KÖVÉR LAJOS ARANYKEZE (2008)

NEGYEDIK FEJEZET
VÍZ, VÍZ!

Ha nem is átkozott, de ázott egy nap volt, az már biztos! Csurgott-csepergett az egész utca, a bokrok cseppecskéket izzadtak, mint valami viaszkönnyeket sírdogáló gyertyák. A házakon foltosan bánatoskodtak vagy bánatosan foltoskodtak a stukkó angyalfejek, a stukkó liliomok és rózsák, a stukkófogukat mutogató stukkó oroszlánok és a stukkószarvukat rátartin égre bökdöső stukkó egyszarvúak. A stukkókagylókban vízgyöngy gömbölyödött, a stukkó faleveleken vízharmat pergett, a stukkó címereken pedig háborogtak és hullámzottak a tengerek.
Lenn az aszfalt úgy fénylett, mint egy tökéletesre köszörült, krómozott és polírozott acéllap. Az aszfalt acéllapján tökéletesre köszörült, krómozott és polírozott autók közlekedtek, belehajtva a tespedő pocsolyákba, lefröcskölve az esernyők oltalmában közlekedő gyalogosokat, akik dühösen hadonásztak a vízpöttyös karosszériával tovagördülő csodák után, melyeknek belsejében finom meleg uralkodott, és a benn ülőknek sejtelme sem volt, milyen is lehet odakinn ázott gyalogosként caplatni ebben az átkozott időben. A cipők bánatosan áteresztették az esőt, hogy a zoknik és lábujjak is bizalmasabb ismeretséget köthessenek a vízzel, hátha régen nem láttak mosást vagy fürdetést. A nadrágok, szoknyák és hosszú kabátok alját két perc séta után sárpöttyök tarkázták, ezért aztán a szövet leginkább a dalmata kutyák szőréhez kezdett hasonlítani. Még az sem segít ilyenkor, ha feketébe öltözünk, a sár azon is meglátszik, ráadásul meg ki tudhatja biztosan reggel, hogy délután esni fog? Tán csak az angolok adnak használható tanácsot, amikor azt beszélik: ha jó idő van, esernyővel indulj el otthonról, ha pedig esik, tégy, amit akarsz!
A kutyák ázottan bújtak a parkoló autók alá, ereszek, kutyaházak, kapualjak menedékébe, és tipikus ázottkutyaszagot árasztottak. A madarak esőtől borzasan gunnyadtak az ágakon, időnként kedvetlenül tollászkodtak, és csak nagy néha röppentek néhány métert: a rájuk tapadt víz súlya nyilván megnehezítette a dolgukat. Ha valaki megszagolta volna őket, alighanem ázottmadárszagot érez, de hát a madarakat nemigen szokás szaglászni, ha csak nem macska az ember. Meg aztán maguk a madarak sem igen hagyják, hogy nagyon szagolgassák őket, elröppennek egykettőre.
Sovány Laci és Kövér Lajos ezen a napon is dolgoztak, és bár az építkezésen valósággal ronggyá áztak, és bár ruhájukból, mint valami szivacsból, facsarni lehetett volna a vizet, az esőtől valahogy mégis jó kedvük kerekedett. Amint hazaértek, mindketten ledobálták magukról az ázott hacukákat, és egy szál alsógatyában, nevetve és tocsogva kirohantak a kertbe. Az eső most hatalmas égi zuhanyhoz hasonlított: hol csak egészen finoman permetezett, hol akkora cseppekben esett, mint egy-egy mazsolaszem, hol pedig nekieredt, és akkora vízbogyók zuhogtak, mint a közepes szilvaszemek. Szakasztott mintha valaki odafenn hol jobban kinyitná, hol meg inkább elzárná a csapot. Laci és Lajos úgy ugrándoztak és pancsoltak az esőben, akár az indiánok.
Seprő János az ablakában pipázva figyelte őket. Éjjeliőr volt, meg persze nappali őr, egyszóval éjjelnappali őr, így aztán mindent megfigyelt, ami a kertben és annak környékén történt. Megcsóválta a fejét, de azért nem látszott mérgesnek. A frissen készült istállóból kikandikálva Rudi, a fehér ló is szemmel, csak éppen nem bánatos emberszemmel, hanem bánatos lószemmel tartotta őket. Prüszkölt egyet, de ő sem látszott mérgesnek. Lajos és Laci megveregették a nyakát, és álmélkodva nézték, hogy az eső, ami mindenkit idegessé, bosszússá és morcossá tett, egyvalaminek cseppet sem ártott. Az istálló falába épített bontott téglák ugyanis a nedvességtől úgy kivirultak, mint még soha. Püspöklilát, mályvát, ibolyát, céklaszínt, mókusprémet, okkert, narancsot és még ezernyi keveréket villogtatott a derék Rudi házikójának fala. Az egy szál gatyás, ugrabugráló figurák lassan fázni kezdtek, ideje volt beszaladni a házba, forró fürdőt venni, és átöltözötten, forró tea mellett bámulni ki az esős vakvilágba. Teafőzőjén Seprő János is teát fortyogtatott, majd az ablakhoz állva kortyolgatta ő is. Most már az egész telken egyedül Rudi nem teázott. Ideje lenne neki is rászoknia.
Kövér Lajos és Sovány Laci ma valahogy több teát főztek az átlagosnál. Sokkal több teát, mint amennyit ketten megisznak. Pedig jó nagy bögréjük volt, mert hát sok víz kell egy hatalmas, kövér és egy hatalmas, erős testbe. Ugyanis ahogy a tudósok mondják, az ember testének nagy része víz. Víz a kezünk, víz a lábunk, víz a fejünk, víz a hasunk és mindenünk, még az agyunkat is agyvíz veszi körül, abban lebeg. Víz nélkül egészen kicsikére zsugorodnánk, minden ember, még a legnagyobb darab is egy nejlonzacskónyi száraz madáreleség lenne csupán. Elég megnézni egy szép, vastagon burjánzó, harsányzöld levelű, terebélyes növényt a mezőn, mi lesz belőle, ha elszárad: könnyű kis kóró, amelyet felkap az első szél. Egyszóval Kövér Lajos nagy, kövér teste, meg Sovány Laci nagy, erős teste is csupán egy-egy böhöm vízgolyóbis. Tehát az imént két nagy beszélő vízlufi pattogott odakinn az égből csorgó vízben. Nem csoda, hogy Laci és Lajos úgy szeretnek lubickolni: ilyenkor szépen beleolvadnak abba az anyagba, amiből lettek.
Hogy miért is főztek annyi teát? Miért főztek egész nagy bödön teát éppen ma, amikor odakinn is teázott az ég, és az emberek voltak a teában az elázott filterek? Csináltak ám még más furcsaságot is. Kistányérokat rakosgattak az asztalra, meg kekszet. Sokkal több kekszet, mint amit ketten elmajszolgatnak, pedig bizony jó nagy adagot be tudtak vágni belőle. Ha másból nem, ebből biztos kitalálható, hogy Laci és Lajos vendégeket várnak. Ha meg mégsem lenne kitalálható, hát most elárultam. Sőt, elárulnom sem kell, mert a vendégek elárulták magukat. Csöngetés hallatszik, pontosabban csak hallatszana, mert bár Kövér Lajos és Sovány Laci régen itt laknak, még mindig nem voltak képesek felszerelni a csengőt. Igaz, hogy amikor nincsenek itthon, akkor úgyis hiába csöngetne bárki, ha meg otthon vannak, akkor meghalják a kiabálást is. Ráadásul ott van Seprő János is, aki árgus szemmel figyel. Mindig figyel. Talán sosem alszik. Ezt az ördögről szokás mondani, de azért Seprő Jánosban nincsen semmi ördögi. Persze angyalnak sem mondható, furcsán festene bajszos, pipáló, szomorú angyalként. Ámbár ki tudja, miért ne lehetnének akár ilyen angyalok is? Mindenesetre Seprő János bódéjának mindenfelé van ablaka, úgyhogy az egész olyan, mint egy minden irányba néző, hatalmas szem. Még jobb, mint a kaméleoné, pedig annak teleszkópos szeme van, bármelyik irányba el tudja forgatni. Kivéve persze befelé, mert a saját fejébe azért még ő sem bír belenézni. De hát kinek is jutna eszébe belenézni a saját fejébe? Ha pedig mégis eszébe jut, elég, ha lehunyja a szemét, máris ott cikázik a szeme előtt (vagy a szeme mögött) az a sok minden, ami megtölti a koponyáját.
Kövér Lajos meg Sovány Laci megvették ugyan a csengőt, ám Sovány Lacinak valahogy sose jutott rá ideje vagy kedve vagy energiája, hogy fel is szerelje. Zsinór nélküli csengőt vettek, olyat, aminek van vagy harminc dallama, ennyifélét képes zenélni. Laci és Lajos le is ültek, és végig hallgatták a Fürelízt, hogy aszongya: Tirürirü-Rirürirerümm, meg a Dzsinglbellszt, hogy aszongya: Taptarap-Taptarap-Taptaraptarap, meg a londoni Bigben tornyának a harangját is, hogy aszongya: Pambombambom-Pambambimbom. Ezt jobb lenne, ha ti is inkább énekelnétek, mert leírva meg felolvasva nem igazán érdekes! A filmekben is mindig van zene, hát akkor ez most könyvzene lesz. Lajos meg Laci jó sokáig hallgatták a könyvzenét, bár közben halvány gőzük sem volt róla, hogy az könyvzene, mert persze nem tudták, hogy könyvet írok róluk. Hiába is meresztgették volna a szemüket arrafelé, ahol én ülök és írom a történetüket, hiába lett volna olyan mindenlátó szemük hozzá, mint egy kaméleonnak vagy magának Seprő Jánosnak… Nem, ők csak végighallgatták sorban a dallamokat, mintha egy CD-lemezt hallgatnának végig, többször egymás után, először szép sorban, aztán meg össze-vissza, kiabálva, hogy „most a Dzsinglbellszt!” meg „most a Fürelízt” meg „most a Bigbent”. És ahogy így üldögéltek és hallgatóztak, szépen rájuk is esteledett.
– Na, ma már nem szerelem fel, nem fogok ott kinn tapogatózni a sötétben – állt fel végül Laci, és villanyt gyújtott.
És nem is szerelte fel, sem aznap, sem másnap, sem harmad- és sokadnap, mintha csak elátkozott csengő lett volna, mintha valami varázsló vagy boszorkány megakadályozta volna, hogy valaki felszerelje. Mikor Laci csavarhúzóval a kezében elindult volna, hogy felszerelje a kapu mellé a csengőgombot, valahogy mindig közbejött valami. Vagy nem tudtak megegyezni, hogy melyik dallamot állítsák be, az egyik váltig erősködött, hogy a Bigbent, a másik nem engedett a Fürelízből, vagy azt állította, hogy a Dzsinglbellsz csak télen jó vagy csak Karácsony előtt, a másik pedig azt, hogy nyáron is jó, mert szép, vagy hogy meg kell várni vele a Karácsonyt, mert minek elsütni előre, és így tovább. Egy csomó VAGY volt még, amennyit el se tudtok képzelni. És volt, hogy túl hideg vagy túl meleg volt odakinn a felszereléshez.
– Megtudhatnám, hogy miért éppen nekem kell felszerelnem ezt a vacak csengőt? Te talán nem tudsz a csavarhúzóval bánni? – zsémbelődött Laci.
– Ezer bocsánat, amiért ilyen megerőltető munkát bíztam rád, a te gyenge testalkatoddal nyilván nehezedre esik párszor megforgatni a csavarhúzót – vágott vissza epésen Lajos.
– Ki bízott rám micsodát? Talán te vagy itthon a főnök, és diktálod, hogy mit csináljak? Na, ebből nem eszel! – dühöngött Laci.
– Egy rohadt csengő miatt már mindjárt én leszek a házi sárkány, a diktátor, a vérszívó zsarnok? Csak mert bátorkodtam megjegyezni, hogy lassan egy éve vettük, és még mindig nincs fenn… – hitetlenkedett Lajos.
– Ez alatt az év alatt persze neked se volt egy szabad perced…
Olykor még a legjobb barátok is összevesznek, ráadásul sokszor efféle apró marhaságokon, hiszen a nagyobb dolgokban jól megértik egymást. Így ment volna ez még sokáig, ilyesmiken nagyon sokáig el lehet huzakodni, ám ekkor… egyszer csak megszólalt a csengő. Na, ez hogy lehet?, kérdezitek, és igazatok is van. Hogy szólalhat meg a csengő, ha még fel sincs szerelve? És miféle vendég jelezhette érkezését egy ilyen felszereletlen csengő segítségével? A megoldás roppant egyszerű. A csengőgomb Laci kezében volt, mert éppen kifelé indult, hogy felszerelje. A csengő pedig Lajos kezében volt, mert épp az imént próbálgatták a dallamokat. És Laci hadonászás közben véletlenül megnyomta a gombot, a csengő pedig megszólalt Lajos kezében. Olyan hirtelen, hogy kicsit mindketten megijedtek, még ki is néztek az ablakon, hogy ugyan ki nézett be hozzájuk ilyenkor. És amikor rajtakapták egymást, és észrevették, hogy a másik is kinéz az ablakon, mikor pedig a csengő ott van a kettejük kezében, hát akkor elmosolyodtak. És nemcsak elmosolyodtak, hanem fel is nevettek. És nem csak felnevettek, hanem kacagni is kezdtek. És nemcsak kacagni kezdtek, hanem a végén már egyfolytában röhögtek, később sírva röhögtek, egy kicsit még később pedig már röhögni sem volt erejük, kivörösödve, könnyes szemmel tapogatták az oldalukat, és eléggé kedvesen pislogtak egymásra. Lám-lám, a nevetés szétbombázta bennük az egész haragot, már azt sem értették, hogy voltak képesek idáig civakodni. Összebékültek hát, de Lacit kifárasztotta a sírva nevetés, képtelen lett volna a csengőt aznap felszerelni, Lajos pedig nem erőltette, úgyhogy a zenemasina bizonytalan időre visszakerült a dobozába.
Így aztán Súly Elemér, a súlyemelő-edző, aki Sovány Laci trénere volt még világbajnok korában, és akit ez az esős nap hozott el, hogy meglátogassa barátait, szintén nem tudott becsengetni. Első kiáltását azonban rögtön meghallotta Seprő János, úgyhogy a piros-fehér harántcsíkos sorompót feltekerve, tisztelegve be is bocsátotta őket az udvarba. Hogy ki az az ők, mikor Súly Elemér egyáltalán nem hatökör? Nos, valóban, Seprő János három kezet szoríthatott meg elégedetten. Nem Súly Elemérnek nőtt ki még egy, hanem vele volt két unokája, akit Kövér Lajos korábbi barátai már ismerhetnek. A két kisfiú nevét sosem árultam el, azt inkább most is nektek kell kitalálni. Rendben? Persze a kisfiúk ma már egyáltalán nem hajtogatnak papírrepülőket, mint régen, amikor valósággal elárasztották és repülőtérré alakították Kövér Lajos lakását. Mégpedig azért nem, mert az eltelt három év alatt a kisfiúkból nagyfiúk lettek. Nem is akármilyen nagyok. Fejjel magasabbak a nagypapánál, pedig Elemér sem kicsi darab ember. Lapáttenyerükben valósággal elveszett Seprő János kis öregember-keze, úgy kellett megkeresni kézfogás után. Az éjjeliőrnek szinte belefájdult a nyaka, ahogy felnézett rájuk.
– Ti aztán… Hova nőttök? – álmélkodott, mert még ismerte őket kiskorukból.
– Felfelé, János bácsi – az unokák oda mutattak nevetve, ahonnan az eső érkezett.
A házból ekkor előbukkant Lajos és Laci, akik nagy barátsággal ölelgették őket, és csodálkozva csapdosták a hátukat, amitől a két fiúnak köhögnie kellett. A két jóbarát is teljesen odavolt, mennyit változott a két srác, akik bizony már nagyon régen jártak errefelé.
– Nem lehet könnyű ekkorának lenni – nézett fel rájuk a termetes Lajos, aki tudta, miről beszél. – Ekkora ingek és ekkora nadrágok! Mindent varratni kell! Zoknitok van elég? – kérdezte aggodalmasan, neki ugyanis volt egy speciális zoknibeszerző helye, ahol gyönyörű tiritarka zoknikat kötöttek méretre.
– Nem a zokni a gond – legyintett Súly Elemér –, az anyjuk azt mondja, inkább a vécé problémás, legalább ötször kell felmosni naponta, mert onnan fentről nehéz beletalálni.
– Meg a cipő, azzal van a baj – tette hozzá az egyik fiú (hogy melyik, azt találjátok ki!).
– Most jövünk a cipőboltból – tette hozzá Súly Elemér, diadalmasan magasba emelve egy gigantikus cipősdobozt –, bejártuk a várost, és sehol sem találunk ekkora tornacsukát. Pedig jövő héten edzőtábor, a régi cipők meg már mind szétszakadtak. Hát ezt el kell mesélnem.
Itt jön Súly Elemér meséje:

Beállítunk egy elegáns sportboltba, mindenfelé cipőhegyek és cipőhalmok. Színesek, csillognak-villognak, azt se tudjuk, hova nézzünk. Megkérdezem az eladót, szép illedelmesen, ahogy szoktam, ti emlékeztek, még a súlyemelő-srácokkal is alig-alig ordítoztam. Csak amennyi direkt jólesett nekik. Szóval kérdem:
– Mondja, van ötvenkettes cipőjük?
– Uram, ön viccel – felel az eladó.
Na, mondom magamban, ez nem vesz engem komolyan.
Intek az unokámnak, ő felemeli a lábát, mire az eladó szeme kikerekedik, féltem, nehogy kiugorjon az üregéből, csúnya látvány lett volna.
– Kedves uram, látja, erről beszéltem.
Dadogva és hüledezve felelte:
– Ekkora… ekkora cipőnk nincs, soha nem is volt, ne is álmodjanak róla. Speciel még ekkora lábat se láttam, pedig mindig is a cipőértékesítésben dolgoztam.
Én a magam udvarias modorában így folytattam:
– És mondja csak, az a fél pár cipő, ami kinn van a kirakatban?
– Ó, kérem– felelte – az csak dekoráció. Csak poén. Érti, ugye? Jó poén, mi? Mert hogy senkinek nincs ekkora lába… – aztán ránk nézett, és zavarba jött – Vagyis… szóval… majdnem senkinek.
Aztán hozzátette:
– Nem is tudom, hová tettük a másik fél párat, lehet, hogy nem is pont ötvenkettes.
Mikor látta, hogy nem mondunk semmit, csak nézünk rá, csak néz rá az a három nagydarab és erős ember, gyorsan hozzátette:
– De persze megnézni megnézhetjük, máris kiveszem a kirakatból…
Minthogy még mindig nem szóltunk semmit, és minthogy még mindig néztük, harmadszor is hozzátett valamit:
– És ha jó a méret, biztos vagyok benne, hogy a párja is előkerül a raktárból.
Ennyi igyekvést már én sem álltam meg szó nélkül:
– Pompás, kedves uram! Rögtön éreztem, hogy önre számíthatunk. Nem igaz, fiúk?
– De igen! – helyeseltek a fiúk.
A cipő pedig villámgyorsan előkerült a kirakatból, az unokám felpróbálta, mint valami túlméretezett, hímnemű Hamupipőke, és lássatok csudát, úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna. Hercegünk a másik fél párat is szélsebesen előkerítette a raktárból, tornádó-fürgén becsomagolta az egészet, és cunami-hirtelen kitessékelt minket az üzletből. Amikor végre becsukta utánunk az ajtót, láttuk, hogy elégedetten felsóhajt.

Itt egy kis csend következett, de egy ilyen történet után nem csoda. Meg aztán hőseink igazán nem lazsáltak közben, szorgalmasan ropogtatták a tíz kiló teasüteményt és kortyolgatták a tíz liter teát. Látszott, hogy egy ekkora adag semeddig se fog tartani.
– Na de – szólalt meg végül Súly Elemér, gyorsan lenyelve egy kisebb maréknyi kekszet – komoly ügyben jöttünk. A fiúk, mint tudjátok, régóta kenuversenyzők. Most éppen az ifjúsági világbajnokságra készülnek, és az edzőjük felkért engem, hogy mint egykori súlyemelő-tréner, az edzőtáborban én irányítsam az erőnléti edzéseket.
– Hurrá, éljen! – tapsolt Lajos és Laci, mert tudták, hogy mióta barátjuk nyugdíjba ment, nem nagyon találja a helyét. Túlságosan is hozzá volt szokva, hogy erős emberek járnak-kelnek körülötte, kikérik a véleményét, szót fogadnak neki vagy hajba kapnak vele.
– Ez még nem minden – tartotta fel a mutatóujját Elemér –, elvállaltam, de csak azzal a feltétellel, ha kapok magam mellé egy segédedzőt. Hiába, a formám már nem a régi, könnyen kifáradok, szükségem volna egy társra. Mondjuk egy súlyemelő-világbajnok tökéletesen megfelelne a célnak.
– Én? – kerekedett ki Sovány Laci szeme.
– Láttok más súlyemelő-világbajnokot a szobában? – érdeklődött Súly Elemér.
Kövér Lajos és a két nagyra cseperedett unoka megrázta a fejét.
– Szóval én lennék az – összegezte Laci gondterhelten –, igazán nagyon kedves tőled, de semmi edzői tapasztalatom…
– Majd én kiadom az utasításokat. Neked csak felügyelned kell a munkát. Ott leszek, és mindenben segítek.
– Nagyon régóta nem voltam edzésen…
– Úgy hallottam, az építkezésen téglát pakolsz, cementes zsákokat emelgetsz. És téglával dobáltok célba. Egyszóval formában tartod magad.
– A munkámat sem hagyhatom ott.
– Beszéltem a főnököddel, Felle Kálmánnal, ő elenged. Sok szerencsét kíván, és azt mondta, ha visszajöttök, gond nélkül felvesz újra.
– Hát ez óriási! – rikkantott egy óriásit Sovány Laci, majd Kövér Lajos elsavanyodott arcára esett a tekintete.
– Mégsem lesz ez jó – tette akkor hozzá.
– Aztán miért nem? – kérdezte mosolyogva Elemér.
– Lajos – hümmögte Laci –, mi lesz Lajossal?
– Mi lenne, felnőtt ember, nem? – mosolygott Elemér még szélesebben.
– Felnőttnek felnőtt – csavargatta az orrát zavarában Laci –, de mi nagyon jó barátok vagyunk ám, és szeretünk mindenhová együtt menni, mindent közösen csinálni.
– Na hát, vécére csak nem együtt mentek? – faggatózott Elemér.
– Persze, hogy nem – szégyenkezett Laci.
– Tudod mit, számítottam én erre – nevette el magát Elemér. – Őt is elkértem a munkából, ő lesz az edzőtábor mindenese. Mosogat, felmos, főz, rendet tart.
– Úgy van, meg lesznek elégedve velem! – sugárzott Lajos az örömtől.
– És ővele mi lesz? – mutatott hirtelen Laci az ablakra, ahol egy leskelődő szempár és egy szomorú bajusz látszott.
Valóban, Seprő János megérezhette, hogy fontos döntésekről folyik odabenn a szó, mert most az udvarnak hátat fordítva, élénken fülelt és figyelt befelé, a házba. Elemér rögtön intett is neki, hogy jöjjön be, és amikor Seprő János éjjeliőr-sapkáját tisztelettel levéve belépett a házba, rá mutatva így szólt:
– Íme az edzőtábor éjjeliőre! János ügyel majd rá, hogy a hangárokból éjszaka el ne tűnjenek az értékes hajók és felszerelések. Itt a kezem, nem disznóláb, csapjon bele, János bá!
A parolázás után pedig Elemér harsány kiáltása zengette be a házat:
– Éljen a kerecsendi edzőtábor frissen toborzott személyzete!
– Kerecsend, Kerecsend – tűnődött Lajos –, hol hallottam én ezt már?
Töprengésre azonban most nem volt idő, mert a két unoka elkapta és a levegőbe dobálta Lacit, Lajost, de finoman még a szédülős Seprő Jánost is. A fiúk csak azon sajnálkoztak, hogy nincs valami víz, legalább egy úszómedence a közelben, mert a kenusok, ha valamit igazándiból meg akarnak ünnepelni, örömükben ruhástól vízbe hajigálják egymást. Lajos és barátai most már a táborhoz tartoznak, így aztán erősen rászolgáltak egy alapos vízbe dobásra. Némi tanakodás után elhalasztották az akciót, és nagyon fogadkoztak, hogy Kerecsenden majd ezt is bepótolják, még az alsónadrágokból is facsarni lehet majd a vizet. Seprő János ehhez a maga részéről nem ragaszkodott volna, Laci és Lajos pedig közölték, hogy ők ma már egyszer bőrig áztak az építkezésen, úgyhogy egy napra egy ázás untig elég is.
– Inkább belülről áztassuk magunkat – szólította fel a társaságot Sovány Laci, majd mindenkinek töltött a teából, és az egész Kövér Lajos utcában visszhangzott, amint az a hat hatalmas bögre összekoccan.