SZÉKELY SZABOLCS

A VÍZ ÍZE

mikor már nem is te éled inkább
csak olvasod talán belőle fel se nézve
s úgy közlekedsz a metrón
s aztán egészen hazáig gyalog
megszoktad napjaid jól ismert sorát
lépteid rendje lélegzetvételed
biccentesz bölcs mosollyal felkelő nap
hiába forradalmak válóper halál
önmagadból nem mozdít ki többet:

egy délután az ágy szélére ülsz
ruhád veted le éppen akkor talán
s egyszerre úgy érzed
sivatag szorítja torkodat

bordád tizennégy ujja feszít meg akkor
marokra fog belülről megragadja
lágy párnáit belső szerveidnek

vizespohárhoz nyúlsz kezed
remegni érzed pillanatra csak
garatod nyelved nyelőcsöved
hűvösen adja tudtodra élsz

ablakpárkányhoz állsz gyufát kotorsz
sercenő parázs mögött a naplemente
s az izzadó tenyéren át már illan is ne félj
az életmentő halálfélelem

ALTATÓ

Alszik a test már. Lázad van.
Birkát számolsz álmatlan:
százötvennyolc… százhatvan…
Törnek a csontok a szárnyadban.

HELYZETJELENTÉS BUDAPEST LÉGSZENNYEZETTSÉGÉRŐL

tizenkét éves koromig szívtam
a Margit körút kormos leheletét
autók pöffenő gőze illant
házunk negyedik emeletéig
mellettünk park virágzott tizenévesek
első cigarettája lebbent az égre
s ki tudja hányféle füstből nőtt a köd
a már-már látható mindent átható
koromsötét köde a körútnak
nyolcéves voltam teljes légúti
megbetegedéssel négy hónap kórház
kilencévesen már csak néhány hét
a rózsadombi szanatóriumban

új lakóhelyünk is főútvonalnál
egy másik domb közelében
(térképeken Kis-kecske hegy néven találhatod)
megmásztam az első napon
láttam a várost mint ezüsttálcát
mit elegáns fedőként burkolt a szmog
fogantyúja aranyból: napkorong

rendszeres évi tüdőszűrés
röntgenfelvételen lágy fekete fátyol
semmi megállapításra érdemes
tüdőm mint a budapesti átlagé
az eredménnyel kezemben kilépek
buszom lassan ereszkedik vissza
gyárak gépkocsik közé
ha úgy tetszik  virrasztó földi felleg vigyáz

átkozott egy karantén város
szerelmem
napfényben öntudatlan mosolygás

miféle örök benzingőz lebeg
Budapest
letüdőztelek

JÁTSZÓTÉRI DZSAJADÉVA

Bálint ül csak a játszótéren, homokozik egyre,
a vár amit épít, nem elég óriás, nem elég széles,
nem fér bele a sok ág-darab Isten.

Bálint ül csak a játszótéren, homokozik egyre,
a térdét átöleli, a feje súlyos gondokkal teli város,
nincsen senki, aki neki segítsen.

Bálint ül csak a játszótéren, homokozik egyre,
a földön mellette van a lapát, a vödör, meg a sok-sok szerszám.
Bálint ásni akar, mert azt hiszi, kilyukad a Földnek másik végén.
Bálint ásni akar, hogy a csillagokon túl, majd az
Üveghegyek országába elérjen.

Bálint ássa a kútját a homokozóban, míg kicsi kezeire sár
tapad, izzad a homloka, tenyere, az ingujjával törli le
egyre a munka hevét, koszosan fel-felnevet olykor.

Bálint sír, csak sír anyukája ma jól megszidta,
hiszen nem ment haza délre.
Bálint most otthon van az ágyon pityereg, utána a
parkettának esik, padlót kaparássza a csillagokon túl majd az
Üveghegyek országába szeretne elérni.

Bálint elfárad, meg az álom is elnyomja, a hideg
ablak alatt el is alszik – álmait őrzi a Nagy Szobafogság.

HÚSDAL

megy a hús megy a hús
munkahelyről hazahúz
hazaérve hús a húsba
ki-be húzza ki-be húzza
másnap reggel újra bús
munkába jár  köti gúzs
megy a hús megy a hús
ő a túszejtő s a túsz
gúzsba húzva bús a hús

REKVIEM A TELEFONFÜLKÉKÉRT

Ki vall szerelmet farzsebéből
aprópénzt kotorva gyorsan?
Ki káromkodik, hogyha foglalt
sírás szirénáz szaggatottan?

Papírpénzt húszasokra váltson:
szomszéd trafikba ki ugrik át?
Készüléket ki öklöz dühében:
szakadjon a szétkapcsolt világ!

Szüzességét ki veszti lent az utcán
eső elől a fülkébe bújva éjjel?
Emberek! Mondjátok, mi lesz a sorsa?
Mi lesz a telefonkészülékkel?

LÁBA ALATT A ROPPANÓ KAVICS

hogyha majd magamra öltöm
felnövésem darabnyi pátosz
alábújhat ő is játszani hívom

mintha a tizenhat éve számban
olvadó cukorkát fogammal
egyszerre darabokra mintha
lába alatt a roppanó kavics
töri meg
gyermekkorom
férfikorba lépve öregkor
egyben párhuzamos vonatsínek
közt murvás utunkon nehéz a járás
lába alatt a roppanó kavics

hát két lábra állok én is
szorongatott csodáim eresztem
mellém szegődnek egyszer újra
önmaguktól elhagy egy álom
hogyha kedve tartja – ő dolga
vonja vállát egy újabb

hogyha majd magamra öltöm
felnövésem darabnyi pátosz
alábújhat ő is játszani hívom
kőről kőre ugrálok én is
alkalmi súlypontnyi bizonyosság
hogy keljek fel naponta másképp

ELSŐ SZONETT

egyszavas lett köztünk a törvény
ne szálljon csak mert szárnya van
két vállra fektetve nézem örvény
nyeli el kettős egymagam
fekete zivatar hajában ázom
eső esése vízkopogás
vonul át hullámzó szobámon
sziszegő egyetlen szavunk s a láz
hangszer testet aki hangol
fojtott hangját hiába újra
két vállra fektetett önmagamból
pattan feszített gerince húrja
égbolt zuhan ablakomon át
látod? az ott a külvilág

Lackfi János: KÖLYKÖS IMPRESSZIONIZMUS
Székely Szabolcs verseiről

Székely Szabolcs játékos költő, mondhatni kölykösen impresszionista. Dzsajadéva a játszótéren táncol, pörög-forog, fürtnyi apró csengettyű, színes kelme suhog körülötte. Vidám keringése azonban valójában merő mozdulatlanság: a játszótér színesvödrös káprázata szertefoszlik, és csak a szobafogságra, vagyis önmagába börtönzöttségre ítélt kisfiú tehetetlen szipogása hallatszik. Ugyanakkor valóban játszó tere, játéktere Székely Szabolcsnak a szoba, Budapest, a vonatsínek köze, a külvilág. A játék itt annyit tesz, mint cifrázat, szertelenség: a rendelkezésre álló költői építőanyagokból a statikailag szigorúan szükségesnél jóval több kerül felhasználásra. Mégsem túldíszítettek ezek a versek, inkább önfeledten improvizatívak, a rokokó vagy a flamboyant gótika erőtől duzzadó kompozícióit idézve. Ha az életet holmi célelvűség jegyében gyökre vonnánk, a madarak morzeábécét füttyögnének a fán… Tudja ezt Székely Szabolcs, és fölös erőit okosan, pimaszul felhasználva ropja, szaporázza. Takarékoskodjék az, akinek nem futja… „Kőről kőre ugrálok én is / alkalmi súlypontnyi bizonyosság”: ez a súlypontbillegtetés nem tét nélkül való, benne van az elesés, elbukás kockázata, ám hozzá társul a levegőbe emelkedés könnyed mámora is.
Az improvizáció, jól tudjuk, nem találomra lefogott hangok katyvasza, hanem szabad eligazodás rengetegféle, nagyon pontosan ismert zenei megoldás között. Hogy valaki a könnyedség látszatát keltve perdüljön-forduljon, előbb kitartó gyakorlással rendkívüli erőre és hajlékonyságra kell szert tennie. Székely Szabolcs virtuozitása nem egyszerű ügyes formakészség, amilyenért a jó magyarosok fejét megsimogatják. Jól mutatja ezt az „uszpuruntu” nyelven írt Húsdal, mely egyszerű rím- és fonetikai játék létére („gúzsba húzva bús a hús”) kesernyés létfilozófiával ajándékoz meg. Vagy ott az Altató, mely Weöres Csiribirijét „olvassa össze” az elalvás előtti birkaszámlálás gyermeki szokásával, a szaporázós, szaggatott ritmus indoklásaként megjelölve a vérkeringést felgyorsító lázat. Ahogy van zenei mondat és lélegzetvétel, illetve sportolói légzéstechnika, ugyanúgy létezik költői is, és Székely Szabolcs teljes birtokában van ennek a tudásnak. Többnyire formában ír, de blank verse sorain is érezhető a belső tagolás jóleső iskolázottsága. Nem fullad ki, győzi szusszal, ám sosem lihegi túl a verset.
Hasonlatai kidolgozottak, szemléletesek, semmit sem magyaráz túl, de nem is bíz a véletlenre. „Bordád tizennégy ujja feszít meg akkor / marokra fog belülről megragadja / lágy párnáit belső szerveidnek”  írja, máshol meg: „láttam a várost mint ezüsttálcát / mit elegáns fedőként burkolt a szmog / fogantyúja aranyból: napkorong”. Megint máshol kibont egy költőietlen szóban szunnyadó lírai erőt: elsiratja a telefonfülkét, és csattanóvá emeli a ritmikai idomításnak meglepően jól engedelmeskedő, hivatalos szószörnyet: „mi lesz a telefonkészülékkel”. A fülkék, a helyben utazás e fura kellékei, az éter egykori „játszó-terei” alig egy nemzedékkel újdonságuk hajnala után (szinte patinát kapni sem volt idejük) eltűnnek a mobil világ forgatagában. A rekviemet dúdoló vers-én nem kérkedik holmi szindbádos múltba-révedéssel, szellemében nagyon is együtt vibrál, zsibong a korral. Csak éppen képes megállni, visszanézni, siratni is.
Olykor szívesen elrugaszkodik a talajtól, fellibben éteri, már-már pátoszi magasságokba, szépernős naivitással sorsközösségre lépve a „bús, pesti néppel”, emberekkel, emberiséggel, és pattanásig feszíti a húrt: „szerelmem / napfényben öntudatlan mosolygás // miféle örök benzingőz lebeg”, ám arányérzéke visszarántja a földre, józanul csapja le a labdát: „Budapest / letüdőztelek”. Ért a zárlat művészetéhez is: versei nem egyszerűen elfáradnak, megállnak, valahogy csak véget érnek, netán végelgyengülésben kimúlnak, hanem rendre csattanóban összegződnek: némelyik utolsó sor akár szállóigévé is válhatna, reklámkampányt lehetne velük indítani.
Virtuóz technika és gyermeki fantázia kettőse azonban ne vezessen félre: ne higgyük ezt az attitűdöt holmi cukros angyali ártatlanságnak, ősnaiv szenvelgésnek. Székely leszámolt a gyerekkorral, tudja, hogy „törnek a csontok a szárnyadban”, és rögzíti: „felnövésem darabnyi pátosz”. Már van tapasztalata a fuldoklásról, az „életmentő halálfélelemről”, arról, hogy útja az életpálya (sínpálya) vége felé vezet. Lírája alapvetően alanyi, egyetemes mértékegysége az „én”. Nem nagybetűvel, csak amúgy egyszerűen, a tüdőröntgen-leleten olvasható felirat precizitásával („tüdőm mint a budapesti átlagé”). Ezen a prizmán szűri át a világ fénytöréseit: „hiába forradalmak válóper halál / önmagadból nem mozdít ki többet”. Ebbe a pontba sűrűsödik történelem és családtörténet, itt érzékelhető a lét szakadéka: „két vállra fektetve nézem örvény / nyeli el kettős egymagam”. Impozáns „trükkje”, hogy személyiségén keresztül érzékeltetni képes a személyfelettit, az egyéniben az egyetemest.