ÜZENET ÉRKEZETT

ÜZENET ÉRKEZETT

A mai vers nem érthetetlen abrakadabra, nem is fennkölt puffogtatás. Hanem szó, embertől emberig ható. Pitty-pitty, önnek üzenete érkezett. Ezek az írások a hozzájuk tartozó versekkel együtt a Képmás magazinban jelentek meg.
KISS JUDIT ÁGNES: UV

Megbuktam, Uram, mint már annyiszor,
és jogos volt, te sosem szadizol,
csak kérdezel, s én nem tudom a választ,
mert lusta voltam tanulni, és fáraszt
a sok olvasás, a korai kelés,
a gondolkodás, a jegyzetelés.

Megbuktam, Uram, amit tanítottál
tíz hónapig, egy árva szót sem értek,
hiábavaló volt az összes órád,
a legkönnyebb szabályok ellen vétek.

Látom rajtad, hogy csalódott vagy,
ahogy azt is, hogy bíztál bennem,
és jobban fáj, hogy nem teszed már,
mint az a szó az indexemben,
hogy elégtelen voltam hozzád,
és elégtelen annyi máshoz,
a kitárt szárnyú repüléshez,
a sebzéshez, a gyógyuláshoz,
nem ismerem fel a hamis szót,
sem a szívből kiszökkenő vért,
futom tovább a köreimet
örök évfolyamismétlőként.

Matrózblúzban, lehajtott fejjel
megyek az utcán, szinte sírva,
mit bánom, hogyha megbámulnak,
látják rajtam, ma volt a vizsga,

csak alakítom, átfogalmazom
azt az egy mondatot, mit neked mondok:
ha még nincsen túl késő hozzá,
Uram, adj még egy időpontot!
KEGYELEMKETTES

A honi építőipart, mint köztudott, a „körbetartozások” rendszere uralja. A fővállalkozó tartozik az alvállalkozónak, aki tartozik a saját alvállalkozójának és így tovább. Egy másik építkezésen viszont az itteni alvállalkozó vagy al-alvállalkozó lehet fővállalkozó (kapcsolatok kérdése az egész), és ő tartozik a többieknek. Mindenki fogva van, senki se fizet, létbizonytalansági függésben libeg az egész rendszer ég és föld között. Valahogy így van ez a privát szférában is: a tanszékvezető leteremti tanársegédjét, ám hazaérve rettegve teszi a kulcsot a zárba, találgatja, vajon milyen hangulatban van a nagyságos asszony, lesz-e ma nemulass. A saját oskolájában szigorú tanár úr a szülői értekezleten átvedlik fiacskája miatt szégyenkező apukává, az autósokat rettegésben tartó rendőr az anyósától reszket, az pedig a villanyszámlástól, akit épp az imént büntetett meg a rendőr. Mindenki vizsgázik valahol, mindenki fél, hogy nem tud teljesíteni, a vizsgadrukk hatalmas Saturnus-gyűrűként éri körbe a Földet. Ilyen érzelmi-lelki körbetartozások hálójában vergődve vannak ám nagyobb szabású közüzemi díjtétel-elmaradásaink is a Fennvaló Főáramszolgáltatóval szemben. Mindenki tudja, hol szorít a cipő, mi az, amit elmulasztott, hol hiányzik a világban az a darabka jó, ami csakis az ő közreműködését igényelné. Mindegyikünk Jónásként lohol előrefele, hajóra száll, tesz-vesz, aluszkál, pedig valahol várja őt Ninive. Talán Afrikában, talán a saját családjában, talán elmagányosodott, vidéki rokonainál, talán egy kisközösségben. Eljön az az idő is, amikor nincs több vizsgaidőpont, amikor muszáj bemenni, még ha készületlen is az ember. Kiss Judit Ágnes nemes tradíciót követve nem nevesíti a versben megszólaló én számlájára írható mulasztást. Elég annyi: „hajh, de bűneink miatt” – ki-ki döntse csak el, hol van hiba a kréta körül. Az egyszerű, párrímes formában kezdődő költemény keresztrímessé bonyolódik, ahogy a vizsgázó mind jobban belegabalyodik mentségeibe. Amint nyitott kérdés marad a vers-kiváltó bűntudat voltaképpeni motivációja, ugyanúgy nyitott a versvég is: vajon az elkalapált régi helyett új életért, újjászületésért vagy egyszerűen még egy esélyért kuncsorog a matrózblúzos fohászkodó. Hiszen melyikünk ne szeretne legalább egy kegyelemkettessel átcsusszanni a végső elszámoláskor…
MARKÓ BÉLA: AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL

Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.
VÉGES VÉGTELEN

Markó Béláról, mióta politikai pályára lépett, nem elegen tudják, hogy egyik legjobb költőnk. Rengeteg finoman kikovácsolt szonett fűződik a nevéhez, de ez a példázata szabad vers. Vagyis a rímesnél sokkal ősibb formát használ: több ezer éve így szóltak a Zsoltárok vagy a Tao Te King könyvei is. A prózai verslejtés ismétlődésre épít, éppúgy, mint a rím vagy a ritmus, csak itt nem rövid és hosszú szótagok, nem is egyes hangcsoportok ismétlődnek, hanem szavak, szóvégződések. Nézzük csak meg, milyen engedelmesen sorjáznak az „ahogy” kezdetű mellérendelések! Egyformán vándorolnak, mint a hangya-katonák vagy a… föld gyomrában kúszó vízcseppek kimérte idő. A szép klasszikus, kocka-forma versképpel szemben itt göcsörtös, dudoros oszlopot látunk, lassú cseppkő-alakzatot. Mármost hogy lehet lassú egy vers? Lassan írják? Lassan olvassuk? Inkább a monoton ritmus teszi, az egymást libasorban követő hat darab (!) főnévi igenév (ni-ni-ni) lomha tempóssága. A ragozatlan igék ráadásul személytelenek is, olyanok, mint egy keleti imádság vagy egy konyhai recept: ezt csinálni, azt csinálni, elkeverni, sütőbe tenni. Meditatív recept ez a szerelemhez, a hozzávalók: sok-sok türelem, idő és egymásra hangolódás. Eredményként a vers célegyenesében megszületik két személyrag – a korábbi sok passzív, ragozatlan, cselekvés nélküli ige a „szeretnünk” és a „vágyakoznunk” közös „mi”-jében olvad össze. A versben amúgy is uralkodó a kettes szám, ott van az „egy-egy”, a „lentről felfelé /és fentről lefelé” vagy a „nem romlik s nem javul” kettőzött nyelvtani szerkezete, a két zárósorban pedig megjelenik a végső páros, „a két test”, a hangzásában is iker, egybeérő „sztalaktit” és „sztalagmit”. Tudjuk, napjaink rohanósan telnek, nem jut időnk semmire sem. Márpedig a szerelem roppant időigényes dolog: emlékezzünk csak kamaszkorunkra, mikor fáradhatatlanul törtük fejünket a kedveskedésen, minden áldott percünk a Másik körül forgott, neki rajzoltunk, neki írtunk verset, róla álmodoztunk tanórán, és képesek voltunk minden áldott délután-este vele sétálni, beszélgetni, mozizni, táncolni, és így tovább, ki-ki vérmérséklete szerint. Mármost a biztosan birtokolt szerelemben elpunnyad az ember, pedig egy tíz-húsz éve tartó kapcsolat is igényelné a ráfordított időt. Ugyan honnan vegyük, mikor még a perceink meg vannak számlálva? Nos, Csáth Géza, remek tollú írónk, akit csúnyán sírba vitt a morfinizmus iránti szenvedélye, azzal vigasztalta magát, hogy a kábszeres minden perce olyan intenzív, mintha millió perc lenne egyben, így aztán megrövidülő élete valójában sokkal-sokkal hosszabb, mint az egészséges embereké. A szerelem a legősibb ajzószerünk, és nagyon is alkalmas az idő-megsokszorozásra. Az eldünnyögött „hogyne, Drágám” és a párhuzamos tévénézés helyett ilyen belül megsokszorozódó, végtelen pillanatokat kellene együtt töltenünk, minden érzékkel ráhangolódva a másikra. Akkor miénk lehet a véges végtelen.
FINY PETRA: LENT A DUNNA-PARTON

Mindig itt a büdös kocsik között mászkálunk anyával,
meg a kemény betonon, esetleg a buborékos aszfalton,
de az csak nyáron pukkadós puklis, így azt sem élvezem.
Mennyivel jobb lenne valami puha dolgon
sétálni, mint például a Dunna-parton.
Halottam a Nagymama szomszédjától,
a Tekla nénitől, akinek olyan pici kutyája van,
mint az én felhúzhatós tacskóm,
csak az nem tacskó, hanem nyihaha.
Nem viccelek, ilyen fajtájú kutya,
és egyáltalán nem ló.
Szóval a Tekla néni a Dunna-partra jár
ezzel a tenyérbe mászó kutyával,
mert mindig ott tartja a tenyerében, lehet,
hogy nem tud járni szegényke, mert
olyan kicsik a lábai,
vagy olyan csövevényesek,
mint a sarlós fecskének,
az sem tud velük lépni,
olyan mintha nem is lennének neki.
Ott a Dunna-parton mindenesetre remek kilátás van,
meg sok-sok veréb, galamb, kukac, cserebogár, pillangó,
talán még bodobácsi is.
Az is egy rovar, ha nem tudnám.
Egy egész állatsereg elfér a paplan alatt,
mert a Dunna-part nem más, mint egy hatalmas
dunna, csak ide nem aludni járnak az emberek,
hanem ébren lenni és remeket kilátni.
FELNŐTTSZÁJ?

Gyerekvers felnőtteknek? Felnőttvers gyerekeknek? Ki beszél itt? Egy gyerek, aki elcsipkedi a felnőttek érthetetlen, fontoskodó kijelentéseit, és megpróbálja értelmezni őket? Vagy inkább egy felnőtt, akinek megmaradt a gyerekszája, sőt, gyerekszeme is? Finy Petra azt a csodát valósítja megy felnőttgyerekverseiben, hogy egyszerre beszél kétfelé, sőt, kétfelől. Talán az egykori gyerek kiabálja túl a felnőttek beszédét, talán a mostani felnőtt gyűjtögeti a gyerekbeszéd nyelvi ékköveit. A lényeg persze nem ez: a Dunát magát is vegyelemezhetnénk, meghatározva vize összetételét (alighanem meghökkentő eredmény jönne ki!), felrajzolhatnánk a hullámok, örvények, forgók geometriai vázlatát is, a „dunaság” megértéséhez mégsem jutnánk egy arasznyival se közelebb. Mennyivel jobban kifejez mindent egy elértés, egy elhallás, a „dunna-hasonlat”. A Duna, a víz, az állandóan mozgásban lévő képlékeny tömeg valójában se nem prizma, se nem dombormű, se nem kémiai elegy, mégis mindegyik egyszerre: érzékelés-paplan, amely elborít bennünket fényjátékával, színorgiájával, kifogyhatatlanul termékeny energiájával. Ha pedig Duna és költészet, akkor nyilván József Attila, a bronzember, aki ott ücsörög évtizedek óta a Duna-parton. Néha, amikor senki se látja, dühében felpattan és földhöz vágja kalapját, mintha harangok kondulnának meg. Ej, hogy kerülne a hatalmas gondolatokkal küszködő, dühös kis egyetemes ember ebbe a gyerekes versbe, ahol tenyérbe mászó nyihaha-kutyákról és bodobácsikról esik szó? Miért ráncigálom ide, Finy Petrához, aki szeptembernek párt talál ki, nevezetesen szeptasszonyt, és aki a poszméhet zsipsz-zsupsz koszméhhé változtatja, a klarinétot édes hangú pralinéttá, az Óperenciás Tengert pedig Konferenciás Tengerré, ahová az apukák elutaznak időnként? Hét azért, mert József Attila A Dunánál című nagy versében hasonló dolgokkal viaskodik, mint Finy Petra itt, holmi szójátékok ürügyén. A Duna-parton szomszéd nénik, nagyik, kicsik vonulnak el, kutyástul, kutya nélkül, gördülnek tovább, mint eleven emberi folyam. Büdöset szagolnak és remeket kilátnak, locsognak, mint a hullámok, felnőnek és megöregszenek, ölnek-ölelnek. Az élet, a költészet, a Duna magába öli és öleli a sokféle vicces és szomorkás és unalmas és örömteli létezést, ebből áll össze az, amit országnak, világnak nevezünk.

L. J.
VÖRÖS ISTVÁN: A TEJ ÚTJA

Egy csepp tej pottyant a földre
az ágy alatt, amin egy hosszú
hajú nő szoptat. Sziszegve
végigreped a padló, mintha
kígyó tekeregne a lécek
között. A csepp beesik
a repedésbe, jobbra és balra
kezdi tologatni az alsó lakásban
a bútorokat. Két körfűrész forog
közöttük, egy fehér és egy
fekete. A ház osztódni kezd, az egy kettő
akar lenni. Aki a feketét látja
meg, annak szakálla nő, fekete
lesz a körme, fehér a haja.
Az utca és a környék végighasad,
az árokban víz fut, és a víz
alól városi gáz bugyog.
Aki a fehéret látja meg,
az gyümölcsöt talál a zsebében,
levelet a postaládájában. Ketté-
törik a város, mint egy ostya.
A két fél közé durva kézként
becsúszik a tenger. Az egyik
partjára halat vet ki,
a másikra üres csigaházat.
A TEJCSEPP VEGYELEMZÉSE

Egy tejcsepp, mint atombomba, mely födémet hasít szét, mi több, civilizációkat szaggat szét, és lavina vagy dominólánc módjára továbbterjedve szinte apokaliptikus látomást idéz elő? Ez aztán a szürrealista képzeletű költő, mondanánk! Ha viszont kicsit tovább gondolkodunk, kiderül, nem is olyan „elszállt” motívum ez. Mert mi van, ha az a tejcsepp a világokat romba döntő Hitler vagy Sztálin csecsemő-szájáról pöttyen a földre? És ha a dinamitgyáros Alfred Nobeléről? Vagy az atombombát feltaláló Szilárd Leóéról? Pár logikai lépés, és lám, ott vagyunk az atombombánál. Ekkora hatalom lenne a szoptató anyáé? Persze, mondják, ha egy szükségszerű történelmi szerepet nem tölt be valaki, betölti helyette más. Ha Einstein nem találja fel a relativitáselméletet, pár évre rá kikombinálja egy kollégája. A történelemben nincs helye a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseknek. Vörös István nem is ilyeneket tesz fel. Inkább operatőrként végigfuttatja objektívját ezen a különös láncreakción. Kutyateremtette, vághatnak itt közbe a túlontúl józanok, azonnal mondják meg nekem, mit jelent ebben a versben a tejcsepp! Adják meg a képletét, az egyenletét! Tejcsepp egyenlő v-szer t-négyzet szorozva öt egész negyvennégy PÍ-vel vagy valami ilyesmi! Tessék egzaktnak lenni! Vörös István nem egzaktul, de nagyon virtuóz zenész módjára villogtatja össze egyetlen kápráztató videoklippé a mítoszok nyelvét, a filozófia paradox állításait, a vallási emblémákat és korunk közönséges tárgyi relikviáit. Mindezek ott kavarognak mindegyikünk fejében, egyáltalán nem pedáns rendbe szedve! Adhatunk persze értelmezéseket, hiszen melyikünk ne pillantotta volna már meg ezt a kettéosztott, fekete-fehér világot akár a hit, akár a politika, akár az életvitel kapcsán? Egy ejtőernyős szemében kettéválik a világ: vannak a magasság vagány lovagjai meg a betoji vakondokok. A tengerész derék vízen járókra és szárazföldi patkányokra osztja az emberiséget. Az indián rézbőrűekben és sápadt arcúakban gondolkodik. És így tovább. Aztán ott a lánclevelek bugyuta ígéreteire kikacsintó „aki a fehéret látja meg, / az gyümölcsöt talál a zsebében, / levelet a postaládájában”. Melyikünk nem kapott még ilyen húszfilléres próféciát? Vagy éppen a kettétört ostyaként felrémlő város: nem Budapest az egyetlen település, melyet pontosan így metsz el a rajta átáramló folyam. A versvégi hal ókeresztény Krisztus-jelkép, a csigaház az örvénylő, magába forduló öröklét szimbóluma. A kettéhasadt világnak tehát mindkét oldalán jelen van az isteni gondolat, kéz kell csak, hogy felemelje. És persze ész, amely értelmezi, amely látja fekete és fehér, jó és rossz kavarodását, és szétválogatja, mit tart meg, és mit vet el világunk kínálatából.

L. J.
ZSILLE GÁBOR: HA NINCS ÖTVENHAT

Ha ötvenhatban
a nagyapám úriember lett volna,
akkor nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem éltem volna Krakkóban,
nem szeretném a pozsonyi kiflit;
ha ötvenhatban
a nagyapám rendes, én a világra sem
születek tizenhat évvel később,
a golyókkal mintázott Pesten.
Ha ötvenhatban
a nagyapám úgy dönt: nem egyedül
lépi át a határt, nem hagyja itthon
a nejét és tízéves lányát, búcsú
nélkül szökve, kalandvágyón, sunyin,
ha magával cipeli őket Amerikába,
akkor a lány, vagyis anyám, tizenkét
esztendő elteltével nem figyel fel
egy újpesti vívóteremben az apámra;
akkor a lány, vagyis anyám, New York
Cityben lakik, lassan elfelejt magyarul,
férjhez megy valami ügyvédhez, szül neki,
szül egy fiút, mondjuk, hogy éppen engem,
felnövök ott, vagy Los Angelesben,
logisztikát tanulok és marketinget,
és húszéves koromban befizetek
egy akciós körútra Európában.
Ha nincs ötvenhat,
a nagyapám marad, egy szocialista vállalat
nyugdíjasaként hal, s nem hagy rám pénzt,
mit négy éven keresztül élek fel Krakkóban;
ha ötvenhatban
a nagyapám úriember lett volna,
most nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem ismerném a Túró Rudit,
Pilinszky hangját, Szárszót és Tihanyt,
szervusz helyett azt mondanám: hi!,
e családi történetre: story,
ötvenhatra: history.
ÖNBECS

Minek egy ilyen vershez kommentár? Hiszen magáért beszél, nem? Amolyan karattyolós vers, mintha csak két barát kocsmaasztal-sarki társalgásába fülelnénk bele. Egy karéj személyes élettörténet verssorokká morzsálva. Jól ismerjük a történészek tiltását: a múltról szólván a „mi lett volna, ha” feltételezés eleve hasznavehetetlen. Persze a nem-történész átlagember éppen ezt a felvetést csócsálja át számtalanszor, sokkal jobban átérezve a történelem döbbenetesen szeszélyes önkényét, mintha egy körülményes hadtörténeti monográfián rágta volna át magát. Melyikünk családfáján nincs olyan elágazás, ahol könnyen magva szakadhatott volna a famíliának? Hányan, hányszor emlegetjük tűnődve, hogy most nem állnánk itt vagy éppen egész máshol állnánk, ha negyvennnyolcban az ük-ükapánk, ha negyvenötben a nagyapánk, ha ötvenhatban az apánk, és így tovább… Csodamódon hazatért katonaszökevények és táborlakók, fej mellett elsivító golyók, hajszál híján elkapott halálos ragályok, összeomló bérházak tarkítják az egyén akadályfutását a történelemben. Hangyaként menekülünk egy vasszörnyeteg léptei elől, matematikailag elenyésző esélyeinkre, szerencsénkre, a Gondviselésre alapozva, ki-ki hite szerint. Zsille Gábor verse az önazonosság szempontjából láttatja ezt a „magántörténelmi” kutakodást. „Kicsoda az az én? /hadd álljon ki! Lássam! / Én vagyok az az én, / követem alássan” – évődik Arany János. Az Ego, korunk körberajongott aranyborjúja hagyományosabb értelemben mégiscsak az európai szellemi teljesítmények védjegye. A Szent Péter-bazilika festője visszaküldette a postával a neki írott leveleket, ha ennél részletesebb címzés állt rajta: „Michelangelo, Róma”. Épületeket, csatákat, világrekordokat, döntő gólokat nevekhez kötünk. Létezik Eiffel-torony, Makadám-út, Magyar-vándor és Jókai-bableves. A nevekhez pedig tettek, vélt vagy valós becsület, tartás, magatartás társul. Itt, most, ebben a versben az derül ki, hogy az Én nagyszabású, európai álma üres öntőforma csupán, melyet a körülmények töltenek ki bronzzal, arannyal, agyaggal vagy sárral, ami épp kézre esik. Vagyis gonddal összekuporgatott, féltve őrzött identitásunk sohasem jött volna létre, ha máshol, más helyre születünk. Nézhetjük persze fordítva is a dolgot: rengeteg esemény összjátékaként képződött meg helyi értékünk a világban, tekintsük hát ritkaságnak, és próbáljuk megbecsülni magunkat, nem alábecsülve azokat a többieket sem, akikké könnyen lehettünk volna.

Lackfi János
VASS TIBOR: A MACSKÁM MEG A KAKTUSZAIM

Kiborul mindig a kaktuszom,
a macskám mindig kiborítja a kaktuszaimat.
Hülye a szójáték, ha azt kell mondanom,
mindig kiborulok ettől.
Szeretem a kaktuszaimat, a macskámat is,
a macskám nem borul ki,
ha én ki vagyok borulva
a macskám által kiborított kaktuszaimtól.
Nem bántom a macskámat,
rossz helyen vannak a kaktuszaim,
a macskám szereti a napfényes helyeket,
borogatja a kaktuszaimat.
A borogatástól ferdék lesznek a kaktuszaim
és letörik egy-egy hajtásuk,
amit szaporítani lehet,
hülye a szójáték, ha azt kell mondanom,
vizesruhával kell borogatnom magam,
ideges leszek és felmegy a lázam
a kiborult kaktuszaim láttán,
nem tudom hová dugványozni a hajtásokat.
A macskámat nem bántom,
szereti a napfényt,
a rossz helyeket,
ahol a kaktuszaim vannak még mindig.
MACSKAKTUSZ

Ej, ez a költő, miféle szerzet? Sehol a régi retorika-tankönyvekben olvasható, szép, nagybetűs fogalmak, Haza, Emberiség, Szabadság, Haladás! Klasszikus formakultúrának, borongásnak és merengésnek se híre, se hamva! Ehelyett adott egy pongyola szabadvers, mely nő, akár úton-útfélen a pongyola pitypang. Költőnk folyton ismételgeti a szavakat, mint Karinthy paródiáiban Ady Endre, vagy mint a Biblia motyogó zsoltárszerzői. Ráadásul a versben összvissz egy macska akad meg egy kaktusz, plusz a lírai én, akit gond emészt e két lény összeférhetetlensége miatt. Panelvalóság, kevés hely, azon belül is igen kevés jó hely: létezésünk négyzetcentiméterei meg vannak számlálva. Ezen a szűk terepen, ezen az Édenkert-csücskön éldegél mai Ádámunk, és megpróbálja benépesíteni a földet, legalább kaktusz-dugványokkal. Ennyi maradt a földmíves létből, az orca verejtékével való munkálkodásból. Az állatvilágból pedig, melyet Noé bárkán menekített át a Nagy Vízözönön, mindössze egy túlháziasított, puha cirmos. No jó, a költő elvileg bármit választhat tárgyául a keze ügyébe eső valóságból, de korántsem mindegy, hogy mit választ. A macska a selymes bundájú, melegvérű élőlény, maga a háziasság. A kaktusz a leggorombább növény, kopár, kihalt vidékek lakója. Vagyis a kettő szöges ellentéte egymásnak. Mindaddig, míg a macska fel nem dühödik, és elő nem villantja kaktusztüske-szerű karmait és fogait. A sivatagi kaktusz viszont igénytelenségében simulékony háziállatunk, a zöld természet illúzióját kelti betonfalak között is. Vagyis a macskában egy kaktusz, a kaktuszban egy macska lénye lakik. És ha úgy tetszik, ezek az egymásba gabalyodó létezők mégiscsak korunk kisbetűs emberének nagybetűs Szabadságáról beszélnek, otthonáról a világban, a Nap alatt, melynek fényébe törekszik minden élő: kaktusz, macska, ember egyaránt. Hogy a Nap, a lét forrása ősidők óta miféle hatalmak jelképe, azt mindannyian jól tudjuk.

Lackfi János

SZAKÁCS ESZTER: EGY HANGYA IS ERŐSEBB

Én nem tudok érted homokszemet mozgatni sem.
Egy hangya is erősebb, mint az én hitem.

De elképzelem: eszel, alszol, nyitod ablakod,
s ha hívlak, minden tennivalód otthagyod.

Lelépsz a Tejútról, mint a járdáról,
lábad a köd tömött hullámaiban gázol.

Áttetsző vagy, látom a csillagokat mögötted,
törhetetlen üveg, oltalmaz a tested.

Kampónyira tömörülsz össze minden este
világom közepébe beleverve.

Rád akasztom a kelmét, melyet aznap szőttem,
s az egy helyben függve marad a levegőben.

Mért fontos, hogy létezel-e, ha éjszaka
megtartasz a semmi fölött, életem fogasa?
KÖZNAPI AKROBATIKA

Hohó, ezek a költők tegeződésben vannak Istennel, látják viselt dolgait! Ő a felső szomszéd, kiviszi az űrszemetet, felássa a csillagközi kertet. Költőnő kikönyököl a kozmosz ablakába, érzi a tágasságot, érzi a hangyaságot. Eltörpül és megnövekszik, repül és zsugorodik pici ponttá. Mint ahogy mindannyian, ha kiheverünk kertünkbe, a csillagok alá. Már ha van kertünk, már ha látszanak a csillagok. De ha nincs, elképzeljük mindkettőt. Megtehetjük, hiszen egy egész elefántcsorda vagy a mohácsi csata is elfér a fejünkben! Hunyjuk csak le a szemünket, és adunk egy kis gázt a képzeletnek, hadd szóljon! Szakács Eszter a képzelet űrhajósa. Verseiben legtöbbször helyhez kötve, kicsi lakásban mozogva látjuk, de az egyik fal mindig tükörből van, és végtelenségig sokszorozza ezt az egy kis életet. Ez a tükörfal tulajdonképpen úszómedence, ott van mindannyiunk életében, elnyel bennünket is minden nap, ha éppen alszunk és álmodunk, ha fantáziavilágban járunk, vagy ha emlékezve feltámasztjuk magunkban a múltat. Szakács Eszter sokszor klasszikusan szabályos verset ír, ez itt tizennégy sorból áll, mint a legeslegszigorúbb forma, a szonett. A sorok viszont nem egyforma hosszúak, pedig az szonettnél kötelező. Olyan ez, mint mindennapjaink szövete: csupa kötött időpont, fejben mégis szabadon száguldozunk! És a kendő, amit ez a nap szőtt bennünk, most fennakadt, na nem a semmi ágán, hanem a Mindenén. Szakács Eszter úgy aggatja rá magát Istenre, ahogyan az akrobata pörgés közben társa felé nyújtja a kezét, pedig azt nem is látja. Valahol az űrben már nem az számít, mennyi színes istenérvet gyártottunk, hanem hogy elszántuk-e magunkat erre a halálugrásra a kinyújtott kéz felé.
(L. J.)
LÁSZLÓ NOÉMI: REGGELI KÉRDÉS

Ma ki utazik el, ma
ki néz hosszan utána,

hogyan szakad vagy foszlik
a tegnap cérnaszála,

ki fűzi tű fokába,
hány öltés kell a szívig,

hogy verjen, míg a testet
a fű közé terítik,

hány öltés kell a színes,
a képeslap-magányhoz

fércelni annyi véget,
amennyi még lakályos,

amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja –

hány öltés kell a szélnek,
hogy az eget bevarrja?
TŰ ÉS KANÁL

A fiatal erdélyi költőnő a címben kifordítja Babits híres Esti kérdését, mint egy zoknit. Babits, ugye, a régi bibliai dilemmával vívódik, nevezetesen hogy ugyan minek nő a fű, ha úgyis elszárad, ha pedig egyszer elszáradt, ugyan minek sarjad újra. Tényleg, minek? Nem kevesebb a tét itt, mint az életünk. Minek születünk, ha úgyis meghalunk, minek halunk meg, ha már egyszer megszülettünk? Magasról nézve fűszál ugyanis az ember. Itt azonban elutazásról van szó, és ahogy mondani szokás, minden útra kelés kis halál. És dupla halál, ha egyvalaki elutazik, másvalaki itt marad. Valaki elhagy valakit. Én hagyom el kedvesemet vagy ő engem? Végső soron mindegy, a lényeg a szakítás, a szakadás. Elszakad az élet egyik csomója, egymáshoz voltunk fércelve, és most úsznak utánunk az elvarratlan szálak. Kószálnak, mint a szél. Megpróbálhatjuk összevarrni a szétfeslett világot, hiszen minden bedőlt szerelemmel (bedőlt lelki hitellel) a világ omlik össze. Be lehet egyáltalán stoppolni bármit, ha már fű közé terül erőtlenül a test? (Ugye, ismerős ez a fű? A magja Babitstól van, ő szórta el itt.) A szerelemszakadás úgy üti ki az embert, mint egy jobb egyenes. Technikai KO. Mindez dudorászós dalformában, masírozó kérdésekből álló, egyetlen mondatba sűrítve. Próbáljuk csak ki: ez az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” ritmusa. László Noémi dudorászós költő, néha egymásba ölti szavait, néha félbehagyja kérdését egy másik kedvéért, ahogy mi is szoktuk, ha köznapi teendőinket litániázzuk magunkban. Amikor viszont bevarródik ennek a versnek a zsákja, furfangos találós kérdést kapunk. Tényleg, hány öltéssel varrja be az eget a szél? Hány kiskanál víz a tenger? A válasz ismerős lehet a népmeséből. Az ember tűjével, kanalával végtelen sok, Istenével viszont csupán egyetlen egy… (L. J.)
FILIP TAMÁS: EGÉSZ NAP

A versírás afféle aranyásás.
Térdig a folyóban állsz,
tűz a nap, s te a sodrásban
kis szemcsék után kutatsz.
Vannak eszközeid is hozzá:
lapátok, vödrök, sziták.
Szavak csillognak a sárban,
fényes kis eszme-rögök.
S neked rögeszméd, hogy
hazavidd innen őket.
De összegyúrva se válnak
verssé, mert verset írni
annyi, mint aranymosónak
lenni reggeltől estig,
és ékszerésznek lenni
egész éjszaka.
KÖLTŐ KÉT MŰSZAKBAN

Amerikai filmekben szoktak szerepelni „sikeres írók”, akik nagyban farkasszemeznek a fehér papírral, szinte összeroskadnak saját gondolataik borrzasztó súlya alatt, de képtelenek akár egy sort is leírni, ehelyett markáns ráncokkal, rettentő jóképűen sétafikálnak a festői tengerparton. Végül aztán történik valami, közbejön egy nő vagy valami akció (általában a kettő együtt), és az íróról kiderül, hogy a lelke mélyén azért erős, romantikus, filmvászonra illő hollywoodi macsó. Persze Filip Tamás versében is parton állunk, mert szaladó víz és szilárd föld találkozása kedvelt terepe az irodalomnak. Egy régi kínai költő úgy írt, hogy festőállványát a vízbe állította, és minél jobban sikerült a létrejött vers, annál elégedettebben hajtogatta papírhajóvá, és bocsátotta útjára a habokon. Ha egy jó vers létrejön, az akkor is létezik, ha senki nem olvassa. Ha egyetlen példányban elkészítenénk a legújabb Porsche-modellt, de ki sem állnánk vele a garázsból, az autó akkor is létezne. Ugyanilyen rejtett munkát végez a költő, nincsen jel tetoválva a homlokára, nem fénylik glória a feje körül, és nem is prédikál három műszakban, lángolva egy szirtfokon. Inkább összebogarássza a világból mindazt, amire szüksége van, mesterségének ez a része bányászkodás: készen kapja a föld kincseit. Éjszakai lénye viszont mesterember, nagy szaktudással és arányérzékkel teremti művét a kapott anyagból. Ehhez a víz mellett a négy elem másikára, a tűzre, lélek és tudás szimbólumára is szüksége van. Filip Tamás valahol azt írja, az igazi vers olyan villanykörte, amely tovább világít, ha foglalatából kicsavarják, sőt, ha földhöz csapják, még a szilánkjaiban is fény van. A versírásról írt versek elvileg csak a költőket meg az érettségi-elnököket kellene, hogy érdekeljék. Mert hiszen mit szólnánk például, ha egy cipész, ahelyett, hogy megjavítaná cipőnket, a cipőjavítás fázisairól tartana kiselőadást? Filip Tamás ars poetica-verse azért nem költői belügy, mert megtudjuk belőle, hogy a versíró rokon mesterséget űz az informatikussal vagy a fazekassal, minden alkotó emberrel. Kiderül, hogy a költő, az is egy foglalkozás. (L. J.)
MEZEY KATALIN: AKÁR A ROZSDÁS KÉSEKET

Műfogból, szemüvegből,
néhány régi ruhából
összetákolom
anyámat reggelente.
Csontváz lába közé
pelenkát simítok,
harisnyát, szövet-
papucsot adok rá,
aztán két kézen vezetve
kicsoszogunk a nagyszobába.
Az önállóság bajnoka, ő,
aki soha nem szorult senkire,
és a szabadság bajnoka, én,
aki már kamaszfővel
elszöktem tőle,
nem akartam a szigorában élni.
Csodálkozhat most az, aki
ismert bennünket azelőtt.
Akár a rozsdás késeket,
egymással élesít
minket az Isten.
MEGSZÜLNI SZÜLEINKET

Két hadsereg áll egymással szemben, készen az összecsapásra. Mindkettő saját istenéhez könyörög, erősen hisz a maga igazában. Mi történik itt majd? Valóban létezne kétféle isten, egyik erősebb, másik gyengébb? Vagy egyforma erősek, és a két hadsereg emberi erőviszonyai vagy hite bizonyul majd döntőnek? A megoldás ennél talányosabb. A generációk úgy érzik, nyílt színen kell megküzdeniük egymással, ütköztetve véleményüket, látványos retorikai csörtékben összecsapva. Meggyőződésünk, hogy apáink maradiak, fiaink forrófejűek. Apáink meg vannak győződve róla, hogy forrófejűek vagyunk, fiaink pedig arról, hogy maradiak. Kölcsönösen azt gondoljuk, mi mindent jobban megcsinálnánk, mint a másik. Hogy kinek van igaza, rosszul feltett kérdés. Fogalmazzunk inkább úgy: kinek mikor, kinek miben. Mindkét hadseregnek más időpontban és más hadszíntéren kell megvívnia csatáit, közvetlen szembenállásuk pusztán optikai csalódás, időbeli eltolódás eredménye. Mennyi-mennyi ilyen házon belül folyó, engesztelhetetlen küzdelmet látunk és folytatunk pedig! Ámosz Oz izraeli író szerint életünk egyik nagy fordulópontja, amikor saját szüleink szüleivé leszünk, nekünk kell róluk gondoskodnunk. Az egyik sereg ugyan erősebbnek bizonyul az időben, foglyul ejti a másik összes katonáját, ám ezzel maga is foglyul esik, hiszen megoldást kell találni a szoros együttélésre, rá kell lépni a megtagadott otthonhoz vezető visszaútra. Ápolás és ellátás földhöz ragadt vesződségei közepette a két fél nagyon is közel kerül egymáshoz. Félgőzzel talán tovább küzdenek még, de egymáshoz közel hajolva egyre több ismerős vonást fedeznek fel a másik arcán. Mintha tükörbe néznének. A teljesen különbözőnek hitt két isten arcvonásai is összemosódnak. A csatatér szétnyílt kétfelé, a két arcvonal egybeolvadt folytonos vonallá, anya és gyermeke ugyanabba az irányba fordulva vívja harcát az idővel. (L. J.)
KUN ÁRPÁD: ÉV

Bóbiskoltam, hosszú fülű könyvjelzőket
tett könyvembe a balatoni szél,
brekegtek a békák a sorok között.
Azt álmodtam, hogy iskolások rohannak
a nagy, éveleji csengetés után,
az igazgatóhelyettes lesben áll,
beszedi az ellenőrzőjüket.
Orromra koppant egy gesztenye,
azt mondta: Ébredj, szeptember!
De novemberként mentem borotválkozni.
Kádamban karácsonyfa tusolt, a zuhany-
rózsából pergett rá a hó. Az álmos
kávé fölött kibámultam az ablakon,
a kukán varjú tollászkodott, a Plútóig
visszhangzott fölötte a januári ég.
Üzekedő macskákkal együtt
futottam az akácillatú troli után,
épp elértem, mint aki örökéletű.

ÉLETKLIP

Kun Árpád versének olvastán csak kapkodjuk a fejünket, olyan szédületes tempóban peregnek a képsorok. Mintha egy élet videoklipjét látnánk pengeéles snittekkel, egymásba csúszó, villogó beállításokkal. Ki a felelős ezért a trükkös, szemkápráztató szökdécselésért? Részben a filmesek és animációs filmesek, hiszen ők kapatták rá a lírát, hogy egyes kockák, jelenetek összemontírozásával meghökkentő és mulatságos képsorokat hozzanak létre. Készítsünk bárkiről évi néhány fotót ugyanolyan beállításban: ha évtizedek múltán a képsort befűzzük egy vetítőgépbe, az illető a szemünk előtt növekszik és öregszik. Tanórákon unatkozó diákok régen feltalálták ezt az eljárást: a tankönyvlapok csücskére szaltózó pálcikaemberkét rajzoltak, s a lapokat pergetve a mozdulatfázisok összeolvadnak, kész az ősi lanterna magica! Egy még régebbi találmány, az emberi agy szempillantás alatt képes végigszánkázni egy élet főbb állomásain: egy halálhír hallatán felkavarodó elménkben máris ott sorjáznak a személyes találkozások kiemelt pillanatai. Nagy filmrendező az emlékezet, de nem kisebb az álom, melyet már a verskezdő bóbiskolás felidéz. Meglehet, ez a vers egyszerűen szendergés „összefényképezte” látvány-láncolat. Valaki szunnyad a balatoni szélben, míg koponyájában lefut élete filmje. Jegyezzük meg rögtön, a „könyvjelző” és a „sorok között” az irodalom jelenlétére utal, márpedig egy regényíró hanyag eleganciával, szemrebbenés nélkül akár évtizedeket átugrik egy-egy fejezet között. A 23. lapon Vicuska gügyögő csecsemő, a 24-en viszont már kívánatos nagylány, és mi ezt természetesnek vesszük! Kun Árpád, amilyen furfangos, a színhelyeket is mozgatja-tágítja, váltogatja: Balaton-part, iskola, fürdőszoba, égbolt, Naprendszer, utca, majd az a bizonyos túlvilági trolibusz. Mindez egyetlen éven belül: nem hiába tekintették a négy évszakot mindig is az emberi életkorok modelljének: gyerekkor-fiatalkor-felnőttkor-öregkor mint tavasz-nyár-ősz-tél… Valaki észveszejtő sebességgel korosodik, mígnem az öröklét trolibuszára felkapaszkodva átlendül a túlsó létezésbe, ahol szemünk már képtelen követni. A tornagyakorlat tíz pontosra sikerült, a versenyző csavart szaltóval eltűnt az égbolton. (L. J.)
SZABÓ T. ANNA: ÉRTSD MEG

Értsd meg magad, mint libegő, sosem-álló mozgását a fa,
tumultuózus felhőit az ég az őszi szélben,
képlékeny hullámzását a tenger,
fénymozaikját a lüktető,
mindig változó metropolisz.
Értsd meg a hajad minden szálát, a bőröd pórusait, a
szemed rebegését álmodban, az izmok
egymásra hangolt mozgását, a sejtek
önjáró dallamát, az idegekbe nyilalló
vágyat, sejtelmet, gerincizzító
gyönyört, azt, ahogyan egy vagy
a levegővel, s kiröppensz magadból
minden légzéskor. Érintsd meg a földet,
szorítsd a vizet a markodba, érezd
benne a dobogásod. Magadban halott vagy,
érezd a halottakat magadban, a lángot,
értsd meg magadat, értsd meg, légy egész.
Érezd magad, ahogy a tenger érzi,
értsd meg magad, ahogy az ember érti,
hogy érthető legyen az érinthetetlen.
És végre élsz.
ÉLET A HALÁL ELŐTT

Tőlünk függ, hogy élünk? Dehogy, inkább két embernek életünket jóval megelőző szerelmétől, akaratától. A Zsoltárok Könyve úgy fogalmaz, Isten már anyánk méhétől lát bennünket. A gondolatot folytatva talán már a világegyetem informatikai programjába benne foglaltatik az a szeszélyes ösvény-láncolat, melyen keresztül a lét adománya eljut hozzánk. Mondhatni az egész világtörténelem azért zajlott véres csatáival, rettenetes járványaival, technológiai ugrásaival, hogy az egyes ember mindent kicselezve itt, most „szülessen, elvegyüljön és kiváljon”, ahogyan József Attila fogalmaz. Ez a vízió éppúgy vezethet önteltséghez, mint egészséges létérzékeléshez, hálaadáshoz. Technokrata módjára vélhetjük, hogy a világ csakis értünk létezik, tehát célunk, hogy minél többet kifacsarjunk, kizsaroljunk belőle. Vagyis a lét önmegvalósításunk eszköze. Szabó T. Anna érzéki kiáltványa nem erre szólít bennünket. Azt súgja, amit a közismert graffiti szellemesen úgy fogalmaz: van élet a halál előtt! Vagyis létünk nem tamponreklám és nem internetes szörfölés, nem chipsrecsegés egy túlhangosított, túleffektezett, légkondizott moziteremben. Nem állítom, hogy valami „Vissza a természethez!” jelszavú, naiv zöldpropaganda-költeményt olvasnánk itt, hiszen az ember létrehozta metropolisz e sorokban éppolyan szépséget képvisel, mint a felhők torlódó robogása. Viszont ahogy a mitológiai harcos, Anteusz, elvesztette erejét, ha nem érintette a földet, mi sem érzékeljük többé a létet, ha kereskedelmi tévéműsorral, műanyaghabbal fújjuk körbe magunkat, és elszigetelődünk a sokarcú, nyers létezés gyönyörétől. Időnként el kell, hogy fogjon a borzongás puszta létünk csodáját érzékelve. Elég arra gondolni, mi lenne, ha például sebeink nem gyógyulnának be, ha a szervezet nem rohanna olyan mohón eltorlaszolni a külső támadások nyomait! Elvéreznénk vagy fekélyesen fetrengenénk nevetségesen apró sérülések következtében is. A vers arra is bátorít, hogy ébresszük fel magunkban a halottakat, mindazon őseinket, akiknek génjei, mozdulatai, belénk épültek, akik, hogy József Attilát idézzük, bennünk ölelkeznek egymással. Megszületni nem elég egyetlen egyszer, világra kell jönnünk újra meg újra. (L. J.)