SZERELMI PÁRBAJ
Párbajozó felek: Gryllus Dorka, Keszég László
Segédek: Ferenczi György és a Rackajam
Mai magyar költők verseiből szerkesztette, válogatta: Lackfi János
Elhangzott az V. Költészet Vásárán, 2008 szeptember 14-én a Gödörben.
(Két vers szövege sajnos hiányzik, ha jut időm, begépelem ezeket is, de most csak fénymásolatban vannak meg. Határ Győzőé a Medalion Madonna, Orbán János Dénesé a Párbaj a Grad-hotelben című kötetben látott napvilágot.)
-----------
ZENE
1. KETREC
Valami a vágyról
Ijjas Tamás EGY TENORISTA, HA ÉNEKELNI KEZD (Férfi)
Kiss Judit Ágnes: KETREC (Nő)
Vass Tibor: K. JÓ VERS (Férfi)
Szakács Eszter: ÉVFORDULÓ (Nő)
Csoóri Sándor: KIVILÁGÍTOTT ÉJSZAKÁBAN (Férfi)
Markó Béla: AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL (Nő)
ZENE
2. ANYABÖRTÖN
Együtt és külön
Orbán János Dénes: Ó, ÉN HATALMAS ASSZONYOM! (Férfi)
Szabó T. Anna: AZ OSZTÁLY (Nő+Férfi)
Acsai Roland: A HAJSZÁRÍTÓ (Férfi)
Finy Petra: ANYABÖRTÖN (Nő)
Oravecz Imre: JELENTÉS A BOLDOGSÁG ÁLLÁSÁRÓL (Férfi)
Szlukovényi Katalin: TÜRELEM (Nő)
Győrffy Ákos: MIKOR MÉG (Férfi)
László Noémi: EGO (Nő)
ZENE
3. SZERELEM, SZORGOS KISVASÚT
Körbe-körbe
Jónás Tamás: TI BOLDOG FRUSKÁK (Nő)
Imreh András: VIDD LE A KUTYÁT SÉTÁLNI! (Férfi)
Tóth Krisztina: ÓDA AZ ÖTVENES FÉRFIAKHOZ (Nő)
Határ Győző: NAGYDARAB (Férfi)
Kiss Judit Ágnes: PERGETŐ (Nő)
Lackfi János: ÉRINTKEZÉSI PONTOK (Férfi)
Székely Szabolcs: SZERELEM, SZORGOS KISVASÚT (Nő)
ZENE
1. KETREC
Valami a vágyról
Ijjas Tamás
Egy tenorista, ha énekelni kezd
Az asszony ingatag
Leejt ha ölbe kap
Mit ad csak pillanat
Felé ha ing a tag
Az asszony ingatag
Az asszony esztelen
Itala szesztelen
Rühell ha tesztelem
Milyen is meztelen
Az asszony esztelen
Az asszony büszkeség
Szeme csak üszkös ég
Kacsintó messzeség
Mit mond csak Grimm-mesék
Az asszony büszkeség
Az asszony mellbe vág
Főképp ha rám berág
Szép húsevővirág
Nő bennem mint a rák
Az asszony mellbe vág
Az asszony árucikk
Bögyös Playboy-nyuszid
Ha szádra kérsz puszit
Bukszád legyen ducibb
Az asszony árucikk
Az asszony rejtelem
Félek hogy nem felem
Keresve sem lelem
Szerelme jégverem
Az asszony rejtelem
Az asszony föltevés
Ha van – az túl kevés
Ha nincs – csak tökverés
Létében ott a rés
Az asszony föltevés
Kiss Judit Ágnes
Ketrec
Négy ujjnyival a köldököm alatt,
Ketrecbe zárva, mert nagyon veszélyes,
Megfélemlítve lapul az állat,
Maga sem sejti, mi mindenre képes.
Ketrecbe zárva, mert nagyon veszélyes,
Friss húst kíván, s nem kap, csak néhanap,
Maga sem sejti, mi mindenre képes,
Ha egyszer minden rácsot átharap.
Friss húst kíván, s nem kap, csak néhanap,
Olyankor zöld fény villan a szemében,
Ha egyszer minden rácsot átharap,
Mély morgása visszhangot ver az éjben.
Olyankor zöld fény villan a szemében,
Mikor a nevét súgja valaki,
Mély morgása visszhangot ver az éjben,
De mégse bírja meg nem hallani.
Mikor a nevét súgja valaki,
Még megmoccan, majd földre kushad újra,
De mégse bírja meg nem hallani.
Örök rab lesz, a sejtjeiben tudja.
Még megmoccan, majd földre kushad újra,
Ha kiengednéd is, fogoly marad,
Örök rab lesz, a sejtjeiben tudja
Négy ujjnyival a köldököm alatt.
Vass Tibor
K. jó vers
Izgatott leszek, fölkapom a fejem,
egy k. nő veti le az előttem ülő széken a kardigánját,
izgatott leszek, fölkapom, nem kell tovább öltöznie,
elég, ha kivillan a k. nő nyaka,
a szőke piheszőrök a k. nő nyakán izgatottá tesznek,
bal mutatóujjának begyével
a nyakán izgatja a szőke piheszőreit,
nem sejti, hogy ugyanezt csinálnám
most én is a legszívesebben,
pedig eszek és enni szeretek,
mióta abbahagytam a dohányzást,
levágattam a hajam és izgatóan
borotválják a nyakamon a barna piheszőröket,
szeretek enni, itt a büfékocsiban is jól esik az étel,
és a dolgozás, versírás a kardigános k. nőről.
Fölkapom evés közben a fejem, izgatottan nézem
a k. nő matató mutatóujjának begyét,
borsózik a hátam, mint ez a rizsköret,
a rizsben nem szeretem a borsót, pedig szeretek enni,
mióta nem dohányzom, rövid a hajam és izgatóan
borotválják a nyakamon a barna szőrt,
fölkapom izgatottan, teázik a k. nő,
úgy teázik, hogy maga hajol a csészéhez,
nem emeli meg a csészét,
biztos színültig van a folyadék,
vagy tudja, hogy így eggyel több
csigolyáján láthatóak a szőke piheszőrök,
félpercenként a k. csészéhez hajol,
ahogy fogy a tea, egyre mélyebbre,
bárcsak egy k. nagy hordó teája lenne,
hajolna le az aljáig, hogy a lumbális csigolyáin is
megnézhessem a szőke piheszőreit,
biztos ott is k. izgatná teázás közben,
egyre izgatottabb vagyok,
pedig eszek, s enni k. szeretek,
mióta abbahagytam a dohányzást,
levágattam a hajam és izgatóan
borotválják a nyakamon a barna piheszőröket.
Elfogy a k. nő teája, már nem hajolgat,
nekem kell ágaskodnom
egyre följebb, k. izgatott és röhejes vagyok
így evés közben, pedig enni k. szeretek,
ágaskodom egyre és egyre följebb,
hogy lássam a k. nő szőke piheszőreit,
de nem látom, hajolgatnia kéne ahhoz, hogy lássam,
ez az, megvan a k. jó ötlet, intek a pincérnek,
meghívom a k. nőt egy teára,
küldetek egy teát a k. nőnek a pincérrel,
odasúgom a pincérnek, hogy ezt is színültig,
a k. nő megkapja a teát,
izgatottan hátranéz,
mosolyogva suttog egy köszönömöt,
mielőtt még visszafordulna,
meglátom a k. jó bal mellének az alját,
begyes ez a k. nő, k. jó bal mellealja van,
megint hátrafordul,
ismét a k. jó bal mellealja,
izgatott vagyok, k. izgatott,
néz engem, ahogy gépelem ezt a k. jó verset,
s int, suttog, üljek oda hozzá,
most mi lesz, hogy mondjam neki,
hogy k. nem azokat a begyeit akarom nézni,
amelyekkel hajolgat, egész le a csészéig,
elmutogatom, hogy evés közben is írok,
k. dolgozom, széttárom a karom,
hogy nem mehetek,
pedig mehetnék, nézni a k. nő melleit,
maximum még egy teába kerülne,
s perpillanat jobban is vágyom rá,
mint erre a k. jó versre,
de nem jobban,
mint a k. nő szőke piheszőreire,
ahogy matatja őket a mutatóujja begyével,
most azt gondolja, k. idióta vagyok,
nem izgatott, minek hívom meg egy k. teára,
ha semmit nem akarok tőle,
most hogy mondjam meg neki,
hogy akarok, k. akarom a piheszőreit, hogy izgassa.
Lehet, vissza kéne szoknom a dohányzásra,
kevesebbet enni és nem hagyni izgatóan
borotválni a nyakam, vagy nem fölnézni sose,
ha egy k. nő leveszi előttem a kardigánját,
és teát iszik úgy,
ahogy.
Szakács Eszter
Évforduló
Jó itt. Törülközőt nem adtak és
a fürdő csempéje néhol hiányos,
de az erkély épp arra az öbölre néz,
amelyben elsüllyedt egy régi város.
A léggömböt a korlátra kötöttem:
ikertestvére a lenyugvó napnak.
A naplót teleírtam hullámokkal.
Talán az utolsó nap lesz a holnap.
Most almát hámoznék neked, ha élnél.
Ha most élnél, s nem egy másik időben.
Remeg a láng, mintha valaki fújná,
az olvadt viasz a kezemre csöppen.
Harangok zúgnak a tenger fölött.
Megint úgy teritettem, mintha ketten...
És két gyertyát gyújtottam, mert veled veszett
az is, aki nélküled nem lehettem.
Csoóri Sándor
Kivilágított éjszakában
Mikor a kádba beletérdelt,
mikor odahajtotta hosszú nyakát az édeni zuhany alá
S a fürdőszoba vad tigris-szerelem párájával telítődött,
hirtelen azt gondoltam: jobb lenne
kiszöknöm a hegyre,
ki a májusi virágzajlásba,
huzatos pincék közé,
hol reszketve nyújtóznak el a duzzadt szőlővesszők
és reszketve tágul a Föld orrlika is, mint fiatal csődöröké,
jobb lenne gyalogolni vagy ordítozni habosan,
ággal cserélni ki a bal karomat,
diólevéllel a szívemet,
jobb, jobb, mint végigásítozni majd egy női hangra írt operát,
melyben köszörűkövek
és fejvadász férfiak énekelnek,
de elgyöngültem és maradtam
s a csönd visszhangzó gömbjében
hallgattam fölerősödő sóhajait,
szólni nem szóltam, mint aki előre tudja már a végítéletet
s vízszintes ágyékán is úgy nyújtóztam el,
mintha görcsös motorversenyző oldalkocsisa volnék –
kivilágított éjszakában rohantam zúgó füllel,
kivilágított bogarak
robbantak szét a homlokomon.
Markó Béla
Aggteleki példázat a szerelemről
Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.
2. ANYABÖRTÖN
Együtt és külön
(Orbán János Dénes
Ó, én hatalmas asszonyom!)
Szabó T. Anna
Az osztály
(Operett)
A takarítónő (Nő)
Nincs mese, ez az osztály tiszta!
Anyák vére, csecsemők piszka,
köldökcsonkot körbekunkorgó
sebhintőporos gézgiliszta -
megy a szemétre!
Itt az enyészet
sosem fog győzni!
Tessen vigyázni:
síkos a padló, most mostam frissen,
most egy ideig ne tessék járni
itten!
A nővér (Nő)
Én ellátom a sebedet,
én megsimítom a fejed,
csillapítom fájdalmadat,
előttem nyögnöd is szabad.
Még égnek fenn a csillagok,
mikor már lázmérőt hozok,
és térülök, és fordulok,
ki sem találod, hol vagyok.
A gyakornok (Nő)
Milyen sok selymes újszülött!
Még magzatmáz és fényburok
borítja csöpp fejük.
Én egyszerűen nem tudok -
hogy is tudnék? Jaj, nem tudok
betelhetni velük.
Kora hajnalban felkelek,
megszaporázom léptemet,
úgy rohanok ide.
Mindig új jövevény fogad,
ölelem, ő nem válogat,
csak bámul és figyel.
És éjszaka az ügyelet!
Az egyik bömböl - hogy lehet
hogy éhezik szegény?
Miféle anya az ilyen?
Bárcsak nekem volna tejem:
megszoptatnám, meg én.
Már két hete, hogy itt vagyok,
de soha el se fáradok,
imádom a babákat,
olyan aranyos némelyik,
de pár nap múlva elviszik -
ezért emészt a bánat.
Biztos, hogy ki se bírná senki
hogy ne szabadjon megszeretni
még egyet se, soha –
jobban szorítom, mint az anyjuk,
de nekem édes gyerek nem jut -
maradok mindig dajka, mindig
keserű mostoha.
Az ablakmosók (Férfi)
Halihó, hölgyek! Már elnézést:
meg kell fognunk a munka végét,
meg ezt a létrát itt, ni.
Mi vagyunk a specialisták,
terepünk a csecsemőosztály,
most kell kitakarítni.
Tudjuk, picikét kellemetlen:
mindenütt a fedetlen keblek…
De tavasz van, ugye -
itt a takarittás szezonnya,
ahogy ezt minden asszony tudja.
Ezért jöttünk ide.
Szoptassanak, kérem, nyugodtan.
Addig mi csendbe szépen, sorban
megpucoljuk az üveget.
Ja, és egyébként gratulálunk:
elhihetik, még sose láttunk
ilyen sok formás… gyereket.
A szobatársak (Nő)
Már van egy fiam.
Van egy lányom.
Itt van az öccse.
Húga.
(Látom.)
Ne félj, a tied is megszületik.
(És lesz olyan szép, mint ez itt?)
Az orvos (Férfi)
Hogy van? Ugye, hogy nagy boldogság?
Látom, hogy el se engedi.
Csak babusgassa. Megszenvedte.
Ne sírjon. Persze. Szereti.
A hormonális változások,
az alváshiány. Semmi baj.
Majd hamarosan magához tér.
Legyen erős. Hisz fiatal.
Az anya (Nő)
Itt fekszik rajtam. Istenem. Hogy megértem.
Hús a húsomból. Már nem én. Nem értem.
Alszik. Szuszog. Furcsa szagú
kórházi rugdalózóba tették.
Csak tapogatom nemrég született,
belülről ismert testét.
A kórház mindig gyászt jelentett.
Most az életért vagyok újra itt.
Eleven. Ép. A pokróc alatt megsimítom,
megszámolom a lába ujjait.
Ugyanő, éjjel (Nő)
A neonfényes folyosón
kóválygok. Nem vagyok magamnál.
Óriási és kőkemény
mellemben égő ideg pulzál.
Lázas vagyok.
Hát adjatok
gyorsan egy éhes gyereket.
Bánom is én, bármelyiket.
Minél mohóbb, annál jobb. Segítsen már.
Hisz túlcsordulok, mint a sajtár.
Hogy kell lefejni a tejet?
Valaki mondja meg.
A babám békésen szuszog.
Rovom a hosszokat, a köröket.
A hajnal (Nő)
Ott künn, a kerekes kocsin,
mint a frissen sült kenyerek,
szépen sorjában egymás mellett
újszülöttjeink fekszenek
puhán becsomagolva, tisztán,
véges végig a szobák hosszán
szuszog és sír és nyekereg
a visszhangos csecsemőosztály,
ahogy egyenként mind kiosztják,
és mellre téve elcsitítják
a sok üvöltő gyereket.
Acsai Roland
A hajszárító
Mennyi minden átlényegült,
Mióta megszülettél! Például
A hajszárító. Megnyugszol
Abban a percben, amint rád fúj.
Álruhás királyfiként élt
Eddig közöttünk. Használati tárgy,
Gondoltuk róla, erre most
Kiderült: gyógyító energiát
Sugároz. Ha kólika kínoz,
Vagy nem tudsz elaludni,
Csak bekapcsoljuk, és máris
Elcsendesedsz. Mi már tudni
Véljük napok óta, hogy
Nem holmi műszaki cikk:
Hajszárítónk mágikus
Erővel rendelkezik.
Totem ő, zuglói lakásunk
Jóságos, házi istene.
Azóta nagy becsben tartjuk,
Egész kis szentély a helye.
Mennyi minden átlényegült,
Hogy megszülettél, mássá!
De leginkább Vera és én –
Anyává és apává.
Finy Petra
Anyabörtön
Minek meséljem el a testemet?
Kit érdekelnének a méh híg lucskai?
Vagy a sejtek zihálása, ugyan
Ahogy a csigolyák egymást nyelik el
Felemésztve bennem a csontot és meszet
A végén, majd figyeld meg
Úgy festek, mint egy túlfújt guminő,
A mellkasig érő daganat,
Nevezzük hasnak,
Mely egyre többet fal be tüdőmből,
De tudom, hogy szívemre éhezik,
És a végén az eszem is majd elveszi
A párában még néha a bőr felragyog,
Ám egy sóhajtással szétmállik,
És nem marad más
Belőle csak combom márványosra hasadt bőre,
Ágyékom borostabokrai,
És akkor még a vádlimon tekergő kék kígyókat nem is említettem,
Mondhatnám rájuk, hogy visszér, de minek
Vegyem el tőled a kedvem
Így sem tudom, hogyan lesz majd ez
Egyszer csak kifúrod magad belőlem
Megjelensz
Én meg azonnal szeresselek
Azért ezt te sem gondolhatod komolyan
Hisz miattad torzulok el
Miattad haldoklom, hogy élhess,
Már a fogaim is a levesbe hullajtom,
Mert egy szép napon bennem sűrűsödtél önmagaddá,
Itt gombolyítottad le gerincoszlopodat,
Itt húztad vissza úszóhártyáidat ujjaidba,
Hányszor próbáltad már elharapni a köldökzsinórt,
Nehogy azt hidd, hogy nem tudok róla,
Mégiscsak az anyád vagyok,
És hiába volt olyan csontkemény az ínyed,
Mégsem szakadtál el tőlem,
Az utolsó pillanatban mindig tátva maradt a szád,
Magad sem érted miért,
Talán megláttad a tekintetem,
Az összes bőrrétegen keresztül észrevetted, hogy nézlek, és ezért
Így lebegsz most véremben-vizemben
Hónaljba fúrt karokkal, mint egy beragadt szárnyú sirály,
Minden vágyad ellenére mégis
Bennem maradtál,
Én pedig körülötted,
Hát jó, leszek még a börtönöd,
De azt tényleg nem értem, hogyan
Lehet neked olyan szűkös ott benn,
Ha én ekkorára nőttem.
Szlukovényi Katalin:
Türelem
amikor már csak olyan kicsi van
vacsoramaradék a szerelemből
De komolyan – mégiscsak képtelenség:
fél kiló mélyfagyasztott brokkoli
fölött álljak neki szakítani
életem klasszikus nagy szerelmével?
Pont most, amikor végre megcsináltuk:
idill van, dupla ágy és szójaszósz
– személyes történelmünk, a kihűlt
mélyrétegek makacs kristályhibái
csak kibuknak? Elfuserált Grizeldisz
volnék? Hisztis kaktusz a sivatagban?
Több év aszály után nem csöpörög,
de zuhog az eső, és ez a mafla
önfeledt kivirágzás helyett áll csak
széttárt tüskékkel, s kínjában röhög.
Győrffy Ákos
Mikor még
A nők féltékenyek a hegyekre.
Összeszorított szájjal ülnek a tévé
előtt, a férfiak pakolnak a hátizsákba.
Hétre itthon leszünk, mondják,
és éjfélkor még nincsenek sehol.
A nők féltékenyek a menedékházakra,
a vadászlesekre, a partra vont kenukra.
Ez valami történelem előtti dolog
lehet, mikor még fa, hegy, folyó volt
az isten. A férfiak áldozni mennek,
kurjongatnak a porzó dűlőutakon.
Elnéznek a látóhatár széléig, bólintanak.
És hajnalban, mikor büdösen a nőkhöz
bújnak, fülükbe súgják, hogy csak te
vagy nekem, nyulacskám. Arcukon
totemállatok vonásai. Távoli, gyűlölt
erdők illata kavarog a bőrükön.
László Noémi
Ego
Zavarba hoztál. Máig sem tudom,
mi bánt: kezünk nyoma a dolgokon,
a dolgok nyoma rajtunk; az, hogy látok,
hogy voltak vonzások és választások?
Szomorú: én most sem vagyok beteg.
Szerettelek, amíg szerettelek.
Ezután jó, ha magammal megférek.
Tőröm sincs. Ez a lassan ölő méreg
csak a enyém: a közönyöm.
Amit köszönni illik: köszönöm.
Ettől vagyok már szinte eszelős.
Túl gyenge reggel, este túl erős.
Ez megbocsáthatatlan itt. Hát odadát?
Meguntam életed legjobb kapcsolatát.
3. SZERELEM, SZORGOS KISVASÚT
Körbe-körbe
Jónás Tamás
Boldog fruskák
Ti boldog fruskák, kiknek minden lépésetekre,
mint jó kocsonya meg-megremeg melletek,
köldökkoronás hasatokról mint gyöngyszem,
csorog melegben a drága izzadás,
ékszeres kagylófületek nem hallja tompa sóhajtásomat,
ha bátor lépteitekkel elsuhantok mellettem az utcán,
s én lehunyt szemekkel iszom illatotokat.
Ti boldog fruskák, járkáltok peckesen, szabadon.
Kerüljétek az utcát, ahol én lakom!
Miért nektek a jutalom?
S miért a büntetés nekem,
zsúfolt, napfényes fürdőhelyeken,
hogy ruháim könnyedén le nem dobhatom?
Szétvetett lábakkal, mezítelenül miért nem fekhetek hanyatt?
Feszes, erős melleimből fonnyadt bőrdarab maradt.
Combom és lábszáram között dagadó kék erek
emlékeztetnek, hogy két gyerek
szakadt már méhemből,
s ha rájuk nézek, huncutok!, és szívem örül,
ráncok jelennek meg szomorkásbarna szemeim körül.
Ti boldog fruskák, hordjátok csak kamaszos karcsú alakom,
de kerüljétek az utcát, ahol én lakom!
Felverjük a csendes utakat, ha sétára megyünk,
csúfos csatatér marad utánunk, ha menzán ebédelünk,
és morognak ránk a nénik, a bácsik a villamoson,
mert fel- és leszálláskor a gyerekeket a lábukra rakom.
Ruháim gyuröttek, foltosak,
már réges-régen nem divatosak,
és ha karomba emelem mosolygós kisfiam,
összeborzolja rögtön egyre szürkülő hajam.
Ti boldog fruskák, mindig más fiúkkal karotokon,
kerüljétek az utcát, ahol én lakom!
Vad szeretőm volt nekem is, csillapíthatatlan,
akit férjemül fogadtam,
soványka fiút, harapós szájat, égő szemeket.
Hol van már, aki olyan gyilkosan szeretett?
Nem látom napokig, nem szólít hetekig.
Finnyás volt régen, s ma büfék etetik.
Emlékszem még, ahogy régen nyugtalan
tenyérrel keresgélt ruháim alatt!
Mára szoba-konyhás suttogás és
éjfél utáni, nyikorgó ágy maradt.
Ti boldog fruskák, csontotok, bőrötök az igazi vagyon!
Kerüljétek az utcát, ahol én lakom!
Imreh András
Vidd le a kutyát sétálni
Vidd le a kutyát és többé ide
vissza ne hozzad.
Nekem ne szarja össze a lakást,
ne kaparjon hajnali négykor,
hogy éhes,
ne ugasson, ha végre egyszer
le tudok ülni és dolgozni kezdek,
ne hagyjon a szőréből szőnyeget
a tiszta párnán minden este,
mert szétrúgom a seggét,
ha még egyszer meglátom itt,
érted!?
Mit nézel.
Tóth Krisztina
Óda az ötvenes férfiakhoz
Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak,
és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között - milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?
Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint
lehullott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füsttel ég,
de felsugárzik titkosan mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.
(Határ Győző
Nagydarab)
Kiss Judit Ágnes
Pergető
addig néztél szerelemmel
áldjon meg a Devla
míg megvertél a szemeddel
vigyen el a Devla
úgy magadhoz szorítottál
áldjon meg a Devla
hogy a végén felcsináltál
vigyen el a Devla
hoztál nekem inni-enni
áldjon meg a Devla
basztál feleségül venni
vigyen el a Devla
a gyereket elrengetted
áldjon meg a Devla
csak a lóvét nem fizetted
vigyen el a Devla
hoztál nekem cifra kendőt
áldjon meg a Devla
mellé másik asszonyt kettőt
vigyen el a Devla
ha nem mész el szépszerével
áldjon meg a Devla
megétetlek büröklével
vigyen el a Devla
megvetem a halott-ágyad
áldjon meg a Devla
lehugyozom a fejfádat
vigyen el a Devla
Lackfi János
Érintkezési pontok
Aznap reggel munkába indulva,
ahogy a szűk előszobában
nehéz táskámmal imbolyogtam,
miközben a kölyökkutya
kajlán ott kajtatott keringett furakodott
a lábam és az ajtó,
az ajtó és a táska,
a táska és a lábam,
a lábam és a lábam
közötti térben,
szorult helyzetemben
ráhúztam a kutya lábára a vasajtót,
nyalogatta is még délután sokáig,
de azt én már nem láttam.
te mesélted utólag.
Hajnalban keltél aznap is,
előbb megsétáltattad a kutyát,
aztán lezavartad a reggeli hajrát,
jutott uzsonna minden uzsonnás-zacskóba,
reggeli minden gyomorba,
füzetek könyvek csekkek igazolások minden táskába,
aláírások minden üzenő-füzetbe,
előre kiszámolt kiránduláspénz a borítékba,
gyerektest minden kabátba,
és most a kimerültségtől az asztalra borulva elaludtál ,
a kutya vinnyogására felriadtál rémülten kiszaladtál,
hallottad, ahogy dühödten becsapom az ajtót,
láttad távolodó sziluettemet a drótüvegen át.
Nem tudtad, mindez miért,
aminthogy nem tudtam én sem,
mondtál valamit,
de a szavakat elnyelte az ajtó,
pedig vártam, esetleg kinyitod, utánam jössz,
magyarázatot kérsz és adok a drótüveg túloldalán.
De nem. Végig ez járt fejemben, míg a kormányt tekergetve
magam mögé göngyöltem a környék dombjait,
tarlót sárga fákat trágyahalmot,
szétesett, kusza boglyát, s egy időtlen idők óta
a mezőn kallódó, mind jobban földbe süllyedő furgont,
ez járt fejemben tanítás közben, megbújt a diákarcok
mögötti térben, most azt hiszed,
direkt húztam rá az állat mancsára azt az ajtót,
csak mert a kutya hozzád tartozik,
te akartad álmodtál róla gyerekkorod óta,
te foglalkozol vele eteted tanítod,
jutalmazod ölelgeted szeded nejlonzacskóba a kertben a piszkát,
a te hangodnak engedelmeskedik igazán,
mindinkább azt hittem, azt hiszed, a te lábadra
akartam ráhúzni igazán azt az ajtót,
azt akartam, neked fájjon te vonítsál,
vádoltalak magamban,
vádoltam magamat.
Tudtam, csak a könnyű, belül üreges
szürke műanyag telefonkagylót kellene felemelnem,
levegőben ringatózna közben a harmonikaszerű zsinór,
könnyebb lett volna felemelnem azt a kagylót,
mint így cipelnem egész nap ezt a téglával
teli láthatatlan tengerészgyalogos-zsákot,
de tudtam azt is, a telefonkagyló titokzatos fémötvözettel
telt meg belül, felemelni nehezebb bárminél.
Tele volt az a zsák ostoba bosszúvággyal önkínzó fájdalommal,
csak még egy kicsit hidd azt, hogy direkt volt,
míg el nem mondom, nem direkt,
tele volt az a zsák kettőnk szétválogathatatlan nyavalyáival,
súlya estére annyira összetörte
csontom inaim húsomat,
hogy eldőlök, ha neked nem támaszkodhatom
a drótüveg vasajtó belső oldalán,
és testemből kimegy az áram, ha nem kereshetem meg
szájammal az érintkezési pontokat
a nyakadon az orrodon
a homlokodon a szájadon
a lehunyt szemhéjadon.
Székely Szabolcs
Szerelem szorgos kisvasút
szerelem szorgos kisvasút
reménytelen játékvonat
bekeríti a körbeút
a kattogásnyi bokrokat
mintha csak volna hazaút
tenyérnyi domb alá a völgybe
ahol fekete alagút
nyelné magába mindörökre
de újra csak röpíti folyton
a senkiföldje tájakon
hogy új földekre folytatódjon
a mozdony húzta fájdalom
s nem érdekli hogy mindig úgy
pont úgy kanyarodnak a sínek
hol nincsen más csak körbeút
sűrű terepasztal a szíved
tavak mozdulnak fák hegyek
tornyosulnak és múlnak el
mellette áll egy kisgyerek
és szótlanul figyel