Böngésszünk verset!
Turkálni jó, a turkálás váratlan gyönyörűséget szerez, valóságos szenvedély, mégsem kerül sokba: leginkább érzelmi befektetést igényel, bele kell szeretnünk az éppen megtalált darabba, és el kell hinnünk, nekünk "nőtte ki" azt valahol valaki...
Nagyon-nagyon kemény kettős-haza-vers egy soha kellően nem tisztázható léthelyzetről, amit határon túli magyarságnak szoktunk nevezni. Kegyetlen és fájdalmas, felemelő és közönséges, nem húz se ide, se oda, mégis mindkét oldali, összmagyar és szórványmagyar, szórványban is szórvány, külföldi és itthoni, egyszóval rommagyar:
DEMÉNY PÉTER
Haza-szvit
Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el.
Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra,
meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után.
Most csak Ladány, Szolnok – ez is ugyanannyi.
Két pályaudvar közt fújtat Budapest.
A vonat mellett, taxi, taxi, taxi,
vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak.
Át a restin, igazi taxik,
ez a Gyurcsány ám a gazember,
de hát az Orbán is.
A politikával nem érdemes,
nem törődnek ezek, csak a zsebükkel
meg a kibaszott kurva anyjukkal.
Kollégium, te drága menedék.
Maga román, no látja, ez derék.
Én felvidéki, ugye tudja.
Négy órát zötyögök a buszba'.
Zuhany alá, a megváltás maga.
Ez még nem Pest, csak a szájszaga.
Nem is tudtam, hogy liberális vagy,
hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális
hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz.
Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali
bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé,
azt azért tényleg nem hittem volna.
Sült krumpli Rákoskeresztúron,
rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt,
tíz éve áttelepült osztálytársak családjával,
ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi,
mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk,
a hazai, az mindig hazai,
tíz év albérlet, tíz év küszködés,
tíz jobb év itt, ahol a több kevés,
harminc éve, hogy keresünk, hazám,
az ám.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem...
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
ha megvágom magam véletlenül,
emléktáblák ömlenek belőlem,
szobortalapzatok és felavatások,
wassalbert en gros, reményik dögivel,
csabakirályficsillagösvényen,
horthyafehérparipán,
én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom,
csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul,
csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt,
kagylómban a gyöngy.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
élet helyett trianonkodom,
székely harisnyában járok,
így érzem igazán magyarnak magam,
a sárgarépát juszt is muroknak nevezem,
a hasábburgonyát szalmakrumplinak,
fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
hattúli, kisebbségi és ilyenek,
taccs, szöglet, beadás – ezt mind húszévesen tanultam,
amúgyosan románul tudom őket,
románul nőttem én fel velük együtt,
logikus hát, hogy én román vagyok,
s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
nem élő ember – közhelygyűjtemény,
nem engem lát, bár rám néz, aki néz,
csak eldönti, hogy „nemzeti" kell lennem,
táblaavató, szenvedőleges,
ki Horthyval fekszik és Csabával ébred,
és gyűlöli a sok mocsok oláhot.
Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok,
hogy még a magyarnál is magyarabb,
és minden táblát ellene avattam,
és minden bajért csak őt okolom,
és megettem országa kenyerét,
és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem...
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Itthon élek, de otthonra vágyom,
csakhogy itthon van nekem otthon is.
Hol is lehetne az én csillagom,
melyik ég az, amelyik rám terül,
és nem karcolja meg a bőrömet,
melyik fűszál nem fúródik belém,
melyik átok nem hull vissza rám,
melyik áldás nem olyan, mint egy átok.
Itthon élek, de itt is idegen,
és ott legalább annyira vagyok,
sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék,
nyugton szelhetnék a kenyeremből,
ne gondolnám, hogy alig fájdalom,
mégis itt motoz bennem szüntelen.
Azzal áltattam magam, létezik
haza és nemzet és más ilyenek,
hogy nekem is tudna közöm lenni végre,
és nem pusztán a demagógiához,
hogy átjövök egy határon és akkor
magamban is átlépek egy határt,
egy jó határt, mely önmagam velem
egy furcsa férc mentén köthetne össze,
választna el.
De így nem lehetett,
nem lehetett így; csak néznem a Dunát,
ha elszabadulok olykor otthonomból,
néznem a Várat és a Váci utcát,
a Ferenciek terét, hol gofri sül,
s vaníliával vagyhatok magyar,
s gondolhatom a Gellérthegy fölött,
hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.
Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban,
s most már a gőg miatt sem, elmerült.
Hazajövök, hol szintén nincs hazám,
engem ez, sajnos, végleg elkerült,
nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging,
mert annyi zizz tán nincs is a világon,
amennyi nekem kellene, hogy lazán
végigtekinthessek a hazámon,
kattog a vonat, ez itt már Ladány,
ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár,
annyiszor kellett becsapnom magam,
hogy többször nem csapom be most már.
Mennyi tehetséges fiatal! Kaptam egy adag verset, írnám meg róluk, amit gondolok, ám ezúttal örömteli az "erkölcsi kötelesség", finom képek sora, kicsi (olykor több) szomorka, intenzív látás. Karádi addig tilitolizik a pontosan megfigyelt részletekkel, amíg egész világot nem rak ki belőlük.
KARÁDI MÁRTON
épülettest
akkor még sok volt bennem az új, az érdekes.
széthordott mindent a tekinteted.
később már csak azt szeretted bennem,
hogyha éjszaka féltél,
bekapcsolva hagyhattad az arcom.
hideg hálád csak nélkülem lehet kerek,
mint a nyelv hiányát ölelő füstkarika
egy belső udvarát szorongató bérház
vagy egy étkezőasztalon hagyott
jegygyűrű üres krátere.
megfogadtam, hogy többet senkihez sem szólok.
nem etetek macskát, nem simogatok gyereket.
de hangom mégis rendszeresen elkóborol
csak a szomszédoktól hallom vissza tetteit.
esténként lassan, megfontoltan mosakszom.
szappant szopogat a fürdőkádban a víz.
aztán természetfilmeket nézek.
a világ mindenhol hiány és mélyedés.
a hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei.
válaszfalat húzok magamban hit és a tények közé
dühvel szigetelem mosolyom réseit
a sok csalódás rendben tart. mindig hófehérre meszel
ez a ház rajtam így lett kész. csak egy dologban hibáztam.
nem építettem vészkijáratot az imáknak.
Uramisten, Dezső, megint egy telitalálat, megint egy vers, amin nem akadt még meg a szemem, pedig mennyire, milyen régtől fogva az enyém! Minden szavát ismerem, úgy is, mint gyakorló izgatott sétáló, még egyszeresen kolléga. Dezső csingilingi rímek nélkül, vagyis igazán meztelenül, mégis folytonosan hexameter- és táncközelien. Mennyire önmaga így is, egyik legjellegzetesebb eszközét sutba dobva! És mennyire talál közben ez a szöveg létállapotunkra, erre az únott, sóvár lobogásra... Teljesen önmaga és teljesen behelyettesíthető. Száz százalék költészet.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Izgatott séták
Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában énekelget,
és jár és hadonáz és rázza fejét és felesel a szelekkel.
Nincs senki barátja, csak az emlék, csak az utcai fák, csak a varjak,
s köszönti a holdat a temetőn túl, ezt a betegarcú, vézna zsiványt.
Hallgatja ő a szegények, az árvák hosszú ugató zokogását,
kik egy deszkapalánkra borulva okádják a könnyet, a sóhajt, köpik a kínt.
Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok módjára alusznak,
riadnak az ólban, és kiszaladnak, marják a semmit, a híg levegőt.
Látja a bérházak ragyogását, sárga özönben az ablakokat fönn,
hol mint valami mennyei tűzvész lángolni látszik a szeretet.
Úgy vágyik a szíve, hogy odafusson, úgy vágyik a szíve, hogy leboruljon,
nyugtot találjon, terített asztalt, kályhaderengést, jó szavakat.
De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt, amit ismer,
és únja a szót, mit hallani fog majd, mindazt, mi van, előre ún.
Nem vágyik az égbe se, nem oda vágyik, Vénusra, Marsra se, vagy Jupiterre,
nem csillaga semmi idegen csillag, sáros, rossz csillaga néki a Föld.
Itt élne alázatosan, ha lehetne, ám, ők, akiket szeretett, menekültek,
megfutamodtak időnek előtte, egy sírba bebújtak előle mind,
vagy maszkokat öltöttek alakosan, bandzsítani kezdtek és figurázni,
játszódni a ködben más ködalakkal, s ha élnek a földön, rég nincsenek ők.
Legjobban szeretne ő is ilyenképp botrányt, viharos riadalmat idézni,
hosszú-nagy orral, piros szakállal rohanni az utcán esztelenül,
rémíteni minden embereket, hogy fussanak ők is előle sikoltva,
s utálja az, aki eddig utálta, utálja az, aki még szereti:
Mégis tovaballag az éjbe, tünődve, mert a legtakaróbb álarc a nyugodtság,
legszebb paplan az elhagyatottság, legjobb vánkos a néma közöny.
Huszonkét éves erdélyi lány tolja át biciklijét a zebrán Erdélyben, fürdeni mennének éppen barátaival a tóhoz, mire egy idióta elüti. Két hete történt. Ki tudja, mi bújt még abban az összeroncsolt, használhatatlanná vált test-dobozban, miféle versek, novellák teremtek volna a fiatal, debüt-díjas, egyetemista szerző ujjait meghosszabbító toll hegyén... Megrendítő.
JANCSÓ NOÉMI
Egyedül
Talán a fáim
tízszeresre nőnek
árnyékuk pokoli mosószer
feketére mossa a Földet
a bokrok futóbokorrá
züllenek tüskéjük
százhetvenkét centi lesz
talán a karvaly galambbá változik
borzolt barna bubogó galambbá
és többé nem látogat meg.
Sietsz haza, hogy máris öltözöl
te fonnyadt mellű mályvaillat?
Hagyd itt zálogba arcodat
hogy tudjam: visszajössz.
Talán a fáim
tízszeresre nőnek
sötét világban ébredek
ha te nem akarsz
borzongó magányom
eltemet.
Irtó jó ez a húszas-harmincas nemzedék! Az alábbi ifjút volt szerencsém okítani, bár igazából magától-magából kellett tanulnia, mélyebbre szállni belső kútjába, meg is tette. Most jelent meg első kötete, a Dalok a magasföldszintről: nagy öröm, hogy ilyen önállóan szól a gitárja, ilyen szépen szövődnek a szólamok, kapaszkodnak egymásba az otthontalanság motívumkacskaringói.
SIMON MÁRTON
Meg sem történt
Erről mesélek, egy kerthelyiségben,
a leveleiket bontogató gesztenyefák alatt,
a hideg, áprilisi napsütésben, egy nőnek,
hogy majd megírom ezt a verset,
egy titkos találkozó végén, olyan átéléssel,
mintha nem lenne mindegy, ráadásul egy másikra,
egy másik versre gondolok épp, nem is erre.
Az arról szólna, amikor pár évvel ezelőtt egy másik nő
mellettem állva kapott egy SMSt egy másik férfitől,
én meg véletlenül odanéztem és elolvastam,
pedig mindig kínosan ügyeltem a diszkrécióra,
valószínűleg gyávaságból, Merre jársz? ennyi volt az egész,
és bár ez most már mindegy, az a nő akkor
otthagyott azért a másikért az éjszakai parton.
Én meg arra gondoltam, most nemrég, hogy erről kéne,
erről lehetne egy verset, ezt magyarázom,
a cigarettámat nézve, ebben a kerthelyiségben,
egy hivatalosan meg sem történt találkozás végén.
Mert észrevettem, hogy ez beépült, annyi minden történt
azóta, de ez beépült, mint egy varázsszót, időről időre
megírtam valakinek, aki számított, így, üzenetben,
hogy merrejársz?, mintha igen, az jönne utána,
hogy máris mindent hagyva indul. Persze nem, de nem baj,
a vers majd véget ér valahogy, ezt mondom, így magyarázok
a gesztenyefák alatt, titokban, a kihűlt cappucino-t kavargatva,
egy másikról, de tulajdonképpen erről a versről, mesélek
a nőnek, akinek már írhatnék bármit, nem jönne, ihatom
tovább éjszakánként literszám a vizet, hogy ne legyek éhes,
és magyarázhatok tovább valaki másnak valami másról,
de tulajdonképpen csakis erről, hogy ez a nő,
aki most még itt ül, többé nem néz rám,
pedig olyan szemei vannak, mint hófúvásban a nyílt pályán
veszteglő vonat leghátsó fülkéjében a testi szerelem,
mint egy kerthelyiség, ahol sose voltam, a fáira mégis
emlékszem valahogy.
Sok a tehetséges fiatal, és ez nagy öröm. Alább bizonyságképpen egy jóforma darab, ironiával, gyengédséggel, "svédes" gyereknézőponttal, jól időzített parafrázzal, ahogy kell...
SIROKAI MÁTYÁS
Este jó
Anya öl. Apa álmos.
Kinőttek belőlünk, mint a barbizásból.
Anyának még két élete van, nincs ránk ideje.
Napközben a gép előtt ül, mossa az adózók
szennyesét, este itthon Half-Life-ozik. Még két
élete van. Apa nagyon sápadt, mérges anyura,
pedig ő eteti a gépet. Mi a kutyával, Winnetou-val
játszunk. Mindent megtenne anyuért,
pedig sápadt arcú apánk eteti. Apu azt mondja,
mi vagyunk az élete, anya itthon Half-Life-ozik.
A gép betanított munkások között nőtt fel
egy szerelőcsarnokban, olyan neki anya,
mint az egyetlen szomszéd kisgyerek. Este jó,
este jó, együtt mégis jó. Zümmög a gép, apa alszik.
Anya öl, és ott ülök az ölében én.
Nagy kedvencem a kedves hölgy, személyesen is varázslatosan okos valaki, no meg a szövegeitől is "dobtam" már néhány "hátast", most, legutóbb ezzel a hömpölygő költeménnyel bűvölt el: ha van illatos líra, hát ez az:
SZABÓ T. ANNA
Hársfa
Ahogy a szél fújja a fát, vibrál az egész szoba, hajladozik és mocorog
a feketekérgű puhalevelű élőlény, csupa testetlen mozgás és változás, kavarog a levegő, éles fényfoltok és szürke árnyékok vetülnek a falra, árnyékhalraj egy óriás, mozgó hálóban, a hajlékony, izgága levelek
csapkodnak, egymásnak verődnek és szétrebbennek, vergődnek,
gomolyognak és forgolódnak, pikkelyek villognak, pászmás sugarakban ragyog a zöldes tengeralatti látvány, ilyenkor a lány mindig elszédül és elfordítja a fejét a foghatatlan árnyjátéktól, és az ablakon át a valódi
leveleket nézi, nem halraj, hanem egyetlen fa, a seprűs fekete gallyakon hamvas hasú levelek libegnek susogósan dörzsölődve, egymáshoz csapódva,
a réseken feltűnik és eltűnik a nap, az égbolt, a szemközti ház antennái, lengő szél áramlik és tekereg az ezüstös és boltozatos lomb közt, addig nézi, amíg a valódi látványba is beleszédül. Sajog a szeme, lehunyja, de
a szemhéján átütő vibrálásban még mindig látja az árnyékot és a fát,
a kiszámíthatatlan, fel-felvillanó fényfoltokat a falon, az ágak közt
váratlanul beragyogó eget, az átláthatatlan mintázatot, amelynek ő nézője csak, nem részese. Mély levegőt vesz, enged a sodrásnak, a légzés
egyenletes és a szél rángatózó ritmusára hárfafutamokat komponál, a zene magától szól már, hosszan hallgatja, összemosódik félálomlátvány és képzeletbeli muzsika, már egészen övé, illetve mégsem, inkább csak átadja magát neki, hogy aztán eltévedjen benne. Álom esőkopogása. Sötétben ébred, rögtön a hárfához ül, még kába az alvástól, lehunyt szemmel zenél,
a szeme mögött lángokat lát, fekete füstöt. Hirtelen lesz csend, cigarettára gyújt, kimegy a konyhába, hat tojásból rántottát süt, mohón megeszi, kibont egy vörösbort, tölt. Éjfél.
Felütöm az Alföld folyóirat friss számát, melyben novellám jelent meg, és mit látok benne? Egy különösen szép verset, melynek értékét csak növeli, hogy barát írta.
JÁSZ ATTILA
Valaki
"Én vagyok..."
Valaki szeret nyíratlan fűben mezítláb
mászkálni. Valaki szeret nedves avarban
vízhatlan bakancsban sétálni az öreg fák közt
alkonyatkor. És szereti, vagy csak nem zavarja,
ha mellette vonat húz el váratlanul. Ha a fák
ágairól köd csöpög, ha páncélként fagy rá.
Szereti. Nyelvvel érinteni. Valaki szeret
térdig párnavattában ácsorgó fiatal bokrokat
nézni a párás vonatablakból, ha Krakkóba
indul éppen. Valaki szeret varjakat engedni
a csupasz fákra kabátja alól, mert jól néznek ki
hóhullás közben. És valaki hiányzik neki
nagyon. Valaki szeret. Hallgatni. Minderről.
Én vagyok?
Nemrég nagy örömömre egy most elsőkötetes diákommal volt közös estünk a Tabánban. Igencsak tehetséges ember, karcos, pontos, ami talán hadtörténészi érdeklődésének is betudható. Egy anekdotikus, új verse különösen megfogott, elkértem hát tőle. Íme:
HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE
Az úszómedence
Október elején otthon volt
hétvégén, szépen sütött a nap,
az őszt szinte nem is lehetett még
érezni, elhatározta, lesétál a kisváros
tanuszodájába, mindenképp jót fog
tenni az úszás, a séta is, hét közben
alig mozog, ledolgoz most valamit
a szokásos bűntudatból, a hosszú séta
után megérkezett, megvette az egész
árú felnőtt belépőt, kölcsönzött úszósapkát
is, ahogy mindig kénytelen volt, mert korábban
elmulasztotta, hogy vásároljon valahol egyet
saját magának, átöltözött, meleg vízzel
lezuhanyzott, a medence vize mégis kellemes
volt, magasabb hőfokú, mint várta, bátran állta
az első néhány úszástempót, a kisebb borzongást,
utána már csak számolni kellett, huszonöt
méteres a medence, negyven hossz kell, hogy
kiteljen egy kilométer, emberes adag,
ezt a célt tűzte ki maga elé, nehezen aludt
el előző éjszaka, ki akarta fárasztani
a testét, és mondani is akarta majd
később, ha kérdezik, hogy „ma úsztam
egy kilométert”, lassan teltek a hosszak,
néha azt gondolta, belekeveredett a számolásba,
ilyenkor inkább rászámolt, szigorú volt magával,
legyen több, de semmiképp sem kevesebb,
főleg egy lányon gondolkodott, vagyis inkább
hagyta, hogy az emlékezete lustán elbíbelődjön
az utóbbi néhány nap eseményein, azon kívül
idegrendszere háborúk és versek nyomát kutatta
magában, történeteket ismételt át, vagy alakított
tovább, mintha ételekről merengene, teltek a hosszak,
a harmincnegyedik környékén ötlött fel benne
a játék, ami végül nem hagyta nyugodni, annyi
évet fog élni, ahány hosszat képes ma, itt és most
leúszni a medencében, új számítás kezdődött
a negyvenedik hossz után, mindenképp el akart
jutni ötven évig, élvezte a játékot, ahogy olyan
évek jöttek, amiken még soha nem álmodozott,
akkoriban hányadik regénye, drámája készül el,
milyen gyerekei lesznek, mikor lesz együtt már több
ideje a feleségével, mint amennyit összesen leélt
életében eddig egyedül, hetvenkét hosszat bírt, ilyen
lehet ilyenkor már, gondolta ironikusan, kényelmetlen,
a klóros víz marja a bőrét, vizelnie kell, több mint
egy órája úszik, (néha a hátára fordult, az
nagy megkönnyebbülés, rendkívül kényelmes,
csak nem látja addig, hogy merre és hogy halad),
hetvenkét év bőven elég lesz, remegő tagokkal
kikászálódott a medencéből, az öltöző felé
tartva holtan esett össze, előtte
még rájött, mit rontott el.
Épp kérdezi valaki, mit gondolok "Shakespeare tanár úr" verseiről. Nos, élvezettel olvasom, mint nyelvészt, remekül szórakoztam már jó néhány bölcs előadásán, remek fordítónak tartom, és van jó pár kedvenc versem tőle. Az ál-hanyag "blank verse" szonettnyi-kétszonettnyi közti tartományában mesteri találatok fűződnek a nevéhez...
NÁDASDY ÁDÁM
Elkezd a dolgok végére járni
A HÉV-en ültem, kisfiú koromban,
és Budaörs következett. Szorongtam,
hogy meddig mehet így, és mi jön még,
hogy Törökbálint mindjárt ezután
következik-e. Végtelen, havas
mezôkön csattogott a HÉV, csutkák meredtek
a hóból fölfelé, fehéres köd szivárgott,
a párás ablakon tejfény derengett.
Végig akartam utazni, nekem
ne tartogasson titkot, ne bomoljon
zöld szálakra a Fehérvári út
összefutó, szemet erôltetô
egyenesében – végig, teljesen,
ahol már tényleg vége van a sínnek,
egy-óra-negyven-perc volt a menetidõ,
irdatlan sok. Vissza a lankás, csutkásan fehér
mezôkön, Budaörs megint, nem kérdezett
senki semmit, aztán a Fehérvári út,
kiszakadtam az idôbôl, csak álltam
a Körtéren, pedig nagyon kikaptam.
Megkaptam postán a Tulajdonképpen minden című kötetet, csupa remek szonett, megindító dedikációval, amiért a politikusi pálya mellett (ellenére) végig tudtam figyelni egyik legjobb lírikusunk költőségére. Én élveztem a legjobban, hogy figyelhettem. Íme egy mintapélda:
MARKÓ BÉLA
Áttűnés
A vízre apró pelyheket dobálnak,
és összerezzen az alvó folyó,
amikor itt-ott hozzáér a hó,
az angyalok kacagnak, kiabálnak,
nem hagyják abba, inkább egyre jobban
havaznak, s lassan fehér lesz a víz,
hűti a sűrű hó, de olvad is,
különbözünk, s most mégis beledobban
testem-lelkem, hogy egybekulcsolódik,
egymásba áttűnik kezem s kezed,
rándul, szikrázik, hőköl, sistereg,
aztán lehalkul, lassan összeforrik
a hó s a víz: két szerelmes rokon,
s fent angyal ül a felhő-romokon.
Remek ifjú költő, finom, érzékeny, gyerekes, groteszk, friss, szemre úgy néz ki, mint egy oskoláslány, de valahol legbelül bölcs, mint egy teknősbéka, vele fogok beszélgetni június 10-én, a Ráday Galériában, aki tud, jöjjön el!
Mátay Kata
[EGY ELÉM GURULT VADALMÁRA]
Egy elém gurult vadalmára
lépek, de semmi nem történik.
ő, a szemtelen, megteheti, hogy
nem reagál; noha érzékeli a fizika-
könyvet a kezemben, a rezgéseket,
melyek összekötik a földdel,
a talpammal, a Nappal. Az alma
pimasz, de hatékony gyümölcs.
Ilyen feszes voltam én is egykor,
ilyen keményfejű vagy te:
bármeddig gyötörhetnélek.
Nem érted például a készülődést
miért kell pontról-pontra haladni,
miért mindig ugyanúgy. A szemceruza
megelőzi a spirált, mielőtt bármi
történhetne, bemutatkozunk egymásnak.
Szerinted a sorrend fölösleges. Szeretnék
zöld lenni még, egyszerűen eléd gurulni.
Ahogy távolodsz, az spirális,
mégis miféle irány ez. Azzal vádolsz,
hogy nem vagyok elég komoly.
Komolynak lenni sok idő, filmekből tanulom, mi az.
Sokszor ülök egyedül a tévé előtt,
ilyenkor megerősödnek a rezgések a talpam
alatt, érzem, hogy összetartozom a földdel,
a Nappal, a hiányoddal.
Pályázatot bíráltam Székesfehérváron, ott találtam ezt a tizennyolc éves lányt, mondhatni készen, ha hosszú út áll is még előtte. Mindenesetre ha valami nagyon el nem téríti, lesz ereje végigjárni. Ez a flamingós-tükrös káoszelmélet egészen kiváló. Publikálásra (kiválóan) érett, welcome in the club!
MIHÁLYI RÉKA
Káoszt holnapra!
Becsukta szemeit,
hallgatja a redőnyzajt.
Nálunk arcokat rajzolnak
filccel egy sarokba.
Tükrökkel bélelik
ki körbe a szobákat
(csak, hogy beférjen a világ)
Szíveket törnek fel
slusszkulccsal, markomban nyöszörög,
izzad az életvonal.
Flamingókat hoznak,
kirakják a gangra.
Forralt bort eresztenek
minden kádba. Csillagszórót
vetítenek ki
fekete szembogárra.
Rúzsos csókot nyomnak
a frissen mázolt padra.
Pénzt szórnak a fákról a
zsugori darazsak.
Aláhull az égből
az almaszagú talán.
Nézzük, ahogy a sárga
lámpa odafenn holdra vált.
Flamingókat hoznak…
Káoszt kértem holnapra!
Magánlegendák, községi minimítoszok, lepukkant akcióművészek panoptikuma. Kedélyes balkáni-mediterrán Feszty-körkép, tessék körülnézni!
TOLNAI OTTÓ
akkor földreejtette volna
elemér a szépművész festi a sziket
ilyenkor szereti amikor sűtt
amikor cinkvajszot
égig érő láthatatlan staniclit csavar
tele cinkvajsszal a forgószél
nem haragszik hogy itt szuszogunk a háta mögött
tukacs konráddal a történelmi csataképfestővel
elemér is szereti bámulni tukacs konrád papírlepedőin
a csaták hűlt helyét
azt mondja a bakotával billiárdozott
és hallotta megyek a varangyszállítmánnyal velenczébe
én is mindig oda akartam menni florencba
de féltem úgy járok mint a bolond tóth
fia a laczi
aki leütötte a szűzanya kis pisze orrát
összetörte rómában a piétát
meg leütötte a bal karját is
még szerencse hogy nem a jobbat
mert akkor a földre ejtette volna jézus testét
a mi piétánkat meg mondtam hogy lássa én is jártas
vagyok
a mi piétánkat meg a nagytemplom előtt
akárha abba is belevágott volna a laczi
szétszítta a fagy
Két szép Tóth Árpád- vagy Kosztolányi-futam, zsongó jambusokkal, pici nosztalgiával, némi kesernyével és persze dióval, mézekkel, ahogy kell. Gratula, Pista!
GÁTI ISTVÁN
Harminc felé
Az öltöző csempéje szürke.
Cipőm papucsra váltom át.
Csoszog felém tucatnyi fülke,
Okádva téli záporát.
A gőzben oltalmat keresve
Bolyong a vének vézna teste.
Ki les, csak rút fenékre lát,
Aszott, lecsüng, mi régen állt.
Szemölcs, fekély, redő kivillan.
Mi szép, fakul, mi rút, kinő.
Legyint felém a zord idő,
Kacag fölénye izmaimban,
Szemembe csurran álnokul,
A víz fürdőgatyámra hull.
Medence zsong, vakít a fénye.
Nyakig behúz, magába ránt.
Fejest zuhant a nyár a télbe.
Gerinc se fáj, ideg se ráng.
Mozart zenél, és látni jobbra,
A szinkronúszók nyurga combja
Vezényel. Egyként, mind a tíz!
Ütemre gyűrűt bont a víz.
Kebel, fenék, a lábfej íve
S köröttük bomló glóriák
Elűznek átkot, fóbiát,
S a zord idő elúszik, íme!
Kedélyem egytől rossz csupán:
Kifújok harminc hossz után.
Tavasz megint
Tavasz megint. Macskát fialt a pince.
Egy lomkupac körül vidám ruhák.
A sín alatt a Margit híd gerince
Ropogva éri el velünk Budát.
Rétest eszünk, becézi ajkainkat.
Tompítja szó a villamos zaját.
Orrunkba száll egy áruházi illat,
És andalít a fog között a mák.
Leszállunk, fojt a füst, repedt a járda,
De zöld ruhában jön felénk a park.
Méhet vadít a gömbakác virága.
Még zsong a tér, de zümmögése halk.
Hajad lehull. A víz fölé hajolva
Fodrokra bomlik szét a délután.
Egy félbevágott gyár tekint a tóra.
Mi lent gyönyör, fent képzelet csupán.
Csalunk, tudom. Az álmodók hibája:
Más képet rajzolunk kedvünk szerint.
Nem jó tündér igéje szállt a tájra,
Csak egy szemfényvesztő tavasz megint.
De jó, hogy megint olvashatunk verseket, remek szonetteket egyik legjobb költőnktől, aklit beszippantott a piolitika, és azóta az irodalmi glóbusz hallgat róla, mert hiszen szakmát váltott. Az ÉSben megjelent szonettek egy csokra ott függ az asztalom felett, gyakran ízlelgetem. "Örökké él a kert, míg pusztul egyre" - milyen megfoghatatlanul új ez a sor, holott mintha már olvastuk volna.
Markó Béla
KERING AZ ÉGI KÉP
Kering az égi kép, ragyog s halott,
de élő, romló másolata kertem,
s ebben a tízlépésnyi végtelenben
egymáshoz érnek hullócsillagok
s tücskök, a napgolyókkal megrakott
barackfa fénylik éjjel is, körötte
tüzes merkúrként almafák, s a körte
mint édes vénusz, s szilványi föld, napok,
holdak, bolygók, cirpelő göncölök,
szúnyogfelhők s meteorok között
örökké él a kert, míg pusztul egyre,
mert a fűben skorpió füstölög,
hattyú s fiastyúk száll a fák fölött,
s nem jön álom a világegyetemre.
Az a tapasztalatom, egy igazán vallásos vers már-már hitetlen, a komolyan hitetlen versek pedig már-már vallásosak. Így van ez az alábbi szép számvetéssel is. Hogy melyik felől? Döntse el az olvasó!
Csengery Kristóf
KÜLÖNBÉKE AZ ESŐCSINÁLÓVAL
„Ha tudtam volna…”
Éltem, mint bárki más. Tettem a dolgom,
jól, rosszul, ahogy lehetett,
hagytam peregni a lencsét a zsákból,
a múló éveket.
Nem fordultam utánuk, nem mondtam: „állj meg”,
nem számoltam, mennyi marad;
nem fontam az ébrenlétbe tarka
álom-szalagokat.
Dolgoztam. Küzdöttem is, ha kellett,
feszült bennem indulat, erő.
Ha ütöttek, ütöttem – nem nagyobbat,
mint amekkora járt. Az idő
gyúrt, formált közben. Észrevétlen
átalakult a táj
kívül-belül. Rügyezett benne tavasz és
pusztított benne aszály.
Egy napon felfigyeltem: halkan,
akár a verdeső
lepkeszárny, szemerkélni kezdett
bennem a savas eső.
Alig hallottam először: mintha távol
dúdolnának, tompa volt
és elmosódott – aztán rázendített,
harsányan, zengőn dalolt,
majd még sűrűbbre váltott, zuhogott kitartón,
s azóta el nem áll.
Tengődöm, mint akinek van lakása,
de magában nem talál
otthont. Menekülne, levetné
a testét, mint szakadt ruhát,
megtudni, hátha a testen kívül
jobb. Hátha jobb odaát.
S mert éreztem, sejtettem, hogy ki hozta
rám az ártó esőt,
elhatároztam, nekivágok,
és megkeresem őt:
a Másikat, az ikremet, aki kezdettől
velem és bennem él,
gubbaszt a sötétben, figyel feszülten,
nem bízik és nem remél,
csak elvet és megvet – engem, magát és
mindent, ami volt, ami van;
ha megszólal, mélyzöld epébe mártott
nyelvvel, haragosan
ítélve beszél. Vádolja a puszta
létet, eltöröl és visszavon,
szava homályos és durva, mint a rajzok
a városszéli gyárfalakon.
Szúrna, vágna és rúgna, nem nézve
se gyengét, se beteget –
a teremtményre ridegen pillant,
nincs benne szeretet.
Én ismerem őt, tudom róla,
amit nem tud senki más:
kapálózó, vad lénye egyetlen
elfojtott ordítás.
És mert fényben járó felemnek ő az
árnyékban ziháló másik fele,
békét nekem, beláttam, nem a semmivel kell
kötnöm, csakis vele.
Elindultam, leszálltam a mélybe,
Hozzá, az alfa-szint
tárnáiba, a könyvek pontos
útmutatása szerint.
Megtaláltam és megszólítottam:
„Te, aki én vagyok,
enyhülj meg, kérlek, szelídülj, ha lehet, mert
nem bírom már a sok
esőt. Szétmar a sav, elemészt. Ha igaz, hogy
ezt akartad, tényleg ezt,
hát sikerült. A baj bennem él már,
és nem tágít, nem ereszt,
kapaszkodik a húsomba, kitart hűséggel,
naponta mélyebbre ás,
nedvemmé vált, úgy látszik, ami belőled
fröccsent rám, a pusztulás.
Győztél. De adj egy esélyt nekem is még,
szeretnék hatni rád:
vond ki bensőmből csapataid, szüntesd meg
háborgó kémiád.
Amire eddig nemet mondtál, arra
mostantól mondj igent,
vedd szádba a szót, rágd meg a rostjait, és
ízlelgesd, mit jelent.
Dobd el a dacodat, fogadd el: színesebb,
mint ahogy látod, a kép.
Vagy ha kell a tagadás, csak annyit engedj,
én hadd legyek újra ép.
Legyen béke köztünk – bármi áron,
nincsen feltételem.
Szánj meg, ne fordulj el. Nézz rám, előtted
térdre ereszkedem.”
Most túrtam elő a régi dolgok közül ezt a tavaly év elejére a HVG által rendelt alkalmi versemet, mely közéleti témára született, és sajnos azóta sem kevésbé aktuális. Középítkezéseink diszkrét bája Kölcsey modorában...
KŐBŐL-VASBÓL BÖLCSESSÉGEK
Bölcs Salamon mondta egykor,
Minden hiúság csupán,
Egy ország csak egy csipet por,
Szeplő a Föld tomporán.
Bizony, amit ember épít,
Sosem érhet fel az égig,
Büdzséd lehet bármi sok,
Műved fentről légypiszok.
Ennek fényes cáfolatja
A Megyeri híd lehet,
Kifényezve, felavatva,
Rajta autó-tengerek.
Nem szabad, hogy tovább késsék
A lomha öngyilkos-népség:
Még egy-két híd zár alatt,
S mind ide áramlanak.
Jobb is lesz így, szép világos
Ez a pálya, s ki zuhan,
Nem ugrik csak úgy a sáros
Sötétbe tudattalan.
Ám a híd két oldalán még
Harcban áll az ott lakó nép:
Sok kerülő útvonal
Hídnyi összeget befal.
Van terv, mely nem felmagasló,
Inkább mint vakond, szerény,
Úgy nevezik, négyes metró,
Vagy: földbe vermelt remény.
Senki őt sohase látta,
Szemek elől elbujkálva,
Alattomban szöszmötöl
Vaspajzs, munkás vasököl.
Amerre jár, házak rogynak,
Alvó bomba ébredez,
Nagy szellőzők kunkorodnak…
Egyszer vajon vége lesz?
A metró alul lyukas tán,
Így fog ki a gondos gazdán:
Folyjék bele bármi pénz,
A föld alatt nyoma vész.
Szép tervekkel az a baj csak,
Meg nem valósíthatók,
Hiszen mihelyt készen vannak,
Minden ereszték nyiszog.
Úgyhogy az az ideális,
Ha egy terv száz évet vár is,
Mégsem készül soha el:
Mindenkinek megfelel.
A kormányzati negyednek
Épp ezért erénye száz,
Nem szennyezi be eretnek
Módon megvalósulás,
Láthatatlan, makulátlan!
Ki sokallna, mondja bátran,
Némi pénzkötegeket,
Ha cserébe bölcs lehet?
Anouilh, a neves drámaíró állatmeséket is írt, és az alábbi tanúsága szerunt eléggé tudott valamit a művészeti viszonyokról is... Bizonyos tekintetben nem sokat változtak.
Jean Anouilh
A TÜCSÖK
A tücsök zengte dalát
Egész nyáron át,
Kaszinókban és mulatókban,
S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő,
Gyűlt kis vagyona, elegendő.
Játszott ő jobbra, játszott balra valóban
Sok műintézményt bejárt.
Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.
Így hát a rókához sietett,
Kinek mestersége az uzsorakölcsön,
S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett,
Művész mily nyafka, gyermeteg,
Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön.
– Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké
Minden hódolatom!
A pénz, hogy úgy mondjam, a lét
Alantas velejárója, fájdalom.
Nélküle meg nem lehetünk,
Az emberi sors ily zordon!
Vele vesződni kell nekünk!
Ám ez legyen az én gondom.
Sajna, nem vagyok lírai alkat,
Mint ön, ki oly emelkedett,
A pénzgondot nekem, méltatlannak
Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg!
Géniuszát fel ne aprózza,
A korlátlan felhatalmazást ha most
Aláfirkantja hamarost,
A többi pusztán ócska próza.
Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint
A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.
Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! –
A tücsök rá fagyosan tekint.
A mézes-mázos róka úr
Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul.
– Ha ajtaján bekopogtam ma,
Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik,
És szeretném, ha a pénzem fialna,
Ismerem pontosan a százalékait.
Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit
Rátesz, hogy önnek is megérje.
Nekem fontos a vagyonom növekedése.
Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera,
A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia.
Merengve ellenőrizte sminkjét legott,
Elegánsan vállára vetve
Rókairha villogott,
(A róka úgy tett, mint ki észre se vette),
S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett:
– Csak szegényeknek adja ki pénzemet
(A róka ekkor újra bizakodni kezdett!)
– Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –,
Mint hallom, fizetésképtelenség esetén,
Ha árvereznek,
Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.
Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta,
Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.
Régi barát ez a vers, dióhéjban foglalja össze mindazt, amit Utassy Istenről-emberről, hazáról-apáról-anyáról, történelemről, plebejus önérzetről megsejtett, és olvasóival megosztandónak tart.
Utassy József
KIT KOLDUS HAZÁMNAK HÍVOK
Anyámnak hősi halott a párja,
méhe a szerelem hullaháza.
S hogy belefojtsák a szót a gyávák,
ajkát iszonyú csókra zárták.
Megszült hát engem: forradalmat.
De nekem minden bordám kardlap!
S anyám – kit koldus hazámnak hívok
mert a megváltó krajcár hiányzik:
kiül a gazdag világ sarkára,
s homlokán sorsom harmonikázik.
Nagy kedvencem az alábbi soroló, pompásan mutatja, miként létezgetnek egymás mellett - pontosabban egymás hegyén-hátán - festői rendetlenségben kortársi és klasszikus kultúránk, történelmünk rekvizítumai. Kicsit szomorkás, mégis humoros egy múzeum...
Csukás István
HAGYMAILLAT. POR, BEETHOVEN-SZIMFÓNIA
Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia
dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen
festményeket dobál be a postás, a bélyegen
nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta
dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,
kiretusálták szépen József Attila keserű
fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,
Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,
Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty
haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli
az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,
Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót
árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,
Kosztolányit épp most preparálják,
talán tökmagot lehetne elnevezni róla,
s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,
lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,
Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,
Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,
Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai-
cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.
Íme egy remek gyerekvers a Gazdag Erzsi-féle dikció (kevéssé gyerekbarát) aszfaltját felcsákányozó költők egyikétől. Avagy hogyan tanítsunk úgy, hogy szinte nem is tanítunk...
Kiss Ottó
HASZNÁLATI ÚTMUTATÓ
Evés előtt moss kezet,
este pedig használj tust,
leázik majd a retek,
nem okozol konfliktust.
A késeket felejtsd el,
ne lopóddzál lappangón,
töröld meg a papucsod,
ne lábnyomozz a padlón!
A gyógyszerem hagyd békén!
Add vissza az ollót, na!
A székeddel ne hintázz,
ne turkálj az orrodba!
Ha csokid van, törd ketté,
magyar vagy te, nem vagy skót
- kínálj meg, és engedd el,
ne rázd meg a villanydrót!
A mirelit csirkelábtól Istenig: nyesedékekben a halál, névtelen tömeg formájában a (ki tudja, miféle) forradalom, csengőhang gyanánt a volt szerelem. Minden egész eltörött, szonettsorokká foszlik: csak az ablakon kizuhanót magához ölelő gravitáció valós és kérlelhetetlen...
SZLUKOVÉNYI KATALIN
Chicks
A forradalmi megemlékezők
tömege elnyelt, déltájt kerültél meg.
Úgy meredtem a sültcsirkére, mint ki
most fogja fel: halott húsát eszi.
Másnap meg, tőled elfelé jövet,
a buszmegállóban zacskónyi véres,
mélyhűtött csirkeláb hevert leszórva.
"Vicces Pajtás velünk kommunikál"
- jegyeztem meg, amikor ezt meséltem
neked, mire te is elmondtad, mért nem
vetted föl, bár csöngött a telefon
aznap egész délután. Az előző
barátnőd hívott, de hát együtt voltunk,
s másnapra kiugrott az ablakon.
Régi kedvencem ez a vers, ilyen pici és ősi ("miért nő a fű, ha kiszárad") motívumból ilyen látomást kibontani fergeteges! Nem tudom, hallhatta-e Tóth Árpád a népdalt, miszerint "adjatok egy szalmaszálat, / hadd gyújtom fel a világot", mindenesetre bizonyára ismerte, ha nem a nótát, akkor a jelenséget:
Tóth Árpád
LÁNG
Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.
Nagyszerű kanadai szerző, végtelenített, majd foszlányokra szabdalt monológokkal, mindegyikben van valami fájdalmasan bensőséges és egyetemesen kisemberi. Mindig öröm fordítani, mikor először tettem, a szerző még élt, levelet is kaptam tőle:
Genevieve Amyot
A TEST IRGALMÁBAN
L. J. fordításai
az influenzajárvány tovább tart mint szokásosan mondják be a rádióban nem kell elhinni minden évben ugyanez van amilyen izgatottak az emberek mindenkinek szüksége van kis szeretetre ezt még ha mikróbákkal is de pótolni kell azok ott szimatolnak a végtelen partjain aztán elég egy megfázás vagy némi túlhajszoltság
*
arról álmodozom hogy barnaliszttel hintem be az egész testem vagy miniruhát csinálok egy szemeteszsákból és önként jelentkezem bevádolom magam a rendőrkapitányságon engedelmeskednék minden parancsnak mintarabnő lennék olyan őszinte bűnbánatot tanúsítanék a ceruzáimat is megenném mégpedig a radíros végüknél kezdve titokban fertőtlenítő törlőkendőket hoznál be nekem félnék ha megkérdezem tovább benn tartanak
*
talán csak elszámoltuk magunkat nem is vagyunk olyan idősek mindketten csapnivalóan számolunk vagyunk tudom te erre majd a hátadat emlegeted és a többi de lehetetlen ellenőrizni időm se jutott elég hogy rendesen megismerjelek csak most jöttem egészen fiatal voltam
*
csoda hogy ilyen sokáig bírjuk az életünk is többnyire nyugodt gyengéd váll erős mellkas és szelíd fejünk ahogy imbolyog mint a legelésző lovaké
*
meg ezek a napok esküszöm magának sugárzás hőguta és az őrjítően elhúzódó esték soha annyi fájdalmas súrlódást súroltuk szinte a talajt azért maradunk még hogy tanúskodjunk róla ágyékunkon töménytelen nyoma maradt kiabálok hallod te vén süket
*
egész életemben takarítottam lepucoltam az agyvelőmet is egész testemet folyton csutakoltam na elég tiszta vagyok már végre neked
Egy antológiában franciául olvastam a finn költő alábbi versét, és annyira megtetszett, hogy nem bírtam le nem fordítani. Hasznos vers is, kicsit tükörbe nézve ki-ki megírhatja állati önjellemzését...
Pentti Holappa
BULLDOG
Nem is európai az olyan ember, aki nem köt
nyaka köré nyakkendőt minden reggel. Ma reggel,
minthogy európai vagyok, megnéztem magam a tükörben,
és megállapítottam, hogy napról napra egyre nyilvánvalóbban
hasonlítok egy bánatos bulldogra.
Ugyan ki látott már bulldogot mosolyogni?
Mi jól tudjuk, hogy ronda világba születtünk,
s küzdenünk kell. Véreres tekintetem elárulja,
hogy leginkább elhevernék a széna közt ellenségemmel,
a bikával, és a csillagokra gondolnánk mind a ketten.
Magánszorgalomból időnként régi francia szonetteket fordítgatok, és kincsekre akadok közöttük. Például az alábbira. Messze már a tizenhatidik század, de az üzenetet ma is megszívlelhetnénk politikusaink, ha lenne fülük a hallásra (szemük a versolvasásra)...
OLIVIER DE MAGNY
A Királyhoz
A jó földet se kell művelni szüntelen:
Pihentessük tehát, ahogy nagykönyvben írva,
Mert míg nem dolgozik, gyarapszik ám a zsírja,
Hálából azután kétszer annyit terem.
Népét szusszanni Ön engedje kegyesen,
Terhét könnyítse meg, tönkre ne nyomorítsa,
Ha kap kis levegőt, inait ellazítva
Jobban elbírja majd a súlyt, melyet viszen.
Caesarnak ami jár, illik megadni, Felség,
Ám mi nem jár, bizony elvenni szívtelenség.
Törölje el tehát a fölös terheket!
Untig elég, ami nehezedik a népre,
Ne hagyja, hogy szegényt emígy falják fel élve,
Mert, Felség, nyírni kell, s nem élve nyúzni meg!
L. J. fordítása
Szabó Lőrinc azt mondja, minden költő a giccset szeretné megírni, csak nem mindnek sikerül. Ez a régi kedvencem is a túl szép határán táncol, én úgy érzem, beteljesíti vállalkozását, és megmarad a költészet partján...
Bertók László
ŐSZ VAN ÉS MEGANNYI HÁTHA
A naprakész fű ó igen
befeküdt rögtön a tájba
attól lett olyan amilyen
se barna se nagyon sárga
húzza a fenyőt magára
de ellöki az mérgesen
ennyi a színen a dráma
tanulság nélkül nélkülem
de hát ezt is csak képzelem
ősz van és megannyi hátha
teli tüdő a végtelen
mézlik az Úristen lába
s mintha a mellemen járna
s meg-megállna a szívemen
Gryllus Dani karácsonyi felkérésére és kacifántos ritmusú dallamára írtam ezt a nótát, a 25-ei Marczibányi téri koncerten el is hangzott. Amint a mobilos közvetítés ízelítőjéből kiviláglott, az edzett közönség lelkesen és profin énekelte...
FEKETE KARÁCSONY
Hol a fákról a levél?
Hol a földről a fehér?
Nyárnak pora tovaperdült,
Porhó sincs, hol a tél?
Hóból van a kusza sár,
Kompótban a sürü nyár.
Nyárból tél, télre nyár,
Karikában jár!
Hol a nyár és hol a tél?
Hol a fázós falevél?
Télből nyár, nyárra tél,
Karikába ér.
Ma a méhkas se zenél,
Alig alszik, alig él.
Jégcsap helye üresen búg,
Nem hintáz kaszaél.
Nyárból hova fut a hő?
Télből hova fut a hó?
Felhő lóg loncsosan,
Fura, vemhes ló.
Hol a nyár és hol a tél?
A Karácsony ideér:
Felhőből napcsikó,
Pocsolyából hó.
Egy bizonyos esztétikai szint felett a hitetlen vers hívővé, a hívő hitetlenné válik. A lüktető, pulzáló test dinamizmusa tölti el, nem marad puszta bötű. Bátran mondható, hogy Luca Anna verse is már-már misztikus, amikor józanul szól a feltámadatlan lelkek végtelen elhagyatottságáról. Olyan robbanóelegy ez, amelyhez egyetlen szikra kellene csupán. Épp ez az egy hiányzik, a hit szikrája, ám ez mit sem változtat azon, hogy a szabad és bátor tekintettel odáig emelkedünk, ahol már találkozhatnánk Azzal, aki egyikünknek létezik, másnak meg nem:
Luca Anna
Legyél bátor
Legyél bátor, nincsen fölötted senki,
legyél bátor, akarhatsz bátor lenni,
fönn vakító kék oxigénes vákuum,
lélegezz mélyet, túl vagy minden határon,
e birodalomnak nem lehet királya,
nyitott szemmel menetelsz a halálba,
merülj alá a Léthe zöld vizébe,
tágra nyílt szemmel süllyedhetsz a mélybe,
itt nincs gazda, egy mészárszék a zöld rét,
alvadó vér a vízpart, s az öröklét
tágas, üres erdeiben élő halottak:
lelkek kidobott milliói bolyongnak.
Karácsonyi versemre kaptam nagyszerű válaszként ezt az Erdős Virág ironikus-játékos hanghordozására olyannyira jellemző köznapi-ünnepi reppet - képzeletben tologathatjuk hozzá a zajeffekteket:
Erdős Virág
Karácsony, 2009
viccnek durva, versnek
kevés:
íme, egy kis
meglepetés
nem egy nagy szám,
látom én is,
kilóra se sok, de mégis:
mikor ilyen nagy a fagy,
a szeretet meg egyre
fogy,
az embert mindig meglepi,
hogy nincs jobb, mint egy
meglepi
rajta, tessék,
bontsd ki bátran,
hadd ne főjek itt kabátban,
mit csinálod még a faxnit,
operáld le azt a masnit,
hétre várnak vacsira,
de bocsika!
most nézem csak,
anemjóját:
nyuszikás a
zacsija
mindegy, nem egy
nagy dolog, majd
megoldják az
angyalok,
mert
így is,
úgy is az az első,
hogy mi mindent rejt a
belső,
olyan legyen körülbelül,
aminek az ember
örül,
ne lapuljon benne bánat,
vagy más ilyen
ronda állat,
se betegség
se halál, és
beférjen a
fa alá
sikerült is? gratulálok!
ne fáradj, majd kitalálok,
annyit mondj még: ugye tetszik?
(azért izgultam egy percig!)
költői, nem? szinte rímes!
(épp csak ez a
strófa rémes!)
azt képzeld el: saját termék!
(erre esküdni is mernék!)
komoly is meg vicces is,
(mert vannak benne
viccek is), de
nem genyózik,
nem is fröcsög,
nincsen benne f...,
se köcsög,
bármit mond is,
(jól, vagy rosszul)
az a fő, hogy nem túl
hosszú...
ezek bizony makacs tények,
pedig most jön még a lényeg,
(pont indul a villamosom,
de ha kéred, felolvasom):
"Kedves izém, satöbbi,
csak meg szeretném köszönni,
és ezúton is
kívánok
egy sokkal jobb fej
világot, ám
tudnod kell, hogy
(bármily furcsa)
te vagy itt a helyzet kulcsa,
egyedül csak az a fontos,
(így írom, mert így a pontos)
hogy a szíved
legyen helyén,
most, kétezer
kilenc
telén.
Rajtad áll, hogy mit teszel,
hogy jó fiú vagy rossz
leszel,
hogy vállat vonsz és legyintesz,
vagy észnél vagy és
beintesz,
hogy pakolod a cekkered,
vagy szép csöndben ki-
bekkeled...
ha üldögélsz,
ha ácsorogsz,
ha élteted,
ha gáncsolod,
én
egy dolgot tanácsolok:
Legyen vidám karácsonyod!"
Ironikus-játékos nonszensz, paródia és önparódia, oda-vissza ható kisnagyvers egy remek kollégától:
Székely Szabolcs
VERS A BUSZRA-VÁRNI-VERSRŐL
A buszra-várni-vers csak buszra várni jó.
Egyáltalán nincsen benne semmi szenzáció.
A buszra-várni-versben, mondjuk, ez a jó.
Hogy akármilyen buszra várva mondogatható.
A buszra-várni-vers az nem több, mint ami.
Alkalmatlan, többek közt, szerelmet vallani.
Csalódásra nem jó, és élni sem segít,
nem becsüli senki túl a képességeit.
A buszra-várni-vers, az nem ríkatja meg
sem anyák, sem halottak napján, a néniket.
A költő, aki írja, bárhogy tördeli,
alkotmányos rendet ezzel nem tud dönteni.
A buszra-várni-vers hát így lesz bánatos.
Nem akarja, hogy vele csak buszra várakozz.
Nagy szeretne lenni, egy negyedikes gimnazista irodalmi szöveggyűjteménybe is berakható,
Szeretné ha lenne benne mondanivaló.
A buszra-várni-vers ezért vidám is lehet.
Képzeli, hogy úgy, ahogy a legkisebb gyerek
bármi lesz még, hogyha felnő, fiúból legény,
olyan vers lesz belőle, hogy az már költemény.
Nem Facebook-propaganda, de oda tette fel Péczely Dóra ezt a szép verset. Az elkövető irodalmi családból származik, még tinédzser, de a vers nem ezért szép. És nem irodalmias. Hanem irodalmi. Ha egy nyugdíjas kalauz írta volna, jó lenne akkor is. Más kérdés, hogy nyugdíjas kalauzok nem írnak ilyet. Vagy nem ilyet írnak... Hátborzongatóan szép, nagy találat.
KEMÉNY LILI
Titkosírás
az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet
húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén
a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)
csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt
Egy-két éve fordítottam franciából pár görög kortárs verseit. Fosztieriszt például azért mert olyan konok fájdalommal ír a kifejezés lehetőségeiről-lehetetlenségéről, a mások létéről, ahogy magam is szívesen tenném:
ADONISZ FOSZTIERISZ
MINDENNAPI HALHATATLANSÁG
De hiszen mindent olyan gyorsan szeretnénk,
pedig minden olyan lassan jön el
Egy hangya magvakat cipel az eljövendő télre
Mert mindig újabb tél közeleg, mert mindig is tél van, azt hiszem,
És minden ismert évszakhoz ismeretlen tél tartozik
Mikor a legkérlelhetetlenebb napfényben is finom hó szitál
Az örök jégmezőkre, mint vétekben elhunyt holtak, kiknek érintetlen teste gödörben hever Mert mindannyian vétekben elhunyt holtak vagyunk, testünk a gödörben éjjel érintetlen marad
És minden reggel kizökkenti az álomból a földet feltámasztja
Gondosan megfésülködik a megboldogult tegnap fényképe előtt
Bűnös mosollyal
Aztán a tömegben nesztelen elvegyül
Mert bűn élni, jégben konzerválódott, érintetlen
Testünket sétáltatni
Odvainkból századok óta kikelni
Sovány prédaként kevéske halhatatlanságért hebegve –
Mert az idő nem sieti el, minden oly lassacskán jön
Hogy a vers eleji hangya
Talán még mindig magvakat cipel a télre
Mely meglehet tán el se jön.
HALHATATLANSÁGRA KÉPTELENÜL
Egy szép verset megírni három óra elég
Verset írni még harminc év is kevés,
Hiába minden erőlködés és áldozat. Megértettem
Immár: a szellemet gyűlölő, és minden romolhatatlant
Befeketítő természetnek a tavasz puszta rutin csak.
Gondold el: a halhatatlanság bármely formája
A lét fogalmának mond ellene. Ám minden ellentmondást eltipor
A gránitléptekkel haladó idő
Csizmasarka. Feltárul a jelen,
Leheletnyi gyanú,
Tettek hasábfái lángolnak a nap gigászi tüzében.
A jelen nem más csupán
A jövő múltja vagy
Egy másféle múlt jövője.
Hisz tudomásom szerint még nincs recept,
Hogyan állítsunk elő tartós időt.
Jaj, milyen
Mohók és tékozlók vagyunk,
Pedig milyen zsugoriak! Miért, hogy
A nekünk kijáró kevéske öröklétet
Szósivatagban tévelyegve vesztegetjük el! Vetünk
És várjuk, míg a magból új gyümölcs kel, s ha megérett,
Hagyjuk, hogy megrohadjon.
Tényleg, egytől egyig miféle
Halhatatlanságra alkalmatlan pancserok vagyunk!
MA ESTE AZOKRA
Gondolok, akik csigaházukba zárva
– Zenét hallgatnak fújják a füstöt –
Akik a szépség mérgével akartak öngyilkosságot elkövetni
– Ajkukat megégette vitriolja –
Akiket puszta semmibe vetett a félelem
Akik álmatlanul himbálóznak a levegőben
Akik szeretkeztek az imént s most még magányosabbak
Akik egy emlék halottaskocsija után ballagnak közönyösen
Akik magukat papírjaik közé befúrva lassan száradnak el
Akik meglátják nevüket a csengőn
És eszeveszetten csöngetni kezdenek
hogy felébresszék
azt aki ott lakik
GYÁSZ MINDEN GONDOLAT
Lelkem csendjéből kilépve újra
A fülsiketítő semmi-karcoló műhelyben
Találom magam. (Kőhengerek, szótag-malomkövek,
Mindennapi versünket add meg nekünk.) Fekete kenyér
És fekete liszt – tényleg, senki sem kérdezi,
A nyomtatott betű
Ugyan mért fekete?
Miféle velünk született ösztön sugallta, hogy
Gyász minden gondolat? Miféle ősi erő
Pofozza fel a jelentéstant, e jószagú
Kiskölyköt,
Amiért botrányosan
Elsinkófálta, ami pedig nyilvánvaló?
(Gyakran csak adom az érzelmest,
S erre most lám, tényleg érzékenykedem.
Ettől fogva ugyan kinek a keze dagaszt majd kenyeret,
Miféle kalandvágy visz át a vers túloldalára?)
Biztos sokan ismerik, Szabó T. Anna írta ezt a remek szöveget a Szósz című tévéműsorba. Milyen szép mulatság maradandót karcolni mulandó anyagba, játszani, játszani, játszani...
Szabó T. Anna
KOCKA-RAP
Leülök melléd a netcaféban, tőled lett ez igazán hotspot,
bedumálom magam a programodba, hogy remegjen a térdeden a laptop.
Micsoda billentyűk, micsoda tapipad, és a LCD-d sem akármi,
hogy milyen lehet a kerneled, azt ki sem merném találni.
Ez már a közös ülés, ez a bőrkanapé, közös a szerverünk, tiszta szerelem,
módosítom a forráskódod – kompatibilis vagy? Gyere velem!
Hagyd ott végre a fájlcserélőt, felejtsd el végleg a VPN-ed,
én vagyok csak, aki komolyan veszi, nemcsak a hardvered, de a szoftvered.
Vered a gépet, tudom, jogod van, hogy megírj engem a blogodban:
„Itt egy szabadszájú lgpl!” Csak nehogy valamit elgépeljél…
Én leszek a szerelmi professzorod, optimalizálom a processzorod,
őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!
Őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!
Csatlakozom az USB-dhez, bootstrepelem az oprendszered,
a hardveremben a rendszermagom vár, hogy tesztelhesse a drájvered,
de ha nem figyelsz ide, ha nem vagy itt, beküldöm a backdooron a trójait!
Rágerjedtem a szerelmedre. Rádugom a rootert az eternetre,
a gyorsítókártyát installálom – pörög a flash videónk, már 5.3,
és mert tudom, hogy egy jó vas mit szeret: élsímítom a pixeled!
Ez nem játékprogram, ez egy replikáns kód, és én vagyok hozzá az interpreter,
beizzítalak, felpörgetlek, az enyém leszel, igen, az enyém leszel!
Ha az órajeled a csúcsra jutott, mikor elérted már a százhúsz fokot,
ha a tápegységed már hűteni kéne – akkor mondom ki végleg, hogy vége!
Tanítványom volt ez a lány, egy-két év elfutott velünk, és lám, milyen nagyszerű verseket ír! Büszkén kihúzom magam, pedig ebből már semmi sem nekem köszönhető, egyedül az ő érdeme. Pontos és húsbavágó, saját látása, világa lett. Csak gratulálni tudok!
Ughy Szabina
BETELJESEDETT
Cseresznyét ettem a folyosón, neked hoztam,
de mondták, hogy ezt már nem ehetsz.
Fehérre rágtam a magot míg vártam,
a halál is így rág le a csontokig.
Most magánál van, pár percre bejöhetsz,
szólt anyám. Csak most tűnt föl,
egész gyerekszeme lett a sírástól.
Mondani akartam neked valamit, tudtam utoljára,
hang a torkomon mégsem jött ki.
Nem bírtalak így látni, lekötözve, mint egy állat.
A pupillád körüli szürke gyűrű,
sötét kútjából néztél a tér mögötti térbe.
Csak a hatalmas öklöd, két makacs kő,
őrzött még belőled valamit,
ahogy a rácsok közül kilógott.
Hirtelen fölültél és visszaestél,
olyan szomjas vagyok - sóhajtottál.
Ketten tartottak már, mikor inni adtak.
Haza is küldtek, ne legyek útban.
Mert minden szenvedés lassú sodrású folyó,
benne a test kényszerű engedelmesség,
hánykódó műanyag flakon.
Ahogy kifelé rúgja magát a lélek,
a test mégis miért lesz egyre nehezebb?
Zavaros, sűrű vízben úsztam egész éjjel,
lábamhoz szúrós hínár, nehéz iszap tapadt,
föl-le úsztam, nem tudtam hova és miért,
mint a fájdalom egy másik testben.
Elalvás előtt imádkoztam, halj meg,
legyen könnyű az érkezés,
de Istenhez ésszel, szavakkal szólni
nem lehet.
Azt hittem megérzem majd,
de nem oldódott szét bennem a szó: vége,
csak a kutya nyüszített fel,
kora délután volt, sokadik péntek.
AMI MARADT
- Mennyi por! -
húzod végig vállamon ujjad.
Mindenütt csak por.
Falevelek ráncaiban, ablakpárkány vékony sávján,
könyvespolc sarkában, csészék hajszálrepedéseiben.
Port szuszog az utca és port nyög az ágy.
Szádba port kanalazok, fújva míg kihűl,
kavargó íze nyelveden.
Csókod is csak por, nyakam viszket tőle.
Ha fázom, testemre portakarót terítesz.
Sima szemhéjamra por szitál,
míg ereinkben nehezedik az idő.
PÁRA
Teli kád vízben feküdni olyan,
mintha anyámba bújnék vissza.
A lefolyó zsinórja lábujjra tekeredve.
Hajszálak a comb körül.
Tenyérben a gyűrött bőr,
magába nyeli még a sorsot.
Megdörzsölöm szivaccsal a heget,
hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban.
A rák tetoválása nem kopik.
A test nem felejt.
Én sem.
Fejemet a kád kávájának döntöm.
Párába rajzolom üzenetem istennek.
Még egy kis Luxemburg. Remek, fanyar aforizmaköltő Guy Rewenig, meghívásunkra járt is már Magyarországon. Ezeket a verseket Ircsik Vilmos fordította:
Guy Rewenig
Lappáliák és lábjegyzetek
Igazi utópia
Milyen szép is volna, ha aggastyánként
jönnénk világra, egyéves korunkban
halálgondolatokkal tusakodnánk, és
nyolcvanévesen a homokozóban hancúrozva
nevetve kérdezgetnénk: hogy hívják ezt
a csudaszépen csapongó, szárnyaló, ezt
a pihekönnyen táncoló színfoltot,
hogy hívják ezt a tüneményt?
de senki nem tudná megmondani, hogy ez
egy lepke, te kis vakarcs!
Halálos üzlet
Egy szociálisan érzékeny üzletember
feltalálta a családi urnát. De az már egy tíz fős
kísérleti családdal csődöt mondott az első
tesztelés során: az urnában olyan
heves családi perpatvar támadt,
hogy por poron nem maradt.
Nyugalmazott rebellis
Azelőtt fekete bárány voltam.
Ma szürke birka. Ennél bátrabban
nem állította fejtetőre senki még
a biológia törvényeit.
Repedések és barázdák
Kezünket eztán hőtani okokból
gyakrabban dugjuk zsebre, mivel
a cudar hőmérséklet okozta folytonos
tágulástól kirepedezett, a sokéves ökölbe
szorítástól pedig megráncosodott, így fokozottan
érzékeny a hidegre, és védelemre szorul.
Ám néha szép, enyhe időben még a családi
asztalra tesszük, és megmutatjuk unokáinknak:
Nézzétek, minden repedése tiltakozás,
minden ránca egy bátor tett volt!
Melankólia
Egy könnyű felhő hirtelen elnehezedve
az égről a rétre zuhant, és ott is maradt
mozdulatlanul kuporogva a kerítés vasoszlopai
között. Öt nap múlva még mindig ott hevert
otrombán, mereven, és minden rábeszélés
ellenére az esőt sem volt hajlandó
kiönteni magából.
Kis litánia a magántulajdonról
Az én határom. Az én hazám. Az én nemzetem.
Az én területem. Az én földem. Az én tájam.
Az én táblám:
Erődítményembe tilos belépni
Az én városom. Az én utcám. Az én házam.
Az én kertem. Az én kutyám. Az én kukám.
Az én matricám:
Hűtőszekrényembe tilos belépni
Az én autóm. Az én bankom. Az én csekkfüzetem
Az én gondom. Az én ellenségem. Az én dühöm.
Az én kiáltásom:
Fejembe tilos belépni
Az én kórházam. Az én transzfúzióm. Az én morfiumom.
Az én hullám. Az én csontvázam. Az én porom.
Az én sírfeliratom:
Síromba tilos belépni.
Ircsik Vilmos fordításai
Nemrég Budapesten járt Anise Koltz, a luxemburgi irodalom nagyasszonya. Kötetei lakonikus, többnyire a személyes gyász, létfájdalom és metafizikai vívódás motívumait feldolgozó szövegekből álló szvitek. Íme egy kis ízelítő:
ANISE KOLTZ
REMÉNYTELEN REMÉNY-DALOK
Összes születésem
ott liheg a nyomomban
Átkelek anyáim testén
egyiküket sem tartóztatom fel
Medencéjükbe
lépcső visz lefelé
odalenn belső szervek úszkálnak
A felszínen árnyékom ringatózik
*
Mindennap frissen sült
kenyérhez eszem
apámat és anyámat
Hajgubancaikat
kiköpködöm
*
Anyám előre betanítja nekem
a rám váró szerepeket
mikor még denevérként
csüngök hasában
fejjel lefelé
Varázsigékre
átkokra
kapat rá
a bölcsőben mely rám vár
elrejtette már fegyvereimet
*
Anyám méhét munkáltam
míg meg nem születtem
belső szerveit ettem
Mára méhem
azzá változott
mely engem hordozott
*
Lenyeltem
apám és anyám szívét
Tőrökként hatolnak át
gyomromon
Sose tudom megemészteni
Lehetne könnyű halálom
ha a halál
nem kettejük négy szemével
nézne rám
*
Anyám rám hagyta
összes cipőjét
Idővel olyan
nagy lett rám mindegyik
hogy beléjük fulladtam
*
Meggyúrta testemet
akár a kenyeret
Éhsége peremén
remegve
hallom a csontvázán átrobajló
vér zuhatagát
Itt járt Benno Barnard belga barátom (de szépen balliterál ez így!), aki hollandból lett flamanddá, és azt állítja, Európa vagy belga lesz, vagy nem lesz. Mindenesetre íme három frissen fordított verse:
Benno Barnard
FÉRFI ÚTLEVÉL NÉLKÜL
Az átlagbelga dalát dúdolom,
Bár Belgium nem izgat fel nagyon.
Gyerekgyártáshoz szőke nő: ez a nóta,
Kutyával járok a kőkorszak óta.
Ki franciául szól, szivart szipákol,
És sose hallott Verhaeren szaváról.
Kevin fiam lábán táncol a labda!
Mezítcipőben a világot ugratja.
Kelly, van még kis szűzhártyád mutatóba?
A fajansztál elpattan mosolyodra.
A marokkói hamis templomba jár.
A költő süketnémán művéről povedál.
Világámulás nem ingem, nem gatyám:
Nem utazom versek döglött lován.
A mintaflamand dalát zengetem,
Belgiumot rühellem rendesen.
CHRISTOPHER GYÁSZA,
MIKOR MEGFULLADT PIAK, A BORDER COLLIE UTYÁJA
MERT FEJÉRE SZORULT A KUTYAKAJA ZSÁKJA
Itt sem voltam, veszni hagytam: galádság!
S most hallom a világ szívdobogását.
Még egy kutyának is van szabad akarata.
Moccanatlan ház, fehér éjszaka.
Hű fegyvernökként jobbomon hevert
Most hullapózban kitömött ebem.
Feje a földön, de szeme fürkész engem,
A kutya legjobb barátja mégsem az ember.
Sötét éjjel, míg nem jött álom szememre,
Ő álma birkanyájait terelte.
Kutyája-hullott gyerek vagyok ma itt,
Remélem, ő látja majd fenn nagyit.
Nap s hold felett lebegett takarója.
A csillagok nem lelik helyüket azóta.
Oly magányos a Föld, mióta nem ugat.
Sírját megleled a cseresznyefa alatt.
ALBERT KIRÁLYHOZ
E remegő aggastyánban, kit felnőtt gyerekek
emeltek pajzsra, már több száz éve bízol:
ne már, hogy ne lehessen közös apukénk!
Koponyád palotája mélyén minduntalan
puccsot kohol a kétely, de tusakodol vele:
Le a modernizmussal! – szülőanyád neked,
ám maholnap agyonnyom böszme hullateste.
E totyogó vénember lehűti véredet,
bölcsesség őre ő, vacilláló keze
végigsimítja forró fejed, no lásd. Idézetek
futkosnak folyosókon. Küldönc hoz lihegve
üzenetet szájában, mint kutya. Demokrata öklök
verik az ajtót. Költőtárs írta – az Úr bocsássa meg,
vissza is vonta utóbb –, hogy Őfelsége hazudik,
mint a vízfolyás. De hisz a költő maga is nagy hazug!
Üdvös, ha sakkdobozban király és gyalog
összekoccannak finoman. Vigasztalja e gondolat
őfelségét, ha népe túl későn jár haza.
Felség, hatalmát kár félteni – alattvalói
nem alávalók: mesélje inkább, hogy megbocsát,
s hogy mi mindenre jó egy bálvány, apuka!
A nagy drámaíró kevésbé ismert verses állatmeséi közül fordítottam párat nem is olyan régen. Íme a művészeti marketing illúziómentes ábrázolása:
Jean Anouilh
A TÜCSÖK
A tücsök zengte dalát
Egész nyáron át,
Kaszinókban és mulatókban,
S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő,
Gyűlt kis vagyona, elegendő.
Játszott ő jobbra, játszott balra valóban
Sok műintézményt bejárt.
Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.
Így hát a rókához sietett,
Kinek mestersége az uzsorakölcsön,
S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett,
Művész mily nyafka, gyermeteg,
Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön.
– Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké
Minden hódolatom!
A pénz, hogy úgy mondjam, a lét
Alantas velejárója, fájdalom.
Nélküle meg nem lehetünk,
Az emberi sors ily zordon!
Vele vesződni kell nekünk!
Ám ez legyen az én gondom.
Sajna, nem vagyok lírai alkat,
Mint ön, ki oly emelkedett,
A pénzgondot nekem, méltatlannak
Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg!
Géniuszát fel ne aprózza,
A korlátlan felhatalmazást ha most
Aláfirkantja hamarost,
A többi pusztán ócska próza.
Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint
A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.
Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! –
A tücsök rá fagyosan tekint.
A mézes-mázos róka úr
Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul.
– Ha ajtaján bekopogtam ma,
Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik,
És szeretném, ha a pénzem fialna,
Ismerem pontosan a százalékait.
Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit
Rátesz, hogy önnek is megérje.
Nekem fontos a vagyonom növekedése.
Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera,
A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia.
Merengve ellenőrizte sminkjét legott,
Elegánsan vállára vetve
Rókairha villogott,
(A róka úgy tett, mint ki észre se vette),
S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett:
– Csak szegényeknek adja ki pénzemet
(A róka ekkor újra bizakodni kezdett!)
– Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –,
Mint hallom, fizetésképtelenség esetén,
Ha árvereznek,
Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.
Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta,
Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.
Három kis újdonság (ódonság):
HÁROM ÓMÓDI TÁNC
PÁZMÁNY PÉTER URAMNAK
KERINGŐ
Régente prókátor
Bömbölve mennydörgött:
„Így ördög, úgy ördög,
Miszlikre széttörtök!”
Manapság azt tartják,
„Ej, hagyd el, nincs ördög,
Itt sincsen, ott sincsen,
Kámforrá szétpörgött.”
Mások meg azt tartják:
„Ördögség? Mulatság!
Az ördög Jó firma!
Szarvacska, farkinca!”
S az ördög minderre
Mit szólhat? Mit tenne?
Gubbasztgat tűzvackán,
S embert gyűjt ravaszkán.
KANÁSZTÁNC
Kalapál az ördög koma
Pokolbeli érccel,
Nagy varrótűt sikerítget,
Összevissza fércel.
Ha nem ügyelsz, a szájadat
Egy kancsóhoz varrja,
Le nem teszed, míg cseppecske
Bort is rejt az alja.
Ha nem ügyelsz, a szemedet
Asszonyokhoz ölti,
Látványukat úgy habzsolod,
Lelkedet köpöd ki!
Ha nem ügyelsz, belevarr egy
Nagy zsíros kabátba,
Éjt-nap zabálsz, mit érdekel
Világ koplalása!
Ördög koma a világot
Össze-vissza varrja,
Folttakarót sikerítget,
A mi lelkünk rajta!
PALOTÁS
Egyedem-begyedem, ördög pajtás,
Szememen, szívemen nagy sóhajtás.
Ki-be jársz kapumon, mint órán kakukk,
Belőled minden bokorba jut.
Tudod ám, zsugorit mint vígy lépre,
Dehogyis cipeled szív bűnébe,
Hiszen a szerelem drága vigalom,
Csurog a pénz ajtón-ablakon.
Tudod ám, a szelíd nem fog ölni,
Neki a vér szaga túl vad kölni!
Bedobálsz te neki pici szavakat
Gyilkolni jobb az, mint puska, kard!
Tudod ám, a buját hogy csald félre,
Nem ajánlsz aranyat nagy bőségben,
Neki egy boka is épp elég csali,
Rohan a vermedbe a pali!
Szagolom szagodat, ördög filkó,
Puskapor, katonát nem bódító,
Tudom én, hogy a vér könnyen lángra kap,
Védem ezért vérem-váramat!
Egy venezuelai költő pár verse:
JUAN LISCANO
AMERIKA
(América)
Kimondom, kukorica. Indiánok nemzedékei buknak fel a feledésből.
Kimondom, pálma. Végtelen szövetszövedékek, ezredévnyi rostszál-rengeteg
bogozza a múltat a jelenhez.
Kimondom, agyag. Állapotos asszonyokként hasas korsók perdülnek elő, tányérok, üstök,
mind megannyi jövőbe hajított napkorong.
Kimondom, folyam. Hanyatt-homlok torlódtak az árhullámok. Egész fajok fúltak a mélybe.
A patakzó, vízből kibukó földek felett egy madár cikkan át.
Kimondom, vadon. Lombzuhatagok, zöldellő robbanások, zsongó örvények,
anyaméh-langyosság. Az arctalan, falánk hangyatestű csend üvölt,
körös-körül levedlett kígyóbőrök, fáról lepotyogott, kiürült kardtokok.
Kimondom, préri. Fekete szélkacskaringók kavarognak. Üvegből, száraz fából
lévő fény pattan el. Higanyos délibáb villódzik a láthatáron.
Kimondom, hold. Tejforrások, tejpatakok törnek elő, penész püffed, gombák, mohák, zuzmók
tenyésznek, zuhatagok vize dalol.
Kimondom, asszony. Szétnyílt erezetű növényi száron virág fakad.
Kimondom, férfi. Pajzsok és buzogányok emelkednek, kések és csontpengék villannak,
tollazat borzolódik a szélben, ám valahol, a csata kellős közepén torkolatként
nyílik szét egy tenyér.
Kimondom, nap. Nyár dübörög, villámlás gyanánt cikázik át egy láthatatlan madár,
csak árnya követhető. Az égbolt kivörösödött képpel rikoltoz.
Ekkor kimondom, Isten, és visszanyelem szavaimat, nyelvem torkomba befelé fordul,
szemüregeim kiégnek.
Lesben lopakodó tigris volt a szerelem.
Lomha halál közelgett a csillagos fák templomhajója hosszán.
ŰRHAJÓSOK
(Cosmonautas)
Mikor az ágy szétesett testünk alatt
kettéhasadt a mennyezet és mind a falak
kettényílt a kagyló
és máris ott ringatóztunk céltalan
kettős lényegű egyetlen nehézkedésű földi test
a kozmosz árnyai között
a mozdulatlan fényű csillagok között
a csillagmaradványok és bolygót ölelő gyűrűk között
szentjánosbogárrajok között
villódzó, aléló űrutazás.
Ujjaid és tenyered tapogatózva
üzenik cáfolhatatlan jelenlétedet
markomban érzett vitathatatlan létezésedet
míg lebegünk gyengéden légiesen
kissé foszforeszkálva meglehet
mályvakék fényburokban akár maga a Föld
körbe keringünk
hullva alá
újra felfelé kavarodva
mind távolabb. Örökre tán? Mélyebbre magasabbra
kettős testként zuhanunk a szeretkezésbe
felszított vér egyesülése;
lengünk égmélyi vízben
napidő szerelem ideje
tértől elválhatatlan idő
embervoltunk halandó ideje
tartam nélküli idő pupillátlan szemhez hasonló
önnön körébe visszapörgő illékony idő
mely magába foglal magába temet
és ma vagy holnap felfal téged engemet
beissza árnyunkat kavargásunkat
háborúnkat békénket
vad szabadságunkat mellyel a szerelemben egymásnak estünk
megfelezett meztelen magányunk
az egyedüllét gőgös érzetét
hogy nincs szükségünk más senkire
Lassanként önmagunkba visszatérünk.
Lám, sorra felmerülnek alattunk a sötétben sejtett földek,
új kontinensek, képzelt planéták.
Honnan jövünk mi ketten én s te összekulcsolódva
gyönyörtől haldokolva melleddel mellkasomon?
Miféle Korszak kezdődik vagy zárul mivélünk?
Bennünket hogy neveznek? Kik a szeretteink?
Lefordítottam kedvtelésből egy Shakespeare-szonettet.
WILLIAM SHAKESPEARE
138. SZONETT
Drágám esküszik, nem csal engemet,
S én elhiszem, bár tudom, hogy csalárd.
Pólyásnak vél, kit játszva megetet,
S ki nem sejti, mily galád a világ.
Hiába hinném, ifjoncnak tekint,
Tudja bizony, fénykorom múltba hullt.
Gügyén elnézem hitszegéseit,
S egy igazságot ketten gyilkolunk.
Hűtlenségét mért rejti kedvesem?
S én mért tagadom vén csont voltomat?
Álcákat kedvel ám a szerelem.
Vén szerelmes pár évet eltagad:
Kettős hazugság napja süt miránk:
Hazugsággal javítjuk kis hibánk.
Lackfi János fordítása
Montrealból hoztam egy nagyon érzékeny, éles szemű, melankolikus és ujjongani tudó kanadai költő verseit, magyarra is tettem jó párat közülük. Íme az íze:
JOSÉ ACQUELIN
Szeretem azt mi sose volt
láttam amint egy gyermek két lehunyt szemét
komor-kék gyűrűvel árkolta a halál
tölgyfa volt ujjait a napfénybe emelte
emberarcáról sosem csorgott a föld arcára verejték
könnyek tojásai sosem potyogtak pupillája fészkéből
sem szavak csontjai koponya-barlangjába
asztrológus-gömbként elbillent feje tetejéről
a gyermek mégis mondta egyre mondta
szeretem azt mi sose volt
nekem a mindig engedte meg
húgomnak három ujja van
hiányom holnap már hamis lesz
tudom hogy a kék dermedtségbe bújtat
fülemet madaraknak adja
ők nem jegyzik le dalukat
*
az első fény ébresztett engem
mely arannyal futtatja az enyhe zöld
mezőkre aggatott reggeli ködöt
őz téblábol: otthon érzi magát
ragyog akár kertben a nyúl
a bánatos gerle burukkolása
most nem is bánatos csak japánul van
*
most hogy a fecskék a fiatal
nyírfák törzséből kirajzanak
a föld hónalját kiborotválom
a nap kezét nyújtja nekem
a gém bizonyítja pontosságát
a vidra északra vándorol
a sirály megkívánja a legfiatalabbat
a réce nem hajlandó nyakkendőt kötni
szüntelen eldobom magam mint egy lapot
a lehető legnormálisabb veszteségbe
az utolsó madár hasztalan magasába
Lackfi János fordításai
Egy kis maníros bíbelődés az én tollamból:
ROMANTISCH
Fenn csurom ég, csupa csilla-ragyás,
Perget a harmata, égi garázs.
Lenn szerelembeli szívbemarás,
Csobban a víz, susu, szembe parázs.
Perzseli, borzoli alkonyi láz
Édes az arc, ragacsos cukimáz,
Vatta-sötét, csikiző kulimász,
Éj-teke döndül, a Hold gurigáz.
Szanszkrit verseket, "muktakákat" fordítgatok mostanában Dezső Csaba kelet-kutató értő segítségével, remek nyersfordításait követve. Nagyon kötött, érdekes formák, és sok-sok fejtörés, hogyan ne legyen egzotikum abból, ami odaát természetes, hogyan csempésszem bele a sorokba a számunkra mégiscsak ismeretlen természeti-kulturális körülmények jó részét anélkül, hogy szótárt írnék...
ISMERETLEN INDIAI SZERZŐ
(Dús porzászlót lobogtat)
Dús porzászlót lobogtat,
zörög a teli szekér,
róla nádméz lecsorran.
Termést váró alázat:
települ a papagáj
hajlongó rizskalászra.
Rizsföldről kósza halraj
menekül az apadó
víz miatt lenti tóba.
Gazdag sárral folyópart
üditi fel a derék
marhapásztort, ha nap tűz.
RÁDZSASÉKHARA
(A Hold fényét tálból…)
A Hold fényét tálból
lefetyeli a cirmos:
micsoda tej!
A fénycsíkot fákról
lelegeli rügyekként
az elefánt!
A fény leplét ágyról
szedegeti a kéjtől
gyönyörü nő.
A Hold fénytől részeg,
keveri a világot
kapatosan.
VÍDJÁ
(Szomszédasszony, ugyan…)
Szomszédasszony, ugyan, figyelj ide kicsit,
nézz rá a házunkra majd!
Kútvízből gyerekemnek apja nem iszik,
azt mondja, rossz íze van.
Hát inkább szaladok, tamála-ligetek
árnyán folyó vár reám.
Mit bánom, ha nyakam s a mellemet a nád
véresre karmolja is!
LAKSMÍDÁSZA
(Megcsaltalak, csalogatott…)
Megcsaltalak, csalogatott
a tudás magához,
Ám kishugod, a tunyaság,
dühödet letörve
Hozzám hozott, te gyönyörű,
eszem elszeded már,
S hódolva, ím, leborulok:
gyere, édes Alvás!
HARSA
Ratnávalí
Dombján combjainak kapaszkodik a szem,
majd csípején kóborol,
párnázott hasa jön, csodás a pihenés
ringván e három redőn,
tikkadtan nekivág a mell hegyeinek,
s megmássza, lám, csúcsukat.
Végül vágyakozón szemébe merül el,
honnan ma könny csordogál.
JÓGÉSVARA
(Ó, hős! Egykor hatalmas…)
Ó, hős! Egykor hatalmas
palotafala helyén
régi ellenfelednek
hengergő medve szunnyad,
köd öleli fagyosan,
álma mélyén fogócskáz,
felnyíló félszemében
öröme parazsa gyúl,
s arra járó vadászok
gyászmáglyának hiszik, mert
szeme a hamu között
mint zsarátnok parázslik.
LACKFI JÁNOS fordításai
Egy kis mirelit csigabú ínyenceknek. Ki ne ismerné az állapotot, ha a feloldást nem is.
Parti Nagy Lajos
Csigabú
A bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
De hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.