Éjt-nap zabálsz, mit érdekel
Világ koplalása!

Ördög koma a világot
Össze-vissza varrja,
Folttakarót sikerítget,
A mi lelkünk rajta!

PALOTÁS

Egyedem-begyedem, ördög pajtás,
Szememen, szívemen nagy sóhajtás.
Ki-be jársz kapumon, mint órán kakukk,
Belőled minden bokorba jut.

Tudod ám, zsugorit mint vígy lépre,
Dehogyis cipeled szív bűnébe,
Hiszen a szerelem drága vigalom,
Csurog a pénz ajtón-ablakon.

Tudod ám, a szelíd nem fog ölni,
Neki a vér szaga túl vad kölni!
Bedobálsz te neki pici szavakat
Gyilkolni jobb az, mint puska, kard!

Tudod ám, a buját hogy csald félre,
Nem ajánlsz aranyat nagy bőségben,
Neki egy boka is épp elég csali,
Rohan a vermedbe a pali!

Szagolom szagodat, ördög filkó,
Puskapor, katonát nem bódító,
Tudom én, hogy a vér könnyen lángra kap,
Védem ezért vérem-váramat!

Egy venezuelai költő pár verse:

JUAN LISCANO
AMERIKA
(América)

Kimondom, kukorica. Indiánok nemzedékei buknak fel a feledésből.
Kimondom, pálma. Végtelen szövetszövedékek, ezredévnyi rostszál-rengeteg
bogozza a múltat a jelenhez.
Kimondom, agyag. Állapotos asszonyokként hasas korsók perdülnek elő, tányérok, üstök,
mind megannyi jövőbe hajított napkorong.
Kimondom, folyam. Hanyatt-homlok torlódtak az árhullámok. Egész fajok fúltak a mélybe.
A patakzó, vízből kibukó földek felett egy madár cikkan át.
Kimondom, vadon. Lombzuhatagok, zöldellő robbanások, zsongó örvények,
anyaméh-langyosság. Az arctalan, falánk hangyatestű csend üvölt,
körös-körül levedlett kígyóbőrök, fáról lepotyogott, kiürült kardtokok.
Kimondom, préri. Fekete szélkacskaringók kavarognak. Üvegből, száraz fából
lévő fény pattan el. Higanyos délibáb villódzik a láthatáron.
Kimondom, hold. Tejforrások, tejpatakok törnek elő, penész püffed, gombák, mohák, zuzmók
tenyésznek, zuhatagok vize dalol.
Kimondom, asszony. Szétnyílt erezetű növényi száron virág fakad.
Kimondom, férfi. Pajzsok és buzogányok emelkednek, kések és csontpengék villannak,
tollazat borzolódik a szélben, ám valahol, a csata kellős közepén torkolatként
nyílik szét egy tenyér.
Kimondom, nap. Nyár dübörög, villámlás gyanánt cikázik át egy láthatatlan madár,
csak árnya követhető. Az égbolt kivörösödött képpel rikoltoz.
Ekkor kimondom, Isten, és visszanyelem szavaimat, nyelvem torkomba befelé fordul,
szemüregeim kiégnek.
Lesben lopakodó tigris volt a szerelem.
Lomha halál közelgett a csillagos fák templomhajója hosszán.

ŰRHAJÓSOK
(Cosmonautas)

Mikor az ágy szétesett testünk alatt
kettéhasadt a mennyezet és mind a falak
kettényílt a kagyló
és máris ott ringatóztunk céltalan
kettős lényegű egyetlen nehézkedésű földi test
a kozmosz árnyai között
a mozdulatlan fényű csillagok között
a csillagmaradványok és bolygót ölelő gyűrűk között
szentjánosbogárrajok között
villódzó, aléló űrutazás.

Ujjaid és tenyered tapogatózva
üzenik cáfolhatatlan jelenlétedet
markomban érzett vitathatatlan létezésedet
míg lebegünk gyengéden légiesen
kissé foszforeszkálva meglehet
mályvakék fényburokban akár maga a Föld
körbe keringünk
hullva alá
újra felfelé kavarodva
mind távolabb. Örökre tán? Mélyebbre magasabbra
kettős testként zuhanunk a szeretkezésbe
felszított vér egyesülése;
lengünk égmélyi vízben
napidő szerelem ideje
tértől elválhatatlan idő
embervoltunk halandó ideje
tartam nélküli idő pupillátlan szemhez hasonló
önnön körébe visszapörgő illékony idő
mely magába foglal magába temet
és ma vagy holnap felfal téged engemet
beissza árnyunkat kavargásunkat
háborúnkat békénket
vad szabadságunkat mellyel a szerelemben egymásnak estünk
megfelezett meztelen magányunk
az egyedüllét gőgös érzetét
hogy nincs szükségünk más senkire
Lassanként önmagunkba visszatérünk.
Lám, sorra felmerülnek alattunk a sötétben sejtett földek,
új kontinensek, képzelt planéták.
Honnan jövünk mi ketten én s te összekulcsolódva
gyönyörtől haldokolva melleddel mellkasomon?
Miféle Korszak kezdődik vagy zárul mivélünk?
Bennünket hogy neveznek? Kik a szeretteink?

Lefordítottam kedvtelésből egy Shakespeare-szonettet.

WILLIAM SHAKESPEARE
138. SZONETT

Drágám esküszik, nem csal engemet,
S én elhiszem, bár tudom, hogy csalárd.
Pólyásnak vél, kit játszva megetet,
S ki nem sejti, mily galád a világ.

Hiába hinném, ifjoncnak tekint,
Tudja bizony, fénykorom múltba hullt.
Gügyén elnézem hitszegéseit,
S egy igazságot ketten gyilkolunk.

Hűtlenségét mért rejti kedvesem?
S én mért tagadom vén csont voltomat?
Álcákat kedvel ám a szerelem.

Vén szerelmes pár évet eltagad:
Kettős hazugság napja süt miránk:
Hazugsággal javítjuk kis hibánk.

Lackfi János fordítása

Montrealból hoztam egy nagyon érzékeny, éles szemű, melankolikus és ujjongani tudó kanadai költő verseit, magyarra is tettem jó párat közülük. Íme az íze:

JOSÉ ACQUELIN
Szeretem azt mi sose volt

láttam amint egy gyermek két lehunyt szemét
komor-kék gyűrűvel árkolta a halál
tölgyfa volt ujjait a napfénybe emelte
emberarcáról sosem csorgott a föld arcára verejték
könnyek tojásai sosem potyogtak pupillája fészkéből
sem szavak csontjai koponya-barlangjába
asztrológus-gömbként elbillent feje tetejéről
a gyermek mégis mondta egyre mondta
szeretem azt mi sose volt
nekem a mindig engedte meg
húgomnak három ujja van
hiányom holnap már hamis lesz
tudom hogy a kék dermedtségbe bújtat
fülemet madaraknak adja
ők nem jegyzik le dalukat

*

az első fény ébresztett engem
mely arannyal futtatja az enyhe zöld
mezőkre aggatott reggeli ködöt
őz téblábol: otthon érzi magát
ragyog akár kertben a nyúl
a bánatos gerle burukkolása
most nem is bánatos csak japánul van

*

most hogy a fecskék a fiatal
nyírfák törzséből kirajzanak
a föld hónalját kiborotválom
a nap kezét nyújtja nekem
a gém bizonyítja pontosságát
a vidra északra vándorol
a sirály megkívánja a legfiatalabbat
a réce nem hajlandó nyakkendőt kötni
szüntelen eldobom magam mint egy lapot
a lehető legnormálisabb veszteségbe
az utolsó madár hasztalan magasába

Lackfi János fordításai

Egy kis maníros bíbelődés az én tollamból:

ROMANTISCH

Fenn csurom ég, csupa csilla-ragyás,
Perget a harmata, égi garázs.
Lenn szerelembeli szívbemarás,
Csobban a víz, susu, szembe parázs.

Perzseli, borzoli alkonyi láz
Édes az arc, ragacsos cukimáz,
Vatta-sötét, csikiző kulimász,
Éj-teke döndül, a Hold gurigáz.

Szanszkrit verseket, „muktakákat” fordítgatok mostanában Dezső Csaba kelet-kutató értő segítségével, remek nyersfordításait követve. Nagyon kötött, érdekes formák, és sok-sok fejtörés, hogyan ne legyen egzotikum abból, ami odaát természetes, hogyan csempésszem bele a sorokba a számunkra mégiscsak ismeretlen természeti-kulturális körülmények jó részét anélkül, hogy szótárt írnék…

ISMERETLEN INDIAI SZERZŐ
(Dús porzászlót lobogtat)

Dús porzászlót lobogtat,
zörög a teli szekér,
róla nádméz lecsorran.
Termést váró alázat:
települ a papagáj
hajlongó rizskalászra.
Rizsföldről kósza halraj
menekül az apadó
víz miatt lenti tóba.
Gazdag sárral folyópart
üditi fel a derék
marhapásztort, ha nap tűz.

RÁDZSASÉKHARA
(A Hold fényét tálból…)

A Hold fényét tálból
lefetyeli a cirmos:
micsoda tej!
A fénycsíkot fákról
lelegeli rügyekként
az elefánt!
A fény leplét ágyról
szedegeti a kéjtől
gyönyörü nő.
A Hold fénytől részeg,
keveri a világot
kapatosan.

VÍDJÁ
(Szomszédasszony, ugyan…)

Szomszédasszony, ugyan, figyelj ide kicsit,
nézz rá a házunkra majd!
Kútvízből gyerekemnek apja nem iszik,
azt mondja, rossz íze van.
Hát inkább szaladok, tamála-ligetek
árnyán folyó vár reám.
Mit bánom, ha nyakam s a mellemet a nád
véresre karmolja is!

LAKSMÍDÁSZA
(Megcsaltalak, csalogatott…)

Megcsaltalak, csalogatott
a tudás magához,
Ám kishugod, a tunyaság,
dühödet letörve
Hozzám hozott, te gyönyörű,
eszem elszeded már,
S hódolva, ím, leborulok:
gyere, édes Alvás!

HARSA
Ratnávalí

Dombján combjainak kapaszkodik a szem,
majd csípején kóborol,
párnázott hasa jön, csodás a pihenés
ringván e három redőn,
tikkadtan nekivág a mell hegyeinek,
s megmássza, lám, csúcsukat.
Végül vágyakozón szemébe merül el,
honnan ma könny csordogál.

JÓGÉSVARA
(Ó, hős! Egykor hatalmas…)

Ó, hős! Egykor hatalmas
palotafala helyén
régi ellenfelednek
hengergő medve szunnyad,
köd öleli fagyosan,
álma mélyén fogócskáz,
felnyíló félszemében
öröme parazsa gyúl,
s arra járó vadászok
gyászmáglyának hiszik, mert
szeme a hamu között
mint zsarátnok parázslik.

LACKFI JÁNOS fordításai

Egy kis mirelit csigabú ínyenceknek. Ki ne ismerné az állapotot, ha a feloldást nem is.

Parti Nagy Lajos
Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
De hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.