Július 30-án az evangélikus templom egész szépen megtelt (megvolt a kétharmados többségem), én pedig egyfajta bizonyságtételre vállalkoztam, verses-mesélős megmutatására annak, milyen szerepe van életemben és írásaimban a hitnek. Kint is vagyok, bent is vagyok alapérzés fogott el, mert hiszen a hallgatóság egy része gyakorló keresztény, másik része kereső művészetkedvelő lehetett, örömömre sok volt a fiatal. Szóval előbbieket nem szabadott megbotránkoztatni, utóbbiakat elrémíteni. Se kenetes ne legyen az ember, se szabados. Nem a véleményem közönséghez idomításáról volt persze szó, hanem arról, hogyan fejezzem ki azt. Családi történetektől a némaversekig, az ember játékosságától az isteni játszmákig sok minden szóba került, a felolvasás-beszélgetés második felében pedig a fiatal, szimpatikus evangélikus lelkész bombázott mindenféle kényes és gordiuszi kérdésekkel. Igyekeztem helyt állni, sok támogatást kaptam ehhez a közönségtől. És még talán a címben feltett hangzatos kérdést is megválaszoltam.

Hű, de jó atmoszféra uralkodott a remek tabáni vendéglő Krúdy-hangulatú belső udvarán, június 21-én este! Kedves volt tanítványommal, a friss elsőkötetes Horváth László Imérevel ketten felelgettünk a faggatózó Kardeván Lapis Gergely és műsorvezető-társa kérdéseire. Rengeteg ismerős arc a közönségben, sok-sok diákom, ráadásul Laci okosakat mondott, szépeket olvasott, nyugodtan letagadhatta volna, hogy tőlem tanult. Igyekeztem showelemekkel spékelni az este menetét, és ellensúlyozni a hangosítás hiányát. Az eső visszavonta felettünk lógó lábát, a spanyolok közben legyőzték Hondurast, a kemény mag pedig a kockás abroszos Lánchíd presszóban kanyarított kacskaringót az este végére, rekedten visító Janis Joplin-hangzatok közepette.

A Nagykovácsi, Amerikai Iskolában mutatta be a Sufni Diákszínpad rövid gyerekdarabomat, Az öregember és a pokróc című népmese színpadra módosított változatát. Június 13-án Bakonyvári Ágnes rendezésében láthattuk az országos diákszínpadi seregszemlén már arany minősítést nyert produkciót. Az öregedésről és a idősek iránti háláról szóló, nagyon kemény történet elképesztő leleménnyel, ötletekkel telepakolva, szuper-ügyes színészi produkciókkal kápráztatta el közönségét. Köszönet mini-sztárjaimnak!

Egyik kedves zsámbéki diák, a tehetségesen verselő Dobszay Balázs szervezésében és kérésére látogattam el június 9-én Pannonhalmára, ahol (fura!) életemben először jártam. Egy az érettségi és a felvételi megpróbáltatásain frissen átesett tizenkettedikes osztályt szerencséltettem a felolvasással és a kissé hosszúra sikeredett bevezetőmmel az irodalom állapotáról és a költő kilétéről. Hősiesen viselték a megpróbáltatásokat, én pedig sajnos kicsit túlontúl sietősen süvítettem vissza Zsámbékra, a hipermodern, pazar panorámájú vadonatúj étterem teraszán elköltött alkoholmentes sör után.

Lévai Balázs műsorának felvételén, június 8-án a főszereplő Ákos volt, peregtek a zenék, zajlott az érdekes portrébeszélgetés, betekinthettünk a zenekar életébe, a vetítővásznon meg mulatságos bejátszások ugráltak: mit mond a zenészről az utca embere, az utca asszonya és kisasszonya, az irodalomtörténész, a gimnazista, és így tovább. Én is sorra kerültem, Ákossal, mint átlag 4,5 gyerekkel bíró nagycsaládosok, legextrémebb szülési sztorijainkat szedegettük elő, alkotásról és családról beszéltünk, no meg a papíron, illetve színpadra íródó dalról is szó esett. Eztán jött a feketeleves, Ákosnak el kellett énekelnie az általam ukrán verőember-miniportrévá átalakított Hello szövegét. Profin abszolválta a meredek feladatot. Eztán beszélgetés és zene következett megint, majd zárásként Zséda is megvillant a színpadon. Berta István fotóit kölcsönöztem, köszönet értük!

A Vörösmarty-téren, június 6-án, vasárnap annyi eső után szerencsére sütött ránk az irodalom napja, úgyhogy megkezdhettük a szokásos panaszkodást, - ej, a szegény íróember szénné ég a napon. Így van ezekkel a skríblerekkel, semmi sem jó nekik, ha esik, ha fú, azért, ha kisüt, azért. Egy kicsikét azért mégis jó volt, mert a Móra kiadó, majd a Noran, majd az Egmont sátránál végigülve a délutánt sok kedves olvasót fogadhattam. A könyvheti kötet nagyon pompás lett, Kállai Nagy Kriszta illusztrátor igazán kitett magáért. Utána egy készülő gyerekkönyvsorozat tervei kapcsán összeültünk páran írók-illusztrátorok, és nagyon jót mulattunk a Mekdonálcban (jelentem a Belvárosban nincs egy normális hely). Hajrá, könyvek hőben-hóban!

Érdekes dolog volt ez a június 5-én megrendezett konferencia. Amerikai licenc vagy találmány az egész, "kreatívok" beszélnek az élet minden területéről, művészek, közgazdászok, tanárok, tudósok, környezetvédők, és így tovább. Az előadások mindössze 18 percig tarthatnak, és át kell mozgatniuk a mindenhez nem ugyanannyira értő, de érdeklődő és értelmes közönséget. A siófoki kenyérgyár lidércesen kihalt épületében, dermesztő hidegben zajlottak az előadások, én Márta Pista zenei-matematikai blokkja (játszott Mozarttól dobókocka-darabot és Cage csendjét is persze) és Müller Péter Sziáminak a dalformáról (no meg a színes kottáról és a nagy beszélgetésekről is) szóló nagyon érdekes és gondolkodtató elmélkedése között jutottam szóhoz, említést tettem a vers sűrítő technikáiról és a hangzótest kifejezőerejéről, arról, hogyan érhető tetten a líra elemelkedése a talajtól, és miként működtethető hétköznap is a nyelv poétikai funkciója. Úgy érzem, értő füleknek szólottam. Az előadásnak lesz angolul feliratozott video-változata, ezt felteszem majd ide, a honlapra...

A Párizsi Nagyáruház gyönyörű Lotz termében került bemutatásra a Kaláka (első) negyven éve című pazar kötet, mely fantasztikus papíron, tipográfiával és nyomdai minőségben tartalmaz diszkográfiát, kronológiát, no meg Krizsó Szilvia hosszú beszélgetéseit a négy fiúval, Gryllus Danival és Vilivel, Radványi Balázzsal és Becze Gáborral és a korábbi időszakos tagokkal, no meg villáminterjúkat olyan emberekkel, akik valami módon az együttes körül röpdöstek különböző időkben, különböző pályákon. Június 2-án, este nagy megtiszteltetésként én lehettem az este házigazdura, felkonferálva a Csík zenekar, a Kaláka, Frenk és Ferenczi muzsikáit, kérdőre vonva továbbá az ünnepelteket és a szintén jelenlévő Mikó Istvánt, Jorgoszt, Veress Pankát, Dabasi Pétert, Lőkös Csabát, Csík Janit, Frenket, Ferenczi Gyurit, Tóth Kristófot és Takács M. Józsefet. Felidéztünk a múlt év végén, a Millenárison zajlott fergeteges, négy és fél órás meglepetés-koncertet is, melyen a honi zenei élet színe-java játszott Kaláka-számokat a mit sem sejtő együttesnek. Ennek az eseménynek a 180 perces, rögzített változata DVD-n "kíséri" a szövegeket. Az este remekül sikerült, a könyvet megjelentető Cartaphilus kiadónak, mindenek előtt Lettner Krisztának és Szász Zsoltnak (meg az örökmozgó-szervező Friesz Móninak) minden elismerés kijár.

A lábalógázó eső ellenére nyüzsgősre sikeredett a május 30-án rendezett gyermeknapi rendezvénysor, a Könyvtár körüli szép parkban nagy erőbedobással folyt a táncikálás, csepűrágás, lufieregetés, lepényevés és zsákban ugrálás, mire megérkeztem. Kéri Kitty és Oberfrank Pali meghívására (akik a gyerekközönség előtt a mellékeltnél jóval kevésbé voltak zordak és szenvedélyesek) először is felolvastam a nagyterem szépen megtelt nézőterének, majd miután végighallgattuk a hangulatosra sikeredett műsort, kiosztottuk a last minute jelleggel meghirdetett, mégis meglepően jó eredménnyel záruló gyermek-versíró verseny díjait. Az esőnek eddigre lett elege a dologból, odakint istenigazából rézendített, de most már tehette, hiszen a rendezvény - megúszta szárazon.

Nyíregyházán jártam május 28-án, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár impozáns új épületének Kamaratermében. Már kívülről, az üvegfalon keresztül csábosan kelletik magukat a könyvek, a belső terekben pedig a pasztellszínű felületek és a sok, néha a monoton derékszöget is megtörő térformájú faburkolat pihenteti a szemet. A gyerekkönyvtár-részlegnek még külön játszóháza is van, erre sem nagyon látni másutt példát. A termet megtöltő mintegy száz gyermek tízperces késésem alatt valóságos Genezáreti-tóvá változott, lecsillapítrásukhoz kellett egy kis ráhatás, igyekeztem hát izgalmasan előbűvölni a témát. Félig kicsis, félig nagyos társaság volt, vagyis kétfelé kellett zongorázni, nehogy a kamaszodók méla undorral reagáljanak a kicsiknek szóló "idétlenségekre", ez ugyanis tapasztalatom szerint érzékeny pont. A rendelkezésre álló csekély időkeret alatt aztán mégiscsak megtörtént a vers csodája, és a sok kis külön akarat összeállt egyetlen, szimpatizáló személlyé. Örömömre a vendégkönyvben is az szerepelt párszor, hogy a dolog "király volt". Én egy szerény főhercegi vagy őrgrófi szinttel is beértem volna, de hát ha ők mondják! Utána az egyik nagyon kedves könyvtáros hölgy végigvezetett az épületen, majd a John Bull pub vendégszeretetét élvezhettük, egyebek közt megízlelve egy helyi specialitást, az igen gazdag, úgymond "gombócos levest". Tele hassal indultam haza, s az útnak egy elalvásveszélyes pontján kénytelen voltam diszkót rendezni a kocsiban: feltekert hangerejű funkyra vonaglottam és kígyóztam teljes elánnal, sikerült is megúsznom ép bőrrel.

A Teleki Blanka Gimnáziumban, idestova több mint egy évtizede, minden második évben megrendezésre kerül az egész város gimnazista ifjúságát mozgósító vers- és prózapályázat, melyet a kezdetektől zsürizek. A fáradhatatlan szervező Zseli Klári könyvtáros ügyességének köszönhetően idén negyven pályázat jött be, hetven-nyolcvan oldalnyi vers és próza. A témák között örök favorit a szerelem, de színezi vámpír- és zombi-divat, ölthet lányregény-köntöst és történelmi álruhát is. Ott vannak aztán a kötelező gyakorlatok, a drog- és alkoholellenes, illetve környezetvédelmi pályázatok hordaléka. Egy-két diák pedig fogja magát, és megírja, amit maga körül lát, keresetlenül, vagányul, vagy épp stílusgyakorlatként, szakmai szemmel nézve az irodalomra. Jó látni a törekvő szándékot, akkor is, ha (nyilván) a legjobbak közül se mindenki marad a pályán. Ijjas Tamás barátom segített a beérkezett művek bírálásában, a végeredmény pedig igencsak megelégedésünkre szolgált. A képen (valamennyire) látható, és a május 27-ei díjkosztón mindkét kategóriát letaroló Mihályi Réka például már komolyan pubikálásra érett valaki, profi hozzáállással és stílusérzékkel. Az izgalommal gyülekező diákközönség pedig a beszélgetések és felolvasások hevében egy kicsit talán el is feledkezett a görcsös koncentrálásról, és egyszerűen képes volt élvezni az irodalomközeli együttlét jó hangulatát.

Nagyon ránk szigorodott az eső Pátyon, s még így is vagy tucatnyian elszánták magukat, hogy a költészettel töltik ezt az estét. Jutalmuk nem maradt el, a nap végül csak kibiccentett a felhők közül, bár az oksági viszonyban nem vagyok egészen biztos, nem tudom, képes-e a vers esőt csinálni vagy éppen napsütést. Ha így, ha úgy, hangulatot kelteni viszont lehetséges a líra segédletével, én legalábbis nagy lendülettel boncolgattam művészet és köznapok, művészi köznapok és köznapi művészet viszonyrendszerét. Valami ébredezik szomszéd falunkban, és ez nem rossz jel.

Május 14 és 16 között keblére ölelt bennünket a Vajdaság, és mi hagytuk, sőt visszaöleltük tőlünk telhetően. Gryllus Dani kocsiján villantottunk le a Délvidékre, ahol jócskán akadt tennivalónk, mi több, ennivalónk is egy hétvégényi. Ahogy leértünk, már fogtak is karon, és cipeltek egymás után két zentai óvódába, ahol az egyenként ötven-hatvan apróság fejébe tömörítgettem a lírai koncentrátumot. Szavaltunk, táncikáltunk, sőt, zenéltünk is közösen, mégpedig Radványi Balázsnak köszönhetően, aki önfeláldozóan elkísért néhány megzenésítéssel. A két óvoda között elém toppant Bogdán József, a nagyszerű papköltő, és kezembe nyomta könyvét, amelynek szívből örültem, azóta is olvasgatom! Később betermeltük a szálloda éttermében elénk kihordott tetemes mennyiségű eledelt, mindössze egy árva kolbászkát hagyva, amint az a mellékelt ábrán is látszik. És fényképezkedtünk is a Tisza-parton. Délután monstre esemény következett: énekelt verseket hallhattunk határokon innenről és túlról, a fesztiválon megjelent tizenkét csapat nemesen versengett, és a legjobbak, egy erdélyi fiúcsapat és két lány, egy felvidéki és egy erdélyi, tényleg lebilincselő műsorral álltak elő. Külön öröm, hogy az egyik díjazott, Bertóti Johanna, úgy tíz éve, egy Cimbora-táborban benne volt versírós csoportomban. A nagy eseménybe ágyazottan a nagyon szimpatikus Gruik Ibolya újságíró beszélgetett velem, és röviden fel is olvastam. Unatkozásról másnap sem volt szó, kaptuk magunkat, és hakni-jelleggel átruccantunk a horvátországi Dárdára, ahol a környékvbeli magyar kisebbségi egyesületek gyerkőcserege előtt léptünk fel kis zenés-verses műsorral, visszafelé pedig olyan dunai halászlét ettünk, hogy az valami objektív téboly! Évek óta nem kóstoltam hallevest, mert egyszer kis híján megfulladtam egy torkomban keresztbe állt szálkától, de ez most irgalmatlanul jól esett. Nem sokat tétovázva azonban este már újra Zentán termettünk, és a Kaláká koncertjének részeként Apám kakasa-bemutatót tartottunk: ők zengedezték az eredetiket, én olvastam a variációkat. Amúgy is remek volt a Kaláka-est, legnagyobb élvezetemre felújították például a nagyszerű, Weöres-féle éjszaka csodáit. Saját felolvasós blokkomat érdekesen belengte a budiszag... Talán az énekelt versek fesztiváljának kötelező opusaként kiírt Tolnai Ottó vers tette, melyben szó esett a nemes árnyékszékről, én nem tudom, de akármit olvastam fel, valahány vers valamiféle kapcsolatban állt a vécével. Ugyan magyarázhattam, nem vagyok ám fekalomán költő... A verkli azonban itt még nem állt meg, vasárnap ugyan esvén az eső, nem nagyon tudtunk túristáskodni (épp csak pár rétes és pite befalására nyílt módunk), de estére már az újvidéki Magyar Színház deszkáin léptünk fel. Itt mintegy hatvan-nyolcvan fő előtt, a Kaláka műsorába ágyazódva mondtam el pár szövegemet. Utána még egy fergeteges vacsora következett, és miután az újvidéki utcán bőrig áztunk, ítéletidőben zúztunk vissza Zentára - minden szemközti sávban jövő autó kész Niagarát zúdított a fejünkre, totálisan elfüggönyözve a kilátást. Másnap reggel még körbeszaglásztunk a piacon, vetttünk borsót, paradicsomot, epret, én személyesen bazsalikom-mézet, amit aztán gondosan bennfelejtettem Dani kocsijában. A képmellékletért köszönet Radványi Balázsnak!

Fodor Viktor evangélikus lelkésszel még a hidegkúti FeleMás napon ismerkedtünk meg, és rögtön nagyívű beszélgetésbe bonyolódtunk. Ő is bolondja a filmeknek, volt mit kitárgyalnunk. A vége az lett, hogy jóelőre lekötöttünk egy meghívást május 9-ére, a pesthidegkúti evangélikus gyülekezetbe. Nagyon jó hangulatú istentiszteleten vehettem részt, az ott működő otthon számos fogyatékos lakója részt vett rajta, humoros, minimalista bábjáték is volt, amelyet nem csak a kicsi és örök gyerekek élveztek. Eztán jöttem én a gyerekversekkel, próbáltam választ adni arra a meghívóban feltett költői kérdésre, vajon ír-e Isten verset? (S ha igen, miért nem? - Karinthy után szabadon.) Tűnődésem végeredményét itt nem árulom el, legfeljebb annyit mondhatok, hogy ha ír is, nem írja, de ha írja is, nem papírra. Személyes példákkal azt próbáltam még megvilágítani, hogy az ember, a mai, költőféle ember minek, mit és hogyan ír. Utána jó hangulatú, oldott terefere következett a kedves jelenlévőkkel a könyvek körül. Szép vasárnap volt.

Az Aranysityak-bemutató kapcsán eléggé izgultam, vajon hányan jönnek el, hiszen május 1 szombat reggel 10 óra nem ideális időpont, főként úgy, hogy az egész fesztivál konkurenciahegykkel küszködött: ballagás, munkaünnep, Anyák Napja, plusz gyönyörű idő. Persze egy sokszerzős antológiának megvan az az előnye, hogy eleve jelentős személyes jelenlétet produkál. Úgyhogy pesszimista várakozásomra rácáfolva mégiscsak összecsődült ötven-hatvan ember, köztük nyolc-tíz szerző. Ugyanakkor beszéltem olyan érdeklődőkkel is, akik Pécsről vagy Szegedről jöttek fel a fesztivál és benne az antológia kedvéért. Beköszöntővel kezdtem, meséltem arról, hogy három éve indítottam a Csodaceruza hasábjain azt a sorozatot, melyben gyerekeknek nemigen író, ám amúgy kitűnő költőket próbáltam "befertőzni" ezzel a vírussal. Az én miniesszém vezette be mindegyik publikációt, és legnagyobb örömömre rengetegen engedtek az "édes csábításnak"... Acsai Roland, Kiss Judit Ágnes, Filip Tamás, Murányi Zita, Turbuly Lilla: csak néhány név amúgy jónevű költők közül, akik a sorozat kedvéért vagy nem sokkal előtte kezdtek el gyerekverset írni. A fiatalabb nemzedék "biológiailag nem érintett" tagjai közül Ijjas Tamás, Mátay Kata, Kiss Gabriella is felbujtásomnak engedett, Finy Petra pedig, akit elsőként mutatott be a folyóirat, azóta örömömre népszerő szerzővé nőtte ki magát. Amikor látszani kezdett, hogy rengeteg a kitűnő anyag, és a lap nem győzi közölni sorra őket, akkor jött az antológia-ötlet. A harmincas-negyvenes nemzedék kedvelt gyerekszerzőit, Kiss Ottót, Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát, Vörös Istvánt, Petőcz Andrást sem akartam kihagyni a dologból, és akad néhány különlegesség: a felnőtt-költőként ismert Imreh András, László Noémi és Jász Attila, a prózaíró Garaczi László és Erdős Virág élvezetes írásai. Nagy felfedezett lehet Békés Márta vagy Zorkóczy-Kovács Katalin is... Most már annyi nevet sorioltam fel, hogy a fel nem sorolt, remek szerzők joggal sértődhetnének meg. A Müpában Acsai Roland, Békés Márta, Farkas Beáta, Filip Tamás, Finy Petra, Gáti István, Ijjas Tamás, Kadlót Nikolett, Kiss Ottó, Miklya Zsolt, Murányi Zita olvasott fel legnagyobb örömömre. A közönség humorra és szépségekre fogékonyan reagált, jó hangulat lengte be az amfiteátrum gyanánt lépcsőzetes, felül nyitott Zászlótermet. Szép reggel volt.

A fesztivál szervezőit csak dicsérni tudom. A helyszín vadonatúj, az első rendezvénynap a ballagással, a második Május elsejével esett egybe, a harmadik Anyák Napja volt, és egy Zorán-koncert fejezte le. Végső konkurenciának ragyogóan sütött kinn a nap: e faktorok bármelyikének fennállásán egy átlagos esemény elvérzik. Mégsem ez történt, a kézműves foglalkozások és a könyves standok mellett csaknem mindig akadt nyüzsgés, a Gingalló-koncert vagy a bábszínházak teltházasan zajlottak, az általam látott egy-két szakmai program pedig a szokásos pár tucat embert megmozgatva, de eredményes eszmecserével. Kicsit mégis szétesett, szétdarabolódott a térben a sok esemény, erre kell majd ügyelni jövőre: én például ha a "szófaragó" műhelyemmel időben a kézművesekre tapadok, nem csak koncentráljuk a "forgalmat", de össze is dolgozhatunk, illusztrálhatjuk egymás létrejött munkáit. Ha a konferenciaterem nem a világnyi épület túlfelén van, a kevésbé elszántak is odatévednek talán. A büfé kevéssé volt gyerekbarát, az árak még kevésbé. A babásoknak nehéz lehetett etetőhelyet találni. Rengeteg kereső embert lehetett látni, a szó helyrajzi, és nem metafizikai vagy pénzügyi értelmében. A rendezvény is kereste még kicsit a helyét a kultúra üvegkalickájában, jövőre alaposabb időzítéssel és átgondolással szerintem meg lehet oldani, hogy a fesztivál bensőségesebb és összeszedettebb legyen. Végülis persze jobb a helyzet így, hogy a sok látogató olykor kevésnek látszott, mintha fordítva lett volna... Én nagyon jól mulattam a versfaragósaimmal, íme egy-két közös szerzemény:

Bóbita, Bóbita DJ,

ócska lemezt nyekeregtet,

csontra lebontja a házat,

nénike kis füle reszket.

*

Bóbita, Bóbita rocksztár,

zöldül a, sárgul az arca,

kóchaja röpdös a fényben,

bömböl, akár busa marha.

*

Bóbita, Bóbita zombi,

balkeze rég leszakadva,

két szeme toccsan a földre,

tépi szived ki a karma!

Na, még azt is ideírom, amit én hoztam össze egyedül, de a "kötelező" közös feladatokra:

KEDVENC HELYEM

(Farkas Beáta aranysityakos verse nyomán)

Kedvenc helyem a pad a teraszon.

Ki szoktam ülni, ha szép idő van,

és nézem a szép időt.

Ki szoktam ülni, ha csúnya idő van,

és nézem a csúnya időt.

A szép felhőket és a szép madarakat,

a csúnya felhőket és az ázott madarakat.

A kedvenc helyemen kicsit kitisztul a fejem,

és kisimul a szemem,

és kifújja a fejemből a sok idegbogarat a szél.

Sajnos túl keveset ülök a kedvenc helyemen.

UG-UGRÁ-LO-LÓHÁZ

(Mesterházi Mónika aranysityakos verse nyomán)

Ug-ugrálo-lóház

va-van a szomszédban.

Átmegyünk pattogni,

ha-hajunk már szét van

me-menve, ke-kezünk.

lá-lábunk tá-táncol.

Ug-ugrálo-lóház,

mi-minket szétrázol!

A szimpatikus Olvassunk együtt mozgalom mesélődélutánjára április 25-én került sor a Millenárison. Tóth Krisztával kettesben töltögettük a mesét-verset a gyerekfülekbe. Voltak állatságok és tarka ABC, no meg részeg elefántkodás, és egy kicsit akkor már aranysityakoztam is...

Már április 24-én, reggel, a Gyerekirodalmi Fesztivál sajtótájékoztatója alkalmával is elhangzott pár szó az antológiáról, melyet csak ajánlani tudok mindenkinek. Három évig bujtogattam mintegy negyven költőt az ifjabb generációkból, akiknek gyerekverseit évek óta közöltük kísérő miniesszéimmel a Csodaceruza folyóirat hasábjain. Van közöttük, aki addig nem vagy alig írt ilyesmit, de amúgy ismert költő, van, aki első bálozó, és van, aki már jól ismert gyerekirodalmi körökben. Van, akinek azóta már gyerekkötete is megjelent, van, aki kötetre valót alkotott szinte egy lendületből. Ráadásul Molnár Jacqueline nagyszerű arcot is rajzolt mindegyiküknek, a gyerekek „farkasszemet nézhetnek” kedvenceikkel, akiknek íme a névsora: Acsai Roland, Babiczky Tibor, Balázs Imre József, Békés Márta, Demény Péter, Erdős Virág, Farkas Beáta, Filip Tamás, Finy Petra, Garaczi László, Gáti István, Hárs Anna, Ijjas Tamás, Imreh András, Jász Attila, Kadlót Nikolett, Kiss Gabriella, Kiss Judit Ágnes, Kiss Ottó, László Noémi, Lengyel Tamás, Mátay Kata, Máté Angi, Mesterházi Mónika, Miklya Zsolt, Mile Zsigmond Zsolt, Molnár Krisztina Rita, Murányi Zita, Nyilas Atilla, Petőcz András, Pion István, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Turbuly Lilla, Turi Tímea, Varró Dániel, Vass Tibor, Vörös István, Zorkóczy-Kovács Katalin... Ráadásként a nagyszerű kötetnek, melyben a rossz pálinka balladája, a nagymamának rajzolt csontváz vagy a tutimondós frutti éppúgy helyet kapott, mint a pitbull vagy az ötcentis elefánt, sikerült hangulatos bemutatót összehozni. A tömegben elrejtettem a megjelent szerzőket, mintha titkosügynökök lennének. Aztán sorra felmutattam a Molnár Jacqueline-rajzolta portréjukat, és a gyerekeknek rá kellett mutatni a "körözött" egyénre. Izgatott hangulat kerekedett, mert a feladat, ugye, érdekes, de hát egy idegen felnőttre ujjal bökdösni, az bizony ciki. Azért páran csak lelepleződtek, de aki alvó ügynökként megbújt a helyén, végül azt is kiszólítottam olvasni. Nagy örömömre az antológia alkotói maguk is lelkesen, örömmel sürgölődtek, mint akik valaminek, egy közösségnek (klikknek, maffiának, klubnak?) lettek részesei. Hajrá, antológia, hengerelj csak tovább!

A Könyvfesztivál Márai Sándor-termében került sor a Jelenidőben című antológia bemutatójára, a beszélgetést Horváth Csaba szerkesztő terelgette szellemesen. A kötet történetéhez hozzátartozik, hogy a Petőfi Irodalmi Műzeum a magyar irodalmi emlékházakkal közösen ódon költőkről szóló esszéket íratott újdon költőkkel, írókkal. A névsor rangos: Ágh István, Bereményi Géza, Egressy Zoltán, Grecsó Krisztián, Háy János, Kemény István, Kukorelly Endre, Lackfi János, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Tolnai Ottó és Závada Pál. Többrétegű késéssel a lista mintegy fele megjelent a helyszínen, és bár a hangosbemondó időnként közbedumált, és kétségbeesetten kereste Kiss Bélukát vagy éppen Kiss Béluka szüleit, bőszen cseréltük az eszmét arról, hogy halott költő is élő költő (kellene legyen), a holtak által írott irodalomra pedig nyugodtan rá lehet szabadítani az életet, semmi komoly baj nem történik. Beszéltünk életrajziságról, irodalomtörténetről és történetekről, személyes érintettségről és újraolvasásról. Gyorsan eltelt a beszéd ideje, de szerencsére - a kötet marad és beszél tovább. No meg nem csak beszél, néz is ránk számos szempárral: Fákó Árpád pengeéles fotói kukucskálnak ki belőle.

Április 23-án a Zsámbéktól öt percre fekvő Herceghalom iskolai könyvtárában olvastam fel kisebb és nagyobb gyerekeknek. A könyvtár eleve mintha Svédországban lenne, pazar belmagasság, egységes belsőépítészeti megoldások, nem a hazánkban szokásos átbuherált uradalmi melléképület a téeszirodáról és a tanácsházáról összebuherált szocializmus-korabeli bútorokkal, politúrozott kockaszekrényekkel. A nagy faliórától a pultokig, a polcokig, a székekig minden egységes és funkciónális, egyben mértéktartó is, semmi túlzás vagy pucc. Igazán jó lehet egy ilyen fényjárta kultúra-templomban tevékenykedni. Az órák mindenesetre jól sikerültek, szót lehetett érteni az 5-6 és a 7-8. osztályos társasággal. A kisebbek közül lelkes versmondók is akadtak, sőt. egy-két diák "továbbköltötte" az Apám kakasa variációit, és műveiket meg is osztották velünk. Köszönöm... Székpakolás közben a fiúk már a "koviubi pörivelt" mondogatták. Korántsem biztos, hogy mind azonnal megszállott olvasóvá válnak, de érdeklődésüket fekeltve azt hiszem, már elértem célomat. A fotókért és a szervezésért hála Toma Krisztának...

Ha már Kápolnásnyéken jártam, a székesfehérvári Rákóczi Ferenc Általános Iskolába is beugrottam április 13-án. Itt lelkes, mozgalmas szavalatokkal fiú- és lánycsúfolóval vártak a gyerekek, én pedig próbáltam a hangulatos együttléthez méltóan hozni a legjobb formát, végigvándorolva köteteim szimpatikus állatseregletén, a petétől az elefántig, sorra véve a gyereksors állomásait, világnagy gondjait is, szerelemtől kosárlabdázásig, focitól zajongásig és tovább. Hazafelé autózva a veszélyes zónákban, Irakban, Aganisztánban állomásozó magyar katonákról hallgattam izgalmas rádióbeszélgetést.

Részeg elefánt jobb fogadtatásról nem is álmodhat, mint ami nekem jutott a pécsi JPTE gyakorló általános iskolájában, április 12-én. A lehető leglelkesebben szervező Oszoli Márti a tenyerén hordozott, és már a legkülönfélébb színű és méretű részeg elefántokkal dekorált lépcsőházban, a versekkel borított falú folyosókon látszott, mekkora várakozással tekintenek a diákok a találkozás elébe. Ez a fogadtatás természetesen kötelez, muszáj ilyenkor kétszáz fokon égni, bohóckodni, ugrálni, hadonászni, performálni, saját magamon átszűrni a költészeti anyagot. Igazi bulihangulat uralkodott a teremben, hangorkánokkal, közös szavalással, közösen sorra jártuk a gyermeki lét állomásait foghullástól nagymamás huzakodásig, barackodástól hosszú és unalmas autóútig meg vissza. Fejszellőztetési célzattal aztán jó kis "Pécs by rain" sétát tettünk Mártival: elhaladtunk a bezárt írók boltja, a városi színház és a börtön épülete előtt egyaránt. Örültem a visszajelzéseknek is, tanárok és diákok részéről egyaránt. Íme egy maréknyi:

" Nagyon jó hangulat volt, én csak kintről hallottam a folyósóról"

"Nagyon élvezték a gyerekek és mi is jól szórakoztunk"

"Nekem az tetszett, hogy írtunk közösen verset"

" Nekem az tetszett, amikor hangosak voltunk, ő pedig hátratette a kezét és a tábla felé hátrált"

" Olyan jó volt, ahogy elmondta a verseit, olyan vicces volt"

Agyő, Pécs, a mielőbbi viszontlátásra!!!

A papkeszi Református Általános Iskolában, április 10-én elképesztően nagyszabású, térségi szavalóversennyel ünnepelték a költészetet. Én a zsüri elnökeként követtem figyelemmel a mintegy nyolcvan (!) produkciót, melyek az óvódás korosztálytól egészen felnőttekig terjedően mozgatták át a versmondóizmokat. Ráadásul kortársak voltak terítéken, Csoóri, Kányádi, Varró Dani, Tóth Kriszta és mások... A színpadi események szünetében én is felmerészkedtem a dobogóra, és rövid zanzáját adtam mindannak, amit a gyerekköltészet terén az elmúlt öt-hat évben műveltem. Később megszülettek a döntések is, az egyes kategóriák művészien nyomtatott-kalligrafizált oklevelei. A lényeg persze a levegőben volt, az együttlét bensőségességében és hevületében, a versek körül gyülekező lelkes tömegben. "Nem sokaság, hanem lélek" - írta Berzsenyi, ám ő is jobban örült volna nyilván, ha mint én Papkesziben, együtt láthatja a kettőt.

Április 9-én, a gyönyörű, Kós Károly-hangulatú műemlék-épület egyik termében összezsúfolódva gyerekek hada várta-leste suli utáni zsibongással Költészet Napja környéki műsorunkat. "Unkat", mert a ferencvárosi Weöres-iskola "dobszerdás" diákjai is eljöttek, és szokásos lendületükkel, rappelős, countryzós, sramlizós jókedvükkel egy-kettő buli-hangulatot varázsoltak az oktatásügyi falak közé. Magam is igyekeztem tartani velük a lépést részeg elefántkodásban, vidáman telt hát el a délutáni együttlét a bontakozó tavaszban.

Gyöngyösön már hónapok óta sisteregtek az internetkábelek, pezsgett a Hevesi Mária, a Kálváriaparti Általános Iskola könyvtárosa által megálmodott, és nem mindennapi szorgalommal, igényes szeretettel életre hívott Költögető versblog körüli élet. Magam feladatokat adtam a versíró gyerekeknek, majd a munka személyesebb állomásaként március 29-én ellátogattam a suliba, és költögetős foglalkozáson, az ottani diákokkal együtt új változatot írtunk például a Tücsök és a Hangya meséjére. Eztán a Költögető blog díjkiosztója következett, mégpedig társultan egy informatikai verseny elismeréseinek átadásával. Végül video-konferencia-kapcsolatba léptünk Egerrel, és kis beszéddel zárult a Fiesta. Jó látni, hogy irodalom és web határvidékein óvakodva ilyen sokak érdeklődését lehet mágnesezni!

Mórról lóhalálában vágtattam Budapestre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol Kosztolányi Dezső 125. születésnapját ültük, s én voltam amolyan házigazda-féle. Csokornyakkendőben illett érkezni, és a közönség vette is a lapot, kötötte a szalagot. A kellemesen ódon hangulatot a megidézett Kosztolányi-humor oldotta kedélyessé, és a csokornyi történettel, felolvasnivalóval érkező Kosztolányi-barátok mélyítették, színesítették. Hogy kik voltak ők, a végül csaknem négyórásra nyújtózó program hősei? Zenét Darvas Kristóf szolgáltatott, de becsúszó szereléssel megérkezett a Kaláka is, és elmuzsikált három KD-nótát. Ifjú színészek olvastak fel a fotó- és filmvetítések ideje alatt. A színpadon pedig egymást váltották az okosabbnál okosabb emberek: Vörös István, Gergely Ágnes, Vathy Zsuzsa, Fenyő D. György, Szabó T. Anna, Fráter Zoltán, Dávidházi Péter, Kelevéz Ágnes, Egressy Zoltán, Kántor Péter, Várady Szabolcs, Takács Ferenc, Veres András hol vicces volt, hol melankolikus, ringatva magával a némiképp fogyatkozó, de még a végén feltálalt, zöldtintás Kosztolányi-aláírással ellátott csokitortába is szépen belekóstoló közönséget. Az életnagyságú reklámemberré kinagyított fekete-fehér nyugatosok az előtérben bólogattak és Kosztolányi-lufit eregettek, a jó K. Dezső pedig megértőleg szemlélte esteli józanságunkat.

Egy kedves volt tanítványom, Sztancsik Kati invitálására látogattam március 19-én a gimnázium impozáns új épületébe. Hangulatos, jó térkihasználású, hipermodern, mégis emberi terek, ámulva keringtem a még szinte vakolatszagú falak között. Aztán mintegy százötven érdeklődő diákkal találtam magam szemközt az informatika-teremben. Éppen friss benyomásokból, komorabb kérdésfelvetésekkel indítottam, nevezetesen hogy mi a teendője-útja az embernek olyan világban, ahol "fedél nélküli", lapos és krómozott fehér Mercedest látni az utcán, igazi formatervezett, gyönyörű dög az egész autó, és egy lakás árába kerül. Megállunk a pirosban, és odalép egy más értelemben "fedél nélküli", alkoholos leheletű figura az újságjával: neki például nincs lakása. Adjunk el minden Mercedest, és az árát adjuk hajléktalanoknak? És az én fedeles, szintén fehér, bár régen mosott Suzukim? Azt szabad? Ki dönti el, hol a luxushatár? Na, a szociális határfeszegetés után kis művészeti is következett még, aztán könnyítésül pár szám a Lovasi-CD-ről, versek a versgyárból, könnyedebb vagy súlyosabb regiszterből. Kérdéseket is kaptam, megilletődött, elgondolkodó arcokkal néztem farkasszemet a vakító napfényes délutánban.

De jó volt a drága harmadikosaimmal együtt lenni a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában, fenn a Várnegyedben, március 12-én! Épp sulinapok zajlottak, a tornatermi ügyességi versenyekről kipirultan, tornaruhásan szaladtak fel a pipaszár lábú gyerkőcök, és öltöztek át máris a verselkedéshez (már ha van ilyen szó - a locsolkodás és a nekiveselkedés keresztezésével hoztam most létre). A nyakamban látható hawaii jellegű nyaklánc karamellából és csokiból áll, ráadásul komoly számmisztikai üzenetet is hordoz, 32 darabot tartalmaz, mert 28 az osztálylétszám, ehhez jövök én, meg Forstner Kriszti, a tanítónőjük, meg Zoli bácsi, a napközis, meg Laura néni, aki tanítási gyakorlatként "hallgat be" az órákra... Hiába, a matek nem elhanyagolható tényező. Meg kellett ígérnem, hogy becsületesen adok a láncból gyermekeimnek, ami meg is történt. Feleségemnek jutott kevésbé becsületes adag, mert ő mérsékelten eszi az ilyesmit. Egészen új verseket olvastam fel, egyiken még annyira nem friss volt a "festék", hogy egy bicegő sor is akadt benne szégyenemre. No, mindegy, így fokozódott a spontaneitás, no meg úgy, hogy végül verset is írtunk közös erővel. Méghozzá kettőt, méltókat a közönség figyelmére:

A NŐCICA

Ica menő cicanő,

Fele cica, fele nő.

Mancsa végén műkarom,

Kifesti, ha akarom.

Nyakában egy medálka -

Beleszeret magába.

Szája csupa piskóta,

Így riszál a diszkóba.

Pírszing itt és pírszing ott,

Tapadnak a kandúrok.

A második ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt:

KANDÚR-ROCK

Volt egy kandúr, Rocky Robi,

Minden lába egy szál ropi.

Ropilába összeroppant,

Ezért lett a macska rokkant.

Tolószékben ül a cicus,

Mégis táncol, ilyen típus.

Visszanőtt a ropi-lába,

Tánc közben is azt rágcsálja.

Az összes lábát lerágta,

Visszaült a kocsijába.

Így végezte szegény Robi.

Jobb, ha a lábad nem ropi!

Még tanulság is jutott a végére, köszönet a nagyszerű csapatnak. Folytatjuk!

Javában zajlottak az iskolanapok február 27-én, a szigetszentmiklósi Batthyányban, mikor betoppantam. Már kintről füleltem, micsoda jó minőségű muzsika produkálódik itten, belesve aztán rájötten, nem csoda: Csík Jani és bandája bűvölték éppen a diákokkal zsúfolásig telt, az előadókat többszörösen visszatapsoló aulát. Örömmel üdvözöltem a zenészbarátokat, majd a diákok által huzatos-masnis fotőjökkel ropopant elegántra berendezett jazz-kávézóban élveztem a kapucíner röpke gyönyöreit. Eztán következett a rendhagyó irodalomóra, ahol kicsit kétfelé kellett zongoráznom, ugyanis a főgimnazisták mellé az ötödikes algimisek is bekunyerálták magukat, őket sem aszalhattam csupa nagyobbaknak szóló okossággal. Igaz, a felnőttebbek is élvezték azért a sulis emlékeket felmelegítő, "trágárkodós", autózós, fiús-lányos, nagymamával civódós gyerekverseket. Volt egy kis CD-zenélgetés, komoly és vicces kérdések, vígan eltelt az erre szánt bő egy óra. És öröm volt látni elmenet, hogy a diákok következő programpontként egy szál magnó hangicsálása mellett körbe fogódzva, jó kedvvel táncházaznak az előtér veresmárvány padlóján. Ez már közösség-féle, no...

A budapesti Pozsonyi Pagony könyvesboltban, február 27-én nehéz volt közlekedni, de persze nem is közlekedni jöttek az emberek. Hanem részeg elefántot látni. Közlekedni egyrészt azért volt nehéz, mert a nem túl tágas boltot megtöltötték a kíváncsi, kis és nagyobb olvasók. Másrészt pedig azért is, mert kedves meglepetésként a placc kellős közepét csomagolópapír borította, amelyen már megérkezésünk idején is díszlett néhány elefánt, és amelyre a térdelő-hasaló-guggoló gyerekek egyre újabbakat és újabbakat színeztek, körvonalaztak és gubancoltak. Szóval az oldott alaphangulat megvolt, nekem azon kellett igyekeznem, hogy a kérdezőbiztosi minőségben jelenlévő nagyszerű illusztrátor, Gévai Csilla faggatózására is értelmesen feleljek, hiszen nagyon okosan érdeklődött a könyv és jómagam viselt dolgai iránt, illetve hogy a jelenlévő gyereksereg figyelmét is rendszeresen csigázzam részeg elefántkodásaimmal: közös szavalgatással, felolvasással, viccel-mesével, vásári bolondsággal. A jelenlévők arcán úgy látszott, sikerrel jártunk, a barátságos társaság nem eredt szélnek rögvest a bemutató után, inkább a sárga földig leitta magát a Kovács Eszter főnökasszony vezetésével felsorakozó kedves könyvesek kavarta málnaszörppel. És el ne felejtsem az este apró sztárvendégét: Palágyi Réka unokahúgom szépen elmondta a már szavalóversenyt is megjárt hozakodós versemet, a szíves publikum legnagyobb megelégedésére. Ujjé, a Pagonyban nagyszerű!

A Bálint Márton Általános Iskola és Gimnázium modern falai közt február 11-én két csoportban is vártak rám a tanulók. A hatvan kisdiák Kövér Lajos kalandjain edződve, nyitottan, nevetősen fogadott, és kérdésekkel is készültek. Nagy keletje volt a néhány, ajándékba vitt Kincskereső-példánynak. A gimnazisták-szakközépiskolások pedig előre elolvasták novelláimat, és higgadtan, értelmesen, elfogódottság nélkül fogtak vallatóra, nagyon jó szemmel kiszúrva egy-egy írás lényeges pontjait. Le a kalappal a diákok és a felkészítő tanárok előtt: ritka, hogy irodalomról ilyen fesztelenül és lényeglátóan lehessen szót váltani! Utóbb kaptam egy aranyos csokorra valót a negyedikes kisdiákok reakcióiból is. Íme:

„Egyszer a Bálint suli legtetején (nem a tetőn) találkoztam Lackfi Jánossal.”

„Lackfi János kedves ember, humoros, és jó verseket ír. Én még sosem találkoztam igazi íróval.”

„Szerintem Lackfi János jó költő, mert jó verseket ír.”

„Lackfi Jánost én egy rendes, humoros, kedves, jóképű költőnek ismertem meg. Úgy készültünk az érkezésére, hogy egy csomó feladatlapot csináltunk meg.”

„Kiderült, hogy nem is Lackfi a vezeték neve, csak azért változtatta meg, hogy ne az apja után írjon ugyanazon a néven. A kérdéseknél én nem tudtam kérdezni, mert valaki elvette a kérdésemet.”

„Érdekes volt, hogy 1 fia és 4 lánya van. Az összesen 5 gyereke van.”

„El sem hittem, hogy egy igazi költővel találkozom. De igaz. Ott állt előttem, és mondta magáról a sok információt. Mivel verseket szokott írni, párat fel is olvasott. Nagyon tetszett nekem, sok volt a rím.”

„És sok díja van. Elmesélte a munkáját nekünk, és tetszett, hogy költő, író és műfordító. Szeretem Lackfi Jánost!”

„A kedvenc sportja a foci volt, Az Ági óriás lesz című verset tényleg a gyerekéről írta.”

„Lackfi János író volt. És 39 éves.”

„Miután elment, kivettem a Buta felnőtt című kötetét. Ki is olvastam a verseket. Különösen a fiúcsúfoló tetszett. Szerintem amit a lánycsúfolóban írtak, az nem is igaz!”

Január 30-án, a lehullott hatalmas hóban minden okunk megvolt az aggodalomra: ugyan ki jön ilyenkor gyerekkönyv-bemutatóra? Szerencsére a gyerekek és a szülők nem így gondolkodtak, volt, aki egyenesen Szegedről jött fel az est kedvéért a Marczibányi Téri Művelődési Házig. Körülbelül nyolcvan gyerekkel és negyven felnőttel ünnepelhettünk együtt, mert ünnep volt ez valóban. Berg Judit már az elején megadta az alaphangot, a könyvvel kapcsolatos igaz és hamis állításokkal bombázva a publikumot. A gyerekek benne voltak a játékban, lehetett mozgósítani őket, és zajos, nagy sikere volt a három meghívott iskolai versmondó-éneklő-dramatizáló csoportnak, a budavári Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola, a ferencvárosi Weöres Sándor Általános Iskola és a nagykovácsi Sufni Diákszínpad művészpalántáinak. Volt aztán rituális pilótakeksz-evés, közös éneklés, sramli és country, nagymama-unoka és autós-motoros huzakodás, és így tovább. A végén pedig nem mentünk még haza, kézműveskedés és szófaragás következett, ha nem is orrvérzésig vagy hóolvadásig, de egy jó darabig még. Hála és köszönet minden résztvevőnek, a segítő tanároknak, Forstner Krisztinek, Békés Mártának és kolléganőinek, valamint Bakonyvári Áginak. Meg persze a Marczinak, különösen Vörös Zsuzsának! Szép havas napunk volt!

Immár hagyományosan, negyedszer jártam az iskola szerdai irodalmi tomboló-klubjában január 27-én. Régi ismerősként fogadtak, de volt sok új arc, bazsalygó alsó tagozatosok, akik most teszik első lépéseiket dalok és versek önfeledt őserdejében. Békés Márta gitározik ilyenkor, és van mindennemű versvarázslás, reppelés, sramlizás. Előre láthattam a Marczibányi téri könyvbemutatóra készülődőben megtanult műsorszámokat, és magam is felolvasgattam a frissen megjelent Részeg elefántból. A közönség soraiban akadt olyan apróság is, aki a Bögre család újabb kötetéből mint étlapról rendelte kedvenc verseit, akár egy kívánságműsorban. Igazán hangulatos kora délután volt!

Immár harmadik adáshoz érkezett a Duna Televízión Lovasi Andrással közös műsorom, a Penge. Pengető ujjak, pengeéles verssorok - avagy zene és líra showja és borsa. 2010 első adásában, január 10-én vendégünk volt a negyven éves KALÁKA, zsebben hozva Kosztolányit, ugyancsak a jó Dezső versét cincáltuk Molnár Krisztina Ritával, Balassi-dallamra Orbán Ottó-verset kobzolt Keresztes Nagy Árpád históriás énekes barátunk, fergeteges gyerekbeszólásokból válogattam, Tóth Krisztina pedig felfényesítette nekünk Presser Petróleumlámpáját a Slágergyárban. Igyekszünk elevenbe vágni.

December 14-én, az RS9 színház zeneszerzőket bemutató sorozatában Vedres Csaba barátom került sorra. A közönség továbbra is bizalmas körében igazán nagyformátumú gondolatokat hallottunk könnyű- és komolyzene viszonyáról (előbbi nem feltétlenül könnyű, utóbbi nem okvetlenül komoly), vagy éppen arról, hogyan lesz zeneszerző az erdőből kijövet az, aki bemenet még nem volt az. Csaba beavatott bennünket abba is, hogyan kerekedik ki előtte egy mű még körvonaltalan helye, hogyan alakul ki az Arany János által "formasejtelemnek" hívott üres tér, melyet aztán alkotással lehet betölteni. Sok megindítót és megrendítőt hallottunk arról is, mennyi technika és mennyi lélek szükségeltetik egy jó kompozícióba, illetve hogy mennyire kell (kellene) részt vennie a zeneszerzőnek a "zenegyártás" konkrét munkafolyamatában. Száguldó, szép este volt, finom zenékkel és értő fülekkel. Jók ezek az alkalom szülte társművészeti karambolok, újra lehet születni belőlük!

December 11-én a Nyitott Műhelyben immár hatodik alkalommal került sor az általam alapított díj átadására. Tóth Krisztát mindig is egyik legjobb költőnknek tartottam, és rengeteg közös munka is összeköt bennünket, éppen ezért a kezdetektől fogva vártam, mikor adhatom át neki ezt az egyszerre szubjektív és szakmai "kitüntetést", melyet nem olyan rég még a Földközi-tenger locsolgatott habjaival. Kavics-beszállítóimnak, Hajós Katinak és Éry Lacinak köszönhetően a 2001-ben összeszedett gyűjtemény kibővült, és még jó ideig osztogatható... Azért jutott Krisztának ilyen sokára a kavics, mert valahányszor rákészültem, nagy örömömre mindig kapott egy komoly és rangos díjat, én meg inkább olyat jutalmaztam, akinek akkor éppen nem jutott elismerés. Most se sikerült szerencsére a manőver, Kriszta éppen a Mozgó Világ nívódíj átadásáról érkezett, amihez így rögtön gratulálhattunk is. A beszélgetés jól sikerült, érintettük a legjellemzőbb témákat, és gyönyörű Kriszta-versek hangzottak el, köztük egy egészen új, melyben a lélek halál után pillepalack gyanánt libeg a fellegek tetején... Nándorfi Máté fotóját vettem kölcsön a kultúra.hu-ról.

A részeg elefánt megjelenése körüli nagy ámokfutásom következő két állomása december 4-án az Ózdi Városi Könyvtár, illetve a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár voltak. Az utak ördöge minduntalan csomót kötött az előttem nyújtózó aszfaltszalagokra, de nem zavartattam magam, a gyerekek pedig öt-tízperces késéseim ellenére kedvesen és kpészségesen vártak rám. Aztán ünnep lett a beszélgetés, felolvasás, közös versmondás és versmagyarázgatás, buta felnőttektől részeg elefántokig, apám kakasáig oda és vissza. Az ózdi gyerekek közül meglepetésképpen négyen is meghatóan mondták verseimet, izgultam értük, mert én világéletemben rettentő belesülős szavaló voltam. A miskolci est egyik fénypontja pedig az volt, amikor két kissrác - felbátorodva azon, amit mondtam, nevezetesen hogy a klasszikus verseket igenis "folytatni" vagyis faragni, gyűrni, gyúrni, kiforgatni kell - elskandálta nekem saját Anyám tyűkja-változatát "Márta makiról", akit a költő arra kér, ne rakjon pírszinget a szájába. Az Ady hangját kölcsönző Kosztolányival szólva: "de szép vidám, vad áldomás volt, köszönöm"!

November 30-án, a Sziget utcai Könyvtárban hetvenfős gyerektábor várt rám, és szinte az első perctől közösséggé kovácsolódva együtt lélegeztek az Apám kakasa és A részeg elefánt köré szerveződött műsorral. Igazán felszabadult délelőtti együttlét volt, a hangulathoz egy csokor versemmel egy kedves, telekis gimnazista versmondólány is hozzájárult. A rendhagyó magyarórát záró, Lovasi-Heidl-féle véletlen rock and rollra (Csomizom a ruciba a habtestem...) már teljesen összeérett és összerázódott a társaság.

Finy Petra Gréta Garbója című nagyszerű kötetét mutattuk be november 28-án, délután a budai Anno mese- és könyvesboltban. Az illusztrátor Holló Anna (ritka, mint a fehér!), az őt méltató Pálffi György képzőművész és a moderátor Paulovkin Boglárka alkotta győztes csapatunkat. Magam egy Finy Petra-szótárt állítottam össze, melyben páéldául:

A gyermekjátékszer és mentőkutya keresztezésével létrejött fajta: LABDADOR

Az olyan kisbaba, aki egy csettintésre megszületik: UJJSZÜLÖTT

A különösen nyúlánk idomú, emberszabású létra: LANGALÉTRA

Az ehető fafúvós: PRALINÉT

A messzi ország, amely csak egy sóhajtásnyira van tőlünk: Ó, PERENCIA!

Tarzan ősei, akik kiválóan közlekedtek a szobanövények indáin: LEANDER-VÖLGYIEK

Dédnagymama illedelmesen meg nem nevezhető, állandóan fájlalt szervei: IZÉLETEK

A mesebeli hüllők szárításának leghatékonyabb, háztáji módszere: SÁRKÁNYTEREGETRÉS

A csiklandós izomköteg: VICCEPSZ

A karcsúsító télikabát: ANORÁKIA

A nem fogyókúrás uzsonna pedig: HÍZÓRAI

No, nem csak efféle szójátékok vannak a könyvben, hanem hengerbucskázó, a világot feje tetején látó és láttató óvódások, no meg felnőttek, akik a fejük tetején közlekednek. Zeneszó mellett, babaszó mellett telt az idő, eladdig, hogy lóhalálában kellett rohannom a Kaláka bulijára.

A negyvenéves Kaláka ünneplésére gyűltünk össze meint november 21-én. A műsor első része a szokásos remek Kaláka-műsor volt, a másodikban a Szélkiáltó együttes házigazdáskodása mellett vendégek is felléptek a deszkákra. Például Nyeső Mari két Kaláka-számmal, én pedig egy új és egy régi Kaláka-verssel, ugyanis Kosztolányi Ilonájának a ritmusára is szerzettem egy Kaláka-verziót. A Marczibányi téri Művház legénysége (pontosabban leánysága) is mondott köszöntőt, és szélkiáltós-kalákás közös dalolással ért véget a hangulatos alkalom.

November 20-án a zuglói Cserepesházban került sor estemre. A tizenöt főnyi közönség komoly álló(ülő-)képességről tanúságot téve böjtölte ki késésemet: a pesti forgalom dühítően lassú volt. Azon viccelődtünk, videokonferencia formájában el kellett volna kezdeni a közvetítést már az autóból, nyugisabb lett volna. Érdeklődő, jó svádájú beszélgetőtársat kaptam, Rudas Attila színész-rendezőt szemlátomást mélyebben érdekelték a dolgok, biztos kézzel fogta a gyeplőt. Átbeszéltük a gyerekkortól a zuglói éveken át az írástanításig azt a sok mindent ami között elszlalomoztam a máig. Volt felolvasás, viccelődés, komolykodás és minőségi hallgatóság.

Értő és felkészült közönség várt november 17-én, a budafoki középiskolában, a hallgatóságban olyan lelkes diák is akadt, aki a kezdetektől eljött Lovasi-Heidl-féle lemezem bemutatóinak jó részére. Próbáltam hát körbetáncolni a kortárs irodalom mágikus máglyáját, beszélni annak gyógyító, esőidéző és ördögűző funkcióiról, bemutatva a ma költőjét, mint a zenei alapnyelvhez visszatérő cybersámánt, akinek sorsa olykor össze van kötve versei sorsával.

November 15-én mintegy kétszáz fős közönség előtt folytatódott a zenés-irodalmi roadshow. Lemezanyag, új dalok, irodalmi stand up-betétek, minden ment a szokott "eleven mederben", hogy az ezúttal elhangzott Szélmagasan szövegét idézzem. Hevét s nevét. A közönség oldódott, élvezte, két aranyos autogramkérő gyerkőc is körbeszaladgált minket az est után. Folyt. köv. reméljük nemsokára, érdekes, hogy így a tizenöt-tizenhatodik koncert után még mindig nem unom, régi jó ismerősökként üdvözlöm a CD-ről jól ismert egyes darabokat. A készülő lemez dalai pedig most kiemelkedően jól hangzottak. A ráadás után remélem, mindenki elégedetten ment haza...

Folytatódott a drámás menet, a budai Szent Gellért Gimnázium diákjai előtt november 12-én beszéltem a Hambipipőkéről. Tetszik nagyon a gimisták komolysága, amellyel engem, komolytalan drámaírót leckéztetnek. Tudom ugyanis tapasztalatból, hogy ha komolyabb drámát kaptak volna, azt alighanem idegesen csapják le az asztalra. Mindamellett itt is megmagyaráztam talán a bizonyítványt, és feltártam kicsit, honnan merre tart ma az író, s mivégre...

A követségi hölgyek kis olvasókörének voltam vendége, és Rimbaud-előadást tartottam franciául az isteni csavargóról, a szellőtalpú figuráról, aki cipőfűzőjét használta lanthúrnak belerandított Verlaine családi békéjébe, tizenhat évesen megírta házi feladatnak a párizsi költő uracsok kedvéért a Részeg hajót, majd Afrikába ment fegyverkereskedőnek. Kicsit végigvillantottunk a pályán, majd egy-két versbe részletesebben is belemásztunk, hogy lássuk, miként figurázza ki és csiszolgatja a klasszikus formát ez a kamasz csirkefogó, és miként lép át rajta elegánsan, akár egy lecsúszott klottgatyán, a meztelen jövő felé. Hát így volt ez november 10-én...

November 8-án lement a Duna TV-n Lovasi Andrással közös, Penge című műsorunk első adása. Volt zenészvendég, nevezetesen Ferenczi György, költővendég Szabó T. Anna személyében, volt improvizatív versírás a színpadon és Slágergyár is a Homok a szélben mai, Vörös István költötte változatával, a Budapest Bár és Lovasi előadásában. Nem volt minden perc aranyba önthető, kicsit kapkodósra sikeredett, de tanulunk, remélem, belőle sokat. Rengeteg pozitív visszajel jött már, és remélhetőleg egyre jobb lesz a műsor, no meg mi is benne. Szóval vers a zenében, zene a versben - pengető ujjak, pengeéles verssorok. A költészet az utcán hever, de az Ön nappalijában a helye!

Híres Komáromban a Városháza díszterme erősen be volt véve október 27-én, egy szép vasárnap délelőttön. Nyolc válogatott diákcsapat viaskodott egymással az általam elnökölt, magyartanárokból álló zsüri szigorú szemöldökének árnyékában. Nagyon szellemes feladatsort szedtek össze a szervező gyermekkönyvtárosok, a legjobban azt élveztük persze, amikor a magunk kitalálta hamis etimológiákkal próbáltuk becsapni az ifjúságot, változó sikerrel. Tudta például a nyájas közönség, hogy a szakajtó voltaképpen a szakácsok ajtaja volt, amelyen a konyha felé és felől ki-be jártak, s az elnevezés azért gyökeresedett meg, mert tagbaszakadt alakok lévén gyakran le is szakajtótták ezt a nyílászárót? Na látják, sok mindent nem tudnak még. Jó hangulatú esemény volt, sok nevetéssel, muzsikával és szavalással. Le a kalapkával (Klapkával?).

Október 20-án a bűbájos és boszorkányos Nyeső Mari új lemeze, a Meteorológus bemutatóját rendezték a Háló Klubban. A kedves hölgy átlag tízévente áll elő egy-egy újabb, mindig remekbe szabott koronggal. Tíz kézzel gitározik, ha kell, citerának, ha kell, szitárnak használja, jazzos és rockjos és folkos és sanzonos, színpadi jelenléte lavina-szerű, saját szerzeményű számai szöveg és dallam tekintetében egyaránt ragyogóak. Valami elementáris vidámsággal "söpri végig" a koncerteket, ha viszont mélyebben belepislantunk egy-egy dal kútjába, komoly bánatok laknak ottan. A koncert végi beszélgetésen, melyet én moderáltam, azt is kiderült, hogy Mari nem csak jó művész, hanem ugyanolyan talpraesetten magyarázza is a csodát, ahogy műveli.

Schleisz Anikó és barátai remek helyet nyitottak a Ráday utca környékén, a Köztelek utca 4./a-ban! A fogyasztást ki-ki baráti alapon, "perselybe" fizeti, jobbnál jobb zenék mennek halkan, vannak fotelok, székek, asztalok, igazi bensőséges atmoszféra, minden "fizetővendéglátós" mellékíz nélkül, minden fogyasztói adok-kapok érzetétől mentesen. Élhető világ, négy fal között! Október 17-én itt volt estem, mégpedig Ani vezetésével. Lelkes, nyitott közönség előtt mondhattam mondókámat, olvashattam olvasókámat. A Zsonga együttes meglepetésképpen szépen elzengte (elzsongta) két versemet. Az est után el sem tudtam szakadni a helytől, órák hosszat beszélgettünk még, bele az éjszakába. Jó, hogy van hely, ahol felhőtlenül jó lenni...

A brnoi magyarok KAFEDIK nevezetre hallgató szervezete meghívására (gondolnánk, hogy a csehországi városban mintegy hatszáz magyar éldegél?) október 15-én előadást tartottam a mai magyar költészetről barkács-szemlélettel. Miből lesz a vers cserebogara, hogyxan talál az ember hexametert az utcán, mi a haszna az "i-betűs" rövidítéseknek, hogyan rajzolhatunk portrét koviubi és pöri segítségével? - ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgattam a tizenöt főnyi figyelmes hallgatóság füle hallatára. És persze kitértem a hagyományban való benne állásunk, az abba való belebeszélésünk (abból való kiszólogatásunk) cseppet sem mellékes körülményeire, felolvastam az Apám kakasából, és az este közös versírásba torkollott, ahol is megszülettek a "Bóbita, Bóbita vámos, / szoknya alatt kotorászik", illetve az "Isten, áldd meg a tolvajt, / Álkulccsal, bő széffel" kezdetű variációk. Vagyis kiderült, élmény belelépni a tradíció folyójába, érezni annak eleven sodrását. Az este után ott maradtam a KAFEDIK lelkes fiataljainak gyűlásén, ahol megvitatták, miként ünnepeljék a szervezet fennállásának negyvenedik (!) évfordulóját. Elismerésre méltó józansággal és jó kedéllyel vitatták meg és tervezték el az eseményeket bográcsgulyástól a táncházig, a rockkoncerttől a faültetésig és a vezetett városnéző túráig. Amíg vannak ilyen Felvidékről jöt egyetemisták, háromféle, cseh, szlovák és magyar pénztárcával, és háromfelé nyitott gondolkodással, addig nem érdemes rídogálnunk a panaszfalaknál. Egy pinceklubban ülve ürítettük hát inkább sörrel avagy Kofolával telt poharainkat.

Darvas Feri zeneszerzőnek van egy dala, a szövegét Várady Szabolcs írta, és a tűzoltók szakvéleményét rögzíti a színházzal kapcsolatosan: "Ne legyen tűz és ne legyen víz, néző ne legyen több, mint tíz, ne legyen bűz és ne legyen zaj, mert akkor kigyün a baj". Nos, a nézőplafonhoz tartottuk magunkat október 12-én este, az RS9 színházban szervezési malőrből vagy egyéb okból kifolyólag tulajdonképpen magunk voltunk. Mindamellett remekül tudtunk beszélgetni ezzel a roppant szerény és virtuóz, nagytudású emberrel, aki nemcsak négyjegyű számokat szoroz egymással zongorázás közben, nem csak hogy képes fordított kézzel lejátszani egy virtuóz Chopin-keringőt, de több mint kétszáz színdarabhoz és huszonöt filmhez írt szellemes, élvezetes zenét. Aki nem hallotta, hallgasson Darvas Ferit vagy menjen színházba: jó esélye van találkozni a muzsikájával!

Benno Barnard flamand költővel tartottunk közös estet október 2-án, a Petőfi Irodalmi Múzeum fesztiválján. A program lényege, hogy egymás verseiből fordítunk anyanyelvünkre, és ennek a műhelymunkának az eredményét tárjuki a közönség elé. Most, rendhagyó módon, kicsit Belgium felé is tereltük a szót, beszélve mentalitásról, a királyról, mint archetipikus apa-figuráról, a családról, mint ihletforrásról, s még számos témáról. A kezdetben néptelennek ígérkező teremben végül csak összegyülekezett harmincfős közönség kitűnően vette az adást, így összességében nagyon jól sikerült ez a délután. Bennót máskor is várjuk idehaza, a belga-magyar határon. Akit érdekel, pár most fordított verset talál tőle a Turkáló rovatban.

A Várban rendszeres boros-kulturális estekkel jelentkező Márai Szalon a Házasságkötő Terem két gyönyörű, barokk stukkós helyiségében legalább száz embert hozott össze szeptember 29-én este. Ceremóniamesterként Szigethy Gábor adott ízelítőt színházi emlékeiből, majd szüleimmel, Mezey Katalin és Oláh János költőkkel és velem beszélgetett, és a verseinkből is elhangzott néhány.

Sajtótájékoztatót tartott a bátrabb gyerekvállalásért szerveződő mozgalom a Kosztolányi Dezső tér melletti Tranzit kávézó teraszán. Mind a sajtó, mind a közönség elég szép számban képviseltette magát. Nagyon érdekes volt Dr. Kopp Mária bevezető előadása, kiderült belőle, hogy a statisztikák alapján nagyon nagy számban nem születnek meg azok a gyerekek, akiket akartak, vártak volna szüleik. Talán a társadalmi ellenpropaganda és a gyermekét nevelő anya szerepének hálátlan volta, talán gazdasági megfontolások tántorítják el a szülők többségét attól, hogy annyi gyereket vállaljanak, amennyire eredetileg vágytak. A mozgalom célja ezeknek a családoknak a bátorítása, és nem valamiféle népszaporulati propaganda kifejtése, jóllehet az országnak gazdasági érdeke is fűződne gyermekeink megszületéséhez, saját maga ellen is dolgozik tehát, mikor a támogatások leépítését szorgalmazza. Persze nem embergyárról van itt szó, ez a kerekasztal összes résztvevője, Nagy Timea vívónő, Nagy-Kálózy Eszter színésznő, Molnár Tamás vízilabdázó és Korbuly Krisztián vezérigazgató szimpatikus hozzászólásaiból is kiderült. Szám Katalin, a Képmás családmagazin főszerkesztője finoman, érzékenyen irányította a beszélgetést

Fűzfa Balázs remek ötlete ez a 12 legszebb magyar vers köré fűzött eseményláncolat, melynek egyes állomásai lehetőleg az illető szerző személyéhez és a költemény keletkezéséhez kapcsolódik. Így most Abdán a Radnóti-verset járták körbe a Jordán Tamás vezényletével szavaló diákok tömegei és a szakmai konferencia tudós résztvevői. Magam is szerepeltem volna előadással, de sajnos közbejött valami, így aztán csak a szeptember 26-án, este tudtam az összegyűlt irodalomtörténész kollégák elé állni egy könnyed, az irodalommal zsúfolt nap fáradalmait feloldó versfelolvasással. Célomat, remélem, nem tévesztettem el.

Szeptember 25-én este, Piliscsabán, a Pázmány Campusán Apám Kakasa című kötetünket mutattuk be az egyetem örök gyermekei előtt Vöerös István társszerző-kollégámmal. A táncház muzsikusai már hangoltak a szomszédban, és a jókedélyű felolvasások után égig csapott a mulatság.

Szeptember 20-án, egy verőfényes vasárnap délelőtt, a Komárom közeli Ács művelődési házában maroknyi, ám annál lelkesebb gyermek és szülő előtt olvastam fel verseket, mesélgettem köteteimből. Szép élmény volt, bár közben gőzerővel dolgozott agyam a drámán, amelyet a XIV. Drámaíróversenyen másnap le kellett adnom. Még az M1-esen is jegyzetelgettem a kormányon, nagy vágta volt...

Van Győrött egy utca, ahol a világon egyedülálló módon öt templom sorakozik: római és görög katolikus, evangélikus és református, valamint a zsinagóga. A valamikori Kossuth utca jelenlegi lepukkantságában is őrzi hajdani módos kereskedő- és iparosportái méltóságát, ha hunyorítva kiszűrjük látóterünkből a szemetet és a vakolat rohadását, ha ideképzeljük az elterelt Rábcát, szinte látjuk a lelki, szellemi és anyagi javaknak valamikori keringését, amint megeleveníti újra ezt a szebb napokat látott városrészt. Borsa Kata és Pál Kálmán érdeme, hogy egy kulturális fesztivállal évről évre életre galvanizálják a környéket, idén is Lovasi. Bognár Szilvi, Ferenczi Gyuri és mások dalai zengik be a szakrális tereket. Én szeptember 18-án, a katolikus templomban olvastam fel Pázmány Péter prédikációját az ördögi kísértésekről, hozzáfűzve három kis táncos variációmat, amelyek itt, a honlap Turkáló rovatában is olvashatók. A zsinagóga előtt összefutottunk a mindig nagyon aranyos Szakcsi Lakatos Bélával, és megtárgyaltuk a világ sorát.

Szeptember 7-én, a Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtárban beszéltem arról, mit keresek én a belga-magyar határon, és hogy kik a belgák, no meg aztán ők hova álljanak... Három fogalom, a groteszk, a melankólia és az extázis köré szerveztem nyolcvan fényképpel kísért mondókámat. Vagyis nem csak a túrista-ódonságokról, Észak Velencéiről beszéltem, és nem is csak Brüsszel világvárosi arcát mutogattam, hanem szerét ejtettem, hogy a pazarló, környezetromboló, városkép-ferdítő törekvéseket is bemutassam, beszéljek a négyszázötvenféle sörről, csokiról és csipkéről, írókról és festőkről,. kispolgárokról és bányászokról. A mintegy hetvenfős közönségről, melyet Horváth Ferenc népművelő, irodalombarát és gyűjtő toborzott össze, csak a legjobbakat mondhatom. Ráadásul előadásom része volt egy egész hetes, Nyugat-Európáról szóló sorozatnak, úgyhogy ezen a héten sokan minden délutánjukat más országok megismerésével töltötték. Szimpatikus kezdeményezés...

Különös feladat várt rám szeptember elsején, mely dátum minden diák rémálma. A ferencvárosi Weöres Sándor Gimnázium és Általános Iskola évnyitó ünnepsége után Dobszay Ambrus igazgató úr felkérésére én mondhattam avató beszédet a suli falán elhelyezett emléktábla leleplezésekor, mielőtt Gegesy polgármester úr lerántotta volna a műről a leplet. A kövön Weöres saját emléktáblájára szánt prózaverse olvasható mától fogva, hirdetve azt a jámbor óhajtást, miszerint ha a jó elkezdene egyszer terjedni a világban, városról városra haladva meghódíthatna minden földet. Magam megpróbáltam találgatni, ki is ez a Weöres Sándor (Szabó Lőrinc: Szünidő, írta Weöres Sándor, Donászy Magda verse), íískolánk névadója, a naagy költő. Idéztem hetvenhétféle szerepjátékaiból kocsmai balladát, nyelvzseni olasz bíboros magyarul gügyögését, kisfiúk vásot mondogatásait, majomországi ismertetőt, meg persze szóba került "kuli", aki neem meghal, aki örök. És idéztem Weörest, aki azt írta Osvátrhról halálakor, hogy mivel ő beszélt vele telefonon, a hangját csak vele együtt temetik el. Így vagyok én is W. S. mesterrel, akihez szüleim elvittek még kicsi gyerekkoromban. Ott van bennem a hang, az arc, amíg létezem. És persze, ami fontosabb, élnek bennem a versek, immár harmincöt éve, hiszen 3-4 évesen már a Csijja csicsíjjára aludtam el.

A Cseh és Morvaországi Magyarok Szövetsége, ez az elképesztően aktív emigráns-egyesület hatvan-nyolcvanfős tábort szervezett erre a gyönyörű, tóparti, dél-csehországi üdülőhelyre augusztus 28 és 30 között. Hála a szervezőknek, mindenek előtt a nagyszerű Smejkal Magdikának, jóféle előadások szóltak Erkel Hunyadijáról, a magyar nyelv pálinkával kapcsolatos szókincséről vagy épp a szexológiáról (úgy bizony!). Utóbbiról lemaradtam, haza kellett jönnünk, no meg úgy nagyjából elégségesnek is érzem a kérdésben rendelkezésemre álló készséget, ismeretet és tapasztalatot. Én a magyar költészet nyelvteremtő szándékairól igyekeztem beszámolni, nyelvújításon innen, nyelvjárásokon túl, kísérleti versen innen, halandzsán túl, s a nyolcvanfőnyi közönség készségesen élt együtt az előadással. 28-án este aztán kivilágos kivirradtig állt a bál. Az itteniek nagyon tudnak ám mulatni, két univerzális zenészünk pedig csak úgy öntötte a magyar nótát, régi és új slágert, lakodalmast és rock and rollt, twistet és popot. Lett nagy "ereszd el a hajam", éjjel egykor nyugovóra térvén még időnként felriadtam a nagy hajnali danolásra. Ja, és fürödtem is éjszaka a tóban, no meg biliárdoztunk egy itt nyaraló kissráccal. Jövőre ugyanitt, remélem!

A kőszegi Várszínházban, mely köztudomásúlag remek hely, jó háromszáz főnyi közönség volt kíváncsi Lovasira és a Véletlen zenekarra július 28-án. A kellemes esti idő kedvezett nekünk, a gitárok beélesítve, Vedres Csabi fenomenálisan élt a zongorán, én meg a szokásosnál kicsit részletesebbre vettem az irodalmi körítgetést, mert az emberek füllel hallhatóan vevők voltak rá. Még egy-két komolyabb, súlyosabb vers is becsusszant a pakliba, no meg nem kevés darab az Apám kakasa-gyűjteményből, melynek példányait szétkapkodták a helyszínen, mint a cukrot. Kőszeg a múlt nyári színházi kaland után joviálisan keblére ölelt, a Rocco pizzázó hosszú asztalánál a hosszú éjszakában vég nélkül követték egymást a rockersztorik, a zenei legendák és a férfiúi hőstettek krónikái. Másnap Julival szép hegyi kirándulást tettünk, kálváriával, középkori őrtoronnyal és némi eltévedéssel fűszerezve. A túloldali völgyben, ahová jutottunk, derék osztrák parasztemberek igazítottak útba, és Juli leváló cipőtalpát madzaggal kötözve, az országúton tértünk vissza a Jurisics-várhoz. Köszönjük, Kőszeg! Lefelé menetben sorban Lovasi András, én, Heidl György valamint elöl Szabó Attila, hátrébb Drapos Gergő láthatók. Ha minden igaz, az itt látható képek az estről a kimozdulo.hu-n vidám tudósítást közlő Irédy Dénestől származnak. Szóljon valaki, ha mégsem!

Ambrus Noémi textilművész barátnénk és férje, Kálmán piliscsabai otthonában mindegy negyvenen gyűltek össze Szent Iván estéjén, június 27-én egy kis irodalmi csemegézésre. Köret gyanánt francia sanzonok hangzottak el tangóharmonikán, nagyszerű előadásban. A főétel az Apám kakasa volt, ebből olvastam fel részleteket, meg persze futólag bemutattam Kövér Lajos és barátait, és elhangzott egy-két szöveg az itteni, internetes versgyár-rovatból is. Avagy az irodalom, ahogy az alkalom szüli, legyen bár ez egy inspiráló, klasszikus gyerekvers vagy éppen egy olvasótól érkező téma. Némi falatozás után a kertben lobogó tűznél énekeltük össze a vállalkozó kedvű fiatal párokat, akik aztán vígan át is szökdeltek a lángok felett.

A Múzeumok Éjszakáján, vagyis június 20-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban Szófacsaró címmel rendeztek paródiaestet jómagam, Kiss Judit Ágnes és Szabó T. Anna részvételével, a hiányzó másik úr, Szálinger Balázs jelen nem létében. A műsorvezetők, Reményi József Tamás és Tarján Tamás, terelgették az estét, melyet a korábbi Kazinczy-maraton mintájára Tarján "Kazinczy-maratónak" nevezett. Első menetben a széphalmi mester stíljében kellett "szétmaratnunk" valamely kortárs alkotót: én önkritikusan magamat választottam. A közönség zsúfolásig megtöltötte a termet, és nagyon hálás volt a cincálatokért. Második menetben kortárs írók trágár mondatait kellett átfinomítani neológus-stílben. Igazán hangulatos egy dodzsem volt ez...

Innen aztán felcihelődtünk: irány a Nemzeti Múzeum kertje, ahol zizgett nagyban az élet. Újabb költőkollégák csatlakoztak hozzánk, név szerint Mesterházi Móni, Szlukovényi Kata és Kőrizs Imre. A szervező, Fisli Éva, zenés-fáklyás menetben kalauzolta a közönséget a park szobrai között, nekünk pedig hexametereket kellett rögtönöznünk a bronz-meztelenül álldogáló lírikus-kolléga, Apollón tiszteletére. A közönség platánkéregre helyezett kavicsokkal szavazott. Örültem, hogy előkelő helyen végeztem, ám a babérkoszorút Kőrizs Imre szellemes epigrammája hódította el, megérdemelten. Hosszú éjszaka volt, ácsorgó beszélgetéssel, közös dudorászással.

A június 10-i nap statisztikája: nyolc óra utazás másfél óra beszélgetésért. A negyvenperces MÁV-késésnek köszönhetően alig valamivel több mint két óra hosszat érintkezett cipőm talpa a pécsi anyafölddel, és késve érkeztünk a Pécsi Országos Színházi Találkozó kerekasztalbeszélgetésére, a Művészetek Házába. Az apropót a Germaine Tillion szövege alapján alaposan átdolgozott, kísérteties dráma, a Lágeroperett adta, melyet én jegyzek társsszerzőként, és amely a Jelenkor folyóirat júniusi műmellékletében jelent meg. Ha minden jól megy, a Vígszínház csapata állítja színpadra a művet jövőre. Hátborzongató dráma, mely a láger poklában süvítő kegyetlenséggel és akasztófahumorral beszél, táncol-dalol erről a sorstalan emberi sorsról. Radnóti Zsuzsa és a velem egy vonaton rostokolt Vári György esztéta voltak beszélgetőtársaim, az estet Szolláth Dávid moderálta. A ritkás teremben roppant nagy irodalmi sűrűség uralkodott, remek céhes beszélgetéssé is oldódott hát az eszmecsere. "Egy nap Pécs" akcióm keretéül a felhők és a táj vonatablakban elsuhogó haragoszöldje szolgált, valamint olvasmányom, a fiatal francia Stéphane Audeguy, Théroie des nuages, azaz Felhőelmélet című regénye... A képmellékleten felülről lefelé Vári György, Radnóti Zsuzsa és Szolláth Dávid (FoTóth).

A balatonfüredi Könyvhét rendezvényei sorában, június 8-án a móló melletti színpadon dübörgésnek indult a Hangzó Helikon-projekt. Mintegy kétszáz ember üldögélt az amfiteátrum jellegűen lépcsőzetes kőpadokon, és bár a szúnyogok és a sötétség jöttével némiképp fogyatkozott az állomány, nagy ovációk és örömködések voltak közben is, a végén is. Az egyik padról helyi csöves főnök dirigált időnként, de Bandi sem most mászott le a falvédőről, jól eldumáltak. A koncert harmadánál kiment az áram, akkor jöttem én kis irodalmi stand up haknival, gyönyörűen áthidalódott az a negyed óra, mindenki jól mulatott. Volt nagy dedikálás, Apám kakasa is fogyott, és a félsötétben eldiskuráltunk az éppen megérkezett Kardos Gábor filozófus-borásszal civilizáció és kultúra mibenlétéről. Ők Bandival még kiültek a Balaton-partra, én a civilizáció hátára kapva igyekeztem hazafelé. Nagyon jól egyben volt a társaság, jó kis nyári hangulat, minden. Kellett.

Párat rádióztunk-tévéztünk a Könyvhét és az új kötet kapcsán, én Máté Angi most megjelent remek prózája, a Mamó kapcsán is nyilatkoztam, a könyvet mindenkinek ajánlom figyelmébe. A leghosszasabban Bödő Anita mikrofonja előtt szólottunk Vörös Istvánnal, feltárva az Apám kakasa munkafázisait, beszélve arról, hogyan keringtek a szövegek a netes éterben Zsámbék, Berlin és Barcelona között, míg meg nem testesült végül a mű. A június 7-ei, vasárnapi nézelődők tetszéssel nyugtázták a felolvasást.

Június 5-én, az Alexandra Könyvesház Nyugati téri felső emeletének alacsony plafonja alatt három nem túl magas, ám kedélyes ember verdeste fejével az álmennyezetet: Gálvölgyi János mutatta be a jó kis nyári padlásmelegben új kötetünket, az Apám kakasát, mely klasszikus gyerekversekre készült mai változatokat tartalmaz, Vörös István és jómagam tollából. Gálvölgyi paródiának mondta a műveket, és valóban sok a humoros darab közöttük. Megkérdezte azt is, nem félünk-e a szentségtöréstől, mire mondtuk, hogy az irodalom élő szövet, élő szöveg, tovább lehet és kell íródnia. A felolvasott versek ültek, a szép számú közönség jól érezte magát, az első sorban ott ült Molnár Jacqueline, a gyönyörű illusztrációk szerzője, és férje, David, akinek a finom tipográfiát köszönhetjük. Kétnapi vírusos fertőzésben való fetrengés és lemondott felolvasások után, ingatag lábon próbáltam "helyt ülni" a pódiumon... Szép este volt, jó kis dedikáltatós sorral.

Június 3-án kiskamaszokat boldogítottam irodalommal a Salgótarjáni Balassi Bálint Művelődési Központ és Könyvtár gyermek-részlegében. Bemutatásra került az új kötet, és azt is próbáltam fejtegetni, miből ered a költészet, honnan jön, mik a módszerei, mire való, és így tovább. Remek meghatározást kaptam például egyik kedvenc metaforámra, mellyel azt szoktam érzékeltetni, mennyi minden kifejezhető két szó "összeugrasztásával". Kassák írja a Ló meghal...-ban, hogy "szegény anyámnak egészen citromfeje lett az éhezéstől". Itt, ugye, a "citromfej" sűrít egészen sok jellemzőt egészen kicsi helyre. Kérdésemre, milyen is egy citrom a fejhez viszonyítva, az egyik tini benyögte: hát olyan "csoffadt". Ezt használni fogom... Kellemes, nyugis és nem utolsósorban finom ebéddel zártunk egy közeli vendéglőben Szorcsik Angélával, a ház örökmozgó munkatársával.

A Kaláka együttes szokásos Marczibányi téri koncertje ezúttal, május 30-án annyiban működött rendhagyóan, hogy meghívtak két kortárs költőt, Tóth Krisztinát és engem, hogy felolvassunk a negyven éves együttes tiszteletére. A Momentán társulat színészei egy kis összeállítást készítettek verseinkből, a Kaláka is eljátszotta a repertoáron szereplő darabjainkat, Kriszta remek könyvheti könyvéből, a Magas labdából olvasott, én pedig megragadtam az alkalmat, és bemutattam a vadonatúj szagú Apám kakasát, melyből a pár mutatóba hozott példányt gyorsan el is kapkodta az eső miatt csupán félháznyi, de így is szép számú közönség.

A Kortárs Művészeti Fesztiválon, a Helyőrségi Klub belső udvarán, a szabad égen tovahúzó repülők és galambok alatt belendült ismét a Hangzó Helikon-projekt. Mindez május 26-án történt, és a még friss, szinte meleg Apám kakasa-kötetet is felavattam a színpadon, a mintegy százhúsz főnyi közönség hálás volt érte. Nagy, nyáreleji sörkert-hangulat lengedezett, mindenki kicsit végtelenítve (utánunk is jött még koncert), úgyhogy a szeszes italok fogytak, a lelkesedés kitartott, a fiúk pedig hangszeresen nagyon éltek ezen az estén. Volt továbbá egy-két jó svungos Bandiahegyről, meg két szám a készülő új CD-ről is, amelyen majd szövegíróként forgatom a nuncsakut.

Bíró Kati aranyos kisiskolásainál jártam, csak itt, a szomszédban, Mányon. Május 15-én rengeteg kérdéssel bombáztak, minden érdekelte őket, az első versem, a kedvenc állatom, végig kellett mondanom, kit ismerek vagy ismertem a falon lévő kortárs írók közül, kíváncsiak voltak, és remekül mulattunk együtt. És megörvendeztettek a saját verseikkel, kedvesen, nyíltan, aranyosan. Jó, hogy vannak ilyen osztályok, ilyen iskolák, ilyen gyerekek!

Gyerekeknek (és szülőknek) olvastunk fel Tóth Krisztinával a pécsi Korzón, ahol valamikor utolsó pécsi egyetemi kurzusomat tartottam. Szép emlékek, remek tavaszidő, fogyatkozó-gyarapodó kisgyerekes társaság fülelt ránk május 12-én a dóm közelében berendezett sátor előtt. Megszavaltattam a lelkes kis csapatot, majd egész komoly kritikusi szellemi tőke társaságában, Bárány Tiborral, Szolláth Dáviddal, Keresztesi Józseffel, Bezeczky Gáborral taglalgattuk a honi irodalmi állapotokat, mígnem aztán indulnunk kellett az esti vonathoz.

Május 6-án az "alkotói imázsról" esett szó szinte bizalmas körben, két faggatóm Csepregi János és Mészáros Márton volt. Változatos este volt az összehúzogatott zsöllyék között, szóba került a legtöbb velem kapcsolatos téma, mindent nagyjából afelől közelítve, mit kell vagy nem kell tennie az írónak-költőnek ahhoz, hogy arca legyen, hogy szeressék, olvassák, elfogadják az óperenciás kánonon innen és túl.

Május 4-én délutántól Kaposvár, Budapest és Piliscsaba után a szegedi Somogyi-Könyvtár falain látható Párok című fotókiállításom anyaga. A tárlatot Palánkainé Sebők Zsuzsanna, a könyvtár igazgatóasszonya nyitotta meg, majd én regéltem pár dolgot arról, milyen a soha el nem készült fotók sajgása az emberben, miért ikon-szerű a fénykép, és megpróbáltam érzékeltetni az örömöt, amely egy amatőrt eltölt, ha a látványok az ölébe potyognak, ha összegyűjtheti őket. A kiállítás az elkövetkezendő félév során nagy örömömre tovább vándorol Csongrád-megye kisebb könyvtáraiban.

Mintegy a verniszázs meghosszabbítása-képpen bensőséges estet tartottunk a zeneszobában, mindössze tucatnyi jelenlévővel, ám annál élénkebb hangulatban, sok kérdéssel, gondolatfűzéssel. Próbáltam versekkel illusztrálni, miért és miként gondolom a verset sokkal inkább köznapjainkban szerepet betöltő háziállatnak vagy háztartási kisgépnek, mint holmi kötelező, ünnepi kulturálódási gyakorlatnak.

Április 27-én, Montrealból épp csak hazatérve, időeltolódástól és repülőgépen nemalvástól még szédelegve érkeztem Bakonysárkányra, ahol a Költészet Napja utóhangjaként, a térségi iskolai versmondóverseny előtt felolvastam néhány verset. Jó nyolcvanfős közönség előtt szerepeltem, a versek hatottak és eljutottak rendeltetési helyükre, fülekbe-lelkekbe. Szavaltunk közösen, bejelentettem a hétvége nagy örömét, a Kövér Lajos aranykeze című kötet Év gyerekkönyve-díját, és idéztem a Könyvhétre megjelenendő Apám kakasa-kötetből is. Visszafelé pedig, míg Juli és Ágnes felmásztak a csókakői várba, legalább egy kicsit aludtam a kocsi hátsó ülésén.

Ismét kellett egy jó szó április 16-án, a Liget beszélgető-sorozatában, az ELTE-n. Szegény orvosokat szidtuk, no meg főleg az orvostudomány körüli nagyképűsködést, ködösítést és nagyüzemi részvétlenséget egy Tolsztoj-idézet nyomán. Későig elvitáztunk áldozatos orvosokról és páciensekről, valamint áldozatokról, rozoga egészségügyi rendszerekről. És persze szóba került, hogy lelkünk könnyen kárát vallhatja az egész kórházi cécónak, sem a halálra, sem a betegségre nem marad időnk, lehetőségünk felkészülni. Orvos nem volt a teremben, talán szerencsére, könnyen lehet, hogy röpdöstek volna a szikék egyik-másik hozzászólás alatt. Az enyém mindenesetre olvasható itt, az esszé-rovatban is, Kiváltságok címmel. Két örökmozgó-szervező-szerkesztő-jószó-terjesztő Horgas, leány és apa, Judit és Béla a képen...

A budapesti nagy vásárcsarnok mellett, a Pipa utcai Tandem Caféban, a Károli Egyetem diákjainak irodalmi körében olvastam fel április 14-én. Kalapos Veronika Éva alaposan és okosan kérdezgetett, már amikor szokásos bőbeszédűségemmel hagytam szóhoz jutni... Nem tudom, megfeleltem-e a költő emberségével kapcsolatosan felvetett kérdésekre, mindenesetre igyekeztem emberszabásúan viselkedni, beszéltem kedves tanáraimról, belgákról, magyarokról, gyerekekről, internetről, és így tovább. A sok bohócos, könnyedebb vershez egy-két komolyat is hozzácsaptam, csak hogy az alakváltozatok kollekciója viszonylag teljes lehessen. Kis szünet után pedig Ijjas Tamás és Simon Márton olvasott fel, tehetségesen, fiatalosan, mint afféle tanárbácsi, büszke voltam rájuk, jóllehet ezt már nem tőlem tanulták, maguknak köszönhetik.

A budapesti Marczibányi Téri Művelődési Központban, április 5-én megrendezett, általános iskolás színjátszóköri versengésen a Bakonyvári Ágnes vezette nagykovácsi Sufni diákszínpad remekül mutatta be A szultán és az iszákos című szudáni mese általam dramatizált változatát. A díszlet egyetlen hosszú, hajtogatható alumíniumlétra, a jelmez turbán és bugyogó. A szellemes koreográfiák, az élőzenei aláfestés, a jól kiugratott poénok és a szép szövegmondás igazi élő, pergő játékot hoztak létre, öröm volt benne elmerülni, a drukkolás izgalmával együtt is. Működött a dolog, kis hőseink megérdemelten akasztották le a zsűri arany oklevelét. Örülök, hogy ott lehettem, és szeretettel gratulálok a megérdemelt elismeréshez. Az összes szultán és az összes iszákos nevében köszönöm!

Fodor Mónika remek szervezésében most is nagyon aranyos találkozásokban volt részem március 31-én, zömmel alsó tagozatos diákokkal Hódmezővásárhelyen, Mindszenten és Felgyőn. A helyi könyvtárosok nagy lelkesedéssel fogadtak és készítették fel a gyerekeket a találkozásra, voltak kis versmondók, akik szövegeimmel örvendeztettek meg, egyikük még szavalóverseny-sikert is ért el helyi szinten. Hol tíz-húsz, hol harminc-negyven, hol ötven-hatvan diák előtt szerepeltem, lehetett szépen sodortatni őket a líra ritmusával, tavaszias jókedvvel vettek részt a műsorban. Lassan alig marad fehér folt ott, a rónaságon, modern, gépesített vándorlegényként sikerül bebarangolnom a tágas égboltú tájat! Felgyőn pedig pompás sárgaborsóleves és farsangi fánk honorálta erőfeszítéseimet. Az első kép Mindszenten, a második Hódmezővásárhelyen készült.

Nagyon-nagyon kedvesen fogadtak engem március 27-én tanárok és diákok egyaránt. Az iskolanapok keretében lezajlott felolvasásnak kész kis ceremóniája volt, más iskolákból is érkeztek csoportok, igencsak kelendőek voltak a székek. Ha százötven diák nem volt, hát egy sem. Verset mondtak, nagyon jópofa népi fiú- és lánycsúfolókkal állították párhuzamba a Fiúk és a Lányok dalát, és külön kérdésekkel is készültek közülük nagyon sokan. Hálából persze igyekeztem kitenni magamért a felolvasás terepén, és igazán jó hangulatú rendhagyó tanórát zártunk...

Március 24-én a Kossuth Lajos Általános Iskola és Gimnázium felső tagozatosainak és gimnazistáinak tartottam órákat Cegléden. Mint tapasztaltam, korántsem mindegy, hova teszi be lábát az ember, Vágó tanár úr remekül előkészítette a terepet. Talán a legelfogódottabbak az érettségizők voltak, mégiscsak fura dolog egy (még éppen) élő, mozgó tétellel szembesülni. Meg ráadásul a két ceglédi tévé kamerája is ott kóválygott a teremben. Aztán persze jó hangulat kerekedett, próbáltam rendesen "leadni" magamat, egyszerre kétféle szemmel, alkotóként és irodalomtörténészként ki-be pislogva a művek világából és -ba. És jöttek a kérdések is, az általános iskolások különösen oldottan reagáltak, egész buli-hangulat kerekedett. A nagy oktatási sírás-rívás és a sok negatív példa után mindig feldobódik az ember, ha értelmes osztályokkal, tanárokkal találkozik. Tudom, persze, a köznapok nem feltétlenül ilyen fényesek, de mégis...

Drága, aranyos dijoniak! Március 12 és 15 között nem csak az összes bolt kirakatában díszelgett ott a "Magyar fauve-ok", azaz Perlrott, Czóbel, Rippl-Rónai, Tihanyi műveit, valamint ezek kísérőjeként pár Matise-t, Dufyt, Deraint is felvonultató kiállítás plakátja, de minket, Tóth Krisztinát, Imreh Andrást és engem is diadalmasan körbehurcolásztak a városban az Yves-Jacques Bouin vezette La Voix des Mots szervezői. A legmagasabb szintű szervezői profizmus és a legbarátságosabb személyesség kettőse jellemezte a rendezvény minden állomását. Maguk a szerevezők szállásoltak el, etettek, itattak, szórakoztattak minket, olvasták fel franciául a műveinket, ugyanakkor hat különböző helyszínen, könyvesboltban, könyvtárban, múzeumban léptünk fel, mindenütt szép számú közönség előtt. Nagyon féltek a szervezők, vajon hányan jönnek el hét közben, fél négyre a magyarról franciára fordítás rejtelmeit egyébiránt pontosan, szépen, szórakoztatóan taglaló Guillaume Métayer előadására. Ehhez képest ott is összeverbuválódott tizenöt ember, köztük profi fordítók, akik igencsak értelmes kérdéseket tettek fel a végén. Döbbenetként hatott az Agora nevezetű zárórendezvény, ahol a meghívottak a (részben általuk) hozott étkek elköltése után négy percnyi, általuk választott, huszadik századi magyar művet olvastak fel. Kiderült, hogy a helyiek készültek, Kosztolányi, Márai, Örkény, Füst, Szabó Magda, Csoóri mind kedves, jó ismerőseik a könyvlapokról. Nagy-nagy örömünkre aztán feltűnt három remek, húsz éves magyar fiatal, akik a dijoni államigazgatásin tanulnak, és felkokárdázva énekeltek, szavaltak, derűsen, minden kényszeredettség, feszélyezettség és álpátosz nélkül, szépen, kedvesen, frissen. Utána pedig meghívták a jelenlévőket kis magyaros zsíroskenyérre, otthoni paprikával, zsírral, némi hagymával. Ezt is egyszerűen, bájosan: Andrással össze is néztünk, van még remény idehaza talán. A jó dijoniakra visszatérve pedig meggondolkodtató, vajon Magyarországon össze lehetne-e tartani egy olyan művészetszerető kis csapatot, amely mondjuk hasonló alapossággal készül fel az albán irodalomból, és tiszteleg előtte.

A székesfehérvári irodalmár fiatalok lapjának vendége voltam április 7-én, a kávézó pincehelyiségét megtöltő közönség előtt Braun Barna kérdezgetett. Szóba kerültek nagy kérdések és kicsik, az, hogy milyen itthon költőnek lenni, mi az irodalmi siker természete, mi köze van egymáshoz életnek és irodalomnak, mik a líra mai divatirányzatai, ám ugyanígy felmerült gyerekkorom világa vagy az irodalomoktatás honi állapota is. Elég hosszan kalandoztunk kérdések és válaszok dzsungelében, közben felolvastam vicceseket, kevésbé vicceseket, sőt, a közönség teherbírását próbára téve egy hosszabb, komolyabb költeményt is. Az este szabad volt és nyüzsgő, jó hangulatú, egészen megfeledkezhettünk magunkról a színpadon, jött velünk feledkezni a teremben mindenki.

Elment a február, és az utolsó napon, 28-án lezajlott az utolsó szombati találkozás is a gyerekekkel. Infánsok és infánsnők kicsi termébe mentünk, és a tizenhetedik századi spanyol paloták világába kirándultunk. Történetekbe bonyolódtunk egy-egy képen és a képen túl is, Margarita Teresa infánsnővel együtt megszöktünk a festő ecsetje elől, amint az kiment vécére, és berohangásztuk a királyi termek sokaságát, játszótárs után kutatva. Kicsit a korabeli játékkultúrába is bepislantottunk, utána pedig kézműves titokkönyvet készítgettünk, és már el is szaladt az időnk.

Február 26-án az összegyűlt negyven-ötvenfős pedagógus-közönség előtt, Hubert Ildikó bevezetője után költészet és játékosság kapcsolatáról próbáltam beszélni, saját versekkel illusztrálva a mondottakat. Szóba kerültek felnőtteknek és gyermekeknek szóló játékok, a versgyári mindennapok, az a sok inspiráció, amit diákjaimnak, olvasóimnak és a gyerekeknek köszönhetek, akikkel időnként együtt alkotunk. A jó hangulatú másfél óra alatt a mai költő hagyományhoz való viszonyát is sikerült talán érzékeltetni kicsit, emléket állítva az Egy mondat... Illyésének éppúgy, mint Kosztolányinak, Weöresnek, Radnótinak vagy éppen Lázár Ervinnek. Mutatván, hogy zöldell az irodalom fája, kérem szépen, és nem csak afféle odvas tűzifának valóként álldigál. Szép délután volt, köszönet a tanítással foglalkozóknak a meghívásért és a jelenlétért, hiszen egyáltalán nem könnyű kiszakadni a katedrán töltött köznapokból!

Nagy izgalommal vártuk régóta a kultúr-fellegvárbeli nagykoncertet, melyre már jó előre elfogyott mind az ötszáz jegy, hozzátartozóinkat is alig tudtuk bepréselni valahogy, cipőkanállal. Február 19-én aztán beindult a koncertgépezet, kétszer egyórás műsor, telisteli új elemekkel. A Sator kvartett és a gyönyörű hangú Bognár Szilvi közreműködésével felcsendült Heidl Gyuri három himnusz-megzenésítése, fellépett Ferenczi György, elképesztő harmonika-duruzsolással dúsítva az amúgy is bluestól zsongó atmoszférát. Megszólalt, nagyon ígéretesen két új szám is, egy készülő anyag első fecskéi: Heidl Gyuri szerzi a zenét, Lovi az énekszólamot, én pedig szövegírói minőségben működöm közre. A MÜPA-terem szögletes terében eluralkodó kezdeti feszélyezettsége után közönség és előadók egyaránt szerencsésen feloldódtak, közbetűzött irodalmi roadshow-törmelékeim is érzékeny fülekre találtak. Az este teljesség-élményéhez Quirin Ágnes és Pálfi Zsolt barátaink egy-egy számhoz készült három nagyszerű animációs kisfilmje is hozzájárult. Az amúgy is elhúzódott esemény és a dedikálás után fáradt örömmel suhantunk haza az éjszakában.

Február 14-én Lovass Dóra múzeumpedagógussal "Csend és élet a csendéleteken" jelszóval vártuk a gyerekeket. Egy csendéleten nincs más, mint csend meg élet (más nyelveken halál és természet), mégis az egész csupa mozgás. Minden ,,halott" - kagylók, hangszerek, gyümölcsök, tálak, lelőtt állatok. Kicsit összekevergettük őket, eljátszottunk a négy-ötszáz évvel ezelőtti dolgokkal és persze azok nevével is. Hiszen egy körte és egy lant hasonlít egymásra. A szőlő és a bőgő pedig nem, a nevük mégis egybecseng. Zsonglőrködtünk a képkeret ablaka mögötti valósággal, amelyet komolykodva művészetnek hívunk. És persze közös versek is születtek, ki lehet találni, melyiket írták a fiúk...

LÓPARKOLÓ

Van valahol egy parkoló,

ahol leparkol mind a ló.

Van ott százezernyi kengyel,

sok kínai és sok lengyel.

Ennyi lónak hány lósüti kell?

A startpisztolyt itt nem sütik el.

Egy lóparkoló nem lóverseny.

Ezért véget is ér a versem.

ÓDA A LÁNYOKHOZ

Meghalok, drágám, érted!

De előbb kinyírlak téged!

Milyen szép a lábad!

A szaga is nagyon állat!

Gyönyörű az éneked!

A fejem tőle szétreped!

Olyan selymes a hajad,

Mikor tőből kiszakad!

A termeted kígyózó,

Szép vagy, mint egy birkózó!

Szelíd vagy, mint egy gerle,

Legvonzóbb pofán verve!

Szeretem én a lányokat!

Lenyalhatják a hátamat!

Február 7-én "Bújócska az arcok mögött" címmel a reneszánsz portrék világába kirándultunk Lovass Dóra művészettörténésszel és a gyerekekkel. Ki lakik egy több száz éves portré arca mögött? Honnan lépett be, és hová megy, ha már majd nem festik őt? Kislány, akit megszidtak a szülei? Szomorkodó, szerelmes kereskedőlegény? Fejedelem, aki az imént ítélt halálra valakit? A feladat az volt, hogy megpróbáljunk bebújni hősünk bőrébe, és találgassuk történetét! A versanyagot a reneszánsz költőitől hoztam, akik igencsak tudtak élni. Baltasar de Alcázar például arról dalolt, hogy "Szívem belső hajlatán / három tárgy van dicsbe fonva: / szép Inésem meg a sonka / és a sajtos padlizsán". Ha tehát a szép Ines hűtlenkedett vagy csak makrancoskodott, még mindig maradt két barátja... A foglalkozásokat mindig kézműveskedés és versbarkácsolás zárja.

Január 28-án, mint szokásosan, Békés Márta és a rengeteg verset szavaló, éneklő, reppelő kisdiákok vendége voltam. Minden héten Dobszerdát tartanak, írókat hívogatnak, még maguk írta újságot is kiadnak, tele verssel, mesével. Megismételték a Kövér Lajos aranykeze bemutatóján elhangzott dalokat, én meg hozzámeséltem a prózaszöveget. Most első alkalommal verset is írtunk közösen, mégpedig lábszagú focistákról és a legkülönfélébb táncokról. Többen saját verseket is felolvastak, szikrázott a levegő. Még előtte az iskola gimnázium-részlegében jártam, köznapi költészetről, motívum-gyűjtögetésről beszéltem a diákoknak, egy-két lovasis zenével aláfestve a mondottakat. Jól fogadták a dolgot, talán meggyőzhetők, hogy a vers nem teljesen hülyeség, vagy ha igen, hát egész jó így hülyéskedni. A szemergő esőben a város különböző pontjain aláírtam néhány röpke indexet, aztán aló mars haza... Köszönöm a képeket Bakonyi Ágnesnek. És íme a két közösen írt versünk:

NÉHÁNY SZÉP TÁNC

De szép tánc a szamba,

csak egy kicsit bamba,

ha nem figyelsz, nagyot esel,

csattan, mint a bomba.

De szép tánc a csacsacsa,

riszálj, mint egy vadkacsa,

ki igazán jól rázza,

leesik a papucsa.

De szép tánc a tangó,

ezért járja Rambó,

ha zenét hall sánta-béna,

elrepül a mankó.

AZ IGAZI FÉRFI

Szőrös hónalj, büdös cipő

focistának nagyon menő!

Kislányok ha meglátják,

elröppennek előle,

mint mezei poszáták.

Nagylányok ha meglátják,

úgy röppennek elébe,

mint a szúnyog a vérre!

A Képmás magazin csapatával ugrottunk le a kerekegyházi baráti kör meghívására kis kultúrműsorra a nevezetes január 22-én. Igazán színes és hosszú volt a műsor, megadták a módját. Az elején helyi fiatalok jártak régi magyar táncokat, ügyesen, összeszedetten. Aztán jött a magazin rövid bemutatkozása, majd én olvastam fel, és próbáltam közönségbarát képet nyújtani arról, mivel is bíbelődik a költő, mint afféle kultúrkubikos, a mindennapokban. Az ekkorra úgy százfőnyi közönség nagyon szépen "jött velem", a sorokban fellelhető néhány kisgyerek is vitézül kiállta-kivárta, míg a gyerekverses rész elkövetkezett. Utána egy biofarm gazdasszonya beszélt szimpatikusan, kóstoltunk egy kis bioszendvicset némi forralt borral, mentateával, majd egy egészen elképesztő tuba-kvartett különleges hangzásában mártózhattunk meg. Igen, a szó szoros értelmében, hiszen ez a telt rezegés egészen a sejtekig hatol. Görbe László atya fuvarozott minket oda-vissza, ő kerekegyházi illetőségű, és mindmáig nagy lendülettel szervezi a helyi kulturális életet. Oda-vissza ment a nagy anekdotázás, megültük a kultúra ünnepét (remélhetőleg nem torát).

Irodalmi válságkezelés (és másnaposság-enyhítés) zajlott újév hajnalán, 2009 január 3-án a Nyitott Műhelyben, Budapest egyik legjobb kultúrcentrumában. Az időpont, úgy látszik, annyira rossz volt, hogy az már jó: a minőségi közönség zsúfolásig megtöltötte a termet, ilyen publikumnak öröm muzsikálni. A téma francia irodalom volt, az időhatár több évszázad, a közreműködő trió két tagja pedig jómagam mellett: Jeney Zoltán és Dunajcsik Mátyás. Finta Laci, a hely szelleme és alapító atyja mentegetőzött, hogy csak húszféle teája van, és a beígért korhelyleves helyett is szégyenszemre nagyon finom bablevessel készült, de ezt a mentséget elfogadtuk. Feszült figyelem mellett zajlott a felolvasás, reneszánsz és szimbolizmus, romantika és kortársak cikáztak, meg persze közös nagy mestereink, a sajnos már nem élő Vajda András és a hál'Istennek nagyon is eleven Lator László megidézett őrlelke röpdösött a teremben. Jeney Zoli fellebbentette a leplet olyan turpisságokról, mint hogy a Du Bellay szonettkötete végére "beleköltött" egy ál-Du Bellay szöveget, Matyi pedig arra a meghökkentő tényre hívta fel a figyelmet, hogy a műfordítás viszi el az irodalmi műfajok között az exportálhatatlanság pálmáját, hiszen egy fordítás NEM FORDÍTHATÓ! Köszönet a szervezésért a házigazda MEGY-nek (Műfordítók Egyesülete), név szerint Mesterházi Móninak.

Keresztes Nagy Árpád históriás énekes barátommal tartottunk karácsonyi műsort a Művelődési Házban, december 15-én, Karácsony térben és időben címmel. Kortárs írók-költők ünnepi vagy éppen az ünneppel kapcsolatba hozható műveit olvastam, Árpád pedig régi népi dallamokat pengetett hozzá. Keresztbe-kasul a téren és az időn, érintve a fogyasztói életérzés, az idő, a civilizáció, a születés témaköreit. Visszautazva és előreballagva az időben a paraszti világtól a máig. Jó kis évbúcsúztató program kerekedett belőle.

Hagyomány és művészet kapcsolatáról beszélgettünk Mátrai Erik képzőművész kiállítása kapcsán, a Nagytétényi Kastélymúzeumban, december 13-án. Márta István zeneszerzőt, Bozsik Yvette táncművészt, a kiállító művészt és engem Koch Judit művészettörténész faggatott. A szaxofonon Bachot-Telemannt mellénk muzsikáló Vázsonyi János is bekapcsolódott a társalgásba. Egész elképesztően jó gondolatcsere jött létre, ritka áramlás, minden kényszeredettség nélkül. Szó volt a mű technikai megvalósításáról és lelki érlelődéséről, tartalomról-formáról és ezek összeolvadásáról, újításról és ősi jelrendszerekről. Márta Pista beszélt hetvenes évekbeli csángó gyűjtéséről, mikor is a saját életük (nem csak tragikus) eseményeit egyszemélyes rádióként, maguknak "kiéneklő" asszonyok recitálását vehette magnószalagra. Elmélkedtünk kulturális jelrendszerek pusztulásán, majd Mátrai Erik váratlanul és szépen úgy zárta a beszélgetést, hogy egyszerűen képtelenség mindenre emlékezni, tudni kell elengedni bizonyos kulturális tudásokat, tartalmakat is. Szép délután volt, értő fülű közönséggel, nagyszerű szervezéssel. Még több ilyet!

A kamishibai, magyarul papírszínház Japánból származik, ahol az 1920 évek óta használják és máig igen népszerű mesélési módszer. Lényege, hogy a "butai" nevű fakeretben képek követik egymást, és míg a mesélő a hátlapon található szöveget olvassa, közönsége, mint egy színházi előadást, követi a sorra megjelenő képeket. A Csimota Kiadó ezt a különleges és ősi előadási módszert szeretné bevezetni Magyarországon, ezért fordíttatta le velem két klasszikus mese, Az aranyhalacska és A brémai muzsikusok francia papírszínház-változatát, előbbit Makhult Gabriella, utóbbit Takács Mari illusztrálta gyönyörűen. Ráadásul a könyvek pszichológusi "felügyelettel" készültek, úgy, hogy "ép" és értelmi sérült gyermekek fejlesztésére egyaránt alkalmasak legyenek. Nagyon megindító volt a (gyönyörű, szecessziós épületben elhelyezett) Mozgásjavító Általános Iskolában, december 12-én rendezett bemutatón hallani a számomra ismeretlen "előmunkálatokról", melyek során a több más mesét is felvonultató sorozatot "élesben" próbálták ki, adaptálták a célnak megfelelően.

Megjelent Kövér Lajos színre lép című meseregényem várva várt második kötete, ezúttal is Molnár Jacqueline gyönyörű rajzaival: az előző kötetben minden illusztráció a vörös pazar árnyalataiban úszott, itt egy vízi történethez illően minden mélységes kék és zöld. A könyv ünneplésére gyülekeztünk össze december 8-án, az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, a gyönyörűen felújított Pilinszky Kávézóban, melynek helyiségei egyébként boldogult úrfikoromban egyetemi menzaként szolgáltak. Egyebek közt három nagyon kedves, általam gyakran látogatott általános iskolás osztály, a Kodály Zoltán Kórusiskola, a Nagykovácsi Általános Iskola és az angyalföldi Weöres Sándor Általános iskola diákjai töltötték meg a széksorokat. Kőrössi P. József, a Noran kiadó igazgatója vezette fel az estet, Békés Pál, ki már az előző kötetnek is "keresztapja" volt, bemutatta a könyvet. A "kodályosok" általam írott "osztályversüket" énekelték, a nagykovácsiak egyike verset szavalt, a Weöres "dobszerdásai" pedig (így nevezik heti rendszerességgel tartott verses-zenés foglalkozásaikat) Békés Márta, Kovács Zsuzsa és Rékainé Kunos Margit tanárnők vezetésével előadtak négy tábortűzi dalt a frissen megjelent kötetből. Igazi euforikus hangulat volt, köszönöm mindenkinek!

Egyetemünket, a Pázmányt mentem népszerűsíteni Esztergom két gimnáziumába, a Szent Istvánba és a Dobóba is. Igyekeztem átadni az intézmény hangulatát, elsorolni az alapadatokat, de az óra nagy részében kreatív írás foglalkozást tartottam. A kezdeti, érthető bizalmatlanság után gyorsan oldódott a légkör, mert érdekes és vidám versírós-gyakorlatokat választottam. Már az is eredmény, hogy aki merő hülyeségnek tartotta az egész bölcsészetet, most esetleg jól mulatott. Az egyik előadáson jelen volt kedves olvasóm, Süttő Nóri, ő is azt mondta, jó kis hangulat kerekedett. A bazilika persze nem volt így kivilágítva, hiszen nappal jártam arra.

A Nyitott Műhelyben november 29-én kapta meg az immár hatodik alkalommal kiosztott Nizzai Kavics-díjat Gál Ferenc, nemzedékünk legszuggesztívebb mítoszteremtője és legelszántabb lírai városalapítója, ahogy a meghívóban emlegettem. Feri olyan rejtélyes figurája a magyar irodalmi életnek, hogy mindenki csak hírből-versből ismeri, én is most láttam először. Ráadásul szentendrei remete-volta ellenére szellemes és komoly társalgó, műveinek nem "csupán" szerzője, ám egyben éles szemű megfigyelője is. Volt laudáció, felolvasás, szóval nizzais együttlét a maga összetett voltában. Olvassunk étvágygerjesztőnek most, itt egy nagyon erős verset, a Mások szép versei rovatba feltettem többet is... (A kép kis csalás, ezek a kavicsok merinogyapjúból készülnek. Ellenben jól néznek ki...)

Gál Ferenc

CSÖRÖG AZ ÓRA...

Csörög az óra. Még sötét van, hideg,

a vécében nem, csak a fürdőszobában

gyújtom föl a villanyt, átlagos vagyok.

Fogat mosok, aztán a csap alá hajtom

a fejem, langyos vizet engedek, hűtöm

fokozatosan. Elkenem a zöldes krémet

arcomon, lassan mozgatom a kést,

belevágok az állcsont fölött. Nem vérzik,

körömmel széthúzom, nyomogatom, semmi.

Mélyítem kicsit a késsel. Látszik a csont,

sehol egy tűfejnyi vér, álmomban

érhetett a halál.

November 25-én, délelőtt, a Néprajzi Múzeumban adtunk hírt a sajtónak a készülő Csillagzene-fesztiválról. Idén a Luca-nap jegyében zajlanak az események, svéd támogatással, glögg nevű skandináv forralt borral, sáfrányos kaláccsal, svéd táncházzal... no meg december 14-én, délután svéd gyerekversműsorral, melyet én állítottam össze és Rudolf Péter olvas majd fel. Már aznap 2 órakor kihirdetjük az erre az alkalomra kiírt gyerekvers-pályázat díjazottjait (fantasztikus szövegek születtek!), beszélgetünk a kis díjazottakkal. Amúgy is lesz kirakodóvásár, sok-sok zene, Csík zenekar, Bognár Szilvi, Szalóki Ági, Kaláka, Ferenczi Gyuri, Lovasi András, Cseh Tamás és más ínyencségek.

November 18-án Makó, Kiszombor, Ruzsa könyvtáraiban találkoztam gyerekekkel, hol művészeti iskolásokkal, hol egész alsó tagozatos osztályokkal. Nyitott közösségek, oldott hangulat, Kiszomborban öt-hat talpraesett kis szavaló. Mindez köszönhető a Somogyi Könyvtár agilis szervezőjének, Fodor Mónikának, aki végigkalauzolgatott a homoki lapály állomáshelyein. Az ilyen alkalmak bizonyságai annak, hogy az oskolákban gyakorta hullaszagú irodalom él és élni is akar. Feszélyezettség nélkül, közvetlenül kell beszélni róla, nem marslakó módjára, hanem olyan emberként, aki itt él a többiek között, csak egy kicsit más a szakmája. A "létezés" nevű iparágban munkálkodik. Erre a gyerekek nagyon vevők. A képek, melyekért köszönet Vígh Krisztina könyvtárosnak, Kiszomboron készültek, a szavalók és kis közönségem látható rajtuk.

Marsall Lászlót köszöntöttük november 10-én, 75. születésnapja alkalmából, a Magyar Írószövetség Klubjában. Zeneszó és versfelolvasások mellett Vasy Géza elnök vezényelte a tisztelgők sorát. Albert Gábor, Alföldy Jenő, Ágh István, Kemsei István, Mezey Katalin, Pomogáts Béla és mások mellett én is felolvastam köszöntő-hajkölteményemet, melyben egy fejszőrzet-témájú Marsall-verset parafrazeálok, alakítok át a magam "fejméretére". Isten éltesse az idős mestert!

Zsámbékon járt a már jó nyolcvan éve halott Akutagava Rjúnoszuke, legalábbis az irodalom közvetítésével. A bozótmélyben című novelláját olvastam fel a Művelődési Házban, a helyi Baráti Kör szervezésében. Ebből készült Kuroszava híres filmje, A vihar kapujában. Egy gyilkosságot látunk hét tanúvallomás tükrében, lehetséges gyilkos is legalább három van. A közönség volt az esküdtszék, meg is szavazták, ki a tettes, akadt cédula, amelyen az én nevem szerepelt. Végül is aki életre kelti a történetet, voltaképpen elköveti a gyilkosságot. Meg aztán az elbeszélés végkimenetele amúgy is az, hogy a bozótmély bennünk van, a gyilkos pedig bárki lehet.

Őrült Ferenczi Gyuri, a fergeteges rockharmonikás negyvenedik (pardon, félnyolcvanadik) születésnapi estjén, az Új Színházban elhangzott többek között az általam szerkesztett Szerelmi párbaj című versösszeállítás is kortárs költők szerelmes költeményeiből. (Ennek szövege amúgy fenn van itt, a holnapon, Szerelmi párbaj címmel.) Húsz magyar lírikus szövegeit pengének használva vívott Gryllus Dorka és Keszég László, Ferenczi és a Rackajam pedig pompásan, robbanékonyan zenélt az élő antológiához. Soha kisebb tapsot mai költészet ne kapjon! Voltak még megzenésített Petőfi-versek, Rejtő Jenő, Csík-zenekar, szétfújt harmonikák és mindennemű döbbenet: négy órás műsor a tervezett kettő helyett. Boldog félnyolcvanat, Gyurikám!

"Hadjárat a semmibe - Bolyongás kultúrpolitika és irodalom között" címmel rendezett kerekasztal-beszélgetést a gyönyörűen felújított esztergomi Szent Adalbert Központ Dísztermében október 16-án a Babits Emlékbizottság és a Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport. Kafer István, Pálfalvi Lajos és Vörös István tanár urakkal, műfordító kollégákkal egy látszólag lehetetlen témának futottunk neki: hogyan látta Babits Közép-Európát és hogyan látszott-látszik ő maga a környező országokban? A kérdésre a sommás válasz az lenne: sehogy, ám a jó hangulatú kerekasztal arról győzte meg a közönséget, hogy ezt a sehogyot érdemes alaposan körbejárni. Hol szalasztott el Babits generációja egy vissza nem térő kapcsolódási pontot a környező népek irodalmával, hol ment el az a közép-európai vonat, melyre mind egyenrangú szellemi felekként válthattunk volna jegyet? Az, hogy akkor, bár hídfők voltak, híd nem épült, máig kihatóan sajgó seb európai szöveten. Ezt a sérülést rajzolgattuk körbe, foltozgattuk, ki-ki a saját szakterületének hozadékát adva egy igen pezsdítő estén.

Október 14-én, a tizedik, jubileumi fesztiválon, a Merlinben a vers volt terítéken, minden mennyiségben és mindenféle feldolgozási formájában. Ebből vettük ki a részünket egy koncerttel. Szépen megtelt a színházterem, bár a hangosítást bütykölni kellett, és sajnos egy kicsit későn kezdtünk. Így aztán az utolsó metrók miatti izgalom kicsit befolyásolta a műélvezetet, de egészében oldott hangulatúra sikeredett az este. A költészeti zsibongások határozottan jót tesznek a líra életének, mikor eljöttünk, javában folyt a folyamatos versmondás Guinness-rekord kísérlete. Reméljük, sikeresen.

Szeptember 26-án improvizációs versíró verseny zajlott Horkay Hörcher Ferenc, Vörös István és jómagam részvételével (mindannyian az egyetem tanárai vagyunk). Jó hangulat volt, kicsit vontatott indulással: már több mint fél órája ültünk papírjaink között, mire a közönség az előtérben bepogácsázva, bezsíroskenyerezve és beborozva beóvakodott a terembe. Tanulság: oda tégy harapni- és kortyolnivalót, ahova közönséget akarsz! Közben néptáncbemutató és táncház volt, a talpalávalót a kar hallgatóiból álló Valkó zenekar húzta, volt nagy pörgés forgás, és még a könnyedebbre hangszerelt felolvasásra is jutott némi figyelem. Az aznapi újságcikkeket feldolgozó alkalmi versek szintén viccesre sikeredtek... A Dabis Balázs Silviusnak köszönhető képen ritka idétlenül vigyorgok, de persze ő hozott anyagból dolgozott.

Igen jó társaságban töltöttem szeptember 22-ét, ezt a hétfő estét. A Nyugat folyóirat alapításának századik évét ünneplő sorozatban Gergely Ágnessel Tóth Árpádról beszélgettünk, Lévai Balázs kérdezett minket. Az est vágott változatát egy héttel később adták a tévében. Próbáltunk szót ejteni virtuozitásról és trubadúr-pózról, pénzzavarról és gályázásról, mecénásokról és barátságokról, alapvető műfordításokról és irodalompolitikai helyezkedésekről. Lehetőleg humorosan, de tartalmasan, igazán népes és jó közönségünk volt, "kaphatóak" az együtt-kalandozásra.

A Gödör Klubban szeptember 14-én reggeltől estig minden a versről szólt. Gryllus Danival ketten voltunk a házigazdák, álltó nap zengett a zene, a Kaláka, Ferenczi Gyuri őrült szájharmonikával, Lovasi-Heidl és a Véletlen a CD anyagával (András nulla perces alvási mutatóval úgy hasított, mint egy űrrakéta), meg Kátay (kob)Zoltán, illetve Dévényi Ádám és este kifulladásig Palya Bea. Délelőtt gyerekprogramok, felolvasás Tóth Krisztivel, Varró Danival. Délután Gryllus Dorka és Keszég László adta elő az általam összeállított civakodó-szerelmes kortárs magyar versösszeállítást, ennek majdnem teljes anyaga Szerelmi párbaj címmel sokak kérésére itt van, fenn a honlapon. Ferenczi Gyuri Rackajamostul segédkezett az előadásban, fel- és áthangolt az egyes részek között, elképesztő profin és színesen. A koncertek között pódiumbeszélgetéseket vezettem sok-sok költővel, Csepregi Jánossal, Bokor Leventével, Petrőczi Évával, Sütő Csaba Andrással, Kis Benedekkel, Deák Lászlóval, Tamás Menyhérttel, Kiss Judit Ágnessel, Szolcsányi Ákossal és Filip Tamással. Jó volt és jó visszajelzések jöttek. Külön öröm, hogy a Versgyár rovat kedves témaadói közül egy kis baráti kör összebeszélt, és elhozták dedikáltatni folyóiratban megjelent közös verseinket. Lám, a költészet, mely összeölt és összehoz. Köszönöm! És köszönet Fodor Tündének, a Spanyolnátha honlap művészeti szerkesztőjének az átengedett fotókért!

Szeptember 4-én, a Deák téri Földalatti Múzeumban megnyílt az a metróplakát-kiállítás, melyen a Nyugat alapításának századik évfordulója tiszteletére nyugatos és mai szerzők fényképei szerepelnek, egy-egy rövid idézet kíséretében. A képek két hónapig utazgatnak majd a metrón. Engem Babitssal tettek egy plakátra, ami nagy megtiszteltetés. Az ünnepélyes megnyitón a Kaláka muzsikált, a PIM nevében E. Csorba Csilla igazgató, az NKA nevében Harsányi László elnök mondott megnyitót, én pedig a még élő irodalom képviseletében szóltam pár szót életről és irodalomról, ezek egymásban-utazgatásáról, s persze felolvastam Babitstól, mégpedig a "Költő vagy, csupa szeretet, szereted-e a legyeket" című, évődő versezetet.

Július 15-én Cluny ENSAM (ottani Műegyetem) nyári szabadegyetemén jártunk a Kalákával. Az ő feladatuk Magyarország kulturális sokféleségének bemutatása volt, amiben persze nem tegnap óta profik, az enyém meg hogy, akárcsak korábban Strasbourgban, Párizsban a Sorbonne-on vagy Brüsszelben, francia nyelven kommentáljam a műsort. Az, hogy "magyar", nem sok mindent jelent odakinn. Ez a közönség különösen vevő volt a MAGYARázkodásra. Kell ilyenkor ismeretterjesztés, irodalom- és mentalitástörténet sok humor, só, csipetnyi bors. Nagy siker volt, hangos visszatapsolás, ami nem szokása az ottaniaknak, ahogy valaki elmondta. Tavaly például egy cseh együttes játszott klasszikus zenét, elég szépen, ám a közönség fele műsor közben hazament. Hardi Feri barátom, akinek a szervezést köszönhertjük, a koncert után eljuttatta hozzánk egy 23 éves lány lelkendező sorait: "Köszönjük, hogy megismerhettük e hírneves magyar együttes zenéjének vidám varázslatát: csodálatos volt! A koncerten fejünk és szívünk csordultig telt e dalok kacagó melódiáival, a sok rendkívüli szépséggel és újdonsággal. Türelmetlenül várom, hogy valami módon megint hallhassam ezt a muzsikát!" Hát szóval így. Másnap Taizében, a szerzetesközösség templomának hátsó traktusában zenéltek a fiúk, itt is nagyon lelkes volt a hangulat, s jóval kevesebb magyarázatot igényeltek. Radványi Balázs engem egy benzikútnál örökített meg, amint a 20 eurós kalapokat próbálgatom.

Minthogy a Magyar Műfordítók Egyesülete tavaly év végén belépett a brüsszeli központú CEATL-be, mely harminc hozzánk hasonló szervezetet tömörít, elnökségi tagként én képviseltem a magyarokat június 17 és 30 között, a Stockholmban tartott éves közgyűlésen. Nagylelkűek a svédek, igazából egy nagy nemzetközi konferencia "oldalvizén" szállásoltak el - akkor már minket is. Három nap nagyon praktikus, pergő eszmecsere, számok és sirámok és örömök a műfordítás háza tájáról. És ha már ott vagyok: EB-döntő, napsütés, fehér éjszakák, kis csavargás az Óvárosban, és a legnagyobb élmény: a tengerből teljes épségben kimentett XVII. század eleji gyönyörű, óriási hajó, a Vasa múzeuma. 15 fok lévén a svéd gyerekek fürödtek a parkokban, az emberek mezítláb jártak, a mulatók egész éjjel dübörögtek. Kis magyar társaság is összeverődött: a WALTIC konferencia keretében a legnagyobb svéd kiadó tengerparti villájában fogadásozgattunk, Menyhért Annával, Falusi Marcival, Gerevich Andrással.

Június 10-én a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban első-második osztályos gyerekeknek, délután a Savaria Ifjúsági Centrum Könyvtárában harmadik-negyedikeseknek olvastam fel, immár a készülő új gyerekverseskötetből, A részeg elefánt címűből is. Szokásos hangulat, közös versmondások, nevetések, bekiabálások. Hozzátéve a már igazán nyári előérzeteket: minden kicsiből dőlt a vakációs hangulat, fejben túl jártak már hét határon. A második összejövetelt kicsit rövidebbre is fogtam, hadd szaladjanak haza. Utána az egyik kislány visszajött, és azt mondta: "Nagyon jó verseket írsz". Örültem annyira, mintha neves kritikus mondta volna. Utána kódorgás a hőségben úszó városban, végül csodák csodája: éppen be tudtam esni Szabó T. Anna és Dragomán Gyuri közös felolvasására. Az ember lassan a barátaival is csak messzire elutazva tud találkozni, mert ott kívül rekedhet az amúgy oly szoros időn. A Romkert mozaikját ugyan nem láttam, de időjelképnek megteszi...

Június 5-én a Költészet éjszakája keretében felolvasás Budapesten Dunajcsik Mátyás, Ferencz Győző, Géher István, Gerevich András, Kemény István, Király Levente, Krusovszky Dénes, Lator László, Lázár Júlia, Magyar László András, Nádasdy Ádám, Rácz Péter, Solymosi Bálint, Szijj Ferenc, Szilágyi Ákos, Takács Zsuzsa, Vajda Gergely Balázs, Várady Szabolcs kitűnő társaságában. A költők úgy váltják egymást a hosszú asztal mögött, mint egy jégkorongcsapat cseresorai. Összehangolt költészeti támadás, csak a hokisoknál megszokott dulakodás marad el. Tegnap pontosan ugyanennyi költő lépett fel, gondolom, ugyanilyen fegyelmezetten. A nagy aulában megdöbbentő, kicsit hideglelős tárlat: több köbméter betonba ágyazva könyvek sokasága. Tudom, mert kiírták, ezek a könyvek senkinek se kellettek, tudom, könyvek tetején járunk, ha nem látjuk is, mégis beleborsózik a hátam... Hazafelé jót beszélgetünk a kocsiban Bazsányi Sanyival.

Május 30-án, születésnapján köszöntötték Édesanyámat az Írószövetségben. Beszélt Vasy Géza, Jókai Anna, volt felolvasás és zenélés. Ekkorra jelent meg egy jubileumi versválogatás is. Én is előadtam egy végtelenített alkalmi versezetemet, egy régi MK-vers, a Mezey Katalin, a komputer első saját költeménye parafrázisát. Jó hangulat, jó társaság, jó borozás. Válthattam pár szót Ferenczi Lacikával, Vörös Pistával is. Összes gyerekestül voltunk, hazafelé elkapott a rendőr, hogy voltaképp hányan is ülünk abban a kis Suzukiban. Mondtam, sokan. Mondta, látja. Netán esküvőről jönnénk, kérdi, a ránk testált virágcsokorra pillantva. Nem, nagymama születésnapjáról, feleljük. "Aklkor legalább bukjanak le, ha máskor rendőrt látnak". Minden gyerek nagyon éhes, egy éjjelnappaliban vásárolunk, és az éjszakai Torockó-téri játszótéren bevacsorázunk.

Április 27: híres Komárom be van véve! Zsúfolásig tömve a moziterem, fiatal arcok, az átlagéletkor nem sokkal mászhat a huszas fölé. Persze nem más ez, mint a gimnáziumi közönség, amellyel jól megértem magam, de mégis, most koncertre jöttek. Aztán eszik, veszik, zenéstül, versestül ugyanúgy tapsolnak és fütyülnek a fiúknak, mint nekem, így, együtt kell nekik az egész. Jó és fontos ez, mert nem biztos, hogy mind tudták, mire jönnek. Volt a Lovi arca, ismert arc, jó arc, hát lássuk... És most meglátták. Kis intermezzo: hazafelé Heidl Gyuri egy nagyon kedves grafikus barátját, szintén ötgyermekes családapát szállítjuk haza Verőcére. Jókat dumálunk, aztán Szlovákiában, ahol még az itthoni útjelzéseknél is kevesebb mindent írnak ki, elkavarodunk. Hajnali három után, Pesten keresztül érünk haza Julival - jól kimulattuk magunkat.

Április 22-én G. István Lászlónak a Könyvfesztiválra Homokfúga címmel megjelent megjelent verseskötetét mutattam be az Írók Boltjában, Budapesten. A kötet nem egyszerűen egy adott időszak termésének összegzése, hanem tudatos epikai és pszichikai rendbe szerveződő, kiomplex mű. Ha úgy tetszik, egy szakítás könyve, bejárva undor és vonzalom, közösségvállalás és elidegenedés stációit, spirituális, lélektani, kulturális és fizikai síkon egyaránt. Egy kapcsolat kiürülésének és a rákövetkező gyászmunkának rejtekezve viurtuóz jegyzőkönyve. Különleges könyv, elmélyült olvasásra!

Április 17-én, a dunakeszi Kölcsey Ferenc Városi Könyvtárban Tarján Tamás húszéves múltra visszatekintő irodalmi szalonjának vendége voltam. Tarján elegáns volt, szellemes és felkészült, mint mindig, én igyekeztem hozni az olvasóbarát formámat, anekdotázva, elkalandozva, lehetőleg az összes elkezdett történetet lezárva. A szép számú közönség pedig vevő volt az estre, sokan dedikálásra váró könyvvel vagy CD-vel jöttek, mások a helyszínen vásároltak, gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Utána nagyon kedves pogácsás-üdítős-boros kis eszem-iszom. Jó dolog elszánt könyvbarátok körében időzni.

Március 8-án a veszprémi Március 15-e utcai, lakótelepi könyvtár gyermek-részlegén találkoztam kisiskolásokkal. Ez a korosztály nagyon veszi a lapot, egy részüket a tanítónénik már meg is ismertették Kövér Lajossal, úgyhogy nem vaktában kellett beszélni. Zsizsegtek, mozogtak, örültek, örültem én is nekik. Jó kis délelőtt volt.

Március 15-én a Párizsi Magyar Intézetben Ferenczi Gyuri és a Rackajam Petőfi-koncertjével ünnepeltünk. A részben francia közönségnek én kommentáltam a dalokat. A Petőfi-ipar évtizedek óta szállítja a lakodalmassá szelídített nótákat. Most viszont hála Ferenczi Györgynek és társainak, itt dübörög az igazi, az irgalmatlan, a megalkuvást nem ismerő bluesos-rockos, kőkemény Sándor. Magyartanárok, magyarok, tanárok és nem tanárok, figyelem! Akinek még nincs, vegye meg! Különösen ajánlom a lemezről egyik kedvencemet, a reggae-ritmusra tökéletesen passzoló Szeptember végént. Garantálom, hogy aki hallja, hetekig nem dúdol mást.