SZAKÁCS ESZTER

GYAKORLAT

Isten halott. Írják régóta.
Nem baj (írják ezt is),
önzetlenül
csak halottainkat szeretjük.
Gondolj most
a lent az udvaron
virágzó gesztenyefára
úgy, mintha már kivágták volna,
azután bármire,
ahogy az előbb erre a fára.

DELFIN

Álmomban delfin vagyok megint.
Ujjak nélkül,
hogy ne tudjam számolással űzőbe venni
az eliramló napokat,
lábak nélkül,
hogy ne bújhassanak szorgos cipőkbe,
melyek maguktól sietnek a dolguk után,
agyam helyett aggyal
(se be, se ki,
csavaros labirintusát elöntötte a tenger),
s a szorosra zárt régi száj helyett
e szájjal,
mely nem tud sírásra görbülni soha.

RÓLAD, RÓLAM

Visszatértem mindig, mindenhonnan hozzád,
akinek még nevet se találtam.

Hívtalak tengernek, hajónak, hajnali égnek,
de éppígy lehetett volna:
koriander vagy nagykabát.
Kavicsot gyűjtöttem a parton,
mert rád hasonlított mind,
és a nyelvem alá tettem, hogy velem légy,
ha beszélnem kell.
Néhány férfit szerettem is,
mert nem hasonlítottak rád,
és ettől mintha
világosabban kirajzolódott volna az arcod.

Már nem keresek, csak méricskélek.
Férfinépet, szavakat.
Egyedül és rutinból élek.

Mint akinek állandóan a nyelve hegyén van,
és belefáradt, hogy nem tudja kimondani,
nem tudja kimondani.

DICKINSONBÓL

Mikor este hazaérve
mint hajó a dokkban, nem lelem helyem,
hogy teát főzzek vagy kávét,
úgy tűnik, nem döntöm el már sosem,

ha bekapcsolom a tévét,
csatornákat váltogatok félhülyén,
farmerom kecsöppel öntöm
le és a tojás is csak félkemény,

mint lövedék a csőben,
fekszem éjjel pokrócba csavarva:
„Életem – töltött fegyver”
– úgy gondolok rád, akár a ravaszra.

„BOLDOG, SZOMORÚ DAL”

Van már kenyerem, van lakásom,
állás – dolgozhatok rogyásig.
Van ágyam, párnám, éjjel álmom,
cipőm, ha a régi elvásik.
Van két cserép virág a polcon,
cirógatni az arcom, a vállam,
s mikor a boltból hazahordom,
bőven májkrém, lekvár a spájzban.
Szekrény mélyén utazótáska
(rég látta a napot, szegény)
telefoncsatlakozó (hátha…)
s így nem csüggök senki ígéretén.
Nem többet az egykori csillagok,
részegje tengernek, a csöndnek.
Utam járva nem az vagyok,
kire a társak ráköszönnek.
Van villanyom, nézhetek este
tévét buli, pia és fű helyett,
vagy beleveszhetek a versbe,
ha kegyesek az istenek.
Fürdő van, mikor a hátam fáj,
füldugó beteg idegemnek,
s hogy rákezdik a szomszédban, már
nem érzem magam idegennek.
Nem érdekel senkit, mit írok,
egy szem se hullat könnyeket.
A házban (mert jönnek papírok)
csak a postás ismeri nevemet.
De néha megállok az éjen:
mintha egy őrjöngő ásna kutat,
valami még mozog a mélyben,
befelé keres kiutat.
Követném, akár a giliszta,
belefúrnám magam magamba,
de nem tudom az utat vissza,
hát forgolódom elhagyatva.
Mert nincs meg, sehogy se találom,
a lyukon a neve is kiesett.
Szűk járat fúrja át világom,
s nem látni a mélyén vizet.

BELEFULLAD A TÉRKÉP VIZÉBE

A muskátlit leverte a vihar.
Visszateszi a hófehér cserépbe.
Levelet bibliapapírra ír.
(Külföldre.) A teáját nem issza meg mégse.

Cuccai a szobában szanaszét.
Megint rátör, hogy most költözni kell,
és siratja, míg mindenki rá nem rivall,
már előre is a veszett fejsze nyelét.

Zavaró szokása (van még számos),
hogy nem néz hosszan az ember szemébe.
Tudja, hol van Pago Pago, Számosz,
elalszik, s belefullad a térkép vizébe.

VISSZAUTASÍTOTT ŐSANYASÁG

Mindennap másvalaki néz rám a tükörből,
és soha nem tudhatom, a tegnapi hova lett.
Mert eldöntöttem, gyermektelenül halok meg,
pusztulásra ítéltem milliónyi életet.

Most vérdíjként kell az ő életüket élnem.
Visszavonhatatlan átok: mindennap más vagyok.
Annyi arc között nem ismerhetek magamra,
belehullt az ősanyagba, mely bennem kavarog.

Néhányat megőriztem mégis a tükrök mélyén,
hogy felidézhessem a lassú virradatban
állandóan egymásba olvadó, vak arcukat,
mely egyszerre tünékeny és romolhatatlan.

ESŐS ÉVSZAK

Jégdara és vízfüggöny és ostorzápor.
Tegnap is meg ma is egész nap esett.
Eszedbe juthat hulló levélről, ágról.
Megtölteni lyukakat, emlékeket.

Vízköpők, nedves arcok, nyirkos ruhák,
zubogó eresz, hólyagos táncú tócsa.
Valahogy mindenen ugyanúgy jut át.
Eltakart égbolt vak napja, rívó holdja.

Pasziánsz és átvirrasztott éjszaka
íze a szádban: egyhetes must és halva.
Ez lesz a pára, a köd, a szél hava!
Halottak éve, persze, halottak napja.

Felhőszájból fújva előtted forog,
dühét összesöpört szeméten kitölti.
Ablakon kétségbeesetten kopog,
mint aki azonnal be akarna jönni.

Mintha megállna egy pillanatra a
szomszéd házban, váltott gyerek sírásánál.
Ázott kardigán, kanális, föld szaga.
Hogyha kívánhatnál, akkor se kívánnál?

Bármire is gondolsz, fantomfájdalom.
Ahogy semminek se lankad a figyelme.
Kiásott árok mellett magas halom
vár már régóta, céltalanul figyelve.

Úszó fogpiszkálók, csikkek, kajszimag.
Egy kihajított keljfeljancsi bukdácsol.
Rozsdás expander, megolvadt műanyag.
Nem tudod abbahagyni, beszélni másról.

Elnémíthatatlanul esőzene.
Ennyi pazarló áradást átlebegni!
Talán a lélekút veszendőbb fele.
Lebegj szótlan, ne jusson eszedbe semmi.

HOLT NYELVEN

Többször felkelt a hold,
s újra elmúlt az éjszaka.
Amikor elindultak, azt
hitték, nem érnek már oda.

Nem értették, miért,
mégis halottak voltak,
és holt nyelven kérdezgették,
hová jutnak a holtak.

Vissza kinek adják majd
a szívet és a lelket?
A fülledt éjszakában
valakik halkan felnevettek.

Bár nagy volt a sötét,
látták az életvonalat,
ahogy túlfutja a tenyért,
és messze előreszalad.

Aztán a fájdalom.
Éppen aludtak egyet,
mikor átjött az álmukon
mindenki, akit csak szerettek.

Sírtak-ríttak, hiába
kérleltek angyalt, istent,
azt mondták, ne nézzenek hátra,
de vinniük kell mindent.

Elismételték sorban
(fent az öröklét csillaga),
hogy aki most velük van,
az nem lesz egyedül soha.

Ott van a világ vége
mindig, ahova mennek.
Nem tudni még, halál vagy élet
bizonyul nehezebbnek.

Hogy lehet így az égbe menni?
Az égben nincsen semmi,
s amit ők tudnak, az csak annyi:
hogyan kell a semmiben lakni.

ÚJ ÉLET

Visszatérő álmom, hogy leég a lakás.
Vagy míg elutazom, teljesen kirabolnak.
Hogy onnantól élhessek, mint valaki más.
Hogy parketta-tavon alvó, legyek a csónak.

Nem bástyázna körül mindenféle lom.
Mézcsurgató, ködlámpa, bevásárlólista.
S a polctalan, képtelen, hófehér falon
csak tükör lógna, az is befelé fordítva.

Mert mélyére nézve mindig másokat láttam.
Bármilyen időben és bármilyen helyen.
Még félnék abban az újfajta tágasságban.
Még félnék rágondolni, nem lesznek velem.

Hogy mindenem, mit füst vagy rabló vinne el,
lakatlanná vált tükrök mélyében hever.

SAUDADE

1.
Portugál zenével és portugál szonettel
múlattam tegnap a hosszú, hosszú napot,
s reméltem, hogy amit a rögzítőre reggel
rágondoltam, talán estig meghallgatod.
Láttad a szemétbe dobott betéten azt
a préselt virághoz hasonló vérnyomot?
Hány életet kéne szülnöm a nap alatt,
s hányat véreztet ki belőlem még a hold?
Milyen áttetsző fényű ez az évszak…
Tavaly ilyenkor majdnem vízbefúltam.
Pedig nem akartam meghalni, épp csak
túlúszni a ringó csillagokon tanultam,
latolva súlyát a súlytalan lebegésnek,
hogy ne érezzem, amit most is érzek.

2.
Élek, mint egy kisértetjárta házban.
El kellene, hogy veszítselek, mielőtt
megtalálhatnálak valaki másban.
Amikor a fürdőszobába az előbb
beléptem, a tükörből visszanézett
egy nő: úgy viselte a sorsom, mint a maszkot,
s nem úgy, mint az egyetlen lehetőséget,
mely adatott, s melyet el nem szalasztott.
Attól a naptól perlem vissza sorsomat
(mit kristálygömb, jóscsont meg nem mutat),
melyen elbukni láttam kettőnk angyalát,
de tudom, bárhol vagy, nem jut a szó oda,
és nem te, csak a víziók sora
lesz társam hosszú esztendőkön át.

3.
Mert még nem szerettem talán soha.
Ahányszor elfogott életemben a vágy,
hogy beleremegtem, ahogy szélben az ág,
nem férfi kellett: az érzés maga.
Mióta már perzselt föld-szín fedi hajam,
nem hoz álmot, se ébredést a hajnal,
és tükreim se hitegetnek azzal,
hogy megpróbálhatnám máshol és máshogyan.
Ma éjszaka megint veled voltam;
míg emlékeink égtek a kandallóban,
a cédéről holtak kórusa énekelt.
Halvány voltál, mint akit belepett a hó:
én úgy értem hozzád, akár a képzelet,
s te úgy néztél rám, mint az álmodó.

4.
Hajnal előtt szememről az álom elszáll
(régóta így telik már minden éjjelem),
s vaksötétségre ébredek, melyből egy száj
mintha valamit súgni próbálna nekem.
Tudod, hogy az Interneten már csillag-
térképeket is meg lehet rendelni?
Álmomban rajtuk kerestem, hol ringat
a hideg űr, hogy oda tudjak menni.
Minden olyan más lett, mint lett volna veled:
mint a hold, dajkáltam idegen éveket,
s a csillagot és embert itató folyó,
a nemes út hozott egészen eddig,
hol ezután téged várlak, s kibuggyanó
bizonyosságával nem a vért és a semmit…

AKI HÍV

Hajnalban kitartó telefoncsörgés riaszt.
Aki hív, nem tudja, nincs telefonom.
A zajos, suhogó esőben beszélgetünk.
Kinő a moha karomon, vállamon.

Hirtelen a helyére ugrik minden részlet.
Kőoroszlánok közt egy út tűnik el.
És felkelek és átmegyek a tükrön megint.
Szívem. A szívem kihangosítva ver.

A szürkén suhogó esőben beszélgetünk.
Úgy hallom, mint hosszú, elfúló lélegzetet.
Kinőtt a moha karomon, vállamon.
Muszáj letennem, most már felébredek.

A KONYHÁBAN ÁLL

„s egyetlen percet sem gondolt magára”
Csorba Győző

Elefántok vonulnak körbe-körbe
asztal fölé akasztott mandalán.
A konyhában áll és lisztes az orra.
Fékcsikorgás, nevetés. Délután.

A szomszédban megint valaki tombol.
A konyhában áll és sajtszószt kever.
Vaj, egy csipetnyi só még a bödönből.
Most jó. Figyelni semmire se kell.

Ablakát tejessé tette a pára.
Keveri és nem tudja abbahagyni.
A konyhában áll, nem gondol magára.
A konyhában áll, és elég is ennyi.