IJJAS TAMÁS

AZ IKREK ÉLETE

Szeretem, hogy nem is vérszerintiek. Csak, mint
az egymásra dobált ruhák szeretkezés előtt,
amikor a dezodorok új illatot kapnak.

Az egyik zselés tollal összeköti az idegen pontokat.
A kád előtt guggol, és cigizik. Néha berepül
hozzá egy véletlen galamb. Arcára hullnak a tollak.
Szereti, ahogy az ismeretlen kirajzolódik.

A másik érzelmeit és gyerekkori mackóit simogatja.
Majd eldugja őket, hogy ne fájjon neki az éjjeli
brummogás. Másnap meggyónja bűneit,
és szétosztja köztük az összes málnát.

Az egyik lánynak, a másik fiúnak öltözik,
de ha együtt vannak, már nem azok.
Nem kell egymásba szeretniük,
hogy összekeverjék a testük.

Szeretem, hogy nincs köztük vérvonal.
Hogy egymásra hajigálta a föld és az ég
a kávészínűt és a batikolt kéket.

TANGÓ

Többféleképpen érinthetjük egymást.
Elbújhatunk a térdigérő gazban, hol majd
egymáshoz ragad a homlokunk, mintha számháborúznánk.
Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek.
Agyvelőink összekulcsolódnak – így szkanderezünk.
De az is lehet, hogy hosszan farkasszemet nézünk.
Persze te győzöl. Neked mindig szúrósabb a tekinteted.
Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol.
Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve
mondod: hideg, hideg. Én meg majd didergek
a libabőrös ég alatt, amíg forró nem lesz minden szavad.

Most csak táncolunk. Mint a méhek zsongunk
az olajfák körül, mert nincs ritmus,
csak az illat bódít minket.
Most jobbra és balra csavarjuk fejünket
– legyen közös a nemünk.
Vigyázz. Forgunk. A szembeszél hideg lesz.
Nehogy elfújja arcod, mint a nyárfa szöszét.
Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni.
Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt.
Ilyenkor én is játszom a macsót,
majdnem a földig döntelek: nézz fel.
Látod azt a lufit? Én engedtem magasba.
Most Holdnak hívják a tudatlanok.
Nevess csak. Azt hiszem itt az idill ideje.
Ránk pattognak az égből régi kabátgombjaink.

EGY TENORISTA, HA ÉNEKELNI KEZD

Az asszony ingatag
Leejt ha ölbe kap
Mit ad csak pillanat
Felé ha ing a tag
Az asszony ingatag

Az asszony esztelen
Itala szesztelen
Rühell ha tesztelem
Milyen is meztelen
Az asszony esztelen

Az asszony büszkeség
Szeme csak üszkös ég
Kacsintó messzeség
Mit mond csak Grimm-mesék
Az asszony büszkeség

Az asszony mellbe vág
Főképp ha rám berág
Szép húsevővirág
Nő bennem mint a rák
Az asszony mellbe vág

Az asszony árucikk
Bögyös Playboy-nyuszid
Ha szádra kérsz puszit
Bukszád legyen ducibb
Az asszony árucikk

Az asszony rejtelem
Félek hogy nem felem
Keresve sem lelem
Szerelme jégverem
Az asszony rejtelem

Az asszony föltevés
Ha van – az túl kevés
Ha nincs – csak tökverés
Létében ott a rés
Az asszony föltevés

TALÁN A VÉGRŐL

Gerezdekre bontom a nap narancsát
Nem harapom levét sem facsarom kivárom
A muslicákat körözni a rothadás körül
Türelmes leszek mint saját gondolataimhoz
Lenyalogatom a kedves kezéről a citrus
Illatot túl sokat mosogatott bőre
Fénylik mint egy túlérett gyümölcs
Gondolataimat elhessegetem hagyom magam
Zuhanni mintha narancsot a gravitáció
Csak ez a naplemente ne lenne ilyen rózsás
Hajszálerektől színezett agyvelő

IDŐJÁRÁS, SZERELEM ÉS MACSKA-EGÉR-JÁTÉK

Mikor tegnap szerelmes verset írtam,
beborult az ég, a könnyem eleredt,
dörgött a menny, a gyomrom görcsbe rándult,
rosszul lettem attól, hogy a következő sorban
le kell írnom: Szeretlek.
A papírt összegyűrtem, a macskának adtam játszani…
S bár most is írnék szemed tintájába mártott tollal
égszínkék szavakat, ha felhők nem takarnák papíros egemet…
Nem megy. Rossz az időjárás.
Így hát, könnyem esője itat, macskámnak újabb egeret.

TÖBBES SZÁM

Felkelés után kifésüljük hajunkból az idegenség
illatát. A tükörre lehelünk.
Céltáblának ez is megteszi, hogy oda
képzeljünk egy régen látott arcot,
és felé hajítsuk az első mosolyunk.
Otthonunkban, mint zsúfolt buszon, úgyis
emlékek lábai között bukdácsolunk,
sűrűn bocsánatot kérve létezésünkért.
– Te csak maradj a naftalinszagban. – mondjuk
egy női ruhának. Ragyog és vakító fehér,
ahogy elkápráztatjuk önmagunk. Majd elakad szavunk.
Újra dadogni kezdünk, mint a legelső előtt.
Ez maradt belőled. Fejedelmi többes. Hiányod jele.

AZ ÚT MEGSZAKÍTÁSA

A döglött mókust ott találtuk
a főút melletti bozótosban, ahova
kiszálltunk a kocsiból pisilni. Valaki
behajította a sűrűjébe, ne kelljen
vezetés közben folyton a halálra gondolnia.
Emlékszem, ahogy a bogáncson
a két lila virág között ott lengett az az élettelen, vörös zászló;
nagyon megijedtem, hogy nem tudtam még sírva se fakadni.
Csak azt a mutatóujjat láttam, a plébános mutatóujját,
hogy a Halál angyala minden elsőszülöttre rálehelt,
ahol a szemöldökfán nem találta ott a vérrel festett jelet.
Másra nem emlékszem. Anya befogta szemem.
Csak így tudtam szükségemre figyelni.

LA PETITE MORT

(a nagy szürrealisták emlékére)

a légikisasszony keblei között a pihés madárka
ugrándozik bukdácsol szívem repülni tanul
gatyámban turkál egy bombaszakértő
hőbörög csupa negatív lelet sehol egy kicsi
robbanószerkezet elszállt elszállt az utolsó remény
a légikisasszony piheg azt hiszem szerelmes
szoknyáján a detektív 1001 ujjlenyomatot talál
izeg-mozog a nadrágomban repül a kismadár
a pilóta meggyónja a mikrofonnak tegnap megcsalta nejét
legszívesebben beteget jelentene ágyba zuhanna
egy apáca sírdogál van isten emberek
zuhanunk zuhanunk alattunk afrika
a légikisasszony mosolyog ölembe huppan
jaj mi lesz ha egyszer felébredek

KOZMETIKA

Vannak romlandó árucikkek. Ilyen az
ember is. Főleg, ha nőből van.
Ifjúságát, mint nagymama a lekvárt,
mindenféle furfanggal kezeli.
(Gyerekek, ez a barack lassan
hatvan éves, és még mindig ehető.)
A férfiak persze örök torkosak, szájpadlásukon
szétmállik a boldogság gyümölcshúsa.

A selymes bőr titkát a simogató
keze tudhatja csak, a szeretet
nem ismeri a szőrszálakat. Nincs
szebb, mint az ajkak gerezdnyi paradicsomából
kivillanó hófehér magocskák. Nincs
édesebb, mint két egymásba harapó gyümölcs.

A kozmetikus tudja, a bőr nem csomagolópapír,
a hám alatt nem ajándékba szánt óra ketyeg;
nem celofán befőttes üvegen, a sejtek
szőlőfürtjében nem az öröklét forrása bugyog.
A bőr: határ két ember között; kutyákkal,
fegyveresekkel őrzött terület. Miközben
szemölcsöt sütöget, hangosan felnevet. Ő tudja
a legjobban, ezt a nőt a határon túlra
nem az szökteti, akinek tetszeni akar.

Lackfi János: EGY KAJÁN ROMANTIKUS
Ijjas Tamás verseiről

Ijjas Tamás érzelmes alkatú költő, bár ezt roppant jól titkolja. Első pillantásra inkább mindent kifigurázó, groteszk parodista-hajlama tűnik fel, mellyel hétköznapi giccseinket, nyafogásunkat szemléli, szemlélteti. Ez a versbeli én igazi cirkuszi bohóc, állandóan pofára vagy épp fenékre huppan a kedvünkért, de újmódi Chaplin gyanánt saját kisemberi esendőségét röhögteti ki, a festett vér alatt valódi sebeket rejteget, melyek a klasszikus vicc szerint „csak akkor fájnak, ha nevet”. Megverseli Verdi Az asszony ingatag… kezdetű áriáját, kétélű, gyilkos iróniával, egyaránt kifigurázva a kappanhangon fölényeskedő macsót és a hímnemmel packázó, állhatatlan női elemet. Máshol is megfricskázza a(z egyebek közt) nőbarát, semleges (impotens?), se-hal-se-hús módon kántáló politikai korrektséget: „Vannak romlandó árucikkek. Ilyen az / ember is. Főleg, ha nőből van”.
Ír azonban ugyanígy valóságshow-paródiát vagy ars-poetica-imitációt, mely utóbbinak minden versszakában eggyel több zárójel övezi a sorokat (akárha hagymahéjak nőnék körül a szöveg szívét). Ez nála nem öncélú formabontás: legfeljebb csak úgy bontogatja a formát, ahogy más a borosüveget, hogy hozzájusson mámorító tartalmához –sokkal inkább arra kíván ráébreszteni, hogy minél inkább belemerülünk a líra magyarázgatásába, annál homályosabbá, szellemképesebbé (szellem-képtelenebbé?) válik elemzésünk tárgya: „(((A vers most alma, mérgezett.))) / (((Gonosz boszorka tömte számba.))) / (((Elmajszolgatom a végzetet,))) / (((s a képzelet beton falára))) / (((grafittizem: szívembe dárda))) / (((repült. (Avíttas érzelem.))))”. Vagyis itt nem a teoretikus vértezettség hiánya diktálja fenti vélekedést, hanem ama meggyőződés, miszerint a vers eleven gyakorlat, vérre menő párbaj ember és ember, férfi és nő, tárgy és használója között.
Meghökkentő, szürrealisztikus, ám mindannyiszor igen pontos képekben tárulnak elénk az emlegetett gyürkőzés különböző formái. A szerelemben elkeveredő felek játékosan tapadnak össze: „egymáshoz ragad a homlokunk, mintha számháborúznánk”, ám a következő kép máris idetolong, továbblendít. „Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek. / Agyvelőink összekulcsolódnak – így szkanderezünk”. Látjuk magunk előtt a protein duzzasztotta, erekkel szabdalt két bicepszet, amint barázdált agyféltekék módjára forrnak össze a küzdelem hevében. Máshol az ikrek élete tárul elénk, izgalmas kétértelműséggel: „Az egyik lánynak, a másik fiúnak öltözik, / de ha együtt vannak, már nem azok. / Nem kell egymásba szeretniük, / hogy összekeverjék a testük”. Ebből is kitetszik, hogy Ijjas Tamás örök idealistaként az androgün embert keresi, még ha tisztában van is az efféle szoros összenőttség kegyetlen következményeivel. „Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol. / Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve / mondod: hideg, hideg” – számol be a szerelem világának korántsem újszerű, de a képek elevenítő erejével egészen frissé váló, küzdelmes mindennapjairól. Technikai fogásként felhasználja olykor a rajzfilmek plasztikus, karikaturisztikusan szemléletes metódusait is: „Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni. / Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt”. Szájszögletbe száműzött, fanyar nevetését akkor sem felejti el, amikor tőle szokatlanul reflektálatlan módon egy gyermekkori autóbusz-kirándulásról számol be „egy az egyben”, leírván ama „egy dög”, konkrétan egy mókustetem láttán feltolult érzelmeit. A halál döbbenete sem olthatja ki az utólagos kommentátor, a felnőtt én cinizmust súroló, de ez által mélyebbre metsző kijelentését: a narrátor szemét ugyanis édesanyja befogja, mert „Csak így tudtam szükségemre figyelni”. Mármost ha a legcsekélyebb metaforizáló hajlam szorult is belénk, lehetetlen nem meglátnunk, hogy a (vak) ősanyai princípium, a bennünket létre „taszító”, öntörvényű életelv lendít túl a halállal való szembesülés bénító élményén: enélkül kollektív öngyilkossági rohamok színtere lenne világunk.
Miért állítom ugyanakkor, hogy e józan, vitriolos elme holmi szentimentalizmust rejteget előlünk? Azért, mert a vers-énnek rendszeresen érzelmei támadnak, melyeket egy-egy súlyemelői mozdulattal olykor kozmikus magasságokba emelint: „Látod azt a lufit? Én engedtem magasba. / Most Holdnak hívják a tudatlanok”. Megírja a plüssmacival fedezett gyermekkori esendőséget, és önkéntelenül túlárad benne a természeti giccs láttán érzett, émelygéssel vegyes csodálat is: „Csak ez a naplemente ne lenne ilyen rózsás / Hajszálerektől színezett agyvelő”. Ráadásul Kosztolányival „most is írna szemed tintájába mártott tollal / égszínkék szavakat, ha felhők nem takarnák papíros egét”.
Ijjas Tamás a legkevésbé sem alanyi költő, maszkokat váltogat, verseiben az én csak ritka esetben hozható kapcsolatba a szerző személyével. Többnyire mégis a személyt személytől elválasztó határon botorkál, az ember és ember közti együttélés lehetőségeit kutatja, légyen bár szó szerelemről, barátságról, sőt (nem kizárható) magasabb dimenziójú, Isten-ember közötti együttlakozásról. „A bőr: határ két ember között; kutyákkal, / fegyveresekkel őrzött terület” – átlépni rajta felkavaró élmény, melyet Ijjas Tamás itt és most némi olvasói figyelemért cserébe megoszt velünk.