LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ

HARMINC

Az enyéimnek

Harminckettő leszek vajon?
Van még huszonnégy hónapom?
Le sem
veszem

a pizsamát, ha nem tudom,
hogy van két születésnapom –
baszok
a sok

egyébre: hogyha akarom,
ezeket úgyis megkapom
előbb-
utóbb.

Ma reggel csak az érdekel,
hogy vajon hogy érhettek el,
ha ott
halott

leszek? „S mi van, ha nem hiszem,
hogy ennyi volt minden, hiszen
olyan
majom

halott nincs, hogy kényelmesen
egyszerűen csak elpihen
a föld
fölött

csodára várva mereven,
pláne, hogy azt már megüzen-
te Is-
ten is?”,

mondom majd jóval azelőtt,
hogy járnátok a temetőt,
ahol
a hol-

napi beszélgetésre várva,
a csóré lelkemig alázva
azon
kapom

magam, hogy semmit sem tudok,
és még annyit se mondhatok,
amit
ma itt.

„ÁRKÁDIA-FÉLE”

Én is Árkádi… Na persze.
Ez hiányzik még nekem!
Olyan jó volt nézelődni…
Már azt hittem, hogy… De nem.
Eddig nem volt bennem semmi
Eszement…
Ez a semmi most mégis túl
Messze ment.

S akkor mért jutott eszembe?
Lehet benne valami?…
Ez a furcsa hezitálás
Még bennem is aranyi!
De csak ennyi! S még ezzel is
Hencegek…
Vagy csak ezután jöhet a
Többi geg?

Például, hogy semmi gondom,
Vagy ha van, nem érdekel:
Ez az év az ördögé lett.
Ide már semmi se kell…
Becsszavamra mondom: mindegy,
Hogy mi lesz.
Nem is fogok imádkozni
Senkihez.

Egy-két dolog kéne még, de
Az se baj, ha elmarad.
Kényelmesebb nem is kérni,
Mint lenyelni, hogy nem ad…
Muszáj vagyok azt hinni, hogy
Egyre megy,
S harminckét év is elég nagy
Kásahegy:

Egy nap halott nagyapámmal;
Egy nap „pirosfülű tél”;
Egy nap fönn, a vadvizeknél;
Egy nap „Gond egy szál se!”-vér,
S még egy csomó „Hát ez meg mi?”-
Féle lom,
De amiről szólni sem „i…
Rodalom”…

Volna még egy mániám, de
Ezt nagyon jól titkolom.
Legyen elég erről annyi,
Hogy jobb híján itt lakom.
Teszek rá, hogy mit adok és
Mit kapok:
Egyszer majd úgyis „Hazámmá
Rothadok”…

És így tovább, s etcetera…
Pedig viccre semmi ok.
Poénnak is elég gyenge,
Hogy pár dolgot itt hagyok.
Isten bizony: nekem ez is
Megfelel,
S úgyse tudnám überelni
Semmivel.

Szóval: ez van. Egyelőre
Fordíthatok a lapon.
Három éve ezt csinálom
Minden mindegy alapon.
Nem kérdem, hogy mi véres, s mi
Vértelen,
Sem azt, hogy ki csinálja ezt,
S mért velem.

Van egy régi ismerősöm,
Rendes nevén: a halál.
Véle kéne kibékülni,
Amennyiben rajtam áll.
Biztos vagyok benne, hogy nem
Is nehéz,
Hogyha Isten egy szemével
Félrenéz.

TÍZ PARANCSOLAT

Töredék

III

Szenteld meg minden napodat.
Ha hétfő van, vagy keddre kelve
te lennél az egyedüli,
akinek semmihez sincs kedve,
akkor se félj: minden sovány,
kiböjtölt percre, napra, évre
következik egy új, kövér,
s ha nem – hát nem: te hazaérve
tegyél mindenre: rákra, vérre;
nyugtával dicsérd a napot,
kotorj elő egy tiszta inget,
s ha fölriadnál éjszaka,
ne várj üdvözítő igéket,
mert bizony mondom: balga mind,
ki így él, sötétben betűzve –
akkor inkább a közhelyek,
s hogy bárcsak az hozhatna tűzbe,
hogy már egy új nap fénye tűz be…

2004. július 17.

KÉT SZÉK KÖZÖTT

Valaminek vége akar lenni…
Semmi kedvem nincs elébe menni:
sokkal jobb így, székek közt, a földön:
ide még a jó felem is följön
számon kérni mindenből a kvótát,
ha már kezesként értem is jótállt:

harminckét év volt eddig a kölcsön,
most éppen a maradékot költöm,
s fölélve az aranytartalékot,
le kell dolgoznom a hátralékot –
ha valaki, a jó felem tudja,
mulasztásból hány pokolra futja…

Valaminek vége akar lenni.
Jó lenne komolyan tenni-venni,
s fél hat körül tényleg itt a reggel:
azt hiszem (a mostani eszemmel),
hogy ez is elég. És hogy idővel
kibékülhetek a hosszú böjttel:

eleget piszmogtam a „Csak én!”-en,
s az se volt jó. Nem tudom, hogy mért nem,
de az biztos, hogy ma izgalommal
bíbelődök mindenféle lommal –
mondjuk, lehetne csinálni jobban,
de ma minden úgy van jól, ahogy van…

Valaminek vége akar lenni,
de a rossz felem már megint kezdi –
nem tudom, milyen kútból merített,
de olyan jól kifertőtlenített,
hogy egy darabig semmi egyébbel
nem törődtem, csak a hülye vérrel,

pedig került volna, aki kér, és
nem is lett volna nehéz a kérdés,
s mégis össze-vissza hadoválva,
valamilyen furcsa szóra várva
azzal szívattam magam, hogy holnap
melyik halott lesz a leghalottabb…

Valaminek vége akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Elmerülök nyári tejbe-vajba,
s nem félek, hogy túlcsordul a habja.
Felhő jön? Majd felhőmódra elszáll,
mint az első fehér-szürke hajszál:

tegnap téptem ki az első szálat,
szegény!, most a kád fenekén szárad,
de ez is valami: semmi többet
nem akarok, csak hogy az időmet
én töltsem ki. Elég lenne bőven
ennyi izgalom is. Pláne tőlem…

Valaminek vége akar lenni,
de dicsérni jöttem, nem temetni:
beinteni betegségnek, ráknak,
vagy besorolni metaforáknak,
hátha egyszer más leszek, csak egyszer,
s végre belehúzhatok ezerrel

– kár, hogy be fog dögleni a pink nyár:
ősz és tavasz között volt bajom már,
s készülődhetek megint a télre,
hogy ne arkangyal legyen a vége,
inkább valami egyszerű hakni
– bár ebbe is bele lehet halni.

EGY KICSIT FÁJ

Hódolat Ahmatovának
Márciusi elégiájáért

Ma percre pontosan tudom a dolgom:
huszonnégy órán át zenére várni;
mindegy, mi lesz: a Rekviem, akármi –
legyen zene. A többit majd megoldom…

…Ha jól emlékszem, néhány napja kezdett
jobban bosszantani, mint rendesen
(azelőtt azt reméltem, átesem
majd rajta én is, ha már ez a helyzet
és így tovább…
A tegnap este mégis
rámtört valami furcsa nyugalom;
hogy mitől, azt én persze nem tudom,
de nem volt benne semmi csakazértis,
inkább valamiféle élvezet…
Még nem tudom, hogy ez mihez vezet;

amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz,
hogy huszonévesen kellett a rákhoz
hozzászoknom, mint levélnek az ághoz
(s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz
a verset teljesen, zene helyett
lovagolhatnék még ezen a témán)…

Szóval: a tegnap este Ahmatován
gondolkoztam, egy verssora felett,
hogy „Kincseimből még maradt nekem…”,
és hogy jön ehhez az én esetem…

És tévednék, ha ma azt gondolom,
innen jöhet a furcsa nyugalom?
Hogy azt hazudtam, egyszer hátha jó lesz:
felnőhetek végre a kincseimhez…

SEMMI BAJ

Nincs semmi baj, ha egy napig tudok
nyugodtan ülni, szinte boldogan…

Nem jut eszembe semmi érdekes,
és nem tudom, hogy akkor most mi van…

S hogy mégis mit csinálok egy napig,
miért hiszem azt, hogy kibírhatom,
hogy mikor hagyom abba az egészet,
azt egész egyszerűen nem tudom –

csak ülök itt már szinte boldogan,
s véletlenül most éppen egyedül:

hogy tényleg semmi baj nincs egy napig,
az egy nap alatt úgyis kiderül…

Egy mondat

Csillának

Egy mondatról mindig te jutsz eszembe,
és nem én mondom azt a mondatot.
Jó lenne megtanulni, azt hiszem, de
mégiscsak jobb, hogyha te mondhatod –

például, mikor utálom magam,
vagy szinte mindent: azt, hogy itt vagyok,
és azt, hogy ez a nap is épp ma van,
és azt, hogy ennél jobbat nem tudok:
valamit, bármit, csak ne ez legyek
– hulljon ki tízzel több hajszál a kádba –,
hogy egyszer végre én is úgy tegyek,
hogy mégsincs minden annyira hiába,
s nem érdekel, hogy hány évet adott
– vagy elhiszem, hogy ennyit adhatott –

az Úr…

Egyszóval: megint arra várok,
hogy kimondd ma is azt a mondatot,
amitől majd mindent másnak találok,
és az lesz, ami ilyenkor szokott,
s még annyi tényleg fontos semmiség:
hogy „Ilyenkor a tévében mi megy”,
s hogy „Holnap mikor vannak a misék”,
s hogy „Mennyi 8×261”,
és még egy csomó minden, hogy a végén
már úgy érzem, hogy ez is untatott,
és alig várom: hagyjanak már békén –
aki úgy vártam azt a mondatot…

(Ideírnám, de óriási közhely.
Nem érdemes törődni az egésszel.)

SAJÁT TÁV

Csodálkozásnak semmi helye nincs itt:
harminc éve írom a számadást.
A három v-ből elmarad a „vincit”,
és kíváncsian várom a hatást,
sőt, izgulok, nehogy hisztériába
forduljon át a „Harminc év hiába”.

Szégyentelenül hosszú haladékot
sikerült túlélnem már eddig is.
Kiporciózom most a maradékot,
s nem érdekel, hány százaléka giccs:
eddig sem állt meg tőle az eszem,
ezután pedig ostyaként eszem.

Nem lesz belőlem énekes halott,
nem érdekel a túlvilági díszlet.
A gyávaságból színjeles vagyok,
hiszem és vallom, hogy semmi sem ízlett
még annyira, mint egy utolsó korty bor
a kicsorbult peremű poharamból.

Már ott a célszalag a láthatáron,
és alig néhány kör van hátra még,
de kiderült: nem bírnám hosszútávon.
Harminc év edzés erre volt elég.
A pálya vége most sem érdekel –
és mégis jó, hogy véget ér, ha kell…

KÉT HEXAMETER

Eddig még soha nem sikerült kijavítani semmit.
Mért épp most sikerülne vajon kijavítni a semmit?

A „KÉT SZÉK KÖZÖTT” EGYIK PÉLDÁNYÁRA

Egy zombi verse

Miért pont én legyek, aki feladta?
Egy éve minden nap megkérdezem.
Egy kicsit szégyellem magam miatta,
De ez nem változtat a lényegen.

Nem én vagyok az, aki így akarta,
Csak egyszerűen ez jutott nekem.
Miért pont én legyek, aki feladta?
Egy éve minden nap megkérdezem.

A korsót, persze, én vittem a kútra,
De más volt, aki végül elkaparta.
Ó, szívesebben lépnék rá az útra,
Mintsem hogy itt heverjek lenn, alatta.
Miért pont én legyek, aki feladta?

FÉNYES ÉLET

Lásd be végre: te is éltél.
S milyen fényes életet…
Eddig nem jutott eszedbe,
Hogy bámulni kell ezen, de
Eddig nem is érdekelt.

Harminc évig rá se néztél,
Míg kiderült, hogy hamis.
De volt így is egy előnye:
Sosem kopott meg a fénye,
S ugyanannyit ér ma is…

MINDENSZENTEK UTÁN

Maholnap véget ér majd
az első bónusz-évem,
s én mit se tettem érte.
Megkérdem hát az Úrtól,
hogy mit nyomott a latban.
Na persze, hogyha mérte.

S ha tényleg mérte volna,
és könnyűnek találta,
dicsérem őt, hisz éppen
az ő kegyes malasztja,
s e könnyűség segített
a mocsárból ki épen.

És fennen hirdetem, hogy
e könnyűség segít majd
tovább a hármas útig.
De hallom is a hangot:
„Sütkérezz még a napban,
elég ez mára untig.”

Ó, nemo contra Deum!,
én mégis arra kérem,
engedje megtalálnom
a válaszút csodáját
s a lidércfényt fölötte,
még innen a halálon.

A NÉVADÁS ÖRÖME

Légcsavarnak kereszteltem el Boreászt,
mikor csónakom színültig telt vízzel.
Zephürosznak nem találtam megfelelő nevet.
És közben úsznom is muszáj volt.

A Szellőztetőgép végképp költőietlen.
Bár ez is valami.
Főképp ha csak az okozatra koncentrálok.
Kiterítve szárad a cuccom.

Kalandot kerestem a tengeren.
Most pucéran ugrálok,
és jól van ez így.
Notosz, a Teafőző bosszúsan sziszeg.

RÜKVERC

Először csak szórakozni vágyásból
üldögélnék a folyóparton.
Aztán pálfordulássá fajulna a dolog:
előttem épp egy rák mászkálna FÖL és ALÁ.

Könnyű ezt így mondani, de ha lenne
egy csöpp eszem, tanulhatnék a ráktól.
(Önző vagyok,
tehát nem mondanám el senkinek.)

Nyilvánvaló, milyen előnyökkel indulnék:
több ezer év civilizáció
és az imént tanultak így együtt:
maga a tökélyre vitt darwinizmus.

Lenne egy szendvicsem,
azt még megenném,
majd gyakorlatban is kipróbálni!
S a folyóparton temetnének el.

MI VAN KÉZÜGYBEN

Még elgondolni is rossz,
hogy a bal kéz fogja tartani
a futószárat, s csak akkor lazít
a szorításán, ha sárral
fröcskölődik be a kézelő,
s hiába repedezik kérgesre
kesztyű alatt a tenyér,
mert könyök fölé vetve
úgyis ott a hurok –

még elgondolni is rossz,
hogy mit tart majd akkor
kézügyben a jobb…

ÉN IS DOLGOZOM

Bereczky Attilának

Reszketek az erőlködéstől.
A pocsolyát próbálom feltölteni.
Sok a hajlandóság bennem.
Beöltözöm külön erre a célra.

Ilyenkor jó lenni.
Máskor nem ennyire jó.
De például az is rossz,
ha kiderül a feltöltendő térfogat.

Ahogy van, úgy marad akkor.
Mert átlépek rajta.
Meg is átkozom. Sokszor van így.
De erről ennyit. Én is dolgozom.

FÜRÖDNI ÉGI LÉBEN

Nem fog lefolyni minden csöppje:
dugulás mindig akad. S hiába
támadja frontálisan,
a csatornába az bekövesedett.

Néhány csöpp azért túljut, vissza
a körforgásba. És visszahull néha.
Abba, ami innen marad az akadályon.
Ami biztosan elmocsarasodik.

Elviselhetővé langyosítja azt.
Megfürdik majd benne a lélek.
Nem mintha tisztább lenne ettől –
egyszerűen csak él tovább.

KITÉRŐ ÉS KANYAR VISSZA

Weöres egyszavast javasolna most. (Hogy
semmiképp ne érjen a vád: unalmas
verset írtam.) S ódai is lehetnék,
szürrealista:

festeném a fényt feketére – mintha
baj se lenne, nemhogy egyéb. Pedig ma,
úgy hiszem, van még dögivel ezekből.
S nem vagyok álmos.