SZABÓ T. ANNA

TITKOSÍRÁS

illat aminek nincs neve
megfészkel az emlékezetben
de nem köthető semmihez
mondhatatlan idézhetetlen
az illattal telt pillanat
megállsz egy lélegzetnyire
van valami de nincs neve
emlékszel rá de nincs mire

*
úgy olvasni a jeleket
gyökerek kalligráfiáját
giliszták írását a földben
pockok göcsörtös betűit
avar között a bogarak
kérgen a hangyák verseit
mint őszi erdő talaján
a szimatoló rókaorr

NÉPSTADION METRÓMEGÁLLÓ
A fotográfiai látás nyolc eleme
(Moholy-Nagy László, 1932)

1. Absztrakt látás: fotogram

Hány ember halt meg itt. Autók alatt,
verekedéstől, késtől. Vérüket,
árnyékukat beitta hó és aszfalt.
A részeg, aki egyszer felbukott
és ott maradt. Váratlan szívroham,
agyvérzés, kerékpáros, buszkerék.
Körülrajzolták őket, s melegük
szétszivárgott a gyökerek közé.
De néha, nagy fényben, eső után
az aszfalt zselatinos lemezén
előhívódnak, mintha víz alatt:
fehéren izzik ittlétük nyoma.

2. Pontos látás: riport

Képsorozat: így bontják a bazársort.
Ez kenyérbolt volt, az meg ott virágbolt.
„Ezt látni kell” – így hirdette magát
torz betűivel a drogériás.
Előbb a ruhaboltot szerelik szét.
Lám, itt viszik a próbafülke tükrét.
A rozsdamarta tartóvasakat
kocsira dobják, és a széthasadt
pozdorjafalat szemétre vetik.
Pár nap, és az egészet szétszedik.

3. Gyors látás: pillanatfelvétel

A zöldséges lány épp káromkodik.
Csapzott hajáról lecsúszott a sapka.
Egy öregasszony félig térdepel:
az imént hasadt szét a nejlonszatyra.

A lángosbódé párás ablakán át
kifelé tolják a nagy, tejfölös,
zsíros lapótyát. Kutya szimatol.
Tél van és délután. Nyirkos, ködös.

4. Lassú látás: hosszú expozíció

Az autók izzó, fényes csíkokat
hasítanak a korán jött sötétbe.
Tolongó tömeg torlódik: tolat
vissza a lakótelep melegébe.

Mentők, rendőrök forgó fényei
szabdalják szét a lassított időt.
Látni a százlábú tömeg felett
a ki-be járó, párás levegőt.

5. Felfokozott látás: mikrofotó, szűrő

Friss havon cikcakk utak: talprecék.
Műszőrszálak közt olvadó pihék.
Egy fagyott rózsa eres szirmai:
merev, fekete örvény. Mandarin
pórusai, mint partifecske-odvak.
Görgeteg morzsák, verébláb, galambnyak.
S ha átnézel egy borosüvegen:
zöld fénybe borul minden hirtelen –
visszazökken, aztán kizökken újból.

6. Többlet látás: röntgen

Röntgenfotó: a testek negatívja.
A takart szerkezetet létrehívja.
Világító csontváz gurítja le
szellem-torkán a szokásos felest.
Csontujjakon vagy titkos részeken
felizzanak a tömör ékszerek.
Cekkerekben imbolygó csirkecsontváz.
Gumibotok, pengék és sokkerek.
Vonul a röntgensötét éjszakában
a mindennapos árnyékhadsereg.

7. Szimultán látás: egymásrafotózás

Nincs elmúlás: nappal és éjszaka,
tél és nyár egymásravetíthető.
Folyton mozog és mégis mindig áll:
ilyen a Népstadion-téridő.
Özönlenek a részeg szurkolók,
testükön átrobog a forgalom.
Mögöttük olthatatlan lánggal ég
a Sportcsarnok. A pavilonsoron
átborzong saját hiánya. A tér
romlik és újul, de nem változik:
a visszatekert filmen megmarad
és megmutatkozik.

8. Másképpen látás: prizma, tükrözés

Zajlik a látvány, mint jég a folyón:
megtorlad, lódul, szilánkra törik.
Egy szélvédőn gyors tükör-villanás:
mire lekapnád, jön a második.
Kering a nap a téli tér fölött,
villog a hó, az ablak, fáj a szem,
lencsék és prizmák, gyors tükrök között
halrajként villan át a képtelen –
rögzíthetetlen, mint a vadvizek,
és olvadékony, mint a fény maga.
Nagy, árnyéktalan déli ragyogás.
S lesz este,
reggel,
megint éjszaka.

ÚJ LAKÁS

Most falak érdekelnek, függönyök,
felcsiszolt padló, csempe és csapok.
A mész szaga, a napfény a falon,
a fűtéstől langyos járólapok.

Új szavak jönnek: strang, cirkófűtés,
kéteres kábel, antracit fuga.
Most csak a konyhabútor érdekel,
a munkalap és az élfólia.

A százéves fal téglái közül
kibújt a gázvilágítás csöve:
a törmelék közt szénfekete csont.
Szóltam a kőművesnek, vágja le.

Széjjelverték a ház öreg húsát,
kihúzkodták a meszes ereket.
Most minden új lesz és működni fog.
Szőnyeget veszünk, és növényeket.

Berendezzük és élünk boldogan,
csak lenne már kész — minél hamarabb!
Majd főzünk, dolgozunk, ölelkezünk…
És a konyhába besüt a nap.

UNDOR

bogár fekete háta földrög a lefolyóban
nyomkodni puszta kézzel átfér-e belefér-e
két megspórolt konyakmeggy a zsebben szétlapulva
benyúlni tapogatni langyos ragacs a vére
véletlen belekapni egy idegen hajába
ahogy a zsíros fejbőr köröm alá szalad
homlokkal nekimenni egy vastag szemüvegnek
érezni hogy a lencse reccsenve beszakad
betonon orraesni megfordulni a földön
a meleg vér az arcon a fül felé folyik
szúnyogot pókot ölni hánykolódni az ágyban
szennyes folyóban úszni vergődni hajnalig

KÍSÉRLET BORRAL ÉS GYERTYÁVAL

A félig tele borospoharat
egy gyertya elé állítom: sötét van,
gyertyaszag — épp az előbb fújtam el
a többi gyertyát, hogy az észlelés
még pontosabb legyen: hibátlan, ép.
A pohár tengelyéből nézve két
gyertyát látok, vagy pontosabban egy
gyertyát két kanóccal: kétfelől
világítják be a mézfényű bort,
s középen semmi sincs, csak ujjnyomok,
felszáradt vízcseppek körvonala,
pedig a gyertya ott van, látható
a viaszhenger a pohár üveg-
szára mögött, tán félarasznyira.
Ha fejem apránként felemelem,
a henger megnő, és a láng hegye
felbukkan a bor felszíne mögött,
s már három láng ég: kétoldalt, középen.
A pohár szára ide-oda ingó
széles és éles fénypászmát vetít
a fehér lapra, amin írok, és
ha a poharat közelebb tolom,
a sávja rengő kúppá szélesül,
megjelenik a kerek felszínen
a fogyó gyertya képe, s a pohár
megtelik eleven lánggal: tulipán
formájú sárga izzás, a szemem
belekáprázik.
Hirtelen a láng
negatívja vetődik feketén
a fény elé: korom futotta el
az üveget, ahogy a tűzhöz ért.
Körömmel lusta csigavonalat
karcolok rá. Elfáradtam. Mire
elég a szó? Hisz amíg írtam ezt,
a gyertya kisebb lett, a borba is
belekortyoltam — kezdhetném megint
a leírást elölről: éjszaka,
pohár bor, gyertyaláng.
(És az idő.
Mindig módosít a végösszegen:
nincs is végösszeg.)
Nem baj. Megiszom
a bort — könnyű, fanyar — és elmosom
a poharat, és aludni megyek,
a gyertya úgyis kilobban magától.

HOROG

Az egérárpa apró horgai
a tenyér érdes bőrébe akadnak
kőtörmelék között rézsútos árnyék
ereje van a napnak
üres peron rozsdás sínek
sáros keréknyomok
súrol a félérett kalász
érzek tehát
vagyok

EZT TEGNAP ÍRTAD

Üzenetet hagysz saját rögzítődön,
s egy perccel később visszahallgatod:
te beszélsz, nyolc-tíz városnyira innen.
Lefényképeznek, digitálisan —
nincs film, papír — elég egy pillanat:
máris ott eszed a gyümölcslevest
a kerti asztalra tett laptopon —
a képen kerti asztal, te, s a laptop.
És mindez egy napon. Nyomot hagyott
a percek finom homokján a léted.
Megcsendesült az órák árapálya,
hogy időd titkosírását elolvasd.
Feléhajolsz, mint jóstükör fölé:
magad látod — ez valamit jelent.
„A későbbi vonattal érkezem.”
Kert, házfal, asztal, képernyő, kanál.
Kitárva múltad, karnyújtásnyira.
Nem jelent semmit. Máris távolodsz —
és talpad nyomát elönti a víz.

FEKVŐ NŐ KOCKÁS POKRÓCON

Délután volt és napsütés,
az erkélyen aludtam.
Rámfogta, elsütötte, és
hunyt szemmel ottmaradtam.

Az arcom nyugodt, szigorú,
homlokom csupa fény.
Álmom árnyékként ott ragadt
a szájam szögletén.

Este van, elment — forgatom
a polaroidot:
jól van. Akkor tehát ilyen
vagyok, ha nem vagyok.

SIRÁLY-FÉNYKÉPEZÉS

Először is a szélirány. A napszak.
Felhős, ködös vagy tiszta az idő,
csillámlik-e a víz, vagy fodrozódik,
rőtvörös-e a nádas, sávosan
zöldeskék-e vagy kékesfekete
az ég, a tó, a túlpart, nedves-e
a víz szélén a sziklatörmelék,
és közein hullott platánlevél
vagy nádtörek, vagy nyálkás alga gyűl,
és hogy vittünk-e magunkkal elég
morzsolgatható és hajítható
kenyérdarabkát, és hogy a dobás
elég magas röpívű-e, és a
madarak hányan vannak, éhesek
vagy jóllakottak, és vajon a prédát
felszálltában vagy hulltában vagy épp
elmerülőben érik, sebesen
villannak el vagy kitárt szárnyukon
függeszkednek, és ideges fejük
meg-megrándítva várják a dobást —

mindez nem mindegy, sőt, nem is beszélve
a szögről, vagy a gépünk és a film
minőségéről, és különösen
arról a gondról, hogy csak két kezünk van,
és vagy dobálunk vagy fényképezünk.

FÉNY
a mestereknek

Úgy mentem át a fényes csarnokon —

a csarnokon dúdolva mentem át.
Sugárban dőlt be a reggeli nap,
kezemben teltvirágú orgonák.
Bárányt akartam venni. A húsok
élénkvöröse odacsábított
a hentespulthoz, ahol a csúszós májak,
nehéz marhaszívek halomban álltak,
a csipkefehér pacal és a bő,
nyálkásrózsaszín, dagadó tüdő
színkontrasztjában, s köztük, középre téve,
ott tekergett egy szinte karnyi vastag
marhagége.
Ámulva néztem őket,
a szíveket, a májakat, tüdőket —
lám, szépek így a szervek, épp kitépve,
elrendezve, felárazva, kitéve.

Tovább dúdoltam, hogy “tavaszi szél…”,
odébbléptem, húsvét van, a halott
feltámadott, az élet és az étel
egyformán szent, és ma semmi se csúnyább
a többinél —
szép a dióbél, szép a gomba,
szép a világító halomba
rakott narancs, a tavalyi alma,
a poros krumpli, püspöklila hagyma,
s a félbevágott káposzta cikája,
ahogy — lombos fa — ágait kitárja.
Átszellemülten ragyogtak a mézek
a polcokon, a paprikafüzérek
villogtak, és én a zsongó tömegben
“…vizet áraszt…”, dúdolva lépegettem.

És másnap a fényes ócskapiac.

Sütött, sütött a reggeli nap.
Nejlonponyván bronzszobrok álltak,
esernyőtartók, gipszlovak.
Teherautóról kínálták a bútort:
komódot, tükröt, szekretert,
a berakás itt-ott hiányzott,
vagy épp az üveg volt repedt —
nem nézhettem meg közelebbről:
az árus semmibe se vett.
Lézengő voltam, nem vevő. De
beljebb sűrültek a sorok,
tukmálták: nézzem meg, valódi,
ilyet, ennyiért, hol kapok?
Az árus-asszony egy cirádás,
nagy rézvázát kocogtatott.
Szőttesek, órák, porcelánok,
és Gallé-vázák — mind hamis —
patinás mozsár, hasas rézüst —
ez volna drága?! Dehogyis!
Nézzem meg jobban: jó lesz az még
tán a dédunokámnak is.

Nyilván ugyanezt mondta egykor
a sötétruhás nagymama,
mikor az ifjú háziasszonyt
beavatta titkaiba,
míg lenn az utcán nagy vidáman
masíroztak a katonák…
Kifényezett kitüntetések
őrzik a háborúk nyomát,
néhány megperzselt régi fénykép,
amit kiástak a romok alól —

úgy kavarogtak a tárgyak
mint fénykévében a por.

És harmadnap a temető.

A hosszú allé ragyogott,
álltak a fényben kőfehéren
beroskadt hátú angyalok,
a nehézkedés katonái,
tartották súlyos szárnyukat…
Márványkeresztet, bronzkoporsót
bizsergetett a déli nap.
A fákban őrjöngve keringett
a holtak erjedt vére, és
szárrá, virággá és levéllé
rendeződött az erjedés,
s az ágakon — halotti gyertyák?
győzelmi fáklyák ezrei!
és a zöldfényű katedrálist
roppant madárdal zengeti!
A feketerigó úgy fújta
hogy remegett az ág hegye,
teli torokkal gurgulázott,
hogy szinte megfulladt bele —
a friss lomb között itt is, ott is
énekeltek a madarak,
s a sírokon felmagzott fűből
kirobbant egy fácánkakas…

Az élet nálunk is erősebb,
zuhog, zuhog a déli nap,
előjön a reves sötétből,
lobot vet, lángol az anyag,
mert él, él, aki életbe halált,
halálba életet kever
— most tél van, csend, míg írom ezt —

húsvét volt, kétezer.

MACSKA, TAVASZ

Vinnyog a macska, vernyog, hentereg,
felhevült testét földhöz dörgöli.
Nem tudja, mit vár, hogy mivégre sír,
miért e hívás és kínálkozás.
Még nincs egyéves. Alig született,
s már készen áll. Pontos időzítés:
első tavasza. Él, mert működik.
Csillogó, puha szőre borzasan,
csapzottan felmered, metszett szeme
vad fénnyel csillog, óriás pupilla
pulzál zavaros, sárga íriszében.
Bejár padlást és pincét, nyugtalan
iramodással ide-oda fut
a négyszögletes betonudvaron,
és jajongását egész éjszaka
visszhangozza lépcsőház, kapualj.
Szűk lett a tér, a test, az éjszaka,
ki, ki, sikoltja, még, még — sokasodj,
töltsd be a földet, válaszolja Isten.

AHOGYAN

megszületik a fa gondolata
a nedves földben egy dió agyában,
kihajt, szeszélyesen sudárodik,
aztán (száz év) vad aszimmetria,
szertelen szerteágazás –
a nemlét állóvizébe dobott
egyetlen mag nyomán szétgyűrűzik,
mind tágabb körben lüktet az idő,
nem óra-mérte számítás szerint –
levél- és madárgenerációk
bontják a burkot, felnövekszenek,
szállnak, lehullnak – de megáll a fa,
viseli őket, viseli kerek,
kövér dióit, viseli saját
külön idejét, s formáját, amely
nem ismétlődik többé pontosan,
de lénye mégis megmarad a mag
lényegében, mohó agyában –
éppen így
születik s áll meg minden, ami jó,
s egy más időben őrzi biztosan
valódiságunk, mert a többi csak
percegő óra, lepergő levél.