SZÜLŐ-GYEREK PÁRBAJ

APÁD-ANYÁD IDEJÖJJÖN!

Szülő-gyerek-párbaj kortárs költők verseiből
Szerkesztette, válogatta: Lackfi János
Párbajozó felek: Vallai Péter, Lackfi János
Elhangzott a 2009 évi Költészet Vásárán,
2009 szeptember 12-én,
a budapesti Gödör Klubban

Acsai Roland
A HAJSZÁRÍTÓ

Mennyi minden átlényegült,
Mióta megszülettél! Például
A hajszárító. Megnyugszol
Abban a percben, amint rád fúj.

Álruhás királyfiként élt
Eddig közöttünk. Használati tárgy,
Gondoltuk róla, erre most
Kiderült: gyógyító energiát

Sugároz. Ha kólika kínoz,
Vagy nem tudsz elaludni,
Csak bekapcsoljuk, és máris
Elcsendesedsz. Mi már tudni

Véljük napok óta, hogy
Nem holmi műszaki cikk:
Hajszárítónk mágikus
Erővel rendelkezik.

Totem ő, zuglói lakásunk
Ziháló házi istene.
Azóta nagy becsben tartjuk,
Egész kis szentély a helye.

Mennyi minden átlényegült,
Hogy megszülettél, mássá!
De leginkább Vera és én –
Anyává és apává.

Imreh András
SZÜLINAPOK

Anna született januárban,
a mama meg februárban.
A lányok nálunk téliek.

Én születtem decemberben,
a nagyapa novemberben –
a fiúk meg emberiek.

Ha én születek novemberben,
nagyapa meg decemberben,
én vagyok a nagyapa.

Bár emlékszem, nagyapa egyszer
a szülinapján azzal viccelt,
hogy ő is csak unoka.

Petri György
A FILOZÓFIÁRÓL

„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról. És már be is íratta
– akaratlanul – a tanfolyamra,
amit úgy hirdetnek:
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”

Békés Márta
DUNA-AVATÁS

Az én nagyapám ott volt,
amikor megnyitották a Dunát.
Persze még nagyon kisfiú volt.
A dédnagyapám felültette
az egyik lánchídi oroszlán hátára
és ő onnan nézte az ünnepséget.
A hidakon borzasztó nagy volt a tolongás,
alig fértek fel az emberek.
A Gellérthegy föl volt virágozva.,
A többi hegyet még csak
akkor kezdték építeni.
Sokan tiltakoztak, mert az alagútra is
egy nagy hegyet terveztek.
A rakpartokról még hajnalban
elhordták a hirdetésekkel, plakátokkal
teliragasztott kerítéseket.
A meder aljára felfestett trágár szavakat
már két napja sikálták,
végül feladták.
A Duna majd úgyis eltakarja.
És akkor jött a legnagyobb meglepetés!
A Margit híd és az Árpád híd közé
egy csodálatos szigetet építettek.
A 6-os éppen arra jár és így
könnyen meg lehet majd közelíteni.
Pontosan déli 12-kor a Citadellán
eldördültek az ágyúk,
és ünnepélyesen kinyitották
a csapokat!

Szentmártoni János
SZERDA?

Ma szerda van? – kérdi lányom kíváncsi szemmel,
kezében ceruza, gondolom,
le akarja rajzolni a szerdát,
Nem, kislányom, ma kedd van – hangzik korrekt válaszom,
kiemelve fejem a versből,
Csütörtök van, ugye? – bukkan elő újra,
kezében egy másik ceruza,
Nem, kislányom, ma kedd van,
holnap szerda lesz, aztán csütörtök – felelek
némi ingerültséggel,
Apa, hétfő van? Ugye, hétfő van, apa? – ostromol ismét,
egyre lázasabban,
nem válaszolok, próbálok nyugodt maradni,
nem hagyja annyiban, térdemre csap,
Apa, beszéljél!,
Anna, már mondtam, milyen nap van!,
Szerda? – kérdi csodálkozva,
Nem, nem, nem, kedd van, kedd,
és ha nem hagyod abba, elrohanok
a világ végére,
Anya itt marad? – bizonytalanodik el
néhány pillanatra,
Igen, anya itt marad!
Kis gondolkodás után teregető édesanyjához siet,
őt faggatja tovább,
Anya, ma szerda van? Vagy hétfő?…
s még hallom, ahogy „apa” döngő léptekkel
trappol a világ vége felé.

Nyilas Attila
EGYNYÁRI JEGYZETEK

Móci azt mondja, látja az Esthajnalcsillagot.
Mami azt mondja, nem látja
az Esthajnalcsillagot,
apa nem mond semmit.

Móci lehet, hogy látja az Esthajnalcsillagot,
vagy nem látja, de azt hiszi, látja
az Esthajnalcsillagot,
játékból látja,
csak füllenti azt, hogy látja,
vagy csak úgy mondja, hogy látja
az Esthajnalcsillagot.

Mami tényleg nem látja az Esthajnalcsillagot,
vagy nincs tudatában, hogy látja
az Esthajnalcsillagot,
és azt hiszi, Móci tényleg látja,
de legalábbis hiszi Móci, hogy látja,
vagy csak úgy tesz, mintha hinné, hogy Móci látja
az Esthajnalcsillagot.

Apa nem látja az Esthajnalcsillagot,
vagy nincs tudatában, hogy látja
az Esthajnalcsillagot,
és úgy gondolja, Móci csak játékból látja,
mami pedig tényleg nem látja,
és hogy mami azt hiszi, Móci tényleg látja
az Esthajnalcsillagot.

Móci szeretné látni az Esthajnalcsillagot,
mami is szeretné látni
az Esthajnalcsillagot,
apa nem mond semmit.

Oláh János
ROBINSON

A fiam falja a könyveket.
Nem mintha irigyelném tőle, de mégis.
Amíg én mosogatok, az ebédet melegítem,
szerelem az autót, festem a kerítést,
ő a Robinsont olvassa, és persze
jobban tud mindent, hogy mit
kellett volna csinálni a muskétákkal,
meg effélék. Közben azért mesél is belőle,
na, nem az egészet, arra
nincs ideje, olvasni kell tovább.
Szeretnék én is egy nyolc éves gyerek
erkölcsei szerint csak avval törődni,
ami érdekel, de nem lehet. Lassan
negyven felé járok, és nem fogyok ki
a kényszerű tennivalókból:
takarítás, villanyszerelés,
üvegezés, deszkák és szögek…
Hiába várom, hogy egyszer
más intézze mindezt, se péntek,
se más nap nem sodor szolgát felém,
nincs miből megfizessem, s ha volna is,
feszélyezne, hogy segítségét elfogadjam,
inkább mindent magam csinálok,
mint eleinte ott a szigeten
az a szegény, szerencsétlen Robinson.

Vass Tibor
ABLAK A VILÁGRA

Apa gépén megnéztem valami olyat,
amit nem lett volna szabad megnéznem,

internetezni kéredzkedtem oda,
játszottam is,
de azt meguntam,
elkezdtem kutakodni apa gépében,

és olyat láttam,
amit azelőtt nem,
és nem is akarok még sokáig.

Apa épp bejött a szobába,
kérdezte, mit csinálok,
észlelte, hogy villámgyorsan éppen
bezárok egy ablakot,
nem szobaablakról van szó,

füllentettem,
hogy a Gyűrűk ura ablakot zártam be,
de apa rájött,
mert látta, hogy zavarban vagyok,
egészen más ablakra nyitottam világot.

El kellett mondanom az igazat,
nem kaptam büntetést,
amiért kutakodtam,
de elbeszélgettünk, és végig zavarban voltam,
ami majdnem felért egy kikapással,

s az meg már egészen vicces volt,
hogy azzal zártuk az ablakot,
hamarosan kapok egy életkori sajátosságaimnak
megfelelő könyvet a szaporodásról.

Életkori sajátosság,
még ilyen hülye kifejezést,
mindig tanul az ember valamit.

Finy Petra
SZEPTEMBER ÉS SZEPTASSZONY

Nem lepődnék meg,
Ha egyszer az egyik unkaöcsém a három közül,
Aki egyben az egyik keresztfiam is a kettő közül,
Azt mondaná az apjának,
Aki az egyik testvérem a hét közül,
Hogy írjak verset a szeptemberről,
Amelyik az egyik hónap a 12 közül.
Olyannyira nem lepődnék meg, hogy
Egy könnyed mozdulattal, mint
Aki már készült a kérdésre,
De ügyesen leplezi,
Avagy amikor hasonlóan tervezetlenül,
Csupán félórája szorongatva szegény állatot,
Gilisztát ránt elő Barnabás,
Az egyik keresztfiam a kettő közül,
Hogy az egyik nővérét megijessze a kettő közül,
Úgy kapnék én elő egy papírkukacot a zsebemből,
Hajtogatnám ki megfontoltan,
Köhhentenék egyet,
Nem mintha kaparna a torkom,
Vagy különösebb torokfájdalmaim lennének,
Inkább csak a hatás kedvéért,
És el kezdeném neki olvasni a
Szeptember és szeptasszony c. verset.
Mire ő, nem lepődnék meg,
Ha éppenhogy merengő tekintettel,
A szemembe nézne,
Aztán a szememen túl is,
Nagyjából a lelkem mértani középpontjába,
És egyszerűen csak ennyit mondana,
Írsz majd verset a novemberről is?
És írsz majd neki gyereket is?

László Noémi
SÁTOR

Szidnak, hogy eltűnt a reszelő készlet,
a gyújtó, a bicska, a feszültségmérő,
és unom, hogy rám kenik az egészet,
hogy eltört a kedvenc korondi tál,
a matracomból egy rugó kiáll,
örüljek, hogy még ép a fülem, mert
nem érdemlem, a füzeteim
csupa szamárfül, egytől egyig,
és azt mondták rólam a szülők előtt,
hogy nyelvtanból megint nem értek semmit,
és ne álmodozzam, inkább törődjek
azzal, hogy legyen tiszta a körmöm,
igazán nem értik, miért kellett
a kedvenc csészém fülét letörnöm,
és ha még egyszer az asztal alatt
ilyen hatalmas káoszt csinálok,
nagyon megbánom. Még nem
vették észre, hogy görbe az esernyő
csillogó orra és minden befőttesüveg
szivárog.

Mile Zsigmond Zsolt
VIOLA

Ha belenéz a tükörbe,
Megvillan a szeme zöldje.
Nem kislány már: nagyobbacska,
Odakarmol, mint a macska.
Telefonja, naplója van,
Izeg-mozog, folyton rohan.
Kutyát, legyet véd, istápol,
Ki se látszik a munkából.
De magát hogy ostorozza!
„Ronda vagyok, anyu, ronda!
Hátam mögött kinevetnek!
Nem tudok így élni, nem megy!”
És a párnát telebőgi,
„Hagyjál békén, apu!” – dörgi.
Aztán összeforr a mécses,
Könnye az egereké lesz.
Mosolyog már, nevet, kacag,
Hogy a dinnye is meghasad.
Hosszú haja száll, szikrázik,
Megy a kertbe, dalol, játszik.
Nyomában egy vizsla vizslat,
Uramisten, holnap itt hagy!…

Takács Zsuzsa
MEGHALT ZIMMERMAN NÉNI

A lépcsőházban találkoztam vele,
jóízűen szuszogott, mivel
legalább száz kiló. Köszöntem.
Ebédnél aztán hirtelen
eszembe jutott. Mindenki
elégedetten ette a fejenként
másfél krémesét.
Meg kellett törnöm a hallgatást.
– Meghalt Zimmermann néni! – közöltem.
Mari a porcukortól fuldokolni kezdett.
Anyám a villát leejtette:
– De hiszen tegnap láttam!
– Egy autó elütötte – folytattam komoran,
eltoltam a tányért magamtól,
és elfutotta a könny a szememet.
Olyan volt, mintha színházban volnék,
egymás szavába vágtak a szereplők,
hüledeztek, én persze már zokogtam,
a tányéron a krémes remegett.
Később elapadt a könnyem,
mindenki engem nézett, belevörösödtem.
– A halál nem játék! – mondták.
Mintha nem tudnám én is,
hogy egyszer meghalok.

Bajtai András
A KISLÁNY

Egy kislány jön mellettem mindig, amikor
bevásárolni megyek. Beteg lehet, mert
hámlik a bőre, és apró, fekete kiütések
vannak az arcán. Nem tudom, mi baja,
de elkísér mindig, és én fogom a kezét.
Néha egy cserebogár bújik elő a zsebéből,
néha meg, mint egy madár, csak felrikolt,
és én dobnám is el rögtön a szatyromat.
Sokszor érzem úgy, mintha egyedül én
tartanám őt életben azzal, hogy vásárolni
járok. Mert különben senki sem veszi észre,
nekem viszont elég csak kilépnem a házból,
és azonnal meglátom, még be sem csukódott
mögöttem az ajtó, de ő már ott áll előttem,
hirtelen, mint egy villanyoszlop, és nem
értem, miért van ez, de ránézek, és abban
a pillanatban mintha mindent tudnék róla, csak
azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia.

Zsille Gábor
HA NINCS ÖTVENHAT

Ha ötvenhatban
a nagyapám úriember lett volna,
akkor nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem éltem volna Krakkóban,
nem szeretném a pozsonyi kiflit;
ha ötvenhatban
a nagyapám rendes, én a világra sem
születek tizenhat évvel később,
a golyókkal mintázott Pesten.
Ha ötvenhatban
a nagyapám úgy dönt: nem egyedül
lépi át a határt, nem hagyja itthon
a nejét és tízéves lányát, búcsú
nélkül szökve, kalandvágyón, sunyin,
ha magával cipeli őket Amerikába,
akkor a lány, vagyis anyám, tizenkét
esztendő elteltével nem figyel fel
egy újpesti vívóteremben az apámra;
akkor a lány, vagyis anyám, New York
Cityben lakik, lassan elfelejt magyarul,
férjhez megy valami ügyvédhez, szül neki,
szül egy fiút, mondjuk, hogy éppen engem,
felnövök ott, vagy Los Angelesben,
logisztikát tanulok és marketinget,
és húszéves koromban befizetek
egy akciós körútra Európában.
Ha nincs ötvenhat,
a nagyapám marad, egy szocialista vállalat
nyugdíjasaként hal, s nem hagy rám pénzt,
mit négy éven keresztül élek fel Krakkóban;
ha ötvenhatban
a nagyapám úriember lett volna,
most nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem ismerném a Túró Rudit,
Pilinszky hangját, Szárszót és Tihanyt,
szervusz helyett azt mondanám: hi!,
e családi történetre: story,
ötvenhatra: history.

Vass Tibor
LAIKUS VERS A MADÁRETETÉSRŐL

Apám nem kedveli a verebeket,
ez egy laikus számára is kiderülhet,
egy apámtól látótávolságon belül lévő laikus számára,

a laikus láthatja,
hogy apám légpuskával céloz a madáretető felé,
megrándul a válla, miután meghúzza a ravaszt,
kábé öt méterről lődözi a madáretetőjének szolgáltatásait
igénybe vevő verebeket,

azt mondja, ő a cinkéket eteti, nem a verebeket,
a cinkéknek nem jut elegendő szolgáltatás,
a verebek feleszik a cinkék elől a magot,
ezért néhány fölevőnek az a sorsa,
hogy apám kábé öt méterről leteríti őket.

A laikus azt láthatja,
apám lövi a madáretetőjébe szálló madarakat,
a laikus nem látja, hogy apám kizárólag
csak a verebek szeme közé céloz,
nem a cinkék felé irányoz,
úgy tűnhet egy laikus számára,
hogy apám kábé öt méter közelségre
magához csalja a madarakat, és leteríti őket,
megrándul a válla, ahogy lő,
s aztán elnézi, ahogy a macskái ízekre szaggatják
a madáretető alá hulló verébtetemeket.

Van, hogy a halon élő macskák elunnak figyelni,
eltelnek a leölt állatokkal, nincs kedvük tovább vadászni,
olyankor verébszőnyeg keletkezik
a madáretető alatt,
a tetemekre újabb tetemek hullanak,
tömegsír ölt testet
a békésen lakmározók alatt.

Szép nagy etetőt épített apám,
lécekből fabrikálta gondosan össze, leápolta,
szürkére festette és rögzítette rendesen, ne himbálózzon,
a himbálózástól ijedtek a madarak, elijeszti őket,
ha himbálja a szél az etetőt,
apám odafigyel az ilyesmire.

A laikus cinkék is tudják, hogy apámnál nincs mitől félniük,
ellentétben a verebekkel, a cinkék visszajárnak,
de a verebek is,
igaz, apám számára úgy tűnik, egyre kevesebben,

szerinte nem csak azok hiányoznak, akiket kilőtt,
szerinte elterjedt már a laikus és nem laikus verebek között,
hogy apám kertjében válogatás nélkül lelövik őket,
veréb legyen a talpán,
akinek van bátorsága apám kertjébe
válogatás nélkül járni,
a cinkék elől,
apámtól kábé öt méterre fölenni a magvakat.

Szívesen megyek hozzád is lőni, fiam
– egymással szemben a kertünk –,
úgysem győzöd etetni a verebeket meg a cinkéket,
etesd te is csak a cinkéket, mondja apám,
a cinkéket nálad sem fogják elriasztani a verébhullák,
a halon élő macskáim is átjárnak időnként,
látni nyomukból a hóban, hová tartanak.

Megköszöntem szépen, hogy hozzám lődözni is járna,
s kértem, hogy golyói nálam a levegőbe beszéljenek,
puskavégre ne kapjon állatot, csak odaát,
etetek inkább válogatás nélkül, cinkék terhére verebeket,
a szarkákat se bánom, meg a varjakat,
őket a szalonna csalja oda, hadd jöjjenek,

igaz, drága a mag,
meg az élet is drága, a szalonna főleg,
kenyérszalonnát veszek a madaraknak a piacon,
és fekete napraforgót literszámra, ha drága is,
nekem mindegy, melyikük mikor
hal
éhen.
Ezzel nem arra célzok,
hogy tőlem nem kell félni senkinek,
a pajzstetvet irtom, és néha hernyóra is akarattal taposok,

a vakondot lehordom a folyópartra,
törpeharcsát vödörben tartunk,
a gyíkot addig fogom meg, míg a fiamnak megmutatom,
gilisztát ketté nem vágunk,
pókjainkat szúnyoggal etetjük,
apámat meg azzal, hogy a verebeket annyira
mi sem szeretjük.

Apámék pénzt adnak karácsonyra, vegyük azt,
amit jónak látunk,
összeadjuk, amink van, szerintük jó megoldás.

Láttam, jónak láttam egy madáretetőt,
kéményét csodáltam a kirakatban,
kívülről kéménynek látszott, hasztalan dísznek csak,
s mikor a boltban rájöttem, mert ráébresztettek,
hogy a szerkezet önetetős,
a kémény tetejét le lehet emelni,
a kémény tetején át lehet adagolni a magvakat,
azt mondtam, nincs az a pénz, apámék pénze karácsonyra,
amit a madarak felnőttkora
és az önetetés ne érne meg.

Horogra akadtam, megér minden pénzt,
hogy teletöltöm a kéményt,
és otthagyhatom biztonságban az állatokat,
nem pusztulnak el,
hacsaknem eltévedt golyóktól,
amikor apám a tudtom nélkül
szerinte jót akar.

Laikus vagyok, többek között a pénzhez se értek,
az életen kívül nekem semmi se drága,
igaz, műcsalim nincs, de két madáretetőm van már,
himbálózik az új kéményes,
cinkék járnak oda és verebek,
szarkák meg varjak, a fiam szerint mekkora madarak.

Mutatom unokaöcsémnek az új szerzeményt,
igen, tudjuk, mondja, ez a te karácsonyi ajándékod,
anyánktól is tudjuk, hogy állatbolond vagy.
Hát az vagyok, állatbolond, jobbra fordítom,
bolond állat,
a madarak sorsát, sokba kerül az nekem.
Az is, ha eljár a kezem,
mozdulataimban apám mozdulatai jönnek,
hangomban a hangja,
ha ikrát eszek, szavait eszem,
szervesebb csapások is tudom, honnan származnak.

Attól tartok,
úgy rándul valamikor a vállam, ahogy rándul az övé,
laikusnak majd úgy tűnik,
válogatás nélkül tüzelek mindenre, ami mozog,
s fölajánlom majd a fiamnak,
ugyan,
átmennék,
kilőném szürkébb madarait.
Mondanom se kéne, hisz tudja, hogy jót akarok,
semmiben nem voltam ellene,
ellenne barbár dolgaimmal, élne, mint hal a vízben,
etetne azzal, hogy mozdulatban mozdulat, hangban a hang,
a szervesebb csapásoknak szárnya van,
s hogy a szó megszáll,
a sírás elmarad.

Szentmártoni János
IDILL

apám a csatornát ássa
mivel alámosta házunkat a szar
a szomszédban bömböl a magnó
én a homokot talicskázom
épp hogy meg nem szakadok
de ki kornyikál
ki rondít bele az idillbe?
papír fölé hajol
kezében színes ceruzák
a szomszéd asszony
down-kóros szemefénye
e kép előtt percekig állok
a döglesztő nyárban
nem elég apámmal
tisztázatlan viszonyom
még e furcsa szerzet is
színre lép
és magára vonja
maradék figyelmem
hangja és a dallam
kereszttüzében tétovázva
magam is énekelni kezdek
ahogy a torkomon kifér
MILLIÓ MILLIÓ MILLIÓ RÓZSASZÁL

Csukás István
APÁM, EGY DARÁZS ÉS ÉN

Legelőször nézzük apámat,
vagyis hogy én nézem mosolyogva,
simléderes sapkáját felemelve,
rövidre nyírt ősz fejét mutatja,
köszönés helyett a fején egy púpot,
már akkora, mint egy fürjtojás,
mivel a simléderes sapka alatt
megcsípte egy darázs.
A púp megvan, hümmögöm, titkon
somolyogva, de hol a tettes?
Apám rám néz szigorúan: agyoncsaptam,
csak nem hagyom magam, ne nevettess!
Apám nyolcvannyolc éves, ez szép kor,
és még hetykén viseli a sapkát.
A darázs nem tudom, mennyi, s nem is
tudom meg, mivel agyoncsapták,
egy púp maradt utána, szinte
semmi, mert az is lelohad,
meg talán ez a vers, illetve a ráeső
rész, de ezzel sem mondtam sokat.
Azután üdvözöljük egymást apámmal,
sapka fenn, a darázs elfelejtve,
helyretesszük a felcserélt sorrendet,
csak én sóhajtok elfordulva, rejtve:
de szeretném, ha az én fejemet is
megcsípné egy darázs, bármily goromba,
esküszöm, hogy agyon se ütném,
nyolcvannyolc éves koromban!

Győrffy Ákos
KÉT HANG

M. temetésén, mikor a fehér koporsót
négy lakkozott hajú, láthatólag alkoholista
férfi épp kezdte volna leengedni a gödörbe,
az anyja egyszer csak üvölteni kezdett, bár
inkább mormogás volt kezdetben, halk,
ismeretlen nyelvű kántálás, ami aztán
egyre erősödött, majd végre elérte csúcspontját,
amikor a koporsó kikerült látóteréből,
félig már a gödörbe engedték, akkor
kiszakította magát egyetlen megmaradt
fia és rég mással élő férje karjai közül,
ekkor már valóban üvöltött, egyfajta
önkívületben, az arca talán az orgazmus
pillanatában feloldódott archoz hasonlított
leginkább, a lelkész elfordította a fejét,
a kápolna borostyánnal befuttatott falát
nézte meredten, amikor az egyik közeli
utcában megszólalt a fagyasztott
zöldségekkel és jégkrémekkel házaló
kisteherautó jól ismert dallamkürtje,
s ez a két hang, M. anyjának üvöltése
és a kisteherautó dallamkürtje, valami
elmondhatatlan módon egyesült az
erős szélben, kavargott a fejünk fölött,
láttam, más se nagyon tud mit kezdeni
ezzel, zavart tekintetek, egy kisfiú csak,
halványzöld gyereköltönyben, csokornyakkendővel,
ahogy rángatta az apja kezét, hogy apu,
siessünk, puncsot csak, érted, csak puncsot
vegyél, ne epret, mert az szar, érted, puncsosat.

Mezey Katalin
AKÁR A ROZSDÁS KÉSEKET

Műfogból, szemüvegből,
néhány régi ruhából
összetákolom
anyámat reggelente.
Csontváz lába közé
pelenkát simítok,
harisnyát, szövet-
papucsot adok rá,
aztán két kézen vezetve
kicsoszogunk a nagyszobába.
Az önállóság bajnoka, ő,
aki soha nem szorult senkire,
és a szabadság bajnoka, én,
aki már kamaszfővel
elszöktem tőle,
nem akartam a szigorában élni.
Csodálkozhat most az, aki
ismert bennünket azelőtt.
Akár a rozsdás késeket,
egymással élesít
minket az Isten.

Oravecz Imre
MEGLELT ÖLELÉS

Apámat kívánságának megfelelően közös sírba,
egy évvel korábban meghalt anyámra temettük,

még éltek,
talán a mézesheteket kivéve,
folyton bántották, kínozták, szinte gyűlölték egymást,

mikor elkorhadtak a koporsók,
átszakadt az elválasztó, vékony földréteg,
és a két test maradványai minden bizonnyal összekeveredtek,

szüleim így egymásra találtak végre,
sikerült nekik a nem-létben, mire nem voltak képesek a létben.

Tóth Krisztina
A VILÁG MINDEN ORSZÁGA

Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető,
és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra.
A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen
babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen
kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,
pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa
a világ minden országába utazhat.

A világ minden országának csarnokában
egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,
és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,
ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,
és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,
de már jobban hasonlított az összes földi halottra,
májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,
ez hamis világ timnece belől menté,
amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,
és odutta vala neki paradicsumut hazoá,
és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,
de menni kellett a gyerekért az iskolába,
nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,
egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek
az örvénylő test feltámadásában.

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,
hunyorogtam, odakint meleg szél volt,
karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,
nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni,
hogy a világ minden országa egyetlen test maga,
hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza,
autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült,
a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült,
két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett –
Mentem valahol az Auchan mögött,
hogy megtaláljam a HÉV-et.