A TENGER ELSŐSORBAN FÜRDÉSRE VALÓ
Lackfi Jánossal Szepesi Dóra beszélgetett
A „Családi Olvasás Éve 2010” egyfajta szellemi zöldmozgalomként kívánja ráirányítani a figyelmet az olvasásra. Az idei Könyvhéttel egy időben induló kampányt az Országos Széchényi Könyvtár indította.
- Sejthető, hogy az olvasásban való lemaradás súlyos kulturális hátrányt jelent. De miként vélekedik erről egy többszörös szakember, Lackfi János, aki író, költő, műfordító, egyetemi tanár, és nem utolsó sorban ötgyermekes apuka.
A nem olvasó gyerekeknek nincs „menekülési útvonala”, nem nyílnak meg előttük azok a saját világok, amelyekbe „átolvashatják magukat” az időnként szorongató valóságból. Nem kalandozhatják be Robin Hoodként a vadont, Ahab kapitányként a tengert, nem vetődnek semmiféle szigetre, mint Robinson, sem fura lények közé, mint Gulliver. Erre mondhatjuk, hogy a tévé kitölti ezt az űrt. Igen ám, de okos szakemberek szerint a filmek, bár kitárják a képzelet ajtóit, egyszersmind rövidre is zárják annak útját, hiszen mindent elképzelnek helyettünk. A sorozatgyilkos helyére nem állíthatjuk a közkedvelt tornatanárt, sem az indián törzsfőnök helyére a nyugdíjas szomszéd bácsit, nagymamánkból nem faraghatunk drámai hősnőt, és a konyhakertben sem bujkálnak szoknyás skót felkelők, orosz katonatisztek vagy ormótlan páncélos lovagok. Talán nem hangzik gusztusosan, és első pillantásra nem is illik ide, ám gyerekkoromban és gimnazistaként is áhítatosan csodáltam azokat az osztálytársaimat, akik lövedék-töménységűre felhabosított nyálukkal pontosan tudtak célba köpni. A későbbiekben volt szerencsém „élesben” is megtapasztalni, hogy az „arcul köpni” vagy „szemen köpni” kifejezés nem puszta szavakkal dobálózás, hanem kőkemény realitás. Egyes emberek valóban centiméteres pontossággal képesek irányítani nyál-golyóbisaikat. Nagyon mélyen felkavaró érzés ilyen találatot kapni, de most nem is ez a fontos. Soha nem jutott eszembe, mi mérhetetlen mennyiségű unalom és a perifériára szorultságnak milyen elemi tapasztalata húzódik meg emögött a tudomány mögött! Miközben én gyerekként kontinensről kontinensre barangoltam a két pofára falt kalandregényekkel, amíg testvéreimmel játszottam, addig ezek a srácok, akiket senki nem tanított játszani, akik hírből sem ismerték az olvasás élvezetét, felfegyverkeztek az életre – fárasztó edzésmunkával megtanultak hajszálpontosan célba köpni.
- Nemrég az Év gyerekkönyve volt a Kövér Lajos aranykeze című meseregényed, az Évtized legjobb 50 gyerekkönyve között pedig öt könyved, köztük a Részeg elefánt című verseskötet, és az Apám kakasa. Ez utóbbit Vörös Istvánnal közösen jegyzitek, klasszikus gyerekverseknek parafrázisait alkottátok meg, szerepel például Weöres Galagonyája, Mórától A cinege cipője, Móricztól az Iciri piciri, és természetesen Petőfitől az Anyám tyúkja. Fantasztikus ötlet! Hogyan és miért jutott eszetekbe?
Mindketten írtunk efféle mai változatokat régi dallamokra. Ez valamikor egészen természetes volt a magyar (és nem csak magyar) költészetben. Ahogy a népdalszövegek és dallamok keringtek faluról falura, változtak, alakultak, kicserélődtek, ugyanúgy kölcsönözték az elődök lantját a magyar költők mindig is. Izgalmas és megtisztelő dolog pengetni kicsit a nagy öregek gitárján. Ha például megnéznénk, mai költők közül ki mindenki használt Balassi-strófát vagy „aranyos” felező tizenkettest, szép színes körképet kapnánk. Vörös Istvánnal immár hatodik éve tanítunk együtt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kreatív Írás Programján, innen jött az ötlet, miért is ne dolgoznánk együtt valamit. Egy lázas nyár terméke a könyv, melyhez Molnár Jacqueline pompás illusztrációi társulnak. Azóta rengeteg általános iskolában használják, és a másfél év alatt elfogyott első kétezer-ötszáz példány után immár második kiadásban kapható, Pompor Zoltán mesekutató pedig nagyszerű szakmódszertant épített rá. Az a titkos elképzelésünk, miszerint kicsit cipeltetjük magunkat pár kör erejéig a szakma nagyjaival, váratlanul kibővült: kiderült, hogy számos helyre, ahol a gyerekek már nem ismerik az eredetiket, se Bóbitát, se Tengereckit, se Bors nénit, éppen a mi vidám mai változataink csempészik be a klasszikusokat. A játékból akaratlanul misszió lett, mi pedig cseppet sem bánjuk.
- Gyerekírók jönnek az irodalmon kívülről is. A nagysikerű Anna Peti Gergő meg a Bogyó és Babóca könyvek megalkotója, Bartos Erika például építészmérnök. Saját gyerekeiknek kezdett mesélni, rajzolni, abból alakultak a kedves, hézagpótló sorozatok. Mi a véleményed erről a sokszínűségről?
Lehet fanyalogni és összehasonlítgatni, a kritikusoknak ez is a feladata, én azonban azt gondolom, hogy a tenger elsősorban fürdésre való, nem arra, hogy vizét kiskanállal méricskéljük. Mindenki mártózzék a neki kedves (nedves) öbölben. A kisebb korosztályokhoz nyilvánvalóan egyszerűbb, de nem primitív hangon kell szólni. Ezért gereblyéztem például egybe apróknak szóló verseimet-mondókáimat, ez a kötet Ugrálóház címmel jelent meg nemrégiben, Kállai Nagy Kriszta Pazar illusztrációival. Ezeket össze lehet vetni mondjuk a Szép versekben megjelent szövegeimmel, de nem biztos, hogy érdemes. Az viszont borítékolható, hogy ha nem hozunk ki „dajkálós” könyveket, sok képpel, színes kiadásban, akkor előbb-utóbb a Szép verseket sem olvassa majd senki.
- Úgy tűnik, a Huckleberry Finn és A Pál utcai fiúk mellett igény van az Alkonyat és Újhold típusú vámpíros újdonságokra is... Milyen irodalom kell ma a gyerekeknek, amikor ők már az internettel nőnek fel?
Az én nagylányom is szakmányban falja a vámpíros könyvek romantikusabb válfaját. Emellett viszont szerencsére tapad Shakespeare vagy Walter Scott világára is, úgyhogy nem féltem. A divatok kinőhetők, ma például már senki sem hord „zsiráfetetős” cipőt, mert kényelmetlen és már avítt is. Remélem, a farkilógatós, vesegyulladás-serkentő gatyák is ugyanígy elhullnak az időben. Fontos, hogy legyen más is, hogy szülői segédlettel be lehessen csempészni Darvasi László, Berg Judit, Szíjj Ferenc, Czigány Zoltán és mások nagyszerű gyerekkönyveit a választékba. Vagy hogy olvassuk Erlend Loe, Shel Silverstein, Andrus Kivirähk, Aronson, Verne, May, Cooper szintén alapvető munkáit. A tudatban szortírozó idő aztán remélhetőleg megteszi a magáét.
- Az utóbbi időben óriásit lendült a gyermekkönyvpiac. A külföldről érkező divatos könyvek mellett megjött a hazai alkotók kedve is, többen, mint valaha, írnak, (rajzolnak, írnak és rajzolnak) mesét, kicsiknek lapozgatókat, verseskönyveket, olyanok is, akiknek ilyesmi eddig eszük ágában sem volt. A Könyvfesztiválra jelent meg az Aranysityak. Negyven versköltő bácsi meg néni írta, úgy hogy a fejébe csapta a napot aranysityaknak, hiszen akkor bármit megtehetnek. Hogy az ajánlóból tovább idézzek: Kedves nullától kilencvenkilenc évesek, tessék bolyongani benne, tessék nyugodtan eltévedni és hazatalálni! – ezek szerint a gyerekvers nem csak gyerekeknek való. Hogy van ez?
Nagy ajándéka az életemnek, hogy három év munkájával sikerült felbujtogatni olyan kiváló költőket, akik sosem írtak gyerekverset, és létrejött ez az antológia, amelyben frissebbnél frissebb újdonságok olvashatók egyebek közt Finy Petra, Tóth Krisztina, Jász Attila, Varró Dániel, Erdős Virág, Garaczi Lászó, Molnár Kirisztina Rita tollából. Új színt ad a kötetnek, hogy a szerző hagyományos névtelensége után („Weöres Sándor verse, írta Donászy Magda”) itt gyönyörű portré-arca van a költőknek (elkövette Molnár Jacqueline), vissza lehet keresgélni és meg lehet szeretni őket. Kosztolányi egyszer egy kisfiúval beszélgetett, aki megkérdezte tőle: „Bácsi, te mivel foglalkozol”. Ő így felelt: „Verseket írok”. „Aha, és mikor születtél?” Kosztolányi megmondta. „Aha, és mikor haltál meg?” – hangzott a kérdés. Rendes költőhöz, ugye, két évszám tartozik, születési és halálozási. Így aztán szépen felkenhető a faliújságra, lepréselhető a tankönyvbe, nem beszél vissza. Örülök, hogy az Aranysityakkal olyan kötet felett bábáskodhattam, amelyből kiszólnak a versek, amelyben élnek a költők.
(Könyvjelző)