NIZZAI KAVICS-DÍJ

Hogy MI is ez a díj? 2001 novemberében jártam Nizzában, s egy marék gyönyörű kaviccsal tértem haza onnan: márványdarabot, üvegszilánkot, terrakottát, porcellánt, műkövet, pöttyös, foltos, kék, szürke, lila, vörös szikladarabokat csiszolt ilyenné a tenger. Egy-egy olyan barátomnak adtam aztán belőle, akinek a verseit szeretem, és a mai harmincas nemzedékbe tartozik. Később rájöttem, hogy egyfajta díj ez már voltaképpen, itt az ideje megalapítani. A kőhöz tehát díszdoboz is jár, s méltó az ilyesmit a legfőbb indoklással: magukkal a versekkel köríteni. Kavicsot hoztam tíz évre eleget, s hátha az évek során a kövekből felépül egy szubjektív és szolid, de lakható kis irodalmi épület. Az első díjátadásra 2004 novemberében került sor. A díjat, melyhez hangsúlyozottan NEM jár pénz, minden évben harminconéves költők vehetik át, akik már több mint tíz éve „a pályán fociznak”, s mégis, mint fiatalokat szokás őket lépten-nyomon felfedezni. Holott így a magam korabeli irodalmár az utánunk jövők, a huszonéves „valódi” fiatalok elől állja el a napot, szívja el a levegőt… Évről évre mindig ilyen korú, az asztalra már komoly dolgokat letett szerzőknek szeretném kiosztani a díjat, „ameddig az égi s ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek, s meg ne haljak”, úgyhogy voltaképpen az örök ifjúságot is remélem tőle: hetvenévesen is kénytelen leszek figyelni, mint „tempóznak” a pályájuk elején úszkálók.

Díjazottak:

2008: Gál Ferenc
2007: Lövétei Lázár László
2006: G. István László
2005: László Noémi, Szakács Eszter
2004: Ács József, Filip Tamás
2003: Szabó T. Anna, Imreh András, Jónás Tamás

ALKALMI VERSEZET, AVAGY KÍSÉRŐITAL A NEGYEDSZER KIOSZTATOTT NIZZAI KAVICS-DÍJHOZ, 2006

Díjazott: G. István László

A Nyitott Műhelyben immár negyedik éve izgalomtól izzva
Várja a wolfram, mily kavicsot dob partra Nizza,
Más szóval kire esik a nehéz kő,
Ez itt az idegeket felemésztő
Kérdés, nem is húzom tovább a választ,
Hiszen a kertelés nem csak engem fáraszt.
Hadd kezdjem viszont három szolgálati közleménnyel,
Mielőtt még a laudáció jótékony örvénye bényel:
Örömteli hír, hogy Éry László személyében szponzorunk akadt,
Ki a díj szempontjából legfontosabb új nizzai kavicsokat
Szállította, merthogy kimerülőben a készlet,
S neki köszönhető még egy napjainkra jellemző részlet:
Elmondta, hogy a nizzai kavicsok valójában nem is nizzaiak,
Úgy hordtak ide folyami kavicsokat,
Mikor a tengerpartot kipofozták.
Ennyit ér hát a szépelgő okosság,
Mellyel én, ábrándos lélek, elképzeltem,
Hogy egynémely márvány- vagy kerámiakavics a tengerben
Tán a túlpartról, Afrikából görgött ide által,
Kedvemért toligálták a hullámok gondos munkával.
Egy illúzióval kevesebb, ám nyereség ama másik
Gondolat, miszerint nem mind arany, ami annak látszik,
És ettől szívünknek még lehet
Aranynál kedvesebb.
S ha már szponzornál tartunk, hálátlanságnak látszó
Tett lenne elfeledni egy másik László,
Nevezetesen Finta
Érdemeit, ki a helyszínt s a bort, teát élő kordonként biztosítja.
Tartozom még egy, ezúttal szomorú emlékezéssel,
Nos, az idő minden életpályát kettészel,
Így a díjhoz dobozokat gyártó könyvkötő bácsi
Evilágban tartózkodási
Engedélye lejárván
Itt hagyott minket árván,
De keze művét őrzik a kavicsos dobozkák,
És polcainkon létét összetatarozzák.

S most félre gyász, hisz száz szó-
Nak is egy a vége, a díjazott nem más, mint G. István László,
Kiről mindig egy általa mesélt anekdota jut az eszembe:
Egy JAK-táborban történt, nem is olyan messze
Sem térben, sem időben, hogy hajnali reggeltájban,
Mikor a dorbézolók kornyadozva várták, hogy az áram
Tagjaikba visszatérjen,
Első kávé és első cigi remegett minden kézben,
Nos, ekkor a büfében megjelent díjazottunk
Kipihenten az összeaszott, nyúlt
Arcok között, s szólt a büféshez ekképpen:
„Három deci körtét kérek szépen”,
Mire másnapos hang csikordul a lábadozók a körében:
„Na, vazze, ezt megnézem!”,
Az illető nyilván azt gondolta,
Hogy míg ők gyötrődnek, költőnk üdén beküld hat felest éhgyomorra…
Nekem ez az anekdota egyszersmind István
Habitusának jelképe, bizonyítván,
Hogy ő messzebbről jön, mint a császárság borissza,
Korhely írástudói, egyszerre ruganyos turista
És filológus Csuang-ce, kit nem az irodalmi élet
Küldött hírmondónak, hanem egy tisztultabb szemlélet.
És bizony úgy kéne néznünk a világot, mint neki,
Hisz nála három deci körte az három deci
Körte, nem más, csak romlott elménk erjeszté
Szesszé,
Mert Gargantuákra vágyunk, kik dorbézolás utáni
Reggel frissen döntik le az újabb adag páli-
Nkát, holott István hús-vér Óriás, kinek jobb kezében,
Könyvtárak és világok pörögnek, miképpen
Baljában világok és könyvtárak
Fel-le járnak.
Ő Próteuszként új s új alakot öltő
„Sokszólamú istenkereső költő”,
Ahogy nálam nagyobb meggyőző-
Erővel fogalmazta Ferencz Győző,
S miközben versben volt már függöny, főpincér, katedrális,
Takarítónő, pásztor, Éva és Ábrahám is
Sosem lép ki ugyanakkor éltető eleméből,
Az egylényegű jambusból, lüktető ős-zenéből.
A Száz év magány lapjain Francisco testvér öt pesoért cserébe
Bárki sorsát, üzenetét beleolvasztja énekébe,
Így ide is bekerülnek gyöngyhalászok,
Osztják asszonyok, Prospero, Burger King-beli ászok…
Vagy épp Algák és angyalok,
Ez verscím, és van-e még két ily távoli dolog
A lét rendjében, melyeket ugyanakkor a hangzás
Ennyire egybeölelne? Némi algás-angyalkás andalgás
Után vegyük észbe: van-e még evilágban, ki a kétes
Verőembereket szeretni képes,
És a Burger King-i hambi fölé hajló tar koponyákba
Egy gesztenye-emberke holdvilág-kutacsát belelátja,
Megpillantva az öntörvényűen fénylő
Gyermeket a más rovására élő
Túl-felnőttben? Nincs más, mint G. István László, kiben katedrális épül,
Melyet a végtelen jégkockája, áttetsző záróköve fog össze végül.
E költő léte függönyéhez Isten a karnis,
Keresgél végtelen, jól tudván, nem elég akarni, s
Hipp-hopp, ott terem az Isten,
Dehogy, kutatunk utána tűzben-vízben,
S mihelyt nem keressük, felleljük rögtön.
Kivillan, mint István versei textusából örökkön
A szinte rejtett, mégis vakító képek:
Amint említi, már halljuk is a „higanybeszédet”,
Értjük, mit jelent a főpincér fejében
Elterülő „arctemető” vagy éppen
Szimatoljuk a semleges „dezodor-hangszínt”
S az „almaalakú nagyujjköröm” látványnak éppoly evidens, mint
Érzékelésnek a „szőrszagú, régi ember”
– Mindenki találkozott már ilyennel.
A rejtőzködő, ringató, homogén szózuhogásban
Egy szétnyirbált enciklopédia töredékes tudása
Csillan, megannyi aforizma,
S bár a túl-kész megfogalmazásokat általában hamar kihízza
Amúgy az élet, itt ritkásan feldobódó leletként
Csodáljuk mindet, forgatva fejünkben ekként,
Hogy „ahol kinn van a mell, ott az idő ad enni”, hogy nem kell
Kés, hiszen „a hideg térd is fegyver”,
S nem fogunk meglepődni, ha
Megtudjuk, van, akin „a bőr is rabruha”.
Ilyenformán mi, díjátvevők s díjátadók
Eltársalogtunk, kedélyes, bőrbe zsákolt rabok,
És ítélet-végrehajtást soha szigorúbbat,
Mint hogy a Nyitott Műhelyben szerezzük priuszunkat,
Ülve „az ég korlátain, mint elítélt fegyencek”,
De ezt Pilinszky írta, a vékonycsontú herceg,
Kihez képest csak lelencek
Vagyunk, cipelvén költészet-kredencet,
Melyet leteszünk minden szobában,
De sehová se passzol általában,
Hol túl nehéz, hol túl könnyű tehernek:
„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó égi felleg”.

 

POÉMA A HARMADÍZBEN KIOSZTOTT NIZZAI KAVICS-DÍJ KÖRNYÜLÁLLÁSÁRÓL, 2005

Díjazottak: László Noémi, Szakács Eszter

Már nyílnak a völgyben a kerti rigók,
Vartyogva vakognak a béka-rügyek,
S én ülök itt, mint bölcs vizigót,
Ki még a fél fülére se süket…
Süketelni ma itt kicsikét se tisztem,
de mit tehetek, ha az évszak vakvágányra visz, nem?

Kezdem inkább szekérderéknyi adattal
(Mi ez a díj?, nem papsajt s nem aranyhal),
Különben megint kapok a fejemre,
Hisz a netre valaki a múltkor is feltette
Kritikáját, miszerint „bejön egy szőke fickó,
Nem mondja meg, ki ő, a szegény újságíró
Kell hogy kitalálja, biztos a Lackfi János,
Hát kérem, a felvilágosítás itten hiányos”.
Így hát elmondom sorjában, szépen,
Miként a mesében,
Hogy hol nem volt, de volt inkább mégis
A Nyitott Műhelyben, hol a szellemi mélyvíz
Hullámai oly gyakran összecsapnak,
Mégpedig (dátumát is hadd mondjam a napnak),
2005 november 5-én, a délutánban,
E semmiképp se bortalan s teátlan
Helyen a tisztes közönség felgyülemlett,
Villanypásztor nem őrizte a rendet,
S a sorok közt megjelent Várady Szabolcs, Kányádi Sándor,
Utóbbi lovagiasságból
Nálam százszorta jobban vizsgázott,
Hiszen kéretlen átnyújtott egy-egy szál virágot
A Nizzai kavics-díjjal jutalmazandó két leánynak,
Hiába, az úriember a pokolban
Is úr, bár persze az a pokol itt hol van?

Nos, két szék közt pad alatti
Nemzedékem egybefonogatni
Kellett a díj, hiszen mi sosem verődtünk csapatba,
Mint az előttünk járók, nem volt rá szükség, s ez nem sajna,
Hanem hálisten, nem volt mi ellen fellá-
Zadni, és összeállni tömör fallá,
Illetve az ember akkor is lázad,
Ha lázadása éppenséggel alázat.
Külön pályákon, magányosan keringnek
„Nemzedékem legjobbjai”, az ember a barátnak éppcsak inthet
Párhuzamos de ellentétes irányba
Közlekedő mozgólépcsőn állva,
Hisz munkája sok, családja éhes, ideje záros,
Nem jut hozzá a kapcsolattartáshoz,
Sajátjain túl meg se fordul más esten.
Csak nehogy oda jussunk, mint a Kosztolányi-versben,
Hol az emberek haláluk után átintegetnek
Egyik bolygójáról a másikra a világegyetemnek:
„Tégedet is szerettelek!”. Bizony, a lelkifurdalás köldökzsinórja
Köt már sokakhoz, láncán kerengünk, mint a bója,
Nemrég volt ugyanitt emlékestje Simon Balázsnak,
S lányom tüdőgyulladása miatt… no de, hogy a dolgomhoz lássak,
Neki is lehetne éppen
Ha posztumusz is, Kavics-díjat adni, megvan rá minden érdem,
S a fájdalom, hogy oly korán… a gyászt most
Félretéve lássunk a laudáláshoz.

Ez itt, kérem (egy hasonlatra még futja),
Az „intenzíven nézők klubja”,
A meghatározást Milosztól loptam,
„Egy tárgy velünk marad, ha jobban
Szemügyre vesszük, és nézzük erősen,
Elámulunk rajta, pedig mintha semmi csodálkoznivaló sem
Volna rajta”.
No de hallga,
Mit mond a mai este egyik hőse,
László Noémi (adós nem marad ő se),
„A véletlenfürkészés a nyugalom és a
Meglepetés fura keverékével szolgál néha”.
S ott van, amit Várady Szabolcs Szakács Eszterről mondott:
„Figyelmét a nézés köti le: a dolgok,
Amiket lát, s amiket beléjük lát, helyesebben
Amit kilát belőlük”. Eszter írja is, hogy „rögzítetlen
Kamera az emlékezet, körbepásztáz,
De mindenütt mindened én vagyok”, fura kanásztánc
Ez, keserves és magányos.
S persze a kisleányos
Allűrökkel tüntető Noémit
Ha kissé jobban megismerjük, nem ámít
El a törékeny külső, s látjuk, egy lelki Schwarzenegger
Viaskodik itt sok mammutnyi belső teherrel,
Szakács Eszterről meg tudjuk, amit banalitásnak álcáz,
Az fáj és mély, ő egy szoba-konyhás
Lakásban világnyi medicinlabdákat dobálgat,
Akár Hidegkúti, ki zsebkendőcselével hármat
Is becsapott: egy kis négyzetnyi placcon
Megfordult a labdával – ehhez ért Eszter kisasszony.

Minthogy ez a díj deklaráltan
Személyes, itt verssé daráltan
Ömlesztem, mi közöm a két díjazotthoz:
Szlovéniában egy költőtalálkozón egy svéd költőleánynak
Noémi verseit dünnyögtem, érezze, a magyar nyelv milyen srófra járhat,
Frissen kapott díjunkat, övét s enyémet, Tokajban pincemélyen
Hatputtonyossal ünnepelte ő, no meg szerény személyem.
Eszterre anno egyszerűen irigykedtem,
Hiszen éretten,
Csípősen beszélt már létmélyi fagyokról,
Tengerekről akkor,
Mikor én még kamaszosan alakzatokat kerestem,
S felsőfokon vizsgázott jambusból, úgy kellett nyomába bicegnem,
Mint ahogy később a boldog-szomorú Kosztolányit
Is az ő nyomában parafrazeáltam parányit,
Úgyhogy míg az övé a szomorú-szomorú dal,
Az enyémet teletömtem boldog-boldog borúval.

Persze a személyes érintettség mellett az a lényeg,
Hogy a szövegek önmagukért beszélnek,
Noémi kőre hajtja fejét le,
S a szikla nála égből zuhan a tengermélyre,
Azt írja, „titkos tűz ég minden való dologban”,
S a meg nem unhatóan
Dudorászott Noémi-versekben e titok ott van,
A túli világ éppoly ismerős az ő emlékezetének,
Mint másnak terméskő, árvíz, apja nevetése.
Százhatvanezer napja vágyik kis gyengédségre,
Vagy épp felröppen vele az égre
Gyerekkor-hinta,
Igaz, a túlzott kilengést anya tiltja.
Noémi igazi véletlenfürkésző, az este
Nála műtéti seb forradása lehetne,
Hunyt szemmel tanulja az éji
Sötétben percek hosszát kimérni,
Mos, szalad, megázik,
De ma sem jut el a máig,
Úgy érzi, joga van meghalni egy kicsinykét,
Vagy egy fára ráadni utolsó ingét,
Emlékezni arra, ami nem volt,
Tavaszodni, őszülni, rúgni pár érzelmi öngólt.
Apró fájdalmak szánkáznak le gerincén,
Félálomban zenél az illúziója-nincs én,
Mikrokozmosz-kaleidoszkópja fordul,
Mindig más emberarc, borunkba álompor hull.

Régóta utazik kavicsban Eszter,
Maga is volt már kavics egyszer-egyszer,
Álomtól, víztől, tükörtől tanulja, még ha
Amott dobják is el, mindig itt érjen célba,
Parti kavicsként szerelmét vagy az Istent gyűjti egyre,
Hogy ha beszélni kell, nyelve alá tehesse.
Amúgy is emberisten-istenember-
Hiánnyal küszködik, amint ezt java verster-
Mése is mutatja,
Élete töltött fegyver, úgy gondol Őrá, mint a ravaszra.
Világában mindent mintha gézen keresztül
Tapogatnánk, ám fenn az ég kék altatómaszkja rezdül,
Nyakunkat az érdes szájú szél gyöngéden harapdálja,
Majd kihúzzák a dugót, s kiürül tudatunk kádja.
Itt Isten az ír zene, Isten esőcsepp-tamtam,
Isten a fogas, mely éjszaka életünket megtartja,
Isten a lágy iszap közt mellizom-ívű kagyló,
Tavaszi természet-restaurátor, hiányzó, nem haragvó.
Eszternél könnyű eltévedni a tükörben,
A térkép vizébe fulladni elgyötörten,
Ő szappanopera és sokszereplős,
Az álma telefoncsörgéssel szeplős,
A túlvilágból hívja valaki naponta,
Ki nem tudja, hogy nincsen telefonja.

Díjátadással elment hát az este,
Melynek fonalát az idő lenyeste,
Azóta nem kapaszkodom, bár minden rendben,
Mindjárt felébredek, úgyhogy muszáj letennem.

 

VERSEZET A NIZZAI KAVICS-DÍJ MÁSODSZORI KIOSZTÁSÁRÓL, 2004

Díjazottak: Ács József, Filip Tamás

Immár második éve, hogy Nizza
kavicsainak kiosztását épp személyemre bízza,
az meg, hogy nem másként ünneplek, hanem újra klapanciával,
persze rám vall.
Hadd kezdjem egy látszólag ide nem tartozó
betoldással, mint a folyó
a hordalékot, úgy hurcolok ezer hasonló
történetet, példázatot s adandó
alkalommal a cseppet sem gyanakvó
beszélgetőtársak nyaka közé öntöm,
ítélje meg rögtön,
sületlenség-e, amit kisütöttem.
Szóval valami
amerikai
pszichológus könyve magyarázta meg nekem,
miért nem állnak meg a férfiak sosem,
vagy csak kelletlenül s nagysokára,
ha épp száguldanak a sztráda
Möbius-szalagján, hiába
kérleli őket gyermekük, ki éhes,
vagy épp pisilne, s éppily hiába unszol az édes,
hogy kávét kéne inni, venni ásványvizet:
a megállásra szólító érv bármi lehet.
Nos, azért nem állunk meg, ezennel közlöm,
mert akkor a sok hülye, kit előztön
megelőztünk, lehagy bennünket, s ez mérhetetlenül
bőszít egy férfiút, aki amúgy fütyül
arra az öt-tíz perc időveszteségre:
a rivalizálás a mestersége…
Mármost a díj épp a megállást javasolja,
pedig senkinek nem sürget nagy vagy kicsi dolga,
egyszerűen a sodrásban megállunk,
eltűnődni, mint ki ráunt
a vad galoppra,
és lopva
sem pillantunk az órával felszerelt karokra.
A türelmet az évek során
hömpölygetett kavicsoktól tanuljuk meg idejekorán.
Akkor, 2001-ben
a lehető legelőzékenyebben
tette köveit partra a tenger,
biztatva mintegy: no, vedd el,
így kaptam a köveket kezéből,
hogy végül
afféle kőgyöngyök gyanánt a kagylóhéjnak kissé négyszögletes
díszdobozokban kikössenek,
s mint a keserves munka árán
kiizzadt opálos ékszer-alapanyag, oly árván
lötyögjenek benn, díjazottakra várván.
A két soron következő kavics
csak egy évet rostokolt, nem is
panaszkodtak, hisz az a jó ebben a boltban,
hogy a kő vissza nem beszél: eleve szótlan.
Így hát, akarták, nem akarták,
november 11-én cseréltek gazdát,
négy lányom közül kettőnek születésnapja táján:
ilyenkor az ember kavicsaira rájár.
Nem lévén kellően zsugori,
ha nem is három költő, de két pali
markába nyomtam
e képletes kincset ott nyomban.
Nevük még rímel is, egyik József, az Ács,
másik Filip Tamás,
most látom, előbbinek
milyen szimbolikus nevet
adtak a keresztségben.
Elmondom mindenképpen,
hogy még első kötetéről írván ismertem meg Jóskát, s
azóta is kísér verséből a kacsázó biciklis postás
meg a ferde szálú eső,
és elmesélhető,
hogy egyszer találomra bekapcsoltam
a rádiót, verset mondtak,
s olyan ismerősnek éreztem az egészet,
mintha saját szövegeim lennének,
de mégse, de mégis, s aztán bemondták, „Filip Tamás”,
persze, ki más.
És örülök, hogy a díjátadásnak
nyomán a fiúk egymásra találtak,
és Tamás örömmel olvasta
Jóska
verseit, ő meg kifejezetten
úgy érezte, Tamás verseit ő írta tán egy másik életben.
Díjkiosztóként hát afféle szellemi vőfély lettem,
s ez megtiszteltetés,
tovább most nem is húzom, és
belevágok a laudációba,
melyet a tavaly óta
immár hagyományos Nyitott Műhely-beli esten
elővezettem.
Az általam s díjazottaim által emelendő irodalmi épületben
az egyik tégla, mely voltaképp kavics,
már illesse is
Ács Józsefet,
ki nem bot és vászon, csak a nyele valaminek,
százezer éves ösztönnel érzi, hogy mi, emberek
s állatok egymásból vagyunk összerakva,
nem lett parafa-torta-király, nem adta
el a világ legjobb porszívóját sem
ott, ahol jár, a külvárosi éjben,
ám nagyon is gyakran használja fülelve a részvét
borostyánba zárt hallókészülékét,
csúf dolgokra néz, kannásbor
luggatta arcú csavargókra kik nem ismerősek óriásplakátról,
a keresésben messzire megy, honnan nem hozza vissza senki sem,
de jó is, hogy nem, mert hiszen
így távol van szükségünk rá, mint az Égből pottyant mesékben
Messzi nagybácsira, aki szépen
jó férjhez adja a lányokat időben,
pedig csak néha jön látogatóba, az ember meg rádöbben
hogy Ács Józsefnél a messzi voltaképp
közel van hozzánk, itt szólal meg épp
a fülünk közelében, távolodása nyilván
körpályán történt, így ért vissza hozzánk,
s a szerzőnek köves múltja
is van, kavicsot

vesz a szájába, tudva,
hogy különben a lét csak dadog.
Kő-tekintetben Filip Tamás is jól áll,
tudja, hogy valamely távoli vidéken komor
sziklákat csiszol
a szél, s így lesz belőlük Moore-szobor,
valamint egy vers tanúsága
szerint asztalán egy utcakő állna,
mely normálisan a proletárok fegyvere,
de ott csak az ő alanyi lehellete
koptatja, megint másutt azt írja, a parittyakő
tojás gyanánt kikel, kikelti őt a madár-anyai hő,
amúgy ő a fékezetten habozó, habzó
költő, ki úgy szeretne ráférni a mindenkori tabló
csücskére, ki sóhajtja: „csak egyszer lennék
törzsvendég,
nincs más vágyam, csupán
ODABENN ülni zárás után,
míg asztalra pakolja a székeket
a tisztességgel férjezett
alkalmazott”,
így botlad ott
és csetlik
a költő, afféle Chaplin,
ki azért tudja mélyen,
hogy a lepke átrepül a kőfalon,
s a halott
az üzenetrögzítőn baljósan s reménykeltőn ígéri, visszahív.
A versbeli ív
eme pontján jövök rá, mindkettejükben
megvan a sejtés, hogy ott felül nem
üres az ég, s míg Jóska
Isten véráramában oldódna fel, Tamás is bőven
helyez bizalmat a nagy Vasreszelék-rendezőbe.
Jelentem, ama este
a fenti dolgokkal telt, Budapestre
álom zuhant,
mire hazatértünk, s ereszthettünk egy jó zuhanyt.
Ámde mintha az egész nem érne véget,
itt bennem béget
valami eltévedt,
leendő irhabunda,
mondván, vigyázzunk magunkra,
s egymásra is lehetőleg,
így rugaszkodjunk neki a jövőnek.
Nehogy úgy járjunk, mint a minap látott vizsla,
ki a sáros piliscsabai úton az autókkal versenyt futva,
a rettenetes metálkasztniktól fenyegetve
rohant, rohant csak egyre,
olyan kopár magányban,
hogy még ki Camus-t, Pilinszkyt sosem olvas, az is bátran
megértheti, mi az örök egyedüllét, akkor autóztam tovább, én se álltam
meg ott, álljunk hát meg közösen néha,
nézzünk körül a (magunkat is beleértve) locska, léha
társak között s a beszédesen néma
égbolt alatt.
Adjunk-kapjunk kavicsokat!

 

VERSESSZÉ A NIZZAI KAVICS-DÍJRÓL, 2003

Díjazottak: Szabó T. Anna, Imreh András, Jónás Tamás

Ez a vers itt nem esszé, a drága
szerkesztő úr lelkemre spárgázta,
hogy jaj, ne, ne, csak esszé ne legyen,
éppen ezért a sorvégeken
furfangosan megrímelem,
úgy nyilvánvaló, hogy vers, nemdenem?
Nizzában nyirkos, porcicás novemberi ég alatt
mászkáltunk Kányádi Andrissal, az a nap
bennem s kívülem megmaradt,
sivatagi homokot
hozott
magával a luxuskocsikat, borkereskedés elé kitett
palackokat verdeső
eső,
és szőrösen mindenre rátapadt
ez a homokbevonat.
Estére dühös ultramarin
égbolt kábított, mint a kokain,
mi sült csirkével ölünkben ültünk a parton,
azt kéne mondanom, hogy az alkony,
és tényleg az jött, ha nem mondom is, szépen
majszoltuk a csirkét egy-egy tengernéző széken
(ilyeneket tesznek ott ki direkte erre a célra),
ujjam megdermedt, ízlett a csirke fagyos maradéka.
És láttuk Michael Jackson hasonmását,
magnózenére járta táncát,
és éjszaka a fényszegecsekkel kivert
öböl a semmi hatalmas harapása lett,
s csak másnap szedtem a part alatt,
mint három varjú, kavicsokat,
és amint gyűjtögettem a márványeres
vagy egyszínű, műkő-szerű, foltos, csíkos, tökéletes
köveket, hát a tenger orvul
cipőmbe csordul,
s hogy lábbelimbe lépett,
csodálkoztam, hogy ő is, én is beleférek,
ugyanabban a cipőben jártam tehát, mint a tenger,
mely sem a partra kijönni nem mer,
sem visszahúzódni teljesen,
hát úgy döntöttem, felveszem
és elhozom a sok gömbölyded gondolatot,
melyeket fejében annyit forgatott.
Itthon meg aztán odaajándékoztam egyet-egyet
olyan barátoknak, kikkel egy tálból cseresznyézzük a meggyet,
kiktől rettenetesen irigylem egyik-másik
versüket, a szívem belevásik,
hogy egyik sem enyém,
épp ezért elszedem, el én
titokban e sorokat,
és gömbölygetem sokat,
mondjuk azt, hogy „göndör
ördög dörömböl”
meg hogy „ilyen vagyok,
amikor nem vagyok”
s hogy „őrült, önpusztító alkonyati öröm”,
de most már hadd szólítom nevükön
őket, Szabó T. Annát, Imreh Andrást, Jónás Tamást,
akik nem egyhetes luxusnyaralást,
Fiat Pandát vagy Suzuki Koalát s más effélét
kaptak tőlem, hanem NIZZAI KAVICS-DÍJAT, bár sose kérték,
és rájöttem, hogy barátságukat és verseiket
úgy szedegettem eddig, mint a hideg
nizzai parton a kavicsokat, és gondolatban
egy egész nemzedéket összekuporgattam,
pedig mindnyájan olyan magányosan
orzottuk a verset, mint ki lopott holmival oson,
mondjuk az Auchan
kijárata felé, így hát gazdag lettem,
és évek múlva már minden költő-baráti zsakettben
és farmerzsebben ott lapul
majd egy-egy tokba bújt
kavics, hogy a szél el ne fújja,
szét ne szálazza újra
azokat, kiket összegyűjtögettem.
És a három első díjazottat,
akik a Nyitott Műhely színpadán mozogtak
december negyedikén, este tájban,
emígyen laudáltam:
ez itt Szabó T. Anna,
kin kapva kapna
egy bányatársaság vagy olajkutató cég,
mert költő-szemmel meglátja a csirkét
a cekker mélyén s a csontvázat
a csirke mélyén, s van benne alázat
nem ejteni le erkélyről az almát,
hallja a kövek dobogását földmélyről, a gránát
visszafojtott lélegzetét s a tengerbe zuhant karóra percegését,
mint a mesebeli mindenlátó, aképpen néz szét,
nézi a májak selymét, a csúszós marhagégét,
a sírok alatt-felett zsibongó élet s halál keveredését,
az ég temetői kékét
s az Ecseri-piac sok hamis nyakékét,
hisz ő költő és optikus,
mellette Imreh András: az idényben praktikus
garbót visel,
az ember szinte nem hiszi el,
miképpen képes így mérni ő a mértant,
latolva, vajon a dombtetőn fekete kerítés van
s a közökön villanva ki
sorjáznak a napfény fehér lécei
vagy éppen fordítva, nyírfatörzsek
fehére szálkáz, melyet ritmikusan tör meg
a vadon sötétje, és a metafizikáig
lendül a verse, a költő bármit állít,
mikor a kirázott szőnyeggel egy kiskanál az ablakon kiröppen,
s a rozsdás alagúton egyre többen
rágjuk érett és formatervezett körtéiben a szívig magunkat,
ő pedig itt Tamás, a Jónás, ki sosem untat,
mindig, felráz és összetöri
gitárját minden vers után, mint Hendrix, a Jimi,
és marokszámra dobálja a házfalhoz a holdfény-csontot,
nyakra-főre rémisztgeti elrontott
gyerekeinket, nedenáj, és felméri biccentve okosan
azt, ami elkezdődött, mikor vége van,
s ha tartozik, hát megadja – magát,
siratja a mama fehér pulóverét, szeretkezések szagát,
villamosozik, míg a sín is elfogy alóla,
s csak Isten érdekli, hogy mért így nevel: dalolva
szedi le az Úrról a keresztvizet,
miből egyet iszik, kettőt fizet.
Díjátadással ment hát el ez az este,
ilyen kedélyesen kötekedve
osztottam ki költőt, kavicsot,
s ha Finta Laci nincs ott,
hát nem jut nekünk tea, se bor, se baconos-csirkemájas
kenyér, de tudományas
pontossággal kijelenthetem: jutott.
Lélegzetemből ennyire futott-
a, most hát újat veszek,
új évet, új kavicsot teszek
egy újabb dobozba, várok jövőig,
mert hát az ember mégiscsak dátumokhoz kötődik.
(Jelzem, ez díj engem az örök fiatalság
reményével kecsegtet, s mert tudom, hogy azt ingyen nem adják,
kavicson veszem
meg, és hatvan-hetven évesen
(ha megérem) is kénytelen leszek
figyelni, mint tempóznak a harminconévesek.)
No lám, hát mégis írtam vers helyett egy esszét,
de pszt, ezt, kérem, ne terjesszék.