TÜZET KÉREK!

Tíz éve nem dohányzom, de egy kis költészeti füstölgésre jó szívvel invitálok mindenkit. Nem károsítja az ön és környezete egészségét, sőt, alkalmasint még jót is tehet! Van jó vágó dohányom, csak a tűzmasinára várok, azokra a költői szikrákra, amelyekkel olvasóim lépten-nyomon találkoznak a világban járva. A századik, jubileumi vers születik meg hamarosan a Versgyárban, hála érte a készségesen együttműködő közönségnek. Ez itt az interaktív költészet terepe: találkozzunk a Versgyárban!

Lépjenek önök is kapcsolatba a láthatatlan szervezettel!

a. Várom a témát e-mail üzenetben a lackfijanos@externet.hu címre!

b. A tárgyhoz írják oda: "Versgyár", úgy biztosan nem vész el az üzenet a napi posta tömkelegében.

c. Igyekszem mielőbb feltenni ide, a netre, az elkészült költeményt, és ha megvagyok, azt rögtön jelzem is e-mailben a téma "gazdájának".

* * *

99. Mohácsi Bugarszki Zorka témája:

„Nem tudom, örüljek-e, vagy sajnáljam, hogy van egy megszállott férjem, akinek az a mániája, hogy vonzza a pusztulásra ítélt műemlékeket. Norbert 19 éves kora óta (immár 13 éve) folyton folyvást újítgatja az olyan épületeket, amelyekről a tulajdonosaik, sőt már a műemlékes hatóság is lemondott. Legújabb rögeszméje, hogy Mohács környékének egyetlen vízimalmát szeretné helyreállítani és üzembe helyezni. Ezzel az egyetlen hiba csupán annyi, hogy nemcsak a malomberendezés pusztult el, hanem az épületnek is csak a romjai voltak már meg. Nem csoda hát, ha férjem (aki mellesleg a helyi városházán pénzügyi munkatárs) előlépett a város bolondjának, nem kis szánalmat/derültséget/elismerést kiváltva azzal az ötletével, hogy egy romból működő malmot és gyermektábort varázsol. Megszállottsága ragadósnak bizonyul, mert a projektjéhez sorra csatlakoznak a segítők és támogatók. Igaz, a gyermekeinkkel jó két évig alig láttuk, míg ő kitartóan „malmozott” a néhai vízimalom életveszélyes romjai között. Mára kezd testet ölteni az elképzelése. Úgy tűnik, hogy közgazdász férjem lassan a mohácsi Csele patak egyetlen megmaradt vízimalmának molnárjává avanzsál. (Mindössze egy kilométerre a II. Lajos király tragikus halálára emlékező obeliszktől). Egyetlen szerencsém, hogy újabban Barbara (7 éves) és Milán (4 éves) szívesen osztoznak apjuk játékában, s gyakran kísérik el a már-már emberi tartózkodásra alkalmas vízimalmunkba, hogy ott kedvükre randalírozhassanak. Immár csak attól rettegek, hogy egy templom, egy kápolna és egy emlékhely után a malom elkészültével nehogy újabb romot találjon magának...”

Arany János balladás asszonyai kiabáltak ki ebből a témából, nem is kellett sokáig hegyeznem a fülemet, hogy szirénhangjukat rögzíthessem. Az ősi magyar nyolcas-hetes, mely oly remekül szolgálta Petőfit a Szeptember végén soraiban, segítségemre sietett, és persze végül egy témánkhoz illő népballadai hős is kikukkantott a kövek közül.

A MALOM URA

Pénzügyes az uram, hinnénk,

Pénz minálunk sose gond!

Nem iszik és nem kártyázik,

Mégis úgy tartják: bolond.

Nem, nő sincsen a dologban,

Hű Isten, ember előtt,

Míg meg nem lát egy szép régi

Épületet, mely bedőlt.

Képzelete roppant élénk,

Úgy rakódik kőre kő,

Mint valami kirakósban,

És a rom nyakunkra nő!

Minálunk a házasságban

Öten vagyunk, mondhatom,

Én, két gyerek meg a férjem,

S egy böhöm vízimalom.

Ott kelepel este ágyunk

Párnáin az a malom,

Ott zakatol a fejében,

Szűnhetetlen vonzalom.

Csak légvárnak látom egyre,

Ahogy az uram mesél,

Ha van ereje… mesélni.

Estére már alig él.

Malom-árny hull mindkettőnkre,

Árny leng a gyerekeken,

Kőre követ rak szünetlen

Jó Kőmíves Kelemen.

Tartok tőle, ha leomlik

Egy szép nap az a malom,

Még a végén elhamvadtan

A falában lakhatom.

98. Mester Éva Hajnalka témája:

„Írsz nekem egy kemós verset? A kemoterápiások irodalmilag alulreprezentáltak. Benne lehetne a hörcsögöm, Propeller a neve, őt el kellett adni, mert nem lehet fogdosni, ha rossz az ember immunrendszere. Egyáltalán, így utcára se mehetek ki, itthon tanyázok két kemoterápia között. Legyen benne a hematológusom, ő még mikor otthon voltam, is aggódott, hogy mi van a betegével, ilyen mélyvallásos lelkiismeretes típus, és nagy volt a füle. Vagyis remélem, még most is az. Legyen benne a báty meg a nővér is, mindig nyüzsögnek miattam, orvost keresnek, interneten kutatnak a betegségem után. Itt minden szürreál, az egyik szobatárs téveszmés, reggel négy óra-fél öttől kezdve hangosan és agresszíven nyomatja, hogy ő terrorelhárító, meg kaszkadőr. Limfomája volt a tüdejében, azt hiszem agyi áttéttel. Ütős az a srác is, akinek a szívében volt a cucc – azt hitték, alszik, de már halott volt egy ideje. Ami engem illet, eddig még az se tuti, limfóma van-e az agyamban, nem tudnak mintát venni, félnek, hogy meghülyülök tőle, pedig már most is lökött vagyok. Ha a kemóra összemegy az a vacak, akkor csontvelő műtétem lesz, autológ őssejtátültetés meg sugárkezelés az agyamra. Ja, és közben lépem sincs már, mert kivették. Amúgy bírom a kemót fizikailag, csak a vérképem száll néha el, ilyenkor vért kapok, vagy trombocitát, az még gusztustalanabb. Lassan kirakhatnák fotón, hogy ki mindenkinek a vérét kaptam már meg. Kéne csinálni egy montázst belőle, csak a személyiségi jogok miatt a szemük ki lenne takarva. A Szent László Kórházból nem látszódnak a hullócsillagok, így nem lehet kívánni se.”

Durva egy téma, de talán éppen ezért nem sütheti le a szemét szemérmesen a költészet. Tényleg kevesen írtak róla, nehéz is eltalálni a helyes tónust, korántsem biztos, hogy sikerült. Magasztosat és méltóságteljeset nem akartam, az túl könnyű megoldás. Viccelődni viszont istenkísértés, állandóan az motoszkál bennem: honnan veszed a bátorságot, egészséges barom?! Persze tudom, honnan veszem, Évi vagány beszólásaiból. Ő és csakis ő beszélhet erről így, nekem pedig az a kötelességem itt és most, hogy ezt a hangot irodalmilag megszólaltassam. Jól jött a külvárosi feketezenés lüktetés, így természetesen refrén is kerülhetett a versbe. Ez már nem babra megy, a játékosság csak a rémület másik arca. A legelemibb költészeti ösztön rögtön párrímet hív elő, szabályosat próbáltam én is alkotni a formátlanban, a szabálytalanban. És nem utolsósorban gyógyulást kívánok a verssel, Évi!

SZENT LÁSZLÓ KÓRHÁZ RAP

A kemó nem egy vidám dolog,

Röhögök mégis, ha rá gondolok!

Mert hogyha nem, akkor meg sírok,

Emberek élnek itt, nem fakírok.

Na jó, a kemótól nem csak az ember

Szenved, de a hörcsögöm is, Propeller,

Már amennyiben neki is szenvedés,

Hogy el kellett adni, kész,

Nem simogathattam már őt sosem,

Mert összedől az immunrendszerem,

Fura, hogy ezt a kártyavárat

Összedöntheti csak úgy egy állat.

A kemó nem egy vidám dolog,

Röhögök mégis, ha rá gondolok!

Aggódni itt van a hematológus,

Elálló fülű, empátiás mókus,

Egy hematológusnak rendben a vére?

Nem hal meg rákban, ugye? Vagy mért ne?

Kering köröttem pár megszállott bolygó,

Nővérem, bátyám, anyám aggódó

Szemekkel lesik a dokit, a leletet,

Becaplatnak értem nyugatot-keletet.

A kemó nem egy vidám dolog,

Röhögök mégis, ha rá gondolok.

A szobatársak szürreálban utaznak,

Tüdőlimfóma, áttét, annyi az agynak,

Egyikük pisztolyhős, terror-elhárító,

Alvóügynöknek jó hely az ágyikó.

Burjánzó szívvel egy srác is volt itt,

Meg volt már halva, de azt hitték alszik.

A kemó nem egy vidám dolog,

Röhögök mégis, ha rá gondolok!

Az én sztorim sem egy lányregény,

Lépem szétdurrant, de mondják, van remény,

Csak az agyamból kéne venni mintát,

Van-e ott limfóma, kiderülne mindjárt,

De félnek, hogy megsérül a kütyü odabenn,

Lökött vagyok, de végleg elszállhat az eszem,

Ha jól reagálok, majd őssejt-átültetés,

Csontvelő-műtét vár meg sugárkezelés.

A kemó nem egy vidám dolog,

Röhögök mégis, ha rá gondolok!

Vért kapni utálok meg trombocitákat,

Rohadék tűkkel velem cicáznak,

Fura, hogy amíg fekszem csak itten,

Más vére járkál az ereimben,

És akik adták, járnak valahol,

Amíg a vérük énbennem lohol,

Ki kéne rakni a képüket a falra,

Jogi okokból a szemük letakarva.

Hogy én vagyok ők, nem egy vidám dolog,

Röhögök mégis, ha erre gondolok!

Itt a betegség nyakunkon a póráz,

Nem mehetsz messze, ez a Szent László Kórház,

Falra néz az ablak, annyi a napnak,

Esténként bolygók sem pislogatnak.

Augusztus, csillag hull, a kemós mégse lát ki,

Így hát jobbat nem is lehet kívánni.

97. Schuler Eszter témája:

„Ha kézre áll, kérnék egy verset a szorongó emberről, aki nagyon szenved és a testét szétfeszíti a kín, mely főként lelki eredetű, aztán nemsokára éhes lesz és elfelejt szorongani, legalább arra az időre amíg valamivel megtölti a bendőjét, majd utána, ha pont az jut eszébe, szorong tovább.”

Hazafias formában, a nemzeti Himnusz ritmusára íródott a költemény, talán stílszerű is, hogy éppen augusztus 20¬-án kerüljön fel a netre. Nagyon izgalmas ez a magyaros forma, hiszen a páratlan, hétszótagos sorok a jambikus elv szerint nőrímet vonzanának, a hatosok pedig hímrímet, ám éppen fordítva kell csinálni. Taka-taka-takadam, taka-taka-bambam. Zúzós, moldvai-táncházas lüktetés. Ráadásul az eredeti kanásztánc-ritmus nekikeseredettsége (a paraszti világban a kanászénál tényleg aligha volt alacsonyabb – és persze függetlenebb – társadalmi státusz) éppoly jól jött most nekem, mint Kölcseynek anno. Archaizálással igyekeztem kicsikét átkacsintani az azóta eltelt időn. Ő jobb verset írt, de ugyanígy felkérésre.

INGA

Kínlódás a föld porán

Sorsa az embernek,

Kétség s remény föl-le ránt,

Míg el nem vermelnek.

Igaz s hamis szerelem

Vajon hogy ismerszik?

Ami rossz, mért végtelen?

A jó mért tart percig?

Testünkön túl ránk mi vár?

Minden avagy semmi?

Hova fogunk e sivár

Léten jegyet venni?

Ami édes, mért fanyar,

A sós könny mért édes?

Mért vonz mélység és kanyar,

Minden, mi veszélyes?

Űr s parány közt jut nekünk

Hely a végtelenben?

Atomokra szétesünk?

Létünk törhetetlen?

Így töprengsz, s kínod helyét

Átveszi az éhség…

Így táplálja tán a lét

Saját növekvését.

Mi dolog hát az evés?

Lélek nyugtatója?

Hánykódásod tengerén

Határjelző bólya?

Míg falat falat után

A jelent táplálja,

A kétely visszhang csupán,

Önmagának árnya.

Ám ha a test jóllakott,

Sürgetőbb a lélek,

Rögvest elősompolyog

Tovább szívni véred!

Így birkózik végtelen

Maradás és múlás

Egy embernyi szűk helyen –

Nincsen szabadúlás.

96. Szirmay Gergely témája:

„Az utcán járva hallottam: „egyre több extrém zöldséget eszik”. Eltöprengtem, hogyan nézhet ez ki a gyakorlatban: ejtőernyős káposzta, jégcsákány-saláta, búvár-brokkoli? Talán érdemes továbbgondolni…”

Kihívás volt a téma, már csak azért is, mert ez eddig a legrövidebb, és ilyen kis terepen roppant mennyiségű képzeleti ekrazitot mozgósít. Töprengtem, szonetté csavarjam-e, de ahhoz talán képileg túl „extrém”. Úgyhogy maradtak a kicsit pikáns, néhol gügye, néhol túl frivol párrímek.

ŰRLÁNY

A szomszéd lány tudja, mi a sikk,

Mind extrémebb zöldségeket eszik,

Ejtőernyős káposzta, búvár brokkoli,

Sziklamászó karfiol… A mélységbe veti

Magát bandzsi dzsampinggal a retek,

Brokkolit nyelnek el szédült belső terek.

Vérbeli velnesz-görl nem torpan meg itt,

Falja édenkert extrém gyümölcseit.

Áfonyát pakol be, akár kecses munkagép,

Grépfrút robban benne rekeszes bombaként,

Gyomrában landol Boeing-forma banán,

Szürcsöli a földgolyót kéklő narancs gyanánt.

A semmi ágáról Merkurt, Vénuszt szemez,

Űrfára mászva vákuumot lélegez.

A szomszéd lány légies űrutas,

Mint szonda, kémlelem, a függönyöm lukas.

95. Czibók Mária témája:

„Simon fiam hamarosan megnősül. Nagyon megvisel a gondolat és nehezemre esik „odaadni” őt, hat gyermekem közül ő a „felsőház” utolsó tagja. Szeptembertől Julcsi lányom is elmegy – megkezdve így az alsóház bomlását is – egy évre Angliába. Ketten maradnak itthon, rájuk szinte már nem is érdemes főzni. A gépünk képernyővédőjeként egymás után villannak be a családi fotók, amelyeket férjem, Gábor, kicsi koruk óta készített. A gép teljesen véletlenszerűen válogat a sok száz képből, össze-vissza keveri a jelent és a múltat. Simon zsinóros székelykabátban, hosszú hajjal, félkezével a kicsi törékeny Annát átölelve, Simon, amint teljes vértezetben, fürdőgatyában, piros kőműves védősisakban áll, kidüllesztve gyerekpocakját, vékony kis lábai igazi katonaként szorosra zárva, Ilka unokám, hatalmas kék szemével a kamerába meredve, szája szélén ott a babapiskóta morzsája, Misi szorongó tekintete a ferences kollégium ajtaja előtt állva, Ágoston a plafonig érő mindjárt összedőlő fakocka torony előtt, Misi az asztal tetején hasalva, körülötte a frissen gyártott gesztenyeharcosok, Julcsi kiterjesztett madárszárny-karokkal, hosszú szép indiánhaját fújja a szél, Simon és Jancsi amint anyámék kertjében alszanak , egymás felé fordulva, ujjukat cumizva, Máté és Juli, nem sokkal az esküvőjük előtt, hátulról lefotózva, kézen fogva, Máté jobbra, Juli balra indulna, Ágoston az óvodában, amint végre megszerezte a vágyva-vágyott rollert, amit mindig elvettek tőle az erőszakosabbak, a három nagyfiú és Gábor, amint a sufnit építik, Julcsi, amint apró kis balerinaként táncol a kertben az építkezési homokban a szomszéd omladozó fala előtt, Máté két nagy piros fülvédővel, kőszobrot farag, mint valami poros tücsök, Jancsi fehérszőke feje a ferences gimnáziumi ballagáson, a hat gyerek az asztal mellett, csak a rajtra várva, hogy ehessenek végre... Tudom, hogy ez az élet rendje, tudom, hogy én is elmentem egyszer otthonról, azt is tudom,hogy majd jönnek az unokák és megint tele lesz a ház, de azt nem tudtam még amikor együtt volt mind a hat vásadék, hogy ilyen fájdalmas tud lenni, bedobozolni a ruháikat és várni, hogyha lesz idejük, váratlanul betoppanjanak, végigsöpörjenek a lakáson, mint egy tornádó,eltűnjenek egy perc múlva és visszakiabáljanak – szia, anyám, majd jövök.”

Klasszikus, nagy téma, egy Robert Frost kellene hozzá, de azért igyekeztem felvenni a kesztyűt. Némiképp segítségemre volt, hogy jól ismerem a szóban forgó családot… Hogy mást ne mondjak, a családunkról készült legújabb, gyönyörű fotó (a honlapon is fenn van) az itt emlegetett Jancsi munkája. A szabálytalan, „hajnalirészeges” forma próbálja érzékeltetni az érzelmi és képi kavargást, a soráthajlások és egymásba áttűnő látványok a fotókon összeolvadó kontúrokat. Csupa hímrímmel dolgoztam, kezdetben ösztönösen, aztán koncepció lett belőle, talán így kevésbé ringatózók, lomhák a sorvégek, pattogósabban, könnyedebben gördül a képsor. Nem árt, ha már a mondatok indázását és a nagycsalád burjánzását nem egykönnyű követni. Ja, és nem utolsósorban motivált a kilátásba helyezett honorárium: "rengeteg patisszon, a hatalmas kert egyetlen, mindent elárasztó mennyiségű termése"...

KÉPERNYŐVÉDŐ

Nagyfiam nősül hamarosan,

Mármint a három nagyfiam

Közül a legkisebb. Anglia távoli

Partja egyetlen lányomat is elviszi.

Összezavar,

Mint elektromos zivatar,

Ez a zuhatagos jelen,

Hatból kettő lesz csak velem,

Úgy értem, csak két gyermekem

Hamarosan,

Most még minden egyszerre van,

Képernyővédőn zuhog a

Múlt-jelen, nagy Niagara.

Fotók jönnek egymás után,

Akár az agy vágóasztalán,

Simon törékeny kedvesét

Szinte megemeli az ölelés,

Majd Simon újfent pipaszár lábú, pókhasú,

Munkássisakos kisfiú,

Kékszemű Ilka unokám

Szájszegletén a morzsa kapaszkodik ám,

Ugyanazok a kék szemek

Misi aggodalmas arcában kéklenek,

Mellette íves kollégiumi

Kapu, mely tán évekre elnyeli.

Julcsi balerinaként röppen át,

Szél fújja indiánhaját,

Férjem s a három nagyfiam,

Építkezéstől malterosan,

Máté és felesége esküvő után

Kézen fogva kétfelé indulna talán,

Ágoston az oviban végre megszerzi a motort,

Mely a többiek zsákmánya volt,

Máté piros fülvédős marslakó,

Szobrot farag, a kőpor, mint a hó.

Simon az ujját cumizza, majd gitárt

Nyaggat profin, Jancsi már

Ballagási csokrot ölel,

Pedig járni is most kezdett csak el,

Misi gördeszkával ugrat, s ahogy földet ér,

Fakocka-várát összedönti a szél,

A forgószél, mely arcra arcot kavar,

Zizegve hullnak, lenn gyűlik avar,

Tudom, hogy rendben van ez így,

Apára fiú következik,

Ki fiúból lesz majd újra apa,

Magából szabadulva másik önmaga,

Tükör ez, öregít, fiatalít,

Változnak összes arcaid,

Elnéptelenedik a ház, s talán

Néha átsüvít rajta valaki: „Szia, anyám!”,

Pár falatot gyorsan eszik,

Felkap vagy letesz valamit,

Ruhát, könyvet vagy gyereket,

Elviszi, itt hagyja neked,

Mindaz, ki valaha itt

Téblábolt, most is itt ugrándozik,

Hát sosem kihalt a lakás,

Mégis rémít ez a kép-villogás!

94. Majorné Perger Ágnes témája:

„A férjem informatikus, napi nyolc órában számítógépek között dolgozik, de amint hazaér, és szusszan néhányat, már berreg is az otthoni gépe és még minimum egy laptop. Képes otthon is eltölteni további három-négy órát internetezéssel vagy csak gépszereléssel, de mindenesetre szoros szimbiózisban a komputerrel. Bármilyen újdonság megjelenik, rövid időn belül már tud róla, semmilyen kis kütyü nem kerüli el a figyelmét, s nemsokára megérkezik innen-onnan egy-egy „kincset” rejtő, kicsi vagy nagyobbacska boríték avagy csomag. Mentségére legyen mondva, hogy interneten sokszor fillérekért képes „elcsípni” egy-egy jó vételt. Kisfiunk, aki sokban hasonlít apukájához, már nagyon jól kezeli a számítógépet, minden szereléskor feszülten figyel, és szívja magába az ismereteket. Az esti csendet csak a gépek zizegése töri meg a ki- és megbeszélős, emlékezős, nevetgélős beszélgetések helyett. Nagyon jó, vidám család vagyunk, közös programokkal, bohóckodásokkal, közös célokkal, de szívesen olvasnék valami vicces „feloldást” erről a bosszantó élethelyzetről.”

A három misztikus számjegy, illik hát egy olyan vershez, melynek tárgya a megfoghatatlan, a virtuális. Egyrímű, háromsoros magyaros strófákat használtam (mégiscsak magyar életképről van szó, jóllehet a történet Dublinban játszódik), minden sor hat szótagos, ez, ugye, kétszer kettő. A vers egy híján tizennyolc versszaknyira sikeredett, ami majdnem háromszor háromszor három, vagyis az abszolút tökéletesség illúziója lenne. Ahogy a cybervégtelenben is csak majdnem lehet találkozni. De ezt már szándékomon kívül a cybervéletlen tette velem.

CYBERVÉGTELEN

Az autószerelő

Hazaérve ledől,

Semmit sem szerel ő.

A hentes hazamegy,

Várja a kerevet,

Nem aprít tehenet.

Az informatikus

Egészen más típus,

Elkapta a vírust.

Tréning és pizsama

Az informatika –

Nem csak munkaruha.

Otthonába belép,

Először jön a gép,

Aztán a feleség.

Gépelget egy picit,

Egy pár e-mailt kinyit –

Jöhetnek a kicsik.

Máskor meg izgatott,

Postán kap csomagot,

Az arca felragyog!

Csomagban egy kütyü,

Édes és együgyű,

Szúrós vagy gömbölyű!

Az informatikus

Fia sem más típus,

Kis komputer-manus.

Nézi a biteket,

Webcam-be integet,

Bölcsije internet.

Ha megnő egy kicsit,

Lesz gépe neki is,

Mindketten nyüstölik.

Eljön az este, és

A nagy beszélgetés

Helyett lesz zümmögés.

Együtt, mégis külön,

Nem csíphetők fülön,

Örömben ez üröm.

Képernyőre hajol

Mindenki valahol,

Világhálón lohol.

Majd hopp!, egy pillanat,

Előrehajlanak

A gépbe hullanak.

Úsznak, míg ott terem

Borzongó képeken

A cybervégtelen.

Most jön a nagy titok!

A párhuzamosok

Találkozhatnak ott.

93. Buják Zoltán témája:

„Feyerabend, a neves anarchista filozófus tűzte ezt a jelszót a zászlóra: „bármi megteszi”. Vajon mennyire lehet ez a szerény kijelentés hiteles, ha az indoklást és a magyarázatot egy szabályozott nyelvtan szerint, lektorált formában adta a tudtunkra? Azt hiszem a valódi anarchisták nem írnak – őket nem érdekli semmi, sőt, sünnel törlik ki a seggüket. A sün amúgy kedves, szerény állat, én még nem próbáltam, a tapasztalat nyilván átadhatatlan és megismételhetetlen. De honnan ez a sün? Sün, séta, meditáció…”

Zavarba ejtő téma, gondolkodtatóan indul, aztán elszáll, de persze ez valahol logikus is, hiszen ily módon a szöveg talán éppen a „bármi megteszi” filozófiáját valósítja meg. Elszálltam hát én is: a faramuci viaskodást renddel-rendetlenséggel az ömlenyszerű forma garantálná, no meg az illetlenül pontos és a sandán félrekacsintó rímek – felcserélt szótagok, mássalhangzós asszonáncok, csonkolt sorvégek.

ELEGY

Ha igaz, hogy bármi megteszi,

Akkor minek a nyelvtani

Rend, minek a rím, a ritmus, a szabály,

A dzsungel-burjánzásban megvan a kusza báj,

Melyet a rendezett forma nélkülöz.

Franciakert és angolkert közül

Választhatunk kedvünkre, bár ez esetben

Látszat csak nyerseség és a fésületlen

Valóság csatája,

Hiszen az angolkert formára

Nyírva, akár a francia,

Csak nem annyira

Vonalzóval, mint inkább a romantika

Szeszélyes rendezetlenség-elve szerint.

A káosz éppúgy összeránt

Egyes elemeket, mint a rend.

A valódi anarchista nem teremt,

Inkább hagyja a világot teremteni –

Valagát sünnel törli ki.

Kivárja, hogy a rézgálic-kék vatta

Ráfagyjon az adózó halakra,

Hogy a narancssárga, ketyegő szemgolyó

Felrobbanjon és a szétfolyó

Szikla összevarrja a szilárd füst

Felvágott ereit. A világ-üst

Gulyásába belekavarva

Elmélyülten ízlel, csupa marha-

Ság, no meg zöldség az egész katyvasz.

Rend s nem rend egyre megy,

Együtt meg robbanóelegy.

És végül úgyis összenyaklasz.

92. Ungvári Judit témája:

„A méhekről szeretnék egy verset. Mert nagycsaládosak, egy-egy család negyven-nyolcvanezer egyedből áll, ez elképesztő. Szorgalmasan dolgoznak, ez példaértékű. A méhkirálynő naponta ezerötszáz petét rak, ez szörnyen kimerítő. A dolgozók virágról-virágra szállnak, vidáman zümmögnek, talán ez a legköltőibb. Táncukkal jeleznek egymásnak, ez művészi. Az első lábukra és mellükre tapadt virágport középső lábukkal a hátsó lábukon lévő kosárkába söprik, ez játékosan tudományos. Beporozzák a virágokat, ezáltal rengeteg finom gyümölcsöt kapunk, ez varázslatos. Mézet készítenek, ez nagyon finom és egészséges, gyógyító. Szúrnak, ez félelmetes. Meghalnak a szúrás után, ez tragikus.”

Kicsit sokáig rágtam a témát, nem mintha nem szeretném a méheket, de valahogy nem állt kézre a dolog. Most kisöpörtem minden korábbi kezdeményt, és nekifogtam laza kézzel. Táncos lett, ez biztos, de hogy miért pont háromsoros versszakokból áll, azt nem tudom. Fogjuk rá, hogy a hatszögletű sejtek miatt (2x3=6). Ráadásul (nem azért a húsz fillérért) a nyolc szótag is matematizálható (2 a köbön), és végül strófából is pont nyolc sikeredett ki.

MÉH-LITÁNIA

A méhek nagycsaládosok,

Nyolcvanezer rokon se sok,

Buliznak zsongó méhkasok!

A méhek mint a kis güzük,

Sose apad a munka-düh,

Könyvelve minden tételük.

A királynő ezret petéz,

Sorsa szünettelen szülés,

Kezdheti újra, hogyha kész.

A méhek akár patikák,

Megfejve mind a sok virág,

Vitamin-bomba-robbanás.

Összeszedik, mi szétesett,

Szűrnek fanyarból édeset,

Kis kerítőnők, kétesek!

Minden méh egy szerelmi híd,

A két gyümölcsfa ott meg itt

Őáltaluk szeretkezik!

A méhek kész művészurak,

Táncuk légszobrokat farag –

Semmi-hieroglifokat.

A méhek harci rendszerek,

Kamikaze-hősiesek,

Szúrnak, bár beledöglenek.

91. Rímer Péter témája:

„Hamarosan megkezdődik azoknak a szakfelügyelőknek a képzése, akikkel a külső pedagógusi és intézményi értékelő, minősítő rendszert vezeti majd be a kormány. Az oktatásért felelős államtitkár évek óta szorgalmazott terve szerint a pedagógusok fizetésének mértéke – melyet a költségvetésből garantálnának –, szakmai besorolásuk és munkaviszonyuk megmaradása is ennek a szakfelügyeletnek a kezébe kerülhet. A szabályozás során széles bérskálát alkalmaznának, így az egyes tanári fizetések között lényegi eltérések jelentkezhetnek az alapján, ki mennyire képes megfelelni a központi elvárásoknak. A skála tetején a legjobbnak ítélt tanárok, intézményvezetők állhatnak majd, akik a legmagasabb fizetéseket kapnák. A kritériumoknak nem megfelelő pedagógusokat viszont először „hiányosságuk pótlására” köteleznék, aki pedig megítélésük szerint nem képes a fejlődésre, azt elbocsátanák. Lapértesülések szerint a szakfelügyelet egy év alatt, 2011 szeptemberére épülhet ki.”

Egy rádióműsorba kértek meg, hogy írjak valamit erről az aktuális témáról. A csokonais ionicus a minore kellemes rokokó zengést biztosít a talán nem is oly vidám dalocskának:

A PEDAGÓGUS SÓHAJA

Pedagógus, pedagógus!

Ül a fán fenn, fura mókus.

Ül a lomb közt, laza ipse,

Mogyoró a fizetése!

Mogyorózgat, heherészget,

Neki pörgés csak az élet!

Minimókust okosítgat,

Megereszt egy kicsi sóhajt:

„Nem elég sok gügye gyermek,

Odafentről felügyelnek!”

90. Barta Zsuzsanna témája:

„Pár hónapja költöztem el otthonról, és azóta úgy érzem, valaki segít nekem. Isten, Univerzum? Nem tudom. De biztonságban vagyok, akármi történjen is. Ez biztos visszajelzés arra, hogy jó lépés volt elhagyni a szülői fészket (18 éves vagyok). Előtte sosem volt pénzem semmire, és amióta elköltöztem, azóta is sokszor fogy el, de valahogy már másnap jön a segítség. Keresztanyám hirtelen "csak úgy" küld nekem egy borítékot vagy a családi pótlék kicsit előbb érkezik... Rengeteg ilyen apróság van, és sosem vagyok padlón anyagilag, szerelmi életem is rendbe jönni látszik, ráadásul a fiú angol, valószínűleg kiköltözöm majd Angliába, ahol csak szebb és jobb lesz minden. Ilyen és ehhez hasonló lehetőségek tömkelege tárul elém. Ha a kisujjamat mozdítom, egy egész kezet kapok segítségként. Szeretnék erről egy verset olvasni, hogy a rossz időkben csak elővegyem, és megnyugtasson.”

Nagyon jó téma, mert bár tulajdonképpen nincs benne semmi látványos költői szikra, remek dramaturgiai helyzetet tár elénk, az önnállóvá válás, az elszakadás lélektani pillanatát. Ebben az erőtérben valóban minden különös jelentőséget nyerhet. Hogy hitetlenkedő csapongás és tiszta egyértelműség kettősét kifejezzem, párrímes, nibelungi-szerű, de egy-két szótag erejéig változó tizenketteseket alkalmaztam. Az álomszerűség ringatózását érzékeltetendő csupa nőrímmel…

MÁGIA

Nemrég azt hittem még, lakásunk ajtaján túl

Véget ér a világ, aki oda kirándul,

Vissza sem jön talán. Volt a suli is persze,

De mégis, semmi nem volt innen igazán messze.

Minden különóráról egyhamar hazaértem,

Máris egy póló átvesz, bögre kakaó kézbe,

És ültem a sarokban, vagy ültem épp az ágyon,

Fejemen a zeném, a szövege a számon.

Hisz most is ez van éppen, csak saját otthonomban

Ülök pólóban, kezemben a saját kakaóm van.

Forró, mint valami kisállatnak a teste.

Én pedig itt vagyok, a messzeségbe veszve,

S mostantól ez a közel. A saját lakásom.

Azt hittem, nehéz lesz, könnyek, de most belátom,

Egyszerű ez nagyon, mindig egy pici mámor

Fűti a kedvemet, van, hogy felugrok párszor

Járás közben, mert megint az jár eszemben,

Hogy Akhilleusz vagyok, totál sebezhetetlen.

A hóvégi hiányt mindig valami épp kitölti,

Nagynéném küld kis pénzt, előbb jön a családi,

Csettintgetek csupán, mint a bűvész porondon,

S ott terem, ami kell, pedig még ki se mondom.

Régebben pénz, ha jött, mindig rögtön elment,

A buszt nem értem el, lekéstem a szerelmet.

Most az ölembe hull minden, a fiú angol,

Lábam már hamarost tán brit földön csatangol,

Beszélek nyelveket – csupa feldobott labda,

Győzzem lecsapni mind folyton körbeszaladva.

Tenyerén hord a Sors. A Világ? Vagy az Isten?

Ha nem így lesz, itt ez a varázsvers, hogy segítsen.

89. Szebeni Sándor témája:

„Régi papírjaim selejtezése közben akadtam harmadikos füzetemre, amiből kitéptem ezt a lapot. Ezt az iskolai dolgozatot kilenc évesen, 1950-ben írtam.

Szövetkezeti nap

Holnap szövetkezeti nap lesz Abonyban. A szövetkezeti tagok

nagy ünnepséget rendeznek és felvonulást tartanak.

Ezen mindenki részt vesz. Az iskolás gyermekek is ott lesznek.

Gondoskodnak majd a dolgozó nép szórakoztatásáról.

Lesz sok látnivaló. Büszkék vagyunk a mi szülőfalunkra, mert

a terménybegyűjtési versenyben Abony legyőzte Ceglédet.

Szép ünnepség keretében adták át a vándorzászlót az abonyi

termelőszövetkezetnek.

Abony, 1950. szept. 12-én.”

Nagyon jó kis régiposta, olyan, mintha egy archív fotó alapján dolgoztam volna. A népies csasztuska-forma adta magát, de óvatosan kellett ingadozni naivitás és irónia határán, mert sem az utólag túl könnyű, üres humorizálás, sem holmi ítélkezés nem lehetett a cél:

JÖVŐBELÁTÁS

Nem látni a jövőt sosem előre,

De a holnap kilátszik már belőle.

Tudom jól, hogy mi lesz holnap Abonyban.

Felvonul a szövetkezet bizonnyal.

Részt vesz rajta nyugdíjas és iskolás,

Műsor van, és nincs ilyenkor lustulás.

Nem fog esni az eső és nem fúj szél,

A sok szoknya félrefújva nem túl szép.

Átadják a vándorzászlót vándorok,

A zászlónak minden színe ránk csorog.

Büszkék vagyunk a terménybegyűjtésre,

Abony bizony Ceglédet is legyűrte.

Lesznek tőle roppant hangos beszédek,

Betonfalak közt pattognak, de szépek!

Érdekes lesz a sok fehér térdzokni,

Egyet köztük lehetetlen megszokni.

Persze szokni meg lehet, csak torkomba

Zoknigombóc gömbölyödik titokban.

Ugyanis egy láb van benne, vagy kettő,

Nekem szánta azokat a Teremtő.

Ha Teremtő nincs, akkor meg más szánta,

Ránézek a zoknis lábra: nem sánta!

Közös öröm kötelező lesz nekünk,

De mi juszt is privát módra örülünk.

88. Miticzky Magdolna témája

„A nagynéném melletti lakásban lakik egy buldog. Éktelen bűz van az ajtajuk közelében. Egész nap egyedül van az előszobában. Unalmában megette a szivacsát, azóta a linóleumon fekszik. Vagyis már azt is miszlikbe szaggatta. Keresi az utat a szabadba, de a járólapot képtelen felbontani. Az ajtókeretet megrágta, alagutat ás a konyha felé, de nagyon lassan halad vele. Már egyéves, de még nem szobatiszta, legfeljebb három naponként viszik le, ezért a bejárati ajtó mögé végzi a dolgát. Mivel már romba döntötte az előszobát, szép nagy velős csontot szokott kapni, hogy azzal kösse le magát. A rágcsálásról az egész ház értesül, ugyanis falatozás közben a csontot odacsapja a járólaphoz, ettől a födém úgy kopog, hogy még lenn az utcán is hallatszik a "kalapálás" A gazdik este tizenegy után érnek haza. Sétáltatásra már nem jut idő, de a WC-ként használatos újságpapírokat összeszedik egy zacskóba és kiteszik az folyosóra. Szeretnék szegénynek egy buzdító verset kérni. Kívánom, hogy ássa ki magát a büdös előszoba rabságából, sokat szaladgáljon a szabadban és találkozzon más kutyákkal, legyen boldog élete, mint más kutyáknak.”

Az állatosversek örök műfaji sajátossága emberi karakterjegyek és állati tulajdonságok összekapcsolása, ellentétbe állítása. A magyaros, ríkatós, öregnéneőzikés lejtést egy kicsit karcosabb, groteszkebb világ-láttatással próbáltam megbolondítani:

ELŐSZOBAKUTYA

Nem létező kutyaólban

Szegény buldog kutyául van,

Előszobába száműzve

Tengődik pokoli bűzben.

Szivacsát már rég megette,

Linópadló szétszerelve,

Ajtót rág és kapar falat:

Kikúszna a padló alatt.

Csörtetése kihallatszik,

Este jönnek meg a gazdik.

Újságpapír meggyalázva:

Kiteszik a lépcsőházba.

S mert már mindent összerontott,

Kap jókora velős csontot.

A födémen veri széjjel,

Hallja a ház egész éjjel.

Egyszer aztán hízni kezdett,

Szétfeszített rácskeresztet,

Léghajóvá gömbölyödve

A falakat szétlökdöste,

A két gazdi bambán nézte,

Hogy imbolyog fel az égre.

87. Balla István témája:

„Egy tanítónő számol be róla, hogy egy-egy normálisnak tűnő iskolai feladat megoldása nagyon is tükrözi a társadalmi egyenlőtlenségeket. Volt már, hogy a „Rajzoljunk az álmainkról!” című fantáziafejlesztő feladatnál a gyerek megkérdezte: ennivalóról is lehet álmodni? És papírján ott sorakozott a szalámi, a banán, a csirkecomb, a kifli. Egyik órán Noé bárkáját rajzolta az osztály. A tanítónő elmesélte, hogyan gyűjtötte össze az állatokat, mindegyikből egy-egy párat. És megkérdezte, szerintük milyen állatfajt kellett volna otthagynia Noénak, hogy ne maradjanak meg az özönvíz után. A jó körülmények között élő gyerekek kis gondolkodás után megegyeztek abban, hogy a vérengző állatokat kellett volna lenn hagyni, az oroszlánt, a cápát. Nyilván látták a tévében, milyen gonoszak az effélék. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nem gondolkodtak soká, kórusban kiabálták: a patkányt, a csótányt és a tetűt. Ők nem a tévéből szerezték információikat.”

Nyilván vicces lett volna klasszikus formában megírni, berímelni is, de ez a Miroslav Holubot vagy Raymond Queneaut idéző repetitív abszurd talán jobban kihozza a témában rejlő kedves és hajmeresztő fonákságokat.

LECKE

– És akkor özönvíz áradt a földre,

– mesélte a tanító néni –,

hogy elpusztítsa az embereket,

akik folyton becsapták egymást és

dulakodtak, a jobb helyzetűek

mindent elszedtek a rosszabb helyzetűektől,

akik meg próbáltak mindent visszalopni.

Hogy a sokféle tiritarka állat kárba ne vesszen,

Noénak össze kellett gyűjteni bárkájára

mindegyikből egy-egy párat.

Vitt magával például

elefántot és csimpánzot, rókát és borzot.

– Tudtok-e mondani érdekes állatokat?

– Flamingó, pingvin, hattyú – feleltek kórusban

a jobb helyzetű gyerekek.

– Csirke, disznó, borjúpörkölt – feleltek kórusban

a rosszabb helyzetű gyerekek.

– Hát olyan állatokat tudtok-e mondani,

amelyeket Noé helyében nem vittetek

volna fel a bárkába?

– Oroszlán, cápa, vérfarkas – feleltek kórusban

a jobb helyzetű gyerekek.

– Patkány, csótány, tetű – feleltek kórusban

a rosszabb helyzetű gyerekek.

– Amikor elmúlt az árvíz, és a szárazföldre kiküldött

galamb csőrében a remény olajágával tért vissza

a bárkára, Noé az Ararát hegyén partra szállt,

és állataival birtokba vette a megtisztult világot.

Utódai idővel elszaporodtak, a mai napig

lopnak, csalnak és dulakodnak, belőlük lettek

a mai jobb és rosszabb helyzetű családok.

86. Káldy Sára témája:

„Ez nem az én történetem, meg régi is. Dédim mesélte. A háború idején el kellett menniük Pestről, de nem volt kocsi, nem volt aki elvigye őket, néptelen volt a környék. Férjek valahol a háborúban, ő meg barátnője a két gyerekkel (egyik a nagymamám) kezdett kétségbe esni, aztán találtak valami eredetileg ló vontatta alkalmatosságot. Oda fölpakolták a kicsiket és – így mesélte – „befogták magukat”, húzták a kocsit, mintha lovak lennének és végig nevettek, meg énekeltek, hogy a gyerekek ne féljenek. „Azt hitték, játék az egész” – mesélte Mami, de én sírtam már akkor, a kezére borulva, ahogy olyan egyszerűen tudta ezt mondani!”

A négysoros strófa adta magát, kinézetre idézi a négykerekű kocsit, a fogatot. A hosszabb és rövidebb sorok váltakozása talán a nagyok-kicsik kettősségét is imitálja. Meg persze a generációkon öröklődő történetet. Mintha a rövidebb sor egy-egy hozzáfűzött, értelmező kommentár, csitítás lenne mindig. Jól lehetett játszani a biccenő ritmusú, két és fél jambusú félsorral, hol ellomposítva, hol egész táncossá légiesítve ritmusát. A klasszikus versben mindig az utolsó rím a legféltettebb, legfőbb ékkő, a legtisztább megoldás. Itt, minthogy a könnyek mindent elhomályosítanak, a „mindent”-„régen” rím csak akkor működik valahogy, ha tájrímnek („Cockney rhyme”) vesszük (mindent-rígen).

FOGAT

– Pest veszélyes volt az ostrom alatt,

– Meséli Dédi –

Erzsivel tudtuk, új lakás után

Kellene nézni.

Nem járt már persze akkor busz, kocsi,

Kihalt a környék,

Férjek fronton, két asszony, négy kicsi,

Oldjuk meg, tessék!

Mind hasztalan kajtattunk át- meg át

Tucatnyi utcát,

Rozzant kordét találtunk, azelőtt

Szamarak húzták.

Ha nincs ló, jó a szamár is, de ha

Már egy szamár sincs?

Magad uram, ha nincs lovad, ugye?

Tett ilyet más is!

Együtt négylábú, így tán kitesz egy

Csacsit két asszony?

Nyihogtunk hozzá, zengtünk indulót

Szamár-fahangon.

Játéknak vették a kicsik, ahogy

Otthagytunk mindent.

– Ne sírj te sem, talán igaz se volt,

Régen volt, régen!

85. Kálóczi Anna témája:

„Becsapja az orrom előtt, és duzzog, órákig elhúzza, ilyenkor nagyon bosszant, de nincs mit tenni, kivárom. Aztán kijön, engem már rég nem érdekel a vita, de őt még igen, felhozza újra meg újra, mintha nem lenne jobb dolga, ilyenkor azt mondom magamban: csak egy rossz nap, majd abbahagyja. Az ajtót, a drámai hatás kedvéért még egyszer becsapja, most lett elegem. Nem szólok hozzá. De ekkor kijön, bocsánatot kér, én persze megbocsátok, legyen, de csak most az egyszer. S ez így megy, mióta feléri a kilincset, de az ajtaja lassan kezdi megelégelni.”

Klasszikus formát nem kívánt ez a kacskaringózó téma, inkább gondolatritmust, szóismétlést, szerkezetek archaikus ismétlődését-bonyolódását, néhai, szabálytalan antik ritmustörmelékekkel:

BECSAP

Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan,

Tudja, hogy nem látom, mégis nagyon jól látom,

Mintha üvegből lenne az a rozzant ajtó, előttem

Van testtartása, az ágyon punnyad összeroskadva,

Gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani,

Párnát szorít a hasához, mintha terhes lenne, tudom,

Hogy velem terhes, engem kell most megszülnie,

Aki szültem, hát majd kivárom a vajúdást, van a

Konyhában-fürdőszobában dolgom bőven, részben őmiatta,

Aki tizenéve minden áldott nap meg kell szüljön engem,

Akit tizenéve minden áldott nap meg kell szülnöm újra.

Mikor az az átkozott ajtó nagy nehezen megnyílik végre,

Nála a lemez még mindig ugyanott van elakadva,

Pedig a téma már akkor is csak ürügy volt, amikor bement,

Belékapaszkodik, mint nadrágszárba tacskó, próbálgatja

Az ellenállást, pedig csak tessék-lássék szólok közbe-közbe,

Legyen valami, dühöngje ki magát, jót tesz az egészségnek,

Ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint a második ajtócsapódás.

Torkig vagyok már, nem elég, hogy főzök, mosok, vasalok

A nagyságos asszonyra, nem elég, hogy viselem rigolyáit,

Még ezek az ajtócsapdosások is, egy szép napon arra jön majd

Haza, hogy leszereltettem az egészet, nagy önállósága jelképét,

Letesszük a konténer mellé, vigye, aki erre vágyik, kíváncsi

Vagyok, attól fogva mit vagdosna vajon, labdát a falhoz,

Könyvet a földhöz? Persze, hogy megbocsátok, ölelem át,

Ne lássa, hogy a szemem telefutott könnyel, érzelmes öreglány,

Tényleg miféle jelentősége van ilyenkor vitának, ajtónak,

Csapkodásnak, hiszen a testünk éppoly szorosan tapad

Egymáshoz, mint mikor ringattam, mint mikor vártam,

Leválhat végre rólam, megszültük egymást, csak az a kajla

Kilincsű, zsanérjain elferdült ajtó néz ki egyre gyalázatosabban.

84. Forstner Krisztina témája:

„Az utóbbi időben sokat dolgozom, kicsit túl is hajtom magam... Nehezen találom a töltődés, a pihenés és a munka egyensúlyát... Meg nehezen viselem ezt a lucskos-esős időt... Fázva, fejfájósan indultam el egy koncertre, s dühöngtem, mikor az orrom előtt ment el a busz. S akkor valahogy az utcai lámpa fényében megláttam az esőcseppek táncát... Nem győztem kipislogni a kapucni alól, olyan szép volt... Semmi különös...olyan eső, amilyen lenni szokott... De nekem akkor, ott megszűnt az idő...nem fáztam, nem fájt semmim, nem zavart semmi...”

Először magyaros formával próbálkoztam, de aztán a légies tánc előhívta ezt a fél ütemmel megtoldott chorijambust, avagy egyharmad hexametert, ahogy vesszük. És hozta magával (tátiti-tátá) a végtelenítést (tátiti-tátá):

ESTI ELŐADÁS

Fáj a fejem már,

Morcos a kedvem,

Loncsos esőből

Rég elegem lett.

Nyűgös a munka,

Nincs pihenésem,

És ez a busz pont

Elmegy előttem!

Épp amikor most

Eljutok egyszer,

S hanglavinával

Várna a koncert…

Gyűlik a rosszkedv,

Egyre tetőzne,

Nézem a lámpát,

Fenn az esőben.

Tétova táncot

Járnak a cseppek

Fröccsen a permet –

Mind tüzesebbek.

Néma ütemben

Vad zene fortyog:

Mámoros, izzó

Semmise-kortyok.

És az időből

Íme kiestem,

Álltam előttük

Önfeledetten.

Messzire tűnt, hogy

Morcos a kedvem,

Loncsos esőből

Rég elegem lett,

Hogy sok a munka,

Nincs pihenésem,

És hogy a busz pont

Elmegy előttem,

Épp amikor most

Eljutok egyszer,

S hanglavinával

Várna a koncert…

83. Makk Zsuzsanna témája:

Témám az állatkertben tragikusan elhunyt öt krokodilkölyök esete, amit „eltusoltak” – balladai homály fedi haláluk okait, körülményeit. Csak egy hír volt a honlapon augusztusban a születésükről. Azóta havonta rákérdeztünk arra, hogy hol vannak. Most szombaton végre valaki közölte, hogy fogalmuk sincs miért, de mind elpusztultak már hónapokkal ezelőtt.

Az álnaiv „svédes” gyerekvers szabad lejtése tűnt a legalkalmasabbnak ehhez az állatkerti témához:

TILTAKOZÁS

Nekem ebben az országban csomó minden roppant

Gyanús, itt van például ez az egész krokodil-ügy…

Nem olyan fából faragtak, hogy ki ne deríteném!

Elsinkófálták szegény elefántbébit is, pedig világszenzáció

Volt a születése, fogságban roppant ritka dolog,

Aztán mikor meghalt, nem tudtak rá értelmes

Magyarázatot adni, sőt, amikor a csontját elvitték

Kifőzni a Természettudományi Múzeum számára,

A kondérból végül semmi sem került elő,

Szétfőzték az egészet.

Ez már több a soknál, és azt se magyarázza ki

Nekem senki, hogy öt, azaz öt darab kiskrokodil miképp

Pusztulhat el csak úgy ukmukfukk, tegnap még éltek,

Ma meg már, no de ilyet! Betelefonálok a Tévéhíradóba,

Élő egyenesben, és nekiszegezem az állatkert-igazgató

Bácsinak, láttam ám, milyen szép cipőben sétafikál

Az utóbbi időben, csak nem valódik krokodilbőr?

82. Bárdos Júlia témája:

„Naponta járok fel a közeli Nyakas-hegyre, télidőben a nyomokból megállapíthatóan legtöbbször egyedül. Az egyik séta különösen filozofikusra sikeredett, mert a szűz hóban megmutatkozott minden, ami amúgy rejtve marad. A madarak nyomvonala például rendre véget ért a havas sík kellős közepén, ott, ahová leszálltak vagy ahonnan felröppentek. Fölfelé menet a saját tegnapi nyomaimba léptem, és már az furcsa volt, hogy a lefelé tartó lépteimhez kell igazítanom a felfelé igyekvőket. Nem is volt ez olyan egyszerű feladat, egy idő után el is bizonytalanodtam, csakugyan az én lépéseim-e ezek. Helyenként ugyanis nevetségesen nagyok, másutt viszont nevetségesen aprók voltak a távolságok, hol erőlködnöm, hol tipegnem kellett, ahogy a saját nyomomba léptem. Bogáncs kutyánk teljesen rendszertelen kajtatása is látszott, ugyanúgy, ahogy az őzikék pálcikaszerű lába, a páros lábbal ugráló nyulak elképesztő ugrásai. A fenyőerdőbe érve azt hittem, olvad, mert folyamatosan jókora hólabdák pufogtak rám odafentről, befolyva a nyakamba is. Aztán kiderült, dehogy, apró, színes madarak ugrálnak az ágakon, valószínűleg az élelemként szolgáló fenyőtobozokat próbálják kibontani a hó alól. Az egész kirándulás valószínűtlen volt, mintha ezzel a sok jellel valaki üzenne nekem.

Második felvonás: ugyancsak télen, éppen a nyomoknak köszönhetően jöttem rá, hogy akad egy másik ember is, mégpedig egy férfi, aki bármilyen időben ugyanúgy feljár a fennsíkra, mint én. Néha láttam messziről, az volt az érzésem, ő is kerül engem, nem csak én őt. Valami azt súgta, nem kell félni tőle, de közben azt is tudtam, semmi okom bízni egy ismeretlenben. Egyszer aztán kiderült, hogy egyik ismerősünk férje volt az, aki a rákos betegségével járó kezeléseket úgy volt képes elviselni, hogy naponta feljárt a fennsíkra erőt meríteni. Ő is látott engem időről időre, és igyekezett elkerülni, nehogy rám ijesszen. Hátborzongató, hogy időközben, mintha csak a Nyakas oltalma alatt állna, meggyógyult.”

Jellemző, hogy mindig a család kívánságai maradnak el: amúgy is elakadtak kicsit a Versgyár gépsorai, így a feleségem által javasolt téma a télről már-már a nyárba csúszott át. Igaz, ami igaz, komoly és nagyszabású motívum ez, többször át- meg átírtam, szinte szétfeszíti a játék (és az élet) kereteit.

KÓRHÁZ

A téli tájat, lezárt borítékot – egyetlen címzett – egyedül nyitogattam.

A fennsíkra felfelé menet azokba a nyomokba léptem,

Melyeket előző nap hagytam lefelé jövet. Szokatlan ritmusúak,

Mintha másik asszony lettem volna tegnap, emitt hatalmas

Jetiléptek, amott érthetetlen toporgás, nyomolvasóként

Jó kis bajban lennék, ha saját korábbi szándékaimat kellene

Kifürkésznem. Felfelé igyekvőben képtelen voltam felvenni

A nemrég oly természetes ütemet, levetett gondolataim és

Lefelé sodródó lendületem ritmusát. Cipőtalpam lenyomatait

Körbehímzi kutyám szökdécselése, imára összetett lábakkal

Röppenő nyulak elképesztő nyomtávja, őzikék páros körme,

Rókák osonása, mintha csak állatok mesebeli csapata kísérne.

A fennsíkra felérve aztán apró pontként magányos férfialak

Tűnt fel a távolban, majd tűnt el sietve a fenyveserdő mélyén,

Mintha menekülne előlem. Régóta kerülgetjük már egymást,

Nem különösebben bátor nő létemre esztelen bizalommal

Kereszteztem párszor már korábban is csapását, noha cseppet sem

Vágytam találkozni vele, és torkomban dobogó szívvel rettegtem

Mi van, ha mégis álnok szándék fűti, és valamelyik fa fedezékéből

Egyszeriben rám vetődik. Nem tudhattam, amit ma már tudok,

Hogy egyik ismerősünk férje ő, aki nem akar rám ijeszteni,

Azért menekül, no meg mert az őt konokul üldöző rákot próbálja

Öles léptekkel kicselezni. A fenyveserdő vattázott csendjébe érve

A férfilábnyomok megkönnyebbülésemre elkanyarodtak utamról,

Persze nem sejtettem még, hogy a gyógyulás felé, a fehér semmibe.

Egyet sejtettem: hatalmas kórház az erdő, felszívódik benne

Minden rossz, legalábbis ezt üzente valaki rám irányzott, jókora

Hódarabokkal, melyektől hajam megőszült, melyek jegesen

Befolytak nyakamba, ugyan ki a csuda szórakozik, ki hajigál

Odafentről, miféle zúzmarás szemöldökű Atyaisten,

Vagy ha nem, hát legkisebb hírnökei, ámultam el tekintetem

A magasba emelve, hol a fenyőgallyakon nekihevülten

Élelem után kutakodó, színes madarak páholták a havat,

Rám zúdítva habos élnivágyásuk feleslegét.

81. Povolnik Aletta témája

"Szeretném megkérni, hogy írjon egy ballagásos témájú verset. Van pár dolog amit szeretném ha bele tenne. Az osztályunk első osztályfőnöke Berti bácsi akit nagyon szeretünk. Nem volt se túl szigorú se túl engedékeny, de sokat lehetett vele mókázni, sokat jártunk vele szerepelni. Az osztályban nem ment mindig minden simán. Volt sok sok veszekedés, de nyolcadik végére nagyon összekovácsolódtunk. Most búcsúzunk az alattunk lévő osztályoktól, és tanárainktól. Azért fordultam önhöz, mert nem szeretnék sablonos ballagást. A vers lehetne egy kicsit vicces."

Bár eltökéltem, hogy az egészen konkrét és alkalmi jellegű felkérésekre kapacitás híján már nem írok verset, azt azért beláttam, hogy egy ballagási rögtönzés még elfér a palettán.

BALLAGÓK BAROMI BÚBÁNATOS BALLADÁJA

Berti bácsi, ofő bácsi,

Így kell járni, úgy kell járni,

Így kell élni! Hogy kell élni?

Sose jövünk vissza már mi!

Az osztály mint rab oroszlán,

Utcaporban itt poroszkál,

Kár, hogy senki nem marasztal!

Szerteszéled egy korosztály.

Huzakodtunk sok tanárral,

Kaptunk tudást nagykanállal,

Ofő bácsi, hogyha kérjük,

Még egy évre csak bevállal?

Üdv nekik, kik itt maradnak,

Nagy felnőttnek, kismalacnak!

Ugye, nem feledkeznek meg

Arról, aki sírva ballag?

80. Kiss Judit témája:

„Sándor napi köszöntőre lenne szükségem. Nagyon kedves 44 éves Sándor nevű barátomról van szó, aki postagalambokat tart, versenyeztet. Már sok versenyt megnyert, rengeteg serlege van. Tavasztól őszig a szabadidejének jó részét a versenyek teszik ki. Nagyon szereti a motorokat, autókat. Jelenleg crossmotorja van, de nagy vágya, hogy egy "igazi nagy motorja" is legyen, ahogy repeszt az utakon mindenki ŐT irigyelje. Vállalkozóként sokat dolgozik. Non-stop boltja minden nap fél hatkor nyit, és este 10-ig van nyitva. A nyitást, zárást Ő végzi, napközben alkalmazottak dolgoznak. A mindig korai keléstől és késői fekvéstől szinte mindig fáradt, de ezt próbálja nem kimutatni másoknak. Mindig a vidám, jókedvű kisfiús arcát mutatja. Nagyon jó szívű, mindenkinek sokat segít. Könnyen sértődik, de nem tartja a haragot, viszont aki nagyon megsérti "öri-hari". Imádja két gyerekét, és a szüleit is Ő gondozza.”

Bár a túlontúl személyre szabott, utcán-portrézós vonulatot kicsit szeretném „leépíteni”, arra bíztatva az olvasókat, lessék a témát a köznapok falában nyíló réseken át bepotyogni, azért persze tudom ám, hogy minden ember költemény. Adóniszi kólonok tördelésével próbáltam antikizálni (- u u - -) a köznapi témát (- u u - -):

SÁNDOR-KÖSZÖNTŐ

Negyvennégy évnek

Dombmagasából

Csendül a füttyszó,

Ott fut a

Sándor.

Éjjele nappal,

Mert vakulástól

Tárva a boltja,

Nyit-csuk a

Sándor.

Postagalambja

Éteri vándor:

Tejszínhab-gombóc,

Röpteti:

Sándor.

Ülne motorra,

Döngetne százszor

Százzal, ezerrel:

Kisfiu

Sándor.

Óvja szülőit,

Gyermeket ápol,

Kétfele láncolt

Életü

Sándor.

Tartsa meg Isten

Bármikor, bárhol

Négyezer évig

Éljen a

Sándor!

79. Gertner Dávid témája

„Régi kívánságaim közé tartozik az, hogy egy magyar költő verset írjon nekem. A tartalma szóljon egy Dávid nevű fiúról, aki a 21. században élő állampolgár (tanuló). Mindenkivel elnéző és barátságos, ezért sokan bántják, de történik valami, ami miatta világ legismertebb fiatalja lesz.”

Kézírással, egy kitépett füzetlapon kaptam ezt a témát az érdi Teleki Sámuel Általános Iskolában. Nagyon komoly a felvetés, némi játékossággal próbáltam ellensúlyozni a dolgot:

A NAGY VALÓSÁG-SHOW

Élt egy fiú, neve Dávid,

az a kérdés, mire vágyik?

Hát többek között egy versre,

amelyik őt jól elrejtse.

Vagy tán jobban megmutassa?

Sokféle a versek haszna.

Kedves fiú, barátságos,

lányok állítják, hogy sármos.

A kedvesség nem jó üzlet,

Dávidból is csúfot űznek.

De ha felnő, jön a móka,

lesz belőle űrpilóta.

Vagy felfedezi esetleg

a multiplex fényreflexet.

Hogy ez mi a csoda lenne?

Megtudjuk, ha felfedezte.

De ha már fel van fedezve,

az se lenne Dávid veszte:

bekerült jó idő óta

a legjobb valóság-showba.

Ha benn marad, lehet boldog,

akárhogy mennek a dolgok,

mind nagy sztár, ki itt felléphet:

a műsornak neve: ÉLET!

78. Tasnádi Emese témája:

„Iskolánkban, a felső tagozaton (8-7-6 osztályban)drogproblémák adódtak. Meglehetősen elit iskola lévén ez elég meglepő – vagy mégsem? Néhány "jófej" 8-os fiú egy rush nevű drogot hozott be a suliba és próbáltatta ki barátaival, náluk kisebbekkel is. Ez a rush valójában talán nem is minősül hivatalosan drognak, de mindenképpen az a kategória, hiszen a higítóval és a zacsiba nyomott technocol rapiddal egyenértékű, mondhatni a drogok trabantja! A szervezetre természetesen hat: szapora szívverés, alacsony vérnyomás, bódultság, izomellazítás, stb. Egyértelmű, hogy nem 12-14 éves gyerekek kezébe való! Ahogy az lenni szokott, a botránynak hamar híre ment a suliban. A kicsik is megtudták, ők jól ismerik, sokszor istenítik (pl. drámaszakkörről) a nagyokat, akik érintettek. Érzik, hogy most nagy a gáz, baj van, de nem egészen tudják mi ez voltaképpen. A szülők döbbenten állnak a történtek előtt (a világban nincs újdonság, így szokott ez lenni - mondhatnánk kissé cinikusan). Azt hittem, van még pár jó évem, és ráérek felvilágosítani a lányomat, majd ha közeleg a gimi. Hát nem. Mert most úgy érzem beszélnem kell vele, illetve velük, a 9 évesekkel is. Hogy tudják mi ez. Mi a drog, mit csinál és mi a baj vele. Hogy milyen veszélyeknek vannak kitéve. Hogy nemcsak a "cukrosbácsiktól" kell tartani, hanem a jófej nagyoktól is, ha esetleg eszükbe jutna adni valami "tök tutiságot". Hogy tudják hogy néz ki az, amit drognak hívunk, stb. S mivel tudom, hogy okos, értelmes gyerekek már most, 3-os korukban, teli vannak egy csomó kérdéssel. Amikre válaszolni kell. Mert hallgatni biztos, hogy nem jó. Én Nórival már

többször visszatértem erre a témára és sokszor mosolyogtam és döbbentem a kérdésein. pl: "Miért, a drog az ugyanaz, mint a kábítószer?!" - "De ha azt modnod, hogy a drog rossz, akkor most a DM-t miért hívják drogériának?!" - "A mariguána (sic)?! azt ismerem, az valami állat! gyík!" Mint orvost, engem kértek meg, hogy a csemetéinknek már most tartsak felvilágosítást az ő nyelvükön, az ő kérdéseikről, olyat, ami nem megijeszti őket. A szakemberek, akiknek ez a felvilágosítás adás a szakmájuk, nem tudnak ilyen fiatal korosztályhoz szólni, őket csak a 13-14 évesekre képezték ki. Vannak ötleteim, de szeretném, ha segítenél, ha a írnál erről a gyerekdrog kérdésről verset.”

Felemelő és marha nehéz feladat. Itt-ott talán csasztuska-szerű lett a végeredmény, de a nemes célt tekintettem, és próbáltam vicces, nem annyira ijesztő, de azért figyelmeztető dolgokat összeszedni. Hát, nem tudom... Mindenesetre a hármas rímek talán kicsit cizelláltabbá teszik, mint egy egyszerű párrím:

MESE A DROGRÓL

A drog az miféle dolog?

Van egy város, neve Dorog,

Az ott élők mind drogosok?

Vannak kutyák, a bulldrogok,

Én most csak rájuk gondolok,

Füvet szívnak, úgy boldogok?

A Déem mért drogéria?

Akinek kevés a pia,

Oda kell drogért járnia?

Mariguána, jól tudom,

Az egy gyík, lüktet a napon,

De ha bántod, megmar nagyon.

Így mar belém a kábszer is?

Hasamat csikarja hasis?

Ki ezt nem érti, kis pisis?

A kábszer, az más mint a drog?

Sok kérdéstől ha kábulok,

Én is mindjárt drogos vagyok?

Na, ülj le gyorsan, gyermekem,

Agyadat most megnyergelem,

Vágtatunk dombon-hegyeken!

A drogéria, édesem,

Háztartási boltot jelent,

Csak épp külföldi nyelveken.

A bulldog nem szív drogokat,

Habár a szeme kiguvad,

S az iguána sem harap.

Minden drog kábszer, ez tuti,

Van fű, LSD, extasy,

Marihuána, heroin.

Mondják, a drogtól jót nevetsz,

Mintha repülnél, ölbe vesz,

De ha ledob, az durva lesz.

Hintán repülj, viccen nevess,

Levegőt szívj: az ízletes!

Szürcsölj napfényt: finom leves!

Jobb nem nyalni a bélyeget,

Ragasztót nem szagolni meg,

Ha kínál egy menő gyerek.

A drog roppant drága dolog,

Eleinte ingyen kapod,

Aztán rámegy a vagyonod.

A kábszer beléd költözik,

Körbenéz: jó lakás ez itt!

És belőled falatozik.

Először csak kis füst libeg,

Aztán kimarja mindened,

Csont-bőr leszel, csupa ideg.

A kábszer rád kötött kötél,

Egy kamion húz elfelé,

Erősebb nálad, nincs esély.

Végül annyira ő leszel,

Hogy ő irányít már: a szer –

Nélküle nem is létezel.

Egy vegyszernek, mely eltemet,

Ne dobd oda az életed,

Egy van belőle: csak tied!

77. Makk Zsuzsanna témája:

"Ma az állatkertből mentünk a 75-ös trolin a Jászaira hat és nyolc éves lányaimmal. Siettünk, hogy A részeg elefánt bemutatójáról ne csússzunk le. A buszon csak 3-4 ember volt, az elején. Mi a végére szálltunk. Ült ott már egy kamasz srác, kapucnival a fején, látszólag zsebretett kézzel, lazán, és firkálta az előtte lévő ülés támláját. Ezüst színű filccel, amivel már 2 másik ülést látnivalóan kidekorált. Megszólítottam és közöltem vele, hogy sose tudtam elképzelni, hogy kik firkálhatják ilyen ostoba módon a buszokat. Erre nem szólt semmit, de abbahagyta. A végállomáson átült egy még tiszta háttámlájú ülés mögé és nyilván folytatta a programját. Gondoltam rá, hogy szólok a buszvezetőnek, de vagy nem veszi komolyan (rengeteg grafitti volt már a buszon), vagy ha igen, rendőrt hív és akkor ugrott a versműsor. Mehetek a gyerekekkel a rendőrségre (és még személyi sem volt nálam)."

Az a vicces a dologban, hogy írtam már egy szöveget, nem is olyan régen, egészen hasonló témában, úgyhogy ezt másolnám most ide. Nem olcsón megúszni akarom a feladatot, és tudom, nem is egészen ugyanarról szól a vers, mint a téma, de miközben persze a rongálást privátim nem helyeslem, valószínűleg csak ilyen kétnézőpontúan lenne érdemes megírni most is:

GRAFFITI

Van itt ez a graffiti-ügy,

Hát tudod, olyan tipikus.

Úgy bosszant, mikor feltűnik

Egy épp felújított ház falán,

Torz ákombákom, amelyet

Csak az ért, aki odafújta,

És képtelen lenne valaha is

Éveknek monoton során

Összespórolni annyi pénzt,

Hogy a házat nagy nehezen

Felújíttassa rendesen,

Az érti még, akinek így üzent,

S ki fentiekre szintúgy képtelen,

Csak él a világba bele,

Semmi tartás, se szorgalom,

Mind laza, mint egy rágógumi,

S mint kínai bölcs, közönyös.

És úgy bosszantanak azok

A savanyú vénemberek,

Kik képtelenek megérteni

Ezt a nemzedéket, amely

Túl van tudáson és időn,

Fuldoklik szeméthegy alatt,

Melyet fejére zuhintanak

A magunkfajta okosok,

Bankárok és sajtóguruk,

Így ő a kispolgár rendezett,

Kiglancolt falain üzen,

Hogy nincsen rendben semmi sem,

Esélytelen a szeretet,

Mechanika a szerelem,

És üvölteni kellene,

De az üvöltés szabadalom,

Százalékot fizetsz utána

Egy multinak, melynek a világban

Mindenhol van telephelye.

Ezt nem értik a vénemberek,

Az ilyenek, mint például én.

76. Lieli Zsuzsanna témája

„Laci atya tizedik éve szolgál templomunkban. Fáradhatatlan, derűs személyiség, jó humorral és emberismerettel megáldva. Szent komolyság és vidám lazaság jellemzi. Prédikációiban minden gondolatnak, szónak súlya van. Az emberekkel nagyon könnyen megtalálja a hangot, tudja, kit hogyan kell megszólítani, mindenkinek ért a nyelvén. Az viszont kibillenti az egyensúlyából, ha nem rá figyelnek, amikor ő beszél. A plébánia élete mozgalmas, sokféle színes csoport működik: nyugdíjasok lelki köre, családos csoport, fiatal házasok, fiatal felnőttek, ovisoknak, iskolásoknak hittanóra korosztály szerint, és így tovább. Van ezen kívül női torna is, illetve a férfiaknak a titokzatos férfi kör (ahol a kulináris élvezeteknek is jut hely). Valószínűleg ez Laci atya kedvenc csoportja, legutóbb Zsindelyesen jártak a pálinkafőzdében „tanulmányúton”. Plébánosunk szeret nagyokat sétálni és kertészkedni. Van a plébánia kertjében sok szép virág és meg egy kis halastó is. Egy kisebb állatfarm is kialakulóban: tyúkok, madarak, nyúl. Egyik legkedvesebb cimborája a kutyája, akit a hívek viszont nem annyira kedvelnek (elég pajkos állat). Ha Laci atya este tíz után nem tud minket kidobni a plébániáról, általában azzal riogat, hogy elengedi a kutyát (ez mindig beválik).”

A portré-rajzolós témákat szeretném kicsit visszafogni, mert ugyan mindenkiről lehet verset írni, és a személyes impulzus is erős ilyenkor, mindamellett fontosabbnak tartanám az „érdek nélküli” lírai pillanatokkal való bíbelődést. Nagyon kedves felvetés volt persze ez a plébános atyáról szóló versezet. A rövidebb sorhosszt az ünnepelt nevének szótasgszáma szabta meg, ehhez igazítottam a nyolcasokat is. Arany János tollát vettem hozzá kölcsön. Hát így fogott:

SZÁZ TONNA ÁLDÁS

Tíz éve már plébánosunk

Laci atya

Rá két jelzőt aggathatunk:

Komoly s laza.

Kivel beszélget, a szavát

Jól értheti,

Mint Pünkösdkor, hallja saját

Nyelvén ki-ki.

Vetni küldték Laci atyát,

Aratni nem,

Mégis bőven a sás, a nád

Itt megterem.

Azazhogy mi termünk neki,

Nem holmi gyom,

Gyerek, házas, idős, ifi:

Nyúzzuk agyon.

Tornán hajlong itt lány s anya:

Csak semmi görcs,

A férfikör kedvence a

Tömény gyümölcs.

Halastóban egy méla cet

Jónást viszi,

Noé bárkáján ficereg

Tyúk és nyuszi.

Hű kutyája még nem egész

Hívő-barát,

Ki itt későig fecserész,

Mentse farát!

Gyorsan szólok, hogy az eb is

Még tűrjön el,

Nem harap ő, a kis hamis:

Egyben lenyel.

Száz tonna áldás leessen

Zuhé gyanánt

A te fejedre sebesen,

Laci atyánk!

75. Fekete Zsófia témája

„Anyám beteg, operálják, mindenki aggódik érte. A gyerekeim csak azt mondják: Hajrá nagyi! Hajrá nagyi! Jó Gyógyulást! Anyám egyre betegebb, csurog a kemoterápia. A gyermekeim varázspálcát készítenek, amivel gyógyítani lehet. Az anyám már ágyban eszik, nem kel fel. A gyerekekkel együtt masszírozzuk a lábát. Anyám megéri azt, ami életben tartotta: az egész család együtt ünnepli szüleim aranylakodalmát, mindenki sír. A gyerekek gyógyító táncot járnak nagyinak. Anyám, már alig tud beszélni, enni, inni. A gyerekek egy hóembert készítenek az ablakába, ezzel sikerül egy kis mosolyt varázsolniuk nagyi arcára. Anyám meghalt, a hóember elolvadt. Anyám nincs már velünk, de az egyik lányom azt mondja, hogy visszajön majd a nagyi.

– És hogy fog visszajönni? – kérdezem

– Az titok – mondja – Csak annyit mondhatok, hogy nem olyan kicsiben jön vissza, hanem közepes gyerekben.

– Ez azt jelenti, nem olyanban, mint a húgod, hanem olyanban, mint te?

– Igen olyan nagy lesz, mint én.”

Újabb óriási téma, torokszorító történet, nem szépített, hűségesen megfigyelt. Nem is lehetett másképp nyúlni hozzá, mint nagyon ősi eszközökkel. Magyaros nyolcas-hetes, gyermek-nézőpont. Utólag jöttem rá, hogy éppen a gyermeki látás miatt nem került bele egyetlen hímrímes lejtésű sor sem: így egyfajta könnyített, légies, fantáziás ritmusa lesz az amúgy tragikus igazmesének…

OLVADÁS

Operálják a nagymamát,

Mi szurkolunk neki.

Kiáltjuk: – Fúj-fúj, opera!

Meg hogy: – Hajrá nagyi!

Jön a kemoterápia,

Csúnya nevű bigyó.

Van varázspálcánk, semmi baj,

Biztosan gyógyitó.

Nagymama már ágyban eszik,

Ami tilos nekünk.

Masszírozzuk a lábait,

Bár nem is jár velük.

Volt nagy aranylakodalom,

De cseppet sem arany,

Csak nagyon sok időt jelent:

Nagyi sír boldogan.

Nagymama nem eszik-iszik,

Nem beszél, csak alig.

Építünk ablaka elé

Hóembert is pedig.

Aztán elolvad hirtelen,

Mármint a nagymama,

És meghal a hóember is,

Lucskos a paplana.

De nem aggódunk, visszajön

Nagymama és a hó,

Nagy sulis lesz, nem kis dedós:

Sohasem olvadó.

74. Tollner Viki témája:

„Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz jellemezni egy olyan embert, akivel közel állunk egymáshoz. Ez a fiú a padtársam, és apró jellemzői közé tartozik, hogy kidugja a nyelvét, ha koncentrál, szereti, ha a hátát simogatják, mint ahogy otthon megszokta, mert ő még mindig „mamahotelben” él. Nem egy tehetséges rajzoló, Donald kacsa a specialitása, azt az egyet verhetetlenül csinálja. Régen mindenki a Pöttyös túró rudi papírját gyűjtötte neki, mert egy akció keretein belül robogót lehetett nyerni, és ő szeretett volna egyet. Aztán sajnos nem jött össze, pedig nagyon sokan összefogtunk. Nem beszél csúnyán, sosem iszik és a cigit sem próbálta még ki, ami 18 éves korban manapság azt hiszem, tiszteletre méltó, főleg egy fiútól. Magas, izmos, sportos testalkata miatt nehézkesen fér el az iskolai padban, ráadásul sokat is mocorog. Mindig fel tud bosszantani, hogy pont akkor ficánkol, amikor én épp (már-már idegesítő mértékűen) tökéletes jegyzeteimet próbálom megírni. Bármilyen apró dologgal le lehet venni a lábáról, szinte minden reggel hoz valamelyikünk (általában inkább én) rágcsálnivalót a suliba, így a kisperec is őt juttatja eszembe. :) A tollkattogtatás és folyamatos lábmozgatás akkor jellemző rá, ha ideges, ami meg leginkább akkor fordul elő, ha felszólítják. Olyankor szerény kisfiúvá válik, aki alig mer megszólalni. Nem bírja elviselni, ha valaki a hajához nyúl, vagy azt próbálja piszkálgatni. Szinte lehetetlen olyan lányt mutatni, akire ő azt mondja, tökéletes, mivel nagyon nagyok az elvárásai. Az ő születésnapjára szánom meglepetésnek ezt a verset.”

Arany János modora szerintem elég jól illik az évődő jellemzés általam választott fajtájához. Kicsit olyan ez, mint egy utcán rajzolt, karikírozott portré, az ifjúságnak kijáró szeretetteljes mosollyal. A hatszótagos és a hármassá felezett hatos sor váltakozása jelzi, mennyire kétpólusú világ ez… És persze a versvégi találós kérdés is Arany mester megidézése.

SZÜLINAPI SÓSPEREC

Van a sulipadnak

Két fele,

Ezért ülnek ketten

Épp bele.

Az egyik én volnék,

Na de ki

Lesz, ki a túlfelét

Tölti ki?

Alig fér helyére,

És bizony

Nem a háj miatt: ő

Szín-izom

Nem egy festőművész,

Annyi fix,

De Donald-kacsában

Párja nix.

Cigi s piaügyben

Nem nyomul,

Nekem imponál ez

Piszkosul.

Miközben szeretnék

Mértani

Jegyzetet cifrázni,

Valaki

Izgalmában tollal

Csetteget,

Vagy a lábát rázza:

Őrület!

Felhívják felelni,

Néz nekem,

Kisfiúnak látszik

Hirtelen!

Azt kívánom most, e

Szülnapon,

Életed nyúljon meg

Jó nagyon!

Közös kedvencünk a

Sósperec,

Erre az rímelne…

Nem merem.

73. Mangó Gabriella témája:

„Milyen lehet a minket körülvevő hétköznapi dolgok, például a kéményünk „élete”? Milyen lenne, ha a mi helyünkben lenne, illetve ha mi lennénk a helyében? Innen már csak egy gondolati ugrás a római pápai palota kéménye. Mi lenne, ha a dolgoknak beleszólásuk lehetne fontos dolgok alakulásába, úgy, ahogy a pápa megválasztását is egy kémény füstje jelzi... Másfelől nézve egyes emberek azt hiszik, még a vihart is tudják irányítani, csak azért történnek a világban úgy a dolgok, ahogy történnek, mert ezt ők úgy akarják...”

Első pillantásra filozófia-szagú ez a felvetés a tárgyak életéről, de ha jobban belegondolunk, mégis mesei kérdés inkább: Andersennél elevenedik meg a diótörő vagy a pénzes láda, a Grimm-fivéreknél kel életre a mézeskalács-báb vagy éppen egy babszem. A strófa két hétszótagos és két három szótagos sorból áll, vagyis csupa páratlanság. A rövid sorok elhaló keringő-lüktetést kölcsönöznek, és remélem, illik is ez a bicegős hangulat a magányos kémény alakjához:

Leginkább őrnek nézném,

Áll a háztető szélén…

Derék lény

A kémény!

Ha fáradt, le se dőlhet,

Támaszkodik felhőnek,

S felhőket

Pöfögtet.

Vagy köpenyt szab harangból,

Ha köd van, s elbarangol –

Kavargó

Csavargó.

Jelzi, hogy van-e pápánk.

Megköhögteti náthánk,

Hasábfánk,

Ma sült fánk.

Postáján füstjeleknek

Talán titkot üzenget

Jövőnek,

Jelennek.

Sejti-e, ha nyomorgunk?

És ha jól megy a dolgunk?

Jó sorsunk,

Száz gondunk?

Vagy ő sorsunk kovácsa,

Áldást, átkot a házra

Igézve,

Igázva?

Hiába kérdeném én,

Csak áll tetőnknek élén

A kémény,

E rejtvény!

72. Ceglédi Ágnes Elfrida témája:

"Nem annyira téma ez, mint inkább egyik játéknak a másik játékba oltása (közben azért kicsit azt remélem, téma is). Az egyik közösségi portálon kis szógyűjtést rendeztünk a barátaimmal, nekem szívügyem, és úgy tűnt, nekik is (ez lehet mondjuk a téma: fontos, hogy ne hagyjuk cserben a szavakat, néha emlékezzünk meg róluk). Arra gondoltam, elküldöm az egybegyűlt szavakat, és megkérlek, költs belőlük (vagy ha túl sokan vannak, akkor egy részükből) verset – amit utána engedelmeddel közzé tennék az említett oldalon, hogy lássuk-olvassuk-érezzük mindannyian: jó soruk van kedves szavainknak. A szavak ("nevezésük" sorrendjében): lárma, barack, gombóc, rozoga, mókus, cinege, fahéj, addiktív, infantilis, napsárga, kótyomfitty, sétafika, vásárfia, csimota, ablakzsiráf, bölcső, körte, mamusz, kéj, bunkó, pumpa, mama, paripa, berkenye, pendely, venyige, gyönyörű."

Ha játék, legyen játék. Mindig megindít, ha önfeledten játszó közösséget látok, most sem tudtam hát ellenállni. A véletlenszerű halmazhoz persze kötött forma abroncsa kellett. A párhuzamos szerkezetű mondatok Villon-balladára csábítottak, mégsem vettem végül erre a figurát, mert akkor túlságosan felhígult volna a készlet más szavakkal, s úgy már nem kunszt a kunszt. Ja, és a két utolsónak maradt szóból remekül kitelt a cím:

GYÖNYÖRŰ ABLAKZSIRÁF

A létezés mini ABC-je

Körte, barack nem sejti: holnap kompót.

Pár cseppnyi kéj holnap vad csimota.

Kótyomfitty cinege holnap tollgombóc.

Ringó pendely holnap trottyos mama.

Kék berkenye holnap lila madárfos.

Bunkó macsón holnap lottyadt mamusz.

Bölcsőlakó holnap rozoga mókus.

Sétafikál, míg ki nem fogy a szusz.

Részeg lárma holnap csend-szottyadás.

Vásárfiát holnap csöves kotorgász.

Napsárga venyige lesz rőt parázs.

Ma paripa, holnapra lókolbász.

Szédít, mint ha felmegy bennünk a pumpa,

Orrlikunkat tágítja, mint fahéj:

A lét addiktív szer, szívjuk magunkba,

Infantilis fejünkön naptaréj.

71. Dévai Dávid témája:

„Mosogatni egyáltalán nem férfiatlan, sőt porszívózni sem, de sorolhatnám a többi házimunkát is. Szerintem az nagyon helyénvaló dolog, hogy egy férfi segít. S annál nincs nagyobb öröm amikor egy férfi maga főzi az ebédet, s utána önfeledt büszkeséggel nézi végig, hogy finomat csinált.”

A téma így önmagában nem annyira költői, mint inkább publicisztikus, de végül is én hoztam szóba a Nők Lapjának adott karácsonyi interjúban. Úgy gondoltam, az antimacsó dalt a legsármosabban talán aszfaltvagány-modorban lehet, érdemes előadni. Ím az repetitív-zakatolós végeredmény:

A NAGY MACSÓRAP

Öcsém, öcsém,

Ki a macsó?

Kinek keze alatt sustorogva szutymorog a lecsó!

Kicsit, kicsit

Ki a macsó?

Kinek keze alatt csilingelve csattog a mosogató!

Csaó, csaó,

Ki a macsó?

Kinek keze alatt teljes gőzzel sikál a vasaló!

Na yó, na yó,

Ki a macsó?

Kinek keze alatt pulikutyaként pamacsol a felmosó!

Na cső, na cső,

Ki a macsó?

Kinek a pelenkázás jobban csúszik, mint a csocsó!

Bratyók, bratyók,

Kik a macsók?

Kik büfiztetnek és teregetnek és gombot varrnak, és nem henyélnek, na csók!

70. Bársony Sarolta témája:

„Van, hogy azon gondolkozunk, vajon ő hogy érez most. Mire gondol lefekvés előtt, s mire reggelente? Lehet, hogy ránk, lehet, hogy nem! Ki tudja? Egyvalaki biztosan! Az éj, mely körülveszi minden alkonyon és minden hajnalon! Hallja a kimondatlan vallomást vagy épp a bántó szavakat! Jó lenne tudni, mire gondol mikor velem beszél vagy épp akkor mikor nem! Talán fájna, talán örömet okozna! Ha öröm, ha bánat, sose tudjuk meg! Sajnos nem értjük a sötétség nyelvét! De talán jobb ez így! Jobb azon töprengeni, ami meg se történt, mint azon rágódni, amit megtettünk! Valahol egyszer azt hallottam, hogy azok a dolgok, amiket elképzelünk, erősebb nyomot hagynak bennünk, mint amiket megteszünk! Az álom néha jobb, mint a valóság! Persze nem élhetünk folyton az álmokban, mert akkor mikor élünk?”

A kis jón sor avagy ionicus a minore, melyet legfőként Csokonaitól ismerünk, érzésem szerint jól kifejezi kétely és vágyakozás hullámzását:

KÉMHISTÓRIA

Ha az éj lenne a spiclim,

A barátomhoz osonna,

Körülérné, szimatolná,

Kifigyelné szöszölését.

Belehallgatna fejébe,

Vajon éppen mire gondol?

Hova jár és mit is érez,

Kivel és mit fecserészhet?

Miután így kiszagolta,

Mit akarhat, mi a vágya,

Idejönne a szobámba,

Hogy amit tud, kisusogja.

De az árnyék idegen nyelv,

Szavait meg sosem értem,

Marad így hát csupa rejtély,

Mifenét művel a kedves,

Mikor éppen egyedül van.

Na de persze lehet, így jobb,

Sose tudjuk meg a titkot.

A fejünkben ezer álom,

Agyalunk és fifikázunk,

S amit elménk ma kitermel,

Igaz emlék a jövőben –

Sok ezerszer maradandóbb

Az esetnél, ami történt.

Hamumódra kipereg majd

Tenyerünkből a valóság,

Csalikép lép a helyébe.

Hiszen akkor oda múltunk,

S a jövőnk is kitalálás!

A megoldás? Ugye sejted?

Nosza, éljünk, de töményen!

69. Török Tímea témája:

„Egy nagyon jó barátommal arról beszéltünk, hogy jobb lenne-e a világ fekete-fehéren. Ha mindenkire rá lenne írva, hogy jó vagy rossz. Nem lenne milliónyi árnyalata egy embernek, sem a minden rosszban valami jó, és fordítva. Egyszerűbb, és kevesebb sérüléssel járó világ lenne ez?”

A téma a megvalósulás folyamán veszít alapvető filozofikusságából, egyszeriben dallá válik, sírni kezd. Formaként az „Aranyeső” című cigány nóta kínálkozott, talán éppen jó és rossz csapongó végletessége miatt: ez a tékozló-tobzódó bűntudat gyakran megénekelt motívuma a cigány folklórnak.

SZÁMHÁBORÚ

Hogyha tudnám, hogy majd bántasz,

Elmennék-e, meg ne láthass?

Kútba is ugrom utánad!

Jajj!

Hogyha tudnám már előre,

Kiszeretsz majd énbelőlem,

Jajj!

Rád se néznék tán!

Homlokunkra plakátoznánk:

„Rossz vagyok én, ne érj hozzám”

Vagy: „Jó vagyok, gyere rózsám”

Jajj!

Ami fehér, lenne fehér,

A fekete szívig nem ér,

Jajj!

Ami fáj, az fáj!

Nem lennének szúrós rózsák,

Nem fognának vörös rozsdák,

Sose mennék többet hozzád,

Jajj!

Hogyha rossz vagy, rossz is lennék,

A pokolba veled mennék,

Jajj!

Velem ugranál!

68. Kemendi Zsuzsanna témája:

„Állítólag beszélek álmomban. Talán mert nem teszem ezt nappal, amikor lehetőség lenne rá, helyzet, alkalom, társaság. Nehezen találok szavakat, inkább csak jeleket hagyok, melyeknek lehet, hogy csak én értem a jelentőségét, de mégis abban bízva, hogy egy nyomolvasó ezeket összerakja. De hát nincs ilyen nyomolvasó! Egyre nehezebben beszélek mások nyelvén, és lassan már a saját nyelvemen is.”

Az önkifejezés lehetetlensége és az elmagányosodás olyannyira kortársi-városias téma, hogy pikánsnak tűnt kanásztánc-jellegű, népies dalformában „kidalolni” a meg nem értettség mégiscsak roppant ősi tapasztalatát:

ÉJSZAKAI NYELV

Ritkán perdül szó a számon,

Hallgatok sután,

Retikülben kotorászom

Félszavak után.

A fecsegő társaságban

Jelt alig hagyok,

Tán összeszedik utánam

Rndőrhadnagyok.

A nyomozót nem érdekli

Cseppet sem, ki él,

Nem kutat utánam senki,

Titkom mit sem ér.

Mindenki ura a szónak,

Felfújja magát,

Cunamiként fölém torlad:

Én vagyok a gát.

Mások nyelvét nem beszélem,

Sem a magamét,

Elhullatom bölcsességem:

Jószág a ganét.

Éjjel, álmomban beszélek,

Elég ez nekem,

Mindent betölt a beszédem

Minden nyelveken.

67. Lieli Mariann témája:

„Férjem, Gyula, műszaki ember, de érdeklik a nyelvek, az irodalom, emellett persze a számítógép és az internet. Az elején bosszankodtam, minek nekünk Linux is, amikor a Windowst már nagy nehezen valamennyire kiismertem, de most már néha én is bemerészkedem egy-egy puppy-ba. Ő a szigorú ember a családban, jól fejlett kritikai érzékkel és elég alacsony ingerküszöbbel, de szíve, mint a vaj.... Mindig mindenben számíthatok rá, foglalkozik a gyerekekkel, vagy megsüt egy süteményt. Legnagyobb fiunk, Zsolti, 14 éves. Kitűnő tanuló, kézilabdázik. Erősen kamaszodik, ami leginkább a modorában nyilatkozik meg, és ez bizony napi súrlódások forrása, főleg Apával. Derekasan állja a sarat a sok elfoglaltság közepette,sőt, még itthon is hajlandó segíteni, no persze nem magától. Szereti hallgatni a Rádiókabarét. Pistike 8 éves, a család legcsintalanabb,de egyben legeredetibb, legkreatívab tagja. Vág az esze, mint a borotva, de ezt sokszor csak a testvérei, főleg Zsolti bosszantására használja. Szeret rajzolgatni-írni, pl. már több tucat mosógép-programtáblázatot készített, hiánytalanul kitölve. Katica 6 éves, szófogadó kislány. Nemrég tanult meg biciklizni, erre nagyon büszkék vagyunk. Jelenleg pillangómániás, így aztán már van nálunk pillangós könyv, tányér, ruha, matrica, lámpáról lógó pillangó. A család kedvence a 2 hónapos Petike, aki igazán hálás is a nagy szeretetért: mosolyog, gőgicsél, és átalussza az éjszakát. Egyedüli különcsége, hogy 5-6 naponként kakál, ami a szakirodalom szerint elfogadható. Testvéreitől kapott beceneve: „Pet bab”. Zsolti nagyon élvezi, hogy végre egy tesó, aki aranyos és nem froclizza őt. Magamról is kellene írni valamit. Szeretnék szuperanyuka lenni, de persze már régóta tudom, hogy ez lehetetlen. Nem csak Gyula veszíti el hamar türelmét... Lényeg az, hogy nagyon élvezem a nagy családot. Katica korábban lórajongó volt, és ebből az időszakból származik, hogy saját magát Kiscsikónak nevezi – és nekem is így kell szólítanom őt – engem pedig Lómamának. Pisti sem Anyának szólít engem, hanem Tulipánfának, az Édesanyám tulipánfa című vers nyomán, ő pedig Tulipán, de őt nem kell így szólítani. Mindenesetre vicces, amikor a játszótéren fennhangon kiabálják,hogy „Lómama, gyere!”, „Tulipánfa, hol vagy?”. Amikor hármasban megyünk az utcán, szoktam is viccelődni, hogy most nem is hárman, hanem négyen vagyunk: Pisti, Kati, Lómama és Tulipánfa.”

Az igazi verstéma valahol ott a játékos elnevezések táján rejlik, de mivel karácsonyi meglepetésül szolgáló „családversre” szólt a felkérés, szépen végiglistáztam mindenkit, és a játékos Bóbita-forma mellett döntöttem. Jó volt családlátogatóban!

CSALÁDLÁTOGATÁS

Férjem, a műszaki fickó,

Nyelveken olvas és irkál,

Nyűvi a gépet erősen,

Open Office-ba kapirgál.

Játszik a kisgyerekekkel,

És sütit is süt ezerrel.

Vajpuha szív, de ha robban,

Néha kiosztja az embert…

Zsolti tanul, megy a sport is,

Jót röhörész kabarékon,

Szúr a dumája kamaszmód,

Hogyha muszáj, segit itthon.

Pistike hergeli Zsoltit,

Vág esze, mint a beretva.

Rajza ezernyi sziporka:

Szánt a papíron a cerka.

Van Katicánk, aki röpdös

Dupla biciklikeréken.

Lepke hajában, az ingjén,

Pille kering a fejében.

Kis Peti éjszaka alszik,

Mind örülünk mosolyának.

Frász vele nincs, noha aggaszt:

Babnyi kakit produkál csak.

Négy gyereket ki terelget?

Én vagyok éppen az anyjuk,

Élvezem, ámde időnként

Elfogy a cérna… na, hagyjuk.

Lómama meg Tulipánfa –

Van nevem is, de tucatszám.

Négy tükör őrzi az arcom,

Hatfele járok az utcán.

66. Povolnik Aletta témája:

„Milyen jó is lenne ha a mesék igazak lennének... A gonosz elnyerné a méltó büntetést a királylány pedig a szerelme szívét. Csak sajnos ez nem így van a valóságban. Mi történik, ha két hercegnő ugyan abba a hercegbe esik bele? Ebben az esetben a herceg választ. És ha egyik lány sem jön be neki? De tételezzük fel, hogy mindkét hercegnő jóságos, ámde a királyfi egyiküket választja. Akkor a másik lány már nem lehet boldog, mert akibe ő szerelmes az mást szeret. De attól még a másik lánynak van remény?”

A dilemma húsbavágó, a feltevés kellően naiv, nem álltam hát meg én sem, hogy kacifántos rímekkel kicsit vásárivá ne hangoljam ezeket a nőrímes kilenceseket:

VALÓMESE

Ha a mese valóra válna,

Jut bárkinek áfonya, málna,

S ha a mese valóság volna,

A rossz bele nem maszatolna.

Minden szép és áttetsző lenne,

Látható láng a lényeg benne.

A hercegnő percig se béna:

Szerelem neki nem probléma,

Hisz bárkibe beleszeretne,

Esélyes hogy viszontszeresse.

Ugyanígy van vele a herceg:

Szívében Herzek: áram perceg.

Csak az a baj, hiába jóság,

Nem lesz egyszerűbb a valóság,

Hisz amilyen csábos a herceg,

Még egy hercegnő beleeshet,

A herceg pedig végül választ,

S csak egynek ad pozitív választ.

Bárki bármit mutathat színleg,

Maradnak mégis széttört szívek.

Lám a világ gonoszság nélkül:

Valaki mégis belekékül.

Mit csináljon hát egy hercegnő?

Várja meg, amíg elegendő

Herceg szeret belé, és végre

Válogathat köztük kedvére?

65. Feinek Tamás témája:

„31 éves, 182cm-es, jó megjelenésű, gazdag belvárosi vállalkozó férfi kölcsönös rokonszenv esetén házasságkötés céljából különösen szép hölgyet keres.”

A lakonikus hirdetés szövege határeset: kétségkívül van benne valami izgató pimaszság, de talán önmagában kevés ahhoz, hogy ellenállhatatlanul vonzó verstéma legyen. Mégis kikerekedett belőle egy laza, ceruzarajzos portré:

NEKEM DOLGOZIK

A livingem egészalakos

Tükre előtt állva, a dizájnos ívlámpa

Fényénél jól érvényesül

Hair-Studióban frissen vágatott

Hajam a barkó pengeéles

Vonalával, öltönyöm ujja alól

Kivillan aranyozott mandzsettagombom,

Alóla kivillan krómozott Certinám

Tükröződésmentes zafír bevonata.

Simán lemerülhetek ötven

Méter mélyre a lagúna vizében,

De minek merülnék, mikor

A felszínen koktél, zeneszó,

Napsütés, ennek visszfénye villan

Most az áramvonalas Casana Serena

Bútorokon is, Olaszból hozattam,

Egyedi tervezés, ha magamnak szánom,

Hát kiszemelem a megfelelőt, megragadom,

Utánam az özönvíz, tucatárut vegyenek

Csak az ügyfeleim,

És persze vegyék csak tőlem,

Pénzük cseppenként csörren valahol

Perselyemben, ha fülelek, hallom,

Az ügynököm nekem dolgozik.

Csak itt, a sarokban, ez a furcsa,

Üres folt, tökéletesen festve a fal,

Makulátlan a függöny, mégis hiányzik

Innen valami, alighanem egy rokonszenves,

Különösen szép hölgy sziluettje,

Kinyújtom felé a kezem,

A Certina kivillan,

Az idő nekem dolgozik.

64. Lévai Halmara témája

„Amikor beléptem a házba összeszorult a torkom és hevesen vert a szívem. Éreztem, hogy ide tartott az életem, tudtam, hogy megfogom venni, épp ezért idegesített az ingatlanos hölgy rábeszélő, erőszakos fecsegése. Megkértem, hagyjon magamra, s amikor végre megértette, hogy egyedül szeretnék maradni, kiment az elvadult kertbe, én meg tétován körülnéztem. Lerobbant, sötét budai villa, teli elmúlt életek hűvös illatával. Porladó zsalugáterek, nyikorgó öreg parketta,s a valaha fehér ajtók szürkék, mint a halál. Két "klasszicista" oszlopon rozsdamarta ovális erkély, amire felfutott a borostyán. Életet lehelni egy halott házba, ez is lehet cél, gondoltam, ha már eredendő célom zsákutcába futott. És elkezdődött a teremtés, a házzal együtt épül az én új életem. Azt nem sejtettem, hogy egyedül kell végigcsinálnom, de a társam nem bírta elviselni a pénzszűkében vergődő buzgalmat, hát magamra hagyott. Az első két hétben úgy éreztem belehalok a magányba, de egy szeptemberi estén megszólított a ház:- „Ne add fel, veled vagyok, a tiéd vagyok". És akkor felragyogott a csillár, a kandallóban fellobbant a láng, és a falak mesélni kezdtek. Azóta is hallgatom, és egyre jobban érzem, ez a ház az én új világom, ez a ház én vagyok.”

Arany Jánosról írtam épp tanulmányt, mikor az Epilógus ("Az életet én megjártam, / Többnyire csak gyalog jártam...") kesernyés ritmusa egyszeriben összeszikrázott ezzel a nemrég kapott témával. A nyolcas ütem végét (a harmadik sorban éppen felényi a sor) váltakozva szegi a lomhább nőrím, majd a harcosabb hímrím. Az egyes strófák első két sora így mindig merengőbb, elégikusabb, a (rövidebb) második kettő pedig szárazan mintegy elvágja a töprengés fonalát. Arany persze ezt csak az első versszakban tartja, de nekem így szikárabbnak tűnt a dolog...

TETSZHALÁL

Mikor beléptem a házba,

Rám tört az ujjongás láza:

Itthon vagyok!

Összeszorult szív és torok.

Ahogy álltam zaklatottan,

Belső hangom sem hallottam:

Iszonyatos,

Hogy fecseg az ingatlanos!

Ez a nyálát addig verte,

Míg ki nem küldtem a kertbe.

Kell a magány!

Úgy üzlet is lehet talán.

Tűnt életek por-illatja,

Zsalugáter, ó parketta…

Mart oszlopok

Köré repkény csimpaszkodott.

Hívott ez a tetszhalott ház,

Pótolni, mit romlás szétráz:

Célnak nemes,

Főként ha más nincs már, csak ez.

Cementhez a vért kevertem,

Tettük ezt párommal ketten,

Ám e nyomort

Megunta ő, és elhagyott.

Két hetem iszonytató volt,

Bennem a csend robbant, tombolt,

Aztán a ház

Megszólított: „Reám vigyázz!”

Felragyogott bútor, csillár,

Az ajtók zárja se sírt már,

A fal mesélt,

Kandallóban a láng is élt.

A házat létre keltettem,

Most ő kelt életre engem,

S én, tetszhalott,

Tudom, a házam én vagyok!

63. Madi András témája:

„Volt egy lány, akivel még a rendszerváltás korszakában egy unkahelyen dolgoztunk, amikor még a munka nem erőszak volt, nem nyűg, nem csupa új találkozás, új élmény és szinte az otthonunk. Hogy ez a fiatalságunknak volt-e köszönhető vagy annak, hogy éppen senki nem

tudta akkor még mi az a kapitalizmus, nem tudom, de azóta ugyanezt már sehol sem tapasztalom akárhol is dolgozom. Tehát ezzel a lánnyal egy céges buli alkalmával véletlenül elcsattant egy csók a Velence tó partján lévő Sukoró városában. Akkor még nagyon rossz hírem volt, és persze neki mondták is rám a többiek, hogy jajj, ne kezdj vele, szereti a lányok fejét elcsavarni... Nem hiába volt már akkor milka-lila trabantom. Ennek a csóknak nem lett folytatása, elváltak útjaink, én új munkahelyre kerültem, ő maradt ugyanott. Tíz év telt el és újra találkoztunk egy baráti összejövetelen, és onnan folytattuk ahonnan elkezdtük anno... konkrétan a csóktól. Mintha minden tegnap történt volna, újra szerelmesek lettünk és ez a mai napig tart, még az ő javára írható nyolc év sem akadály. Azóta megjártuk az El Caminót és járjuk az utunkat tovább, immár együtt."

A lila Trabant miatt muszáj volt, hogy balladára hajazzon, s mivel kerekekről van szó, óhatatlanul győzött a párosság. A sorok nyolc és hat szótagosak, az összesen tizennégy, kitelik belőle három Trabantra való, még két pótkerék is marad. A kétszer négysoros strófa az egyszer négysoros refrénnel szintén kiad három garnitúrát. Pákozd-Sukoró kapcsán persze némi ártatlan történelmi utalás is bejött, és akkor az Ady-féle ellovanásról vagy Villon fel-felbukkanó árnyáról nem is szóltunk…

ÖRÖK JÁRGÁNY

A kollektíva épített

Cocolista jövőt,

A habos hülyeségeken,

Ki-ki csak röhögött,

De tényleg ment a munka, és

Velencei-tavon

A bokrok között habosan

Gyűlt a tesztoszteron.

Rég volt, talán igaz se volt,

Ifjúság ellovant,

S az úton zakatolt velem

Milka-lila Trabant.

Mondták a lánynak: jaj, vigyázz,

Veszélyes egy fiú,

Ma sukorói diadal,

Holnap vad háború.

Mégis elcsattant az a csók,

Ám semmi folytatás,

Jöttek más nők és más idők,

Lett a helyemre más.

Rég volt, talán igaz se volt,

Ifjúság ellovant,

Ki tudja, ma hol rohad a

Milka-lila Trabant.

Tíz év eltelt, cég és kocsi

Rég enyészetbe dőlt,

De találkoztunk, én meg ő,

Pont úgy, mint azelőtt.

A csóknak folytatása lett,

Először újra csók,

Majd közös út, megjártuk ám

Együtt El Caminót!

Rég volt, talán igaz se volt,

Ifjúság ellovant,

Compostellába robog a

Milka-lila Trabant.

62. Isaszegi Dóra témája:

„Érdekes sóalakzatokat érzek a nyakamon, arcomon, ahogy nem törlöm le azonnal a könnyeimet: apró hegycsúcsokat, gombostűfejeket, szivecskéket. Ha elmosolyodok, átrendeződnek, a sóvonulatok felveszik arcom mosoly-anatómiáját. A csúcsok lágy dombokká szelídülnek, a gombostűfejek lassan hömpölygő folyóvá tömörülnek, a szivecskék megnyúlt elipszisekké formálódnak. Mikor befejezem a mosolyom, mérgesen leperegnek arcomról.

Eddig a hasamat nyomta, próbáltam gúzsba kötni, kipányvázni, egy darabig sikerült is... Hirtelen úgy döntök, elengedem és a Niagara erejével süvít át rajtam, libabőrös leszek és rázkódom. Végül zselével telt lufikat érzek a fejemben, ahogyan finoman nyomják belülről a koponyámat. Nem kellemetlen. Megkönnyebültem?”

Kísérleteztem először táncos-dalos formákkal, de láttam, hogy légiessé könnyebbedik tőle az anyag, elvész tragikuma, poétikus-habos látomásba torkoll az egész. Ekkor jött segítségemre a jambikus szabadvers, amely képes szilárd, de nem külsőségesen dekoratív szerkezetet építeni, s így talán a megrázó lelki működések ereje is tetten érhető:

ÁLMOS

Sókristályok arcomon,

Albínó New York sívó hóviharban,

Kérlelhetetlen logikával,

Mégis szeszélyesen tornyozzák

Egymásra sziporkázóan geometrikus

Fellegeiket, karcos fénytömbjeiket,

Mosoly és keserűség kanyonjaiba

Települnek, alkalmazkodóak

És öntörvényűek, egy-egy meggondolatlan

Arcmozdulattól recsegve-ropogva,

Porfelhőben omlik össze, pereg le

Némelyik torlasz, végül jégréteggel

Borított tófelülethez hasonlatos végtelen

Sík mező terül szét, a világ leggyorsabb,

Versenypályája, szinte súrlódásmentes,

Messze földről jönnek ide a csodajárgányok

Sebességrekordot dönteni, egyenletes

Brüsszeli csipkeréteg, a mélyből vulkáni

Békesség hömpölyög elő, koponyám vattával

Telik meg, lassú robajlás, láncukról szabadult,

Mázsás tüllfüggöny-kölöncök zuhogása,

Nem, dehogy sírtam, drágám, ásítás volt csak,

Álmos vagyok, álmos, mint a só.

61. Lévai Halmara témája:

„Kell valaki, akinek elmondhatjuk az el nem mondhatót, valaki, akinek bevallhatjuk legféltettebb titkainkat, valaki, aki biztosan nem adja tovább, nem színezi át, nem ítél meg, és nem tesz nevetségessé a hátam mögött, valaki, akinek azt mondom el, amit senki másnak el nem mondanék. Bízom benne, csak annyira mint magamban, bízom benne, mert Ő nincs, tehát nem árthat nekem. Elfogad engem olyannak, amilyen vagyok, amilyennek én is kénytelen kelletlen elfogadom magam. Mégis miért van az, hogy legvadabb bánatomban feljajdulok: „segíts meg, Istenem!” Ez lenne a tehetetlenség fohásza? Amikor már annyira padlót fogtam, hogy többé már nem tudok hinni magamban? Ő lenne az a kitalált utolsó szalmaszál, amiben szeretnénk megkapaszkodni?”

A forma kanásztánc, ebben íródott Kölcsey Himnusza is, és ez az igazi De profundis, hiszen a disznópásztor független, öntörvényű figura létére mégiscsak a társadalmi ranglétra alján foglalt helyet. A konokul váltakozó magyaros hatos-heteseknél a sorvégződések lomha nőrímesek, ez slampossá teszi a ritmust, aminthogy kanászember nem is menüettet táncol. Nemcsak a forma, de a téma is József Attila vagy az általam is fordított Liliane Wouters vívódó, kétélű hitét hozza be a képbe:

ZSEB-ISTEN

Kell valaki, akinek

kivalljam a titkot,

ami el nem mondható,

kikottyantom hipp-hopp!

Ő majd nem adja tovább,

ember benne bízhat,

kéjjel nem színezgeti,

pletykát sose hízlal.

Nem röhög hátam mögött,

és ki sem röhögtet,

nem bírál és nem ítél,

nem tekint kölyöknek.

„Segíts rajtam, Istenem!”

– vonítok bajomban.

Ez már azt jelentené,

végleg padlót fogtam?

Ha magamban sem hiszek,

rángok tehetetlen,

sok kacat közt meglelem

Istent a zsebemben?

Ki nincs, nem árthat nekem,

ezért bízom benne.

Kitaláltam, mégis van,

jobban, mintha lenne.

60. Héderváry Claudia témája:

„Szombat van, furcsán érzem magam, mert nem olyan ez a szombat, amilyen két éve volt. Nem készülök sehova, nem csinálok semmit. Csak ülök, és bambán bámulok magam elé a konyhán. Nincs kedvem bemenni a szobába, mert anyám ismét a fejemhez vágná, hogy nem érek semmit. Mindig ezt csinálja, de nem hiszek neki, és ez a baj. Nem hiszünk egymasnak, nem hiszünk egymasban. Nem kizárt, hogy azert csinálja, mert belém akarja szuggerálni a reményt, de megmondom őszintén, a szavak nálam nem érnek semmit. Amúgy sem csináltam semmi szégyellni valót. Nézek tovább, túllépek a témán, emésztem egy kicsit magam, hiszen azt is kell néha. Erre a poros konyhára ráférne a takarítás, itt aztán pezseg az élet, itt a hűtő, kész bűnbarlang, kinyitom üres kézzel és mikor becsukom, hipp-hopp, megnyugtatom a piciny lelkem néhány falat mennyei mannával.... Lerendezem a dolgot ennyivel: „holnaptól majd nem eszem”. Három pici gyerek zaja szűrődik ki a szobából, szeretnék én is újra gyermek lenni. Gondtalan gyermek, akinek nem kell hallgatni az életre, csak úgy létezik.

Várom az ihletet, hátha van megoldás... Hogy büszke lehessen rám anyám és ne üljek bambán a konyhán szombat este... Nézegetem a mobilom, történt-e valami... És rajövök, hogy igen, eltelt megint egy nap a gondolkodással...”

A tudatfolyamot igyekeztem lánc-formán összefűzött szövegfoszlányokkal tarkítani, s próbáltam minipróza-szerűen megteremteni a konyhai jelenet hátterét, kifutását, itt-ott átsuhanó formasejtelmekkel (nem csak a táncikálunk: görögös tá-titi-tá-ti-tátá; mindezek a kicsi szédületek: szanszkrites tá-titititi-titi-tátiti-tá, stb.)…

MÁGNES

A szombatok, a régi szombatok, a készülődések,

a sminkelés, a ruhákkal vacakolás, a mindig valami

jobbra várunk, a na majd most más lesz, nem csak a

vihogunk, nem csak a táncikálunk, nem csak az idétlen

partifotók, nem csak a srácok bénázós vagy túl rámenős

próbálkozásai, nem csak az unalom, nem csak a

vedd-le-a-kezed-rólam-te-kis-görény, nem csak a

a kavargós berúgás, a vécé fölé görnyedés, nem csak

a hallom-ahogy-anyám-bejön-mezítláb-pongyolában-

megáll-a-hátam-mögött, nem csak a nézi-fejcsóválva-édes

lányom-mivé-lettél. Aztán mindig csak ez volt, de

utólag minden bámulatosan kisimul, és eszelős,

mennyi minden sztoriznivaló akadt ezeken az átlagos

bulikon, a kis legendák kitöltötték életünket, csapat

voltunk, csapjatok-bele-lányok, belecsaptunk.

Mindezek a kicsi szédületek, hozzá anyám aggódó,

mégis elnéző fejcsóválása, a fiatalság-bolondság,

a majd-kinövi-hagyd-csak, a mikor-bulizzon-ha-nem-

ennyi-idős-korában, az egész örvény felfelé szippantott,

mint egy csigalépcsőn, kavarogtam a ruhapróba-magassarkú-

tánclépések-partnerválasztás fokain felfelé, a szalagavatóig,

kibomlottunk színesen, mint egy tűzijáték, de még nem

sejtettem, hogy utána mi jön: sötétség és zuhanás. Most

az egyetlen fény a hűtőszekrény belsejében lakik, kinyitni nem

merem, vonz, mint a mágnes, ott ülök előtte, a szomszéd szobában

kistesók ricsajoznak önfeledten, lennék a kistesóm, százszor

inkább, mint kistesóim nagytesója, csak az ejnye-nem-etted-meg-

a-spenótot, csak a ki-hajigálta-szét-a-zoknikat rövidtávú

kódrendszere, kis csetepaték, kis álmok, vágyak.

Ehelyett érzem, ahogy növekszik bennem a mágneses

vonzás ereje, magához ránt a hűtő, fogantyújával elkapja

a kezem, önműködően kivágódik az ajtó, markomban terem,

majd szájamba ugrik a darab anyag, ami annyira vágyott

hozzám, krémes íz a szájpadlásomon, mint egy reklámban,

csillapul a belső hiány. Érzem, hogy ugyanekkor egy fallal

odébb anyám a kicsikkel veszkődik, és közben velem van tele

a feje, hogy úristen-nem-vették-fel, hogy mi-lesz-így-vele,

hogy legalább-egy-szakmát-kitanulna-tisztességgel, és

érzem, hogy a volt barátnők céltudatosan, boldogan

szaladgálnak valahol messze, mint a hangyák, mint a

liliputiak, céljaikat-terveiket-álmaikat nem tudják

megosztani velem, olyan furcsa lettem, lelassultam,

mintha a hűtőből szedett édességektől lelassult és

megédesedett volna a vérem, mintha a szombat esti

láz már nem korbácsolná fel az édes vérem, hogyan is

néznék ki a régi ruhákban a plusz kilókkal, meg aztán

úgyse hívnak, minek hívnának, ünneprontónak,

nézem a mobilt, nincs üzenet, elment egy újabb

szombat, kattogva, mint egy vonat, nézek utána,

nincs egy árva üzenet, nincs egy árva…

59. Torma Péter témája:

„Megszámlálható vajon a végtelen? A matematikusok úgy tartják, hogy kétféle végtelen van. Az egyikféle megszámlálható (pl. az egész számok halmaza) a másik fajta végtelen meg ennél is nagyobb: a continuum. Például plüss nyusziból megszámlálhatatlanul végtelen sok van. Miért is? Tegyük fel, hogy pont annyian vannak, mint az egész számok. Ez azt jelenti, hogy sorba tudjuk rakni őket. Persze ez a sor végtelenül hosszú. Most akkor gyorsan csinálunk egy olyan plüss nyuszit, amilyet még senki. Aki nincs is benne a sorban. Hogy is csináljuk? Legyen olyan a nyuszi, hogy a sorban az elsőtől a füle színében különbözik, a sorban másodiktól az orra piszeségében, a harmadiktól a szeme pajkosságában, stb. Ebből aztán az következik, hogy plüss nyusziból megszámlálhatatlanul sok van.”

Adja magát a forma: nyolcszótagos sor, azaz kettő a köbön, vagyis az egymást nemző, szorzó, azonos számsor. A fektetett nyolcas a végtelen egyezményes jele, illik hát hozzá az octosyllabus. Időnként a sormetszet is szimmetrikusan, két négyesre osztja a sorokat. Remény szerint rátesz még egy lapáttal a jelenségre a vég nélkül ismétlődő bokorrím, mely a fogalmat is jelöli egyben. Íme a folyamatos versezet, remélem, matematikus szemmel is értékelhető:

A MATEMATIKUS NYULAI

A végtelen oly képtelen,

Mint ékszíj, végét nem lelem,

Mint hullahoppot, pörgetem,

Mint porszemcséket, pergetem,

Mint szélben tollat, kergetem.

Véremben keringethetem,

Nyolcasként bárhogy fektetem,

A végtelen nem fekhelyem,

Nem kegyhelyem, nem nyughelyem.

Egyszerűen magas nekem:

Elillan, beint szemtelen.

Számolgathatom szüntelen,

Egy lépcsővel feljebb terem,

Széttart, mint táguló terem,

Agyfagylaló egy jégverem.

A plüssnyuszikat ha veszem,

A nyuszik száma végtelen,

Hát rámegy nyaram és telem,

Hogy megszámoljam rendesen,

S ha egy-egy számhoz rendelem,

S nem ugrál tovább kecsesen,

Ha marad engedelmesen,

Hosszú sorukat csak lesem.

S mindig szülhet a végtelen

Egy egész új és védtelen

Szőrgombócot és épp nekem,

Szeme olyan, szája ilyen,

A füle egész másmilyen,

És szül majd ez is szüntelen,

Elszaporodnak itt nekem,

Úton-útfélen nyúl terem,

Minden bokorban nyúltetem,

Tele velük a tanterem,

Tele a személyes terem,

Na látod, ez a végtelen!

58. Váradi Júlia témája:

„A múltkor egy szokásos bevásárlás alkalmával a mirelitek között válogattam, és épp arra gondoltam, mennyire jó, hogy manapság bármi bármikor elérhető, szupermarketekkel vagyunk körülvéve, ez másnak talán furcsa, de én – bár még egyetemista vagyok – emlékszem azokra az időkre, amikor egészen máshogy volt. Hirtelen megakadt a szemem az egyik csomagolt terméken. FIATAL KACSASZÍV – szólt a felirat. Csak álltam ott, és nem tudom miért, de nagyon szégyelltem magam.”

A forma adta magát, a „tititá-tititá” táncos-komikus anapesztusa öntudatlanul zötyögtet tovább a szinte önmagában is „talált versként” ható zárlatig:

SZUPER

Ez a lét viharos.

A tömeg rohamoz.

Aki él, ide jár,

Soha még ilyen ár!

Eladó hadonász,

Oda süss, ananász!

A kenyér meg a kel,

Meg a liszt meg a tej,

A cukor, a karaj,

Csibehús, bocisajt,

Csokinyúl, kutyatáp,

Kivilé, kalapács,

Eladó a csülök,

Kütyük és mütyürök.

Figyelek, pakolok,

A fejem kavarog,

Zene rám szemetel,

„Ne felejts sosem el”.

Buli ez, ragyogó,

Sok ezer rakodó

Idehordja, mi jó!

De szuper ez a hely,

Az enyém, ami kell,

Meg az is, ami nem,

Vehetem, ehetem!

De amint kezeim

Mirelit jegeli,

Odalesz örömöm,

Kusza szégyen elönt.

A zacsin felirat,

Felüvölt, leugat,

Szakadékba taszít:

FIATAL KACSASZÍV!

57. Kossuth Mihály témája:

„Nem tudja, mit akar az ember… Négy kisgyermekünk van (egyelőre), kettőtől hét évesek most. Persze rosszak és nem fogadnak szót. Úgy másfél két éve történt, hogy rávettem őket egy esti fürdetés alkalmával, hogy fogadjanak szót és kooperáljanak. És láss csodát, a gyerekek együttműködtek. Nem csak hogy szót fogadtak és teljesítették, amit mondtam, hanem még proaktívak is voltak, azaz kitalálták az ember gondolát, még elébe is mentek, egyszeriben hihetetlenül jók lettek. Először csodálkoztam, aztán kezdett – igen rövid idő alatt – nyomasztó lenni a dolog, végül már én próbáltam rávenni őket, hogy ne azt csinálják már, amit mondok, mert ez kibírhatatlan. Szerencsére azóta nem csináltak ilyet… és én sem erőltetem a falansztert. Persze bosszankodom, mikor nem fogadnak szót, de az az órányi „jókodás” roppant tanulságos volt, és azóta nem akarom igazából, hogy úgy viselkedjenek, ahogy az nekem jó, mert kiderült, hogy nagyon nem tudom, mi a jó nekem… Jobb, ha ezt (magamat) másokra bízom…”

A háztáji kísérlethez kínálkozott a nagyon ősi és gyermekien taktusos felező nyolcas, amely ráadásul két darab négy szótagos félsort tartalmaz (négy gyerekről van szó, ugye…), ha pedig négysoros strófába szerkesztjük, versszakonként két-két négyszer négyes kocka jön létre. Persze a felezés rögtön billen, amint a szép egyensúly megbomlik vagy épp még be sem állt. Ennyit a versmatematikáról, de azt hiszem, itt különösen jól összevág a dolog az uniformizáltság kérdésével…

GÉPEK

A négy gyerek, a négy gyerek

Agyamra megy, agyamra megy.

A négy gyerek négy nyafogás,

Négyfele tép, négyfele ás.

Először kettő összevész,

Majd jön az egymás-hergelés.

Én meg közben beszélhetek,

Mit tegyenek, ne tegyenek…

„Könyörgök, kivételesen

Ne csináljátok ezt velem!

Nem lehetne, hogy szót fogad

Mind a négy, mint parancsolat?”

Elkomolyodnak rémesen,

Összenéznek, én csak lesem.

Bólintanak, négy öreg arc:

„Az lesz, Apa, amit akarsz!”.

És egy szempillantás alatt

Szinte vigyázzba állanak:

Négy arc figyel, nyolc láb kilép,

Nyolc kar mozog, négy mintakép.

Nem hiszem el! Elégedett

Vagyok, ahogy ember lehet,

Aztán elönt a rémület:

Én nemzettem e gépeket?

Vissza mindent! Négy akarat

Legjobb, ha négyfelé szakad!

Hadfegyelem helyett, ha kell,

Inkább káosz borítson el!

56. Benkovics Sándor témája

„Egy diákszínjátszó csoportom van Budapesten, velük most teljesen új dologba fogunk, ami még nem körvonalazódott számomra igazán, de az biztos, hogy a kérdésekről fog szólni. Kérdések. Amelyek fontosak, és amelyek (talán) feleslegesek. Megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések. Az én kérdéseim, a világ kérdései. Miért vannak egyáltalán kérdések? Miért? Már olyan gyakorlatot is végeztünk, hogy csak kérdésekkel lehetett kommunikálni kis csoportokban. Jó improvizációk születtek. Nézegettem különböző drámákat is a kérdések szempontjából, de elakadtam. Önnek mi a véleménye a kérdésekről?”

Igazán szerencsés téma, hiszen mind a filozófia, mind a nyelvtan állítások alapjáról indítja rendszerét, a kérdés „vonatkozó” műfaj, akkor jön, ha már van axióma. Próbáltam tudományosan, de a tudományosságnak egyszersmind fügét is mutatva, laza, jambikus lírai hipotézisekkel megközelíteni a kérdést…

AZ ELSŐ

Ki tette fel az első kérdést?

Ember Istennek? Ember embernek?

Férfi nőnek? Nő férfinak?

Alighanem banális volt és jelentéktelen.

„Nem láttad a kőbaltámat?”

„Hagysz egy kis mamuthúst nekem is?”

„Mikor mész már végre vadászni?”

„Hozol szép kardfogútigris-prémet?”

Kedélyes Frédi-Béni-komédia-változatban

Így néznének ki világfaggatásaink,

Ám biztosra vehető-e, hogy a befuccsolt

Amerikai álom felől ábrázolt háztartási csetepaték

Koreográfiája ugyanígy működött már

Akkor ott, a barlang mélyén?

Egyetlen kabaré volt a világ,

S mint görbe tükörben vetített kedélyes

Torzképen, jóízűt kacaghat ma rajta a nyárspolgár,

Söre, pattogatott kukoricája mellett?

És ha mégsem csak mítosz az ősiség tudása?

Ha mégis minden közlés valóban mélyebbről,

Az évszázados megfogalmazatlanság kőzetrétegei

Alól tört fel akkoriban iszonyú erővel,

Mint lávafolyam? Ha az első ember

Első kérdéseiben mégis inkább ásványszerűen

Robbanékony líra vagy filozófia visszhangzott?

„Mivégre föld és ég?”

„Gyökér vagy ág a villám?”

„Hogy került a tóba a hold?”

„Hová lesz holt testből a lét?”

Vagy az első változat cinizmusunk

A második pátoszunk szüleménye?

Lehet, hogy évezredes elmélkedésben

Koptatott agyunkkal, a belénk rögzült

Sémák ócskavastelepén botorkálva

El sem tudjuk képzelni, hogyan és mit

Kérdezhetett az a bizonyos első?

Hát már rákérdezni sem tudunk semmire?

Hát már magára a kérdésre sem?

55. Tarjányi Gyula témája:

„Hamarosan betöltöm ötvenedik életévemet, nagyon megtisztelne, ha írna egy verset erre az alkalomra. Az érzést tudom, azaz dehogy tudom, csak próbálom leírni, tehát hihetetlennek tartom a dolgot. Azon kapom magam, hogy napjában többször ízlelgetem az ötvenet, mint a jó érett bort, vagy egy nemes szivart. Azon filózom, hogy vajon, ha megérem a hetvenet milyen lesz tükörbe nézni és kimondani a hetvenet, akkor is szívesen hallgatom az AC/DC zenéjét, ugyanúgy összeszorul ott a gyomromnál az izom, vagy ideg (talán orvosira járó fiam erről többet tudna mondani, de, ha Ő sem, akkor ki?), amikor elmegy mellettem egy nő (az sem kell, hogy bombázó legyen, csak Nő legyen). Jó gyerekkorom volt, szüleimmel nagyon jó volt a kapcsolatom, mai napig jó, hisz mindketten élnek és virulnak szerencsére. Ejtőernyőztem, szeretem a levegőt, a tengert, az erdőt, tehát a természetet. Szeretek horgászni, bár az utóbbi években erre nem volt időm. Van két csodálatos szörnyem, azaz gyermekem. A fiam 21 éves orvostanhallgató, volt vízilabdás ( ifi válogatott volt), remek a kapcsolatunk, naponta beszélünk, ahogy hazajön (Debrecenben van orvosin) mindig találkozunk. A lányom 18 éves, azt tesz vélem, amit akar, imádom, bármire rátud venni, az úja köré csavar. A világ legjobb lánya, jószívű, szereti az állatokat, most érettségizett. Elváltam nyolc éve, de jó a kapcsolatom volt feleségemmel, a gyerekekkel kapcsolatban együtt döntünk, együtt veszünk részt a ünnepi eseményeken (szalagavató, stb.). Nyolc éve együtt élek mostani párommal, nagy a szerelem és szeretet. Páromnak is két gyereke van, hasonló korúak, csak ott a lány az idősebb. Nagy örömünkre mind a négyen jó barátok, sokszor együtt buliznak. Nagy kertes házban lakunk, van egy belga juhász kutyám (Csoki a neve) és egy macsek (hófehér). A magánéletben vidám hapinak ismernek, akinek azért, ha úgy alakul hamar felmegy a pumpa. Két ember van, akivel soha nem vitatkozom, vagy emelem fel a hangom (a szüleimen kívül természetesen) a lányom és a mostani párom, vele a nyolc év alatt egyszer sem veszekedtem (nem is értem, hüm!!). A munkámban kemény, határozott és igen eredményes vagyok. Van egy különleges „hobbym”, tagja vagyok a nemzetközi ufó kutató szövetségnek. Sokat foglalkozom a témával, érdekel és leköt. Tervezek egy perui utat (~három éve), ahol az ottani dzsungelben található bizonyítékokat keresnénk fel és filmeznénk le. Már csak a hivatalos engedélyekre várunk. Szóval kimondhatom azt, amit oly kevesen, hogy boldog vagyok, szeretem a családomat, tök jó az élet, csak ez az ötven…na mindegy.”

Csábító volt a József Attila-féle Születésnapomra-forma, Gyula maga is sugallta, aztán mégis úgy jött ki a lépés, hogy Kosztolányi Boldog-szomorú dala győzött, persze itt-ott biccenő ritmussal, ne legyen olyan tökélyesen nyugatos, szecessziós. Miért vette át az irányítást Dezső? József Attila szövege kamaszosabb, Kosztolányié mondhatni bariton. A „bús” férfi hangja ez, nem a mindent minden nap egy lapra feltevő kétségbeesés vagány kabarétréfája:

KIKÖTŐ

Van már macsekom, kutya is van,

Döng AC s a DC fülembe,

De zaklat a gondolat: ötven,

Ej, fancsali, sánta dilemma…

Van gyermekem, kétfele kettő,

Jó élni a jobbik felemmel,

Ha ugrom is, nyílik az ernyő,

Van munka ezer, de le nem nyel.

Van lányom: az apja leánya,

Van fiam, orvos a gyermek,

Már nyitva előttük a pálya,

S még engem is egyre viselnek!

„Jókedvü pasas”: emigy ismer

Ki ismer, „időnkint goromba”,

S nem ismerek Istent, sem embert

Néha, ha felmegy a pumpa…

Most kósza ufókra vadászom,

(Azért nem a lepkefogóval),

Ott, túl Perun és Bahamákon

Víg űrbeli gurgula szólal!

Ha dolgozom, dől az eredmény,

Fejemre ma dőlnek az évek,

A hetvenet hogyha megérném,

Kiveszne belőlem a lényeg?

Egy nőcske ha libben az utcán,

Még pulzusom ég fele szökken,

Lám, semmi se változik, pusztán

Ez bánt csak: az ötven, az ötven!

Tán új kapu? Régi a rablánc?

Hát tudom én? Kikötöttem.

Jaj, mondd, hova tart ez a vad tánc?

Csak ízlelem, ízlelem: ötven.

54. Kovács Katalin témája:

„Az állatkertet mindig is utáltam, kiskoromban is. Szerencsétlen állatoknak szörnyen fárasztó lehet mindennap ugyanaz. Nem elég, hogy be vannak zárva, de naponta ezren bámulják meg őket, mutogatnak rájuk, fotózzák és próbálják mindenféle fura étellel megetetni őket. Biztos vagyok benne, hogy zavarja őket, bár egy ismerősöm szerint, mivel generációk óta ott élnek, nekik már ez a természetes. Nem hiszem. Mindig is érdekelt, mit csinálnak például az oroszlánok, zebrák, zsiráfok télen. Hol vannak, és mekkora helyen? Ha nagy és tágas helyük lenne, mint odakint, akkor télen is nyitva lenne az állatkert, és lehetne látogatni őket. De akkor megint az a rengeteg ember. Vajon melyik változatnak örülnének jobban? Az érem másik oldala, hogy talán, ha élőben látunk vadállatokat, jobban óvjuk őket, jobban érdekel a sorsuk, és akkor az állatkerti példányok hősnek tekinthetik magukat, mert a saját fajtájukért hoznak áldozatot.”

Gyerekkoromban vetítette a tévé a „Washington zárt ajtók mögött” című felnőttes, leleplező politikai filmsorozatot, ezt mi sosem nézhettük, csak a felnőttek. Hát most erre a rejtélyeskedésre rájátszva írtam meg az állatkert-ügyet, kicsit persze a Kosztolányi-féle szegény kisgyerek álnaiv hangját imitálva, ötödfeles Shakespeare-jambusokban:

ÁLLATKERT ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT

Az állatkert, jaj, micsoda utálat,

Hogy unhatja a banánt a sok állat!

Rács mögé csukva, rácson át etetve…

Ujjal bök rájuk a bambák seregje!

Meg lehet szokni, állíthatja bárki –

Öregem, akkor magadon próbáld ki!

Engem inkább az érdekel e téren,

Vajon mit művel seregletük télen.

Miféle helyre zárják össze őket,

A húsevőket és növényevőket?

Azt oroszlánok, zebrák, elefántok

Hol vannak, mikor én egyet se látok?

Hol vannak, mikor nincsenek semerre,

Miféle belső raktárba terelve?

Tán leeresztve, mint sok gumiállat,

Mint lottyadt plüssök, nagy kupacban várnak?

Csak akkor kel majd mind életre újra,

Ha egy ápoló jó dagadtra fújja?

De most tényleg, vágynak-e a jövőbe,

Sok majomkodó, gügyögő szülőre,

Magassarkús, hisztiző bombanőkre,

Szürkeséget reszelő repülőkre?

Hol jobb nekik? A benti bénulásban,

A fülleteg idő-alig-múlásban

Vagy kinn a zajban és szálló szemétben,

Hol emberhorda cirkuszol serényen?

Vagy nyáréjjel, ha fekete a sötétben

Minden zsiráf, a fóka tiszta ében,

Áznak a minden esti tealében,

Nem mártóznak a nap mézes tejében.

Ha vastag plusz s nem vacogó mínusz van,

Majd rács alatt állatok árnya csusszan

S kiszabadulva az ormótlan árnyak

Randalíroznak, tótágast is állnak,

Majom repül, elefánt fára mászik,

Víziló fejenállva gurgulázik,

Szörföl a teknőc, négy lábon jár a kígyó,

Duplaszaltózik léclábú flamingó…

Éjjeliőr jön, nyers fényt okád a lámpa,

Kutatva egyre, hogy mi ez a lárma,

De jámboran minden állat csak áll ott,

Mint ruhatárban lógó nagykabátok.

53. Vinkó Attila témája:

„Tegyük fel, adott két olyan ember, kik nem éreznek egymás iránt különösebb vonzalmat, csak lelki téren vélik úgy, hogy acéldrót a kapcsolatuk. S mégis komolyabbra fordul a dolog egy italozás után. Mi zajlik le a két emberben másnap? Megbánják? Marad minden a régiben? Esetleg ténylegesen a következő szintre lépett a kapcsolatuk? Ugyanez azzal a variánssal, hogy az egyik személy érez többet a kapcsolatban a másik iránt, aki ezt tudja, de számára a másik szexuálisan közömbös. Adjanak-e újra meg újra helyet és időt a szexuális kapcsolatnak? Íme a Szüszifosz-páros.”

Jól jött a témához a makáma-forma: spontán, mégis szabályos; bonyolult, mégis blőd; banális, mégis pátoszos, épp mint egy ilyen egyszerű-bonyodalmasan induló (induló?) kapcsolat…

KÉTISMERETLENES

Adott A és adott B, ez így egyenletszerű, – Mondjuk A hímnemű, B pedig nőnemű, – Mindegy, melyik melyik, –A különneműség a lényeg itt. – Hogy bonyolítsuk, A és B között – Semmi sincs, ne úgy értsd, hogy sem lepedők, – Sem ruha elválasztó rétege, ne szellemeskedjünk! Semmi több, – Mint barátság, semmi érzelmi túlnyomás, – Sem hevülés, sem áradás, amint joggal felmerülhetne más – Ellenneműek esetén, ők évek óta már, hogy – Szigorúan, nem is szigorúan, hanem egyszerűen barátok. – Már ha efféle barátság lehet egyszerű dolog, – Most higgyük azt, hogy mégis, hisz gordiuszi csomót – Csak megoldani rettentő nehéz, – Összecsomózza viszont bármelyik fürge kéz, – No persze, ha éles fejedelmi kard, – Forró fej, s indulat – Kéznél van, akkor megy az oldozás, – Mint a karikacsapás, – De az eleven lények közti kötés kicsikét ugye más, – Az éles vágás húsba metszene, nos hát – Nem árt némicske óvatosság. – De mondom, ők ketten hosszú évekig – Másoknál próbálkoznak, s megosztják egymással csalódásaik, – És mindez csodásan működik, – Mígnem egy – Szép estén (mindig jöhetnek „mígnemek”) – Kicsit jobban csillognak a szemek, – Kicsit másképp csendülnek a szavak, –Kicsikét beleszól a maligán – (Annyira persze nem, hogy bárkit elvigyenek taligán), – És mint oroszlán a tüzes karikán, – A történet talán át is ugorna – Valami más dimenzióba, – Ha nem jönne másnap a csodás –Kijózanodás. – Most mihez kezdjenek? – Melyikük beteg? – Mindketten egészségesek? – És mit is mondjanak ezután? – Nem az van itt csupán, – Hogy a már sok – Estén megosztott csalódások – Egymás közelébe sodortak ott – Két független ladikot, – Meglehet, hogy a másik – Még mindig csak bizalmasra vágyik, – De ezt bevallani nem meri, – Nem akar sebezni, sem elveszíteni – Annyi bajban társát, jobb nem bolygatni hát az ügyet, – Hagyni inkább, hogy az érzelmi vizek – Megint összetereljék a két ladikot, – És jöjjenek kósza maligánfokok, – Mindegy is, mi lesz majd azután, – Kit vág az élet holnap jobban kupán, – Jöjjenek csillogó szavak, csendülő szemek, – A minden lépéssel feljebb görgetett – Nagy szikla súlya – Újra meg újra…

52. Kossuth Mihály témája:

„…Kanadában nyaraltam rokonoknál másfél hónapig – egyedül – és nagypapámtól kaptam levelet otthonról. Torokszorító volt, ahogy kézzel írt sorai életre keltették az otthoni kertet, a palánták növekedését a fóliasátorban-. Tudósított róla, hogy a csillébe már eresztett vizet, szépen melegszik is, tesóim alig várják, hogy fürödjenek benne. (Volt nálunk a kertben ugyanis egy eredeti bányász-csille, amit papám és apukám szépen kifestettek és kialakították medencének nyári fürdéshez nekünk, gyerekeknek.) Olvastam a levelet és bőgtem a sorokban tükröződő tisztaságon, és azon, hogy én mind észrevettem a helyesírási hibákat… és láttam, hogy hiába ez a nagy iskolai tanultság, amikor ami valójában számít, az a hiteles ember, a nagypapám… én meg ezzel a tudományommal elsüllyedek az ő tisztasága mellett… és nem tudtam, hogy ezzel az eddig összegyűjtött lefele húzó tudásommal hogy lehetek egyszer valaha olyan tündöklő ember, amilyen ő…”

Próbára tett a téma megragadó őszintesége, indokolt, de költői szempontból veszélyes pátosza. A szűkülő-táguló kameramozgást kellett kitalálnom, utána már megindult a dolog, persze hanyagnak látszó, jambus alapú, rímtelen szabadversben:

CSILLÉBEN A VÍZ

A kezem Kanadában, nagyapám levele a kezemben,

nagyapám levelében a kert, a kertben

a régi, kimustrált csille, a csillében a víz,

a vízben az öcséim lubickolnak alighanem,

így írja lelkesen az öreg, itt, az újvilágbeli rokonok

kertjében semmi csille, a kert végében már

a tó kezdődik, érfagylaló krómacél geometria.

Zavaros képmásom vetődik a sík felületre, elvetélt

vágyak, kavargó szándékok, bizonytalan elhallgatások,

halogatások, találgatások, tapogatózások, nekiszökellő nagy

lendületek a fényben és sunyi sunnyogás az árny közt,

folyvást átrendeződő portrémat a víz is

képtelen megrajzolni. Nagyapám régi fényképarc,

fejtartás, elegáns ráncok, minden fényfolt pontos

mércényi fény, minden mokkáskanálnyi

árnyék valódi mélységből érkezik, onnan a kertben

álló csille hozta még fel, melynek öblében szemcsés

szénrögök helyett most öcséim csirke-teste,

festékes csepegés helyett harsogó

vízkristályok. Kifogástalan zománc mögött

elszánt kitartással végzett munka horpadásai,

nem rozsdálló nemes anyag. Messzire hallatszik,

amint a csille falának kondul ficánkoló öcséim

apró talpa, rendszertelen dobolás, összevissza

kalapáló szívritmus, zeng tőle a kert, zizeg a levél

kezemben, a csille peremén átfröccsenő cseppek

végiggurulnak kezemen, a levélen, juharlombozattá

mázolják a betűket.

51. Prodán Márta témája:

„Szeretem elnézegetni az embereket. Persze csak úgy diszkréten. Egyszer valahol Ausztriában kirándultunk a férjemmel, és betértünk vacsorázni egy önkiszolgáló étterembe az úgynevezett „Happy Hour” idején, mikor is fél áron lehet megvenni az ételeket. A mellettünk levő asztalnál megfigyeltem egy hatvan év körüli férfit, aki vigyázva hozta az egyetlen tál főzeléket, mint valami drága kincset. Elképesztő gyorsan kikanalazta, aztán csak nézte az üres tányért, de úgy, mint akinek majd' megszakad a szíve, hogy túl van a nap fénypontján. Mi sokáig maradtunk még, beszélgettünk, de mikor eljöttünk, a férfi még mindig ott ült, mint aki nem tud elszakadni az egyetlen jó helytől a világon. Én pedig még ma is emlékszem rá.”

A jambikus, rímtelen, középhosszú szabadvers roppant alkalmas ilyen mélytudati, pszichologikus oknyomozáshoz. Aztán jött a vak-motívum, és némi indáztatás után meglepő szorosan összeolvadt a kiinduló anekdotával:

IZZÓ KORONG

Szeretem nézni az embereket.

Ártatlan mulatság? Ki mondja?

Ha például vak lennék, hogy csinálnám?

Végigtapogatni minden érdekesnek

sejtett testet? Hogyan nyomoznám le

a levegőből kihasított, mozgó szobrokat?

Vagy megnyílna egy rezgő levegőtömbök

ütközéseiből, elegyedéséből álló új világ,

neszek, leheletek kódrendszere? De nem vagyok vak.

Látom belépni azt a hatvan körüli férfit,

arcán borosta, ha végigsimítanám,

szálkás deszka módjára horzsolná

tenyerem. De minek simítanám végig,

zsibbadok hirtelen belé, minek? S ki más

simítja, simítja bárki más? Ezt a deszkát

rég nem gyalulta női kéz, enyém se,

másé még kevésbé, most is csak tekintetem

tapintja rücskeit, ő meg minthogyha

nem is érezné érintésemet, láthatólag

közömbös neki mindez, bámészkodó

túristanő nem túl odaadó tekintete.

Van elemibb az érintésnél. Ő most

a HAPPY HOURS filléres tál ételére

fókuszál, s bár tekintetével is kiélvezi

minden falatját, oly teljesen eszik

alighanem, akár egy vak (gondolom én,

ki nem vagyok vak), teste legparányibb

rostjaival próbálja magáévá tenni az étel

legparányibb rostjait. Összeolvadni,

teljesen hasonulni az ételhez, mely

mi magunk vagyunk, nem csak turista módján

átkelni rajta, hagyni hadd keljen rajtunk át.

E kettős érintés azóta kiolthatatlan bennem,

szemhéjamat karistolja porszemcseként

bevésődött képe, s érzem belül,

ahogy az ételt érzi ott belül, majd bámulja

kiürült tányérja izzó korongját,

mint aki napba nézett s megvakult.

50. Isaszegi Dóra témája:

„Éjjel felébredek betakargatni a gyerekeket, odahajolok hozzájuk egy puszira, ösztönösen érzik, ott vagyok. Mániákusan elkezdtem gyűjtögetni nekem szánt hangjaikat, nyöszörgéseiket: egyik férfiasan horkant, mindig tele van az orra, másik szélvihart kavarva sóhajt, aztán rúg, majd dob egyet magán, micsoda tornamutatvány! Hajnali kettőkor ki merészelem kapcsolni a TV-t (nem az a modern, önmagát vezérlő fajta) a magas cén pár értelmesebb szó hullámzik felém. Tágult a kör és most már direkt fülelek: buli után a szerte-szana szóródott alkoholgőzt párolgó testek: károgó, fogcsikorgató férfikórus. Ha nagyon közel kerülök és az alanyom felébred, egy hosszú, éjjeli beszélgetés következik, amit ugyanúgy élvezek, mint az adatgyűjtést. Ha az álom fonalaiból képes lennék szimfóniát komponálni, ezek a hangok vezérelnének...”

Nőrímesen billegő kilencesek (3x3 szótag) a hármasság jegyében háromsoros, egyrímű strófákban. Ha nagyon számmisztikázunk, éppen öt darab versszak van, márpedig ez az ötvenedik téma:

KIS ÉJI

Horkantnak, rángnak itt a testek,

Forgolódnak, ködből kilesnek,

A szoba levegője reszket.

Néha tetemnek látod őket,

Ahogy férfihangon hörögnek,

Akár csatamezőn görögnek.

Mégis megérzik azt, hogy itt vagy,

Maguk mellett helyet szorítnak,

Ideje van kábult sztoriknak.

Ám a történetből kihullnak,

Nézed peremén ember-kútnak:

Ahogy izmokon álom rúgtat.

Lüktet ősi, barlangi ének,

Ülsz a sötétben és az élet

Fekvő hangszerei zenélnek!

49. Kossuth Mihály témája:

"Erősödő tendencia, hogy a levélben alkalmazott személyes névmással való megszólítások – a tisztelet jegyében – nagy kezdőbetűt kapnak: Te, Neked, Veled, Rád, Hozzád, stb. Kezdettől gyanús volt számomra azonban, hogy valójában máshonnan fújhat a szél, nem a másik iránti tisztelet felől. Sejtésemet végül beigazolta egy levél, ahol ez az eredeti motívum jól tetten érhető. Ebben a levélben ugyanis az illető már nem csak a rám vonatkozó személyes névmásokat szedte nagy kezdőbetűvel, hanem a magára vonatkozókat is! Ezt írta egy helyen: „Nem tudom, hogy ez a munkahelyváltás vajon jó lesz-e Nekem?” A tisztelet itt láthatólag a saját egónak szól. A mások iránti hangsúlyozott tisztelet sokszor csak arra szolgál, hogy hivatkozni tudjunk rá a Magunk részére is."

Kicsit sokáig tartott, mert éreztem, hogy ezt a jelenséget „szituációba kell hozni”, de egy darabig nem találtam a megfelelő helyzetet. Idő kellett, míg a biedermeier szerelmi hév mögül előcsusszant a „mögöttes” indok. Most íme mekegő nyolcasokban a névtani tanköltemény:

KÉRELEM

Az Ön iránti tisztelet

Hevíti testem-lelkemet,

Látván Önt szívem megremeg,

E szenvedélyem eltemet,

Nem hittem, hogy remélhetek,

S csuklásom oka az lehet,

Hogy Ön épp engem emleget,

S az Ön ajkán a lehelet

Megborzong, ejtvén nevemet,

El sem hiszem, jaj, oly remek,

Most Önnel szívok egy leget,

Téptem egy számot, rettenet,

Sorra kerülök, ó, Egek!

Asztal, mögötte Ön lebeg,

Kész csoda a szája, na meg

Eme bájos hajak, fülek,

Nagy Önözésem hallja meg,

Mögötte kis Önzés liheg,

Esdeklek, hogy kérvényemet

Kedvezőleg bírálja meg:

Írhassam eztán nevemet

Nagybetűkkel, mint nagybeteg

Korában szegény NEMECSEK.

48. Puzsik János témája:

„Zenészlélek, keze futkos a billentyűkön, időnként próbálgatja hallás után lejátszani ezt vagy azt a dallamot. Gyöngyfűzésben, szövésben ügyes kezű, gondos, precíz. Atlétikus alkat, gyűrűn, talajon a legkülönfélébb praktikákra képes, bukfencezik, kézen áll, szaltózik. A vízben feltalálja magát, kézen áll, úszik, mint a hal, bukfencet hány előre, hátra. Őt utánozza Ágnes, a kicsi Ágnes, aki még beszélni is alig tud... Remekül zsonglőrködik labdákkal. Idén először öltözött be farsangkor, mégpedig rigónak, verset mondott, jelmezben táncba hívott bennünket. Hangulata szélsőséges, hol békés, mint a kezes bárány, hol pedig csak úgy dőlnek belőle a szitkok, a nagy meg nem értettség. Hol viccelődik, szemében szikrázó jókedv, hol pedig villámlik és mennydörög, elmarja magától az embert. Időnként szomorú pózba görnyed: válla behúzva, két keze térde között, feje lecsüng. Általában meg lehet vele beszélni, hogy oldja fel ezt a tartást, hiszen ilyenkor hamarabb érezik a gonosz kór, mely ellen gyógyszert is kell szednie.”

Nagyon megindító téma, torokszorulva birkózott vele az ember. A vers, ugye, legyen optimista, de mégsem hazug. Kis könnyű magyaros hatosok katonás hímrímekkel. Ahol a képlet (a jellem) begabalyodik, ott az egyszerű, laza, jól követhető párrím is keresztrímmé szövődik:

AZ ÁTVÁLTOZÓMŰVÉSZ

Na ki ez a madár?

Hangokon fel-le jár.

Röpdös és csipeget,

Magvat vagy hangjegyet.

Röptében dallamot

Százat már elkapott,

Csipeget gyöngyöket,

Színes fészket szövöget!

Farsangon kisrigó,

Táncba ránt, halihó!

Ki ez a kismajom

Gyűrűn és talajon?

Kézen áll láb helyett,

Teker nyakat, fejet!

Levegőben pörög

Tohonya föld fölött!

Röppen, fügét mutat

Nektek, hölgyek, urak!

Ki ez a kiskacsa?

Vizes háta, hasa!

Fröcsköl, bukfencezik.

Talán nem víz ez itt?

Kavarja a vizet,

Mint nagy propellerek.

Ugrál és bugyborog,

Prüszköl és fintorog.

Ugyanaz a gyerek?

Na nem, az nem lehet!

Ő az, ki mosolyog,

Tiszta viccfesztivál?

Ő az, ki vicsorog,

Szitkokkal megdobál?

Ő az, ki megölel?

Magától ő lök el?

Ő az, ki begubóz,

Térde között keze.

Jaj, de szomoru póz,

Álla csüng földre le!

Jaj, kicsim, ezt ne tedd!

Ordas kór közeleg,

Elvisz és megkötöz,

Mondd, ugye, visszajössz?

Fölenged, hála ég!

Izeg, mint kiscsibék!

Kismajom, hal, madár,

Bucskázik, tovaszáll!

47. Kemendi Zsuzsanna témája:

„Csoport építő-fejlesztő hétvégére megyek nemsokára. Általában úgy kezdünk, hogy mindenki beszámol aktuális lelkiállapotáról, hangulatáról, és hogy mit vár ettől a néhány naptól. Nem szeretnék a „minden jó és szép” sablonnal élni, de a mostani semmilyen-vákuum hangulatomat sem akarom rányomni senkire. Körülbelül huszonöt ember, ennek egyharmada ismeretlen, az egész helyzet amúgy is csak erősíti szociofóbiámat. Valamit mégis csak jó lenne mondani, elkezdtem hát keresni egy verset, amely majd beszél helyettem. Frappáns, tanulságos, egyszerű, de nem leegyszerűsített, beszél arról, hogy néha nehéz felkelni, elindulni, hogy nincs mindig kedvem mosolyogni, most csak azt látom ami nincs (apám, anyám, istenem, hazám, csókom, szeretőm ), de ugyanakkor a végén mégiscsak ott van a remény, a biztatás, ön-fenéken-billentés, hogy nem is annyira és nem is úgy, mert vannak barátok, és egyszer a napnak is ki kell sütnie. Szóval mint egy Lázár Ervin-mese. Egy ilyen verset szeretnék!”

Fel volt adva a lecke, hát íme a vers. Gondosan ügyeltem, hogy a közkeletű medve-kedve rímpár el ne hangozzék, ám sejtésként jelen legyen, és aztán sorközben, nem rímpozícióban, hangzásában elrontva sompolyogjon elő. A nőrímre végződő jambikus hét szótag a lomposságot, a végig kitartott egyetlen rím, az ismétlések és persze a paradoxonok a komikumot hivatottak szolgálni. És felrémlik Milne szelleme…

DUPLA MEDVE

A medve tán nem ember,

De az ember néha medve.

Bevackolódik ébren

Álomgödör-verembe.

Magába kucorodva

A medve föl se kelne,

Pontosabban az ember,

Amikor éppen medve.

Ilyenkor méze sincsen,

Kesereg hemperegve,

Arcára, mint a vasmaszk,

Vicsora rádermedve.

A rosszkedv rajta bunda,

És tonnányi a teste,

Jobb lenne, ha az ember

Az ágyból ki sem esne.

Hisz minden el van szúrva,

Hisz minden el van veszve,

Hiába kapálózunk,

Úgysem jön semmi rendbe…

Szerencse, ha az ember

Ilyenkor dupla medve.

A másiknak van méze,

És nincs kétségbeesve,

Így aztán ez a másik

Társa mögött teremve

Fenékbe rúgja őtet

Bizonyos értelembe.

Megbillenti az embert,

Aki javában medve.

És noszogatja feddve,

Hogy magát összeszedje:

„Vicsor helyett mosoly van,

A büdös bundát vedd le!”

S a komor medve döccen,

Szívéről jég reped le,

Agyáról abroncs pattog,

Reggelijét megette.

Már indul is munkába

Ügyesen lépegetve

Ahhoz képest, hogy ember,

Aki most éppen medve.

E versből medvemódra

Tanulság hemperedne:

Ha már medve az ember,

Legjobb, ha dupla medve.

46. Isaszegi Dóra témája:

- Szerettem volna, ha szeretsz- mondta a fiú a lánynak

- Én pedig, ha nem ölted volna meg azt a pókot.

- Legszivesebben egyenként szedtem volna ki a lábait csak azért, hogy lásd, nemcsak szerelmet tudok érezni, hanem gyűlöletet is.

- Irántam?

- Bármilyen szilárdnak vélt hidat próbáltam építeni közénk, azt te egy mozdulatddal képes vagy romba dönteni.

- Arra a folytogató, nyúlós kocsonyára gondolsz, amit mindig a nyakam köré tekersz?

- Arra. Miért baj az, ha szeretnek?

- Miért gondolod, hogy szükségem van rá?

- Valaki más....

- A szerelem önzés, aki szerelmet érez, az a legönzőbb ember a világon, mert csak magának akarja a másikat, a tüdejével akar lélegezni, a szemével akar látni, a vérével együtt folyni...mint egy gyermeket megfogantatásra kényszeríteni, ki kérdezi meg tőle, akar- e a gyereked lenni? Te döntesz. Önző állat.

- Az vagyok. Ez jólesik?- simogatja meg a fiú a lányt.

- Igen- simul a fiúhoz.

Azon az éjjel nem engedték el egymást.

Pentameter-félsorok és hexameter-félsorok csonka felelgetése lett a párbeszéd végleges formája. A hiányzó másik felét a képzelet tölti ki. Zenével, érzelemmel, szöveggel, ahogy tetszik:

FELEK

Hogyha szeretsz igazán…

SZÉTKENEM, ÍME, A PÓKOT.

Mintha csak engemet, úgy…

LÁBAIT ELCSIPEGETNÉM.

Gyűlölöd azt, ahogy én?...

PÓKNYI HA VOLNA A TESTED!...

Baj, ha a láb szaporáz?

ELMENEKÜLSZ CSAK ELŐLEM.

Fojt ez a nagy szerelem.

IRTSAM-E TÁN KI KAPÁVAL?

Kell-e nyakamra a gúzs?

MÉRT MENEKÜLSZ EL ELŐLEM?

Túl szoros ám a kötél…

FŰZVE LAZÁRA MIT ÉRNE?

Hé, hisz ez önzés már!

AZ BIZA, MERTHOGY AKARLAK!

Véremet is megiszod.

MEG, KI SE TÖLTVE POHÁRBA.

Nincsen erőm, legyen így…

TUDTAM ELŐRE, LEGYŐZLEK!

45. Schleisz Anikó témája:

„Utazom a távolsági buszon, minden felszálló bepréselődik valaki mellé, amíg még van ülőhely. Leül mellém is egy fiú. Szűk a hely neki is, nekem is, kabát is, táska is; akaratlanul is hozzáérünk egymáshoz, ha nem akarunk görcsösen ülni egész úton. Eleinte tartjuk magunkat, ám telik az idő, lazítunk szorult helyzetünkön mindketten. Sosem láttuk egymást, mégis két órán keresztül teljesen összeér az egyik oldalunk. Érzem az illatát, hallom a lélegzését; látja, amit olvasok, lopva nézegethetem kezének, ingének redőit. Elképesztő paradoxon. Egyszerre idegenség és szokatlan intimitás. Ha beszélgetnénk egymással, talán nagyon jó lenne. Talán kapcsolatban maradnánk az utazás után. Ha kapcsolatban maradnánk, talán szerelmesek lennénk később. Ha szerelmesek lennénk, lehet, hogy családunk lenne. Ha így lenne, örökre megváltoztatnánk egymás életét. Lenyűgöz, hogy akár egyetlen pillanat is elég hozzá, hogy sorsunk más irányt vegyen. Soha többé nem lennénk idegenek egymás számára. Ezen gondolkodva arra jutottam, hogy minden intimitás, ami nem rokonok között jön létre, szükségszerűen idegenségből fakad. A férjünk, feleségünk, a barátaink valamikor idegenek voltak számunkra. Az egyik percben még semmit sem tudtunk róluk, később pedig a poharunkból isznak, ismerik a titkainkat, az álarcunk mögé látnak, mellettünk alszanak, engedjük, hogy megérintsenek, egy életre hozzájuk kötődünk, s nélkülük nem is lennénk azok, akik vagyunk. Vagyis az emberek közötti térben pontosan annyi idegenség húzódik meg, mint amennyi az intimitás létrejöttének lehetségessége.”

Az eredeti téma nagyon szép és jelentésekkel tömött, erővel kellett leküzdenem a filozofálás kísértését, valamiért mégis úgy éreztem, levegősíteni kell az anyagot, dalszerűvé, buborékossá oldani könnyed, dalos, megfelezett nyolcasokkal. Még ha kicsit eltáncolok is a témától (aztán vissza). Mégiscsak egy buszon ülünk és nem valami atomtengeralattjárón:

IDEGENEK

A buszban ülve olvasol,

Csak olvasol,

Az emberek, mint tornasor,

Mint tornasor,

Mint tornasor.

Arccal afelé, ahol áll,

Kopottan áll,

Szokottan áll

Az élet, mint tornatanár,

Tornatanár,

Tornatanár.

Persze nem áll ott senki sem,

Nem, senki sem,

Senki, hiszen

Az életút dől lisztesen,

Úgy tisztesen,

Jó lisztesen.

Megálló jön, melléd leül

Melléd leül,

Letelepül

Egy fiú, még idegenül,

Idegenül

Kívül-belül.

Kicsi a hely, összébb szorulsz,

Összébb szorulsz,

Szorít a busz,

Melléd szorul ez a manusz,

Lapul, lapulsz,

Két zsáknyi hús.

Lehetne ismerős, igen,

Nem idegen,

Ki hidegen

Bámul most át a fejeden,

Mint üvegen

Vagy üregen.

Illata idegen világ,

Másik világ,

Hord más ruhát,

Tenyere úthálózatát,

Létvonalát

Nem látod át.

Melletted itt a végtelen,

Elérni nem

Esélytelen.

Mágnesként vonz, hogy idegen,

Az idegen

Test testeden.

Lehetne férjed, kedvesed,

Elérheted,

Elvesztheted,

Az idegen tiéd lehet,

Ott a keze,

Vonzza kezed.

Hátradöntve a busz-ülés

A szűk ülés

Vízszintes prés,

Hitvesi ágyban heverés,

Egy kripta és

Szép temetés.

Itt ülsz és lénye átragad

Terád ragad,

Benned marad.

Ha kivonod magadból azt

Ki tőle vagy:

Nem vagy magad.

Majd ül melléd valaki más,

De ha leszáll

Vagy ha leszállsz,

Teljes sorsodról ím leválsz,

Mész, álruhás –

Ez árulás.

44. Fekete Krisztina témája:

„Nappal vidám vagyok, és teljesnek látom magam körül a világot, barátaim körében mindig nagyon jól érzem magam, majd esténként, mielőtt elalszom, előjönnek a könnyeim: egyedül érzem magam... Gondolok arra, hogy mennyire jó lenne valakihez odabújni, és elmesélni minden apró részletet, ami aznap történt velem, és érezni, hogy szeretjük egymást. Gondolkodom, miért nincs itt senki, majd rájövök, hogy félek közel engedni magamhoz bárkit, mert félek, hogy bántani fog, mint tették már ezelőtt többen, akik igazán közel voltak hozzám. Potyognak a könnyeim, mert egyedük vagyok, majd azért, hogy a belső félelmem miatt képtelen vagyok változtatni ezen. Majd reggel felkelek, ismét semmi problémám, vidám vagyok, és szépnek látom a világot…”

A kedélyhullámzás miatt szabadverses forma után kiáltott az anyag, itt-ott azonban időmértékes sortöredékek ütik fel a fejüket, zakatolást adva és a nappal-éjjel örök váltakozása felé mélyítve az egyedi helyzetet:

SÓDER

Pörgök egész nap, sodor

a jókedv, az arcok

jöttömön felderülnek,

sokértelműen villannak össze,

na, itt jön ez a híres,

a képtelen ötleteivel,

kirángat bennünket rosszkedvünk

mocsarából, irgalmas szamaritánusként

segít fel a jókedély bicegő csacsijára,

hagy hátra elegendő muníciót,

hogy később is fel-felnevessen időnként

magában az ember!

Habverő fürge fémvillája, kavarom

a körém kocsonyásodó nappalt,

lassan összeáll esti pudinggá,

mind ragadósabban ölel,

még a nappal kábulatából

fel sem ocsúdtam, Münchhausenként

képtelen vagyok önmagamat

már kicibálni belőle. Enni egy almát?

Nézni egy filmet? Felhívni bárkit?

Lesni az ablaknál fantomként,

hogyan élik a többiek életüket,

hogyan lesnek rám vissza

ablakukból, mind csupa fantom?

Mindez segíthetne, de nincs mi segítsen.

A reggel majd leeszi rólam

az este pudingját, már fut az áram

a testben, megkezdődik a reggeli

pörgés, visz motorként az ösztön,

az életkedv sóderéből utamon

dömperként itt is, ott is

egy-egy adagot leborítok.

43. Zsolnai György témája:

„Többen csodálkoznak, hogy bölcsész létemre nem szeretek álló napokat eltölteni Budapestünk valamelyik magasan preferált avagy központi helyen fekvő könyvtárában, pusztán a „tanulás” végett. Sőt, a legfontosabb és/vagy legkedvesebb könyveket igyekszem beszerezni, hogy otthon tudjam magamnál. Egy alapvető magyarázatom van erre: a könyvtári könyvek ugyanis rendkívül hasonlatosak a bordélyházakban fellelhető szolgáltatókhoz: feslettek (gondoljunk a szakadt védőborítókra, a tépett lapokra, a zsíros fedőlapokra), megbecstelenítettek (aláhúzások, firkák, vélemények és üzenetek a margókon, mint amolyan „tetoválások”), kiéltek (az indulatos lapozások helyei, a felgyűrődött oldalak, a gerinctől elválló lapok, a lazuló kötés). Egy ilyen „kéjkönyvből” nem öröm a tudást megszerezni – mintha tisztátalanság lengené körül, a számtalan tapintás, amin átesett, a vizsgára készülő diákok fürkész, éhes tekintete, amit el kellett viselnie, stb. No meg a környezet, az a bevásárlóközpont-szerű főkönyvtár, vagy az elitebb OSZK – de végső soron semmi különbség, mindkét helyen kiszolgáltatott és megpecsételt könyvek sokasága, amelyek senkihez sem tartoznak.”

A jobbnál jobb témák elkényeztetnek, itt is csak az érlelődést kellett kivárni, a niebelungi alexandrinus pedig (stílszerűen) kínálta magát. A sorvégi lomha nőrímek biztosítják a méltóságteljes hömpölygést. Persze ha jobban megnézzük, nem nehéz itt felfedezni az előző versgyári capriccio négysoros strófáit kétsorossá kinyújtóztatva, egy plusz szótaggal megtoldva. De az a plusz egy (na meg a tördelés optikai hatása) nagyon sokat számít ritmikailag, hangulatilag, hiszen míg ott a tudás előtti lénykék törékeny dala szólal meg, itt a „túltudás” depressziója kap hangot. Ja, és fontos volt a nézőpontváltás: a könyvészeti nyomoronc felől vizionáljuk sóvárogva az ínyenc magányos gyönyörét, talán ez is fokozza a feszültséget…

KÖZKÖNYVTÁR

Belépek, és köröttem, mint intim budoárban,

A könyvek, könyvek, könyvek selyem-műbőrruhásan.

Kivillan a fehér hús a felhasadt gerincen.

A cím, a név kacsintgat: „kicsim, vigyél el innen!”.

Hótestüket a polcról leemelheti bárki,

Laponként vetkeződnek, titkaikba belátni.

Margókon tetoválást pergamenjük villogtat,

Míg színlelt sóhajokkal betűik elsuhognak.

Kacéran cérnarojtok felajzni hivatottak,

Vonaglik vontatottan, és kitárul a sok lap.

A diák kézremegve belétúr izgatottan,

Kapkodva olvas, ugrál, arcán lázrózsa lobban.

Van, kinek asztalán most nagy tornyok magasodnak,

S ő szenvedélybetegként sápadtan imbolyog csak.

Perverz intim terében a kutatófülkéknek

Cellulózra tapadtan beesett szemű lények.

Az óriás kupleráj, a könyvtár, mint a kaptár,

Kitámolyogsz kiégve: kis pénz – kis kéjt ha kaptál.

Büfé-fasírt émelyget, rossz kávétól fejed fáj,

És mint akit megvertek, érzed, megint elbuktál,

Pedig hányszor fogadtad, hogy ide soha többet,

De erre hord a lépted, a busz erre zötyögtet!

A beteges tudásvágy, kicsinyes vizsgadrukkod

Mindegyre azt susogja, hogy újra el kell buknod!

Míg valahol a kéjenc irigy magányban éppen

Szűz kötetet szagolgat, lapozgat háremében.

42. Csontos Lídia témája:

„Mit érezhetnek / éreznek-e valamit azok a megtermékenyített petesejtek, amelyek a lombikbébi-program részeseként le vannak fagyasztva és arra várnak, hogy vége legyen a jégkorszakuknak? Lehet, hogy egy kicsit furcsa a téma, de nekem és a férjemnek 1 hónapja van két ilyen „fagyigyerekünk”! Hol kezdődik az élet?”

Hátborzongatóan remek téma, olyasmi, mint mikor az általam is fordított Liliane Wouters egy távoli csillag sorsát tippelgette meg versben. Éppen ezért választottam ilyen balladába, elbeszélő költeménybe illő hetes-hatos formát, illetve ez a forma választott engem, amint a témát ide-oda forgattam a fejemben. Jobban belegondolva gondolati szinten talán az is belejátszott a versbe, hogy amint a pénzügyi válság mind jobban ránk nehezül, kicsit hasonló lombikbébinek kezdem érezni magam. És persze útközben segítségemre sietnek afféle hangzásbeli összecsengések, mint az amulett és az Amundsen...

FORRÓ TEST

Saját magam nyakában

Csepp amulett vagyok,

Fehér köpenyben járnak

Köröttem angyalok.

Visszhangos, jégszakállas,

Öblös moraj ölel,

Önnön északi sarkom

Kéne fedezni fel.

De merre van az észak?

Tán én magam vagyok,

Ziháló Amundsenként

Jönnek felém nagyok.

Magának kiszemelt már

Engem a létezés,

Addig meg lemeszeltek,

Ikrás csend, mint a méz.

Milyen lehet a mozgás?

Az élet, hogyha van?

A kérdést nem teszem fel,

Mert nincs is rá szavam.

Melegről sem tudok, mert

Ez a világ fagyos,

A semmi citerázik,

Halottfehérre mos.

Hogy halálomban élek,

Nem jut tudatomig.

Hogy hihetném, hogy bennem

A lét gondolkodik?

Hisz gondolatom sincsen,

Jégkristály-rácsokon

Néha egy tompa sejtés

Óvatlan átoson.

Hogy hihetném, hogy egyszer

Eljön az olvadás,

Lombikból forró testbe

Ölel valaki más?

41. Szijjártó Imre témája

„Pár hete költöztünk ki menyasszonyommal Brüsszelbe, a remek csokoládék és még remekebb sörök hazájába. Egyik este, vacsorához úgy gondoltam, hogy egy laza, egyszerű Pils típusú sör illene. A vacsorát el is fogyasztottuk élvezettel, utána pedig következett az étkezés utáni cigaretta az erkélyen, illetve a sör. Barbár módon a dobozból kezdtem fogyasztani a nedűt, mivel eléggé megszomjaztam a vacsora után. Sajnos a sarki boltban vett márka nem váltotta be a reményeimet, ezért nem is ittam meg az egész adagot. Másnap délután láttam csak, hogy a sörös dobozt kint felejtettem az erkélyen; több, mint félig volt még. Mivel ennyi állás után a sör „megdöglik”, kiöntöttem a mosogatóba a maradékot. Rémülten láttam, hogy az utolsó pár korttyal két darab méretes és szőrös légy úszott ki a dobozból. Az élményt muszáj volt leöblítenem egy kupica tiszta pálinkával, így legalább gondolatban fertőtlenítettem a számat. Kizártnak tartom, hogy a légypár az éjszaka folyamán fulladt volna bele a sörbe, hiszen elég hideg van mostanában itt, időnként mínusz fokok is előfordulnak. Erős hát a gyanúm, hogy a két ízeltlábú még a sörfőzdében került a dobozba. Szeretem az erős, testes söröket, de a tetemes, darabos folyadékot már kevésbé. Persze lehet, hogy én olvastam félre a címkét és meggyes sör helyett legyest vettem. Jó ízlésű sörfogyasztóknak javaslom: kerüljék a Maes márkát.”

Sokáig tartott, míg megszültem a párrímes, magyaros hetesben ringatózó elbeszélő költeményt. Ki kellett hozzá mennem terepre, megjártam Brüsszelt, csak így sikerülhetett...

GYÁRI LÉGY

Sörök hazája, Brüsszel,

Ha énhozzám nem jössz el,

Én röppenek tehozzád,

Ég veled, Magyarország!

Lebegek már az Éden

Ötszázféle levében,

Ó, aranysárga tenger,

Mit ember ki sosem mer!

Ki belga földön jár már,

A gyönyörökben vájkál,

Duvelt igyon vagy Kwakot,

Grimbergenért ha kapkod.

És fejre állsz, nem lábra,

Ha betérsz pár pohárra.

Itt, a brüsszeli parton

Esett meg sörkalandom:

Múltkor a vacsorához

(Jaj, a gourmand elátkoz!)

Egyszerű pils-sört vettem,

Evés után meg menten

Mentem egyet cigizni,

Sörömet vittem is ki,

Felettem szürke párna,

Ott lenn a szürke járda,

Köröttem minden szürke,

Sör ömlik belém szűrve

Fogam között, s a füstöt

Kilehelem a füstköd

Párás tömkelegébe…

A sör nem jött be, vége,

A párkányon kinn hagytam,

Csak amúgy megivatlan,

Csak másnap látom, áll ott,

Biztos „döglött” már, állott,

Fogtam, mondtam, kiöntöm,

Csöveken át pörögjön

Kanálisok vizébe,

Ilyen a sörök léte,

Nem öröklét, nem nyugság,

Bugyborgó háborúság.

S amint ezen merengek,

A semmibe kilengett

Két nagy, szőrös légyhulla,

Néztem örvényt ámulva,

Mely elnyelt két légytestvért.

És kivert a verejték

Kicsit belegondolva,

Hogy került a dobozba,

Ez a kedves rovarpár,

Hisz az éjjel hideg jár,

Légy viszont egy cseppet se

Lelhető fel telente.

Felrémlett egy meleg nyár,

Tele léggyel a sörgyár,

Itt röppen és ott röppen,

Bátran landol a sörben,

Majd folyékony aranyból

Rögtön dobozban landol,

Elnyeli a sötétség,

Így volt, már semmi kétség…

Következő lakásuk

Nem is lett volna másutt,

Mint gyomromban… ijedten

Egy kis kisüstit nyeltem,

Legyek helyét nagy bátran

Így dezinficiáltam.

Jegyezd meg hát, halandó,

Itt lenn minden mulandó,

S a Maes sörösdobozban

Légy párzik lomha pózban,

S te, legyek Ura, add meg,

Legyet sohase nyeljek,

Ússzkáljak égi sörben,

Ne légy-árnytól gyötörten,

Stella vagy Staropramen

Oltalmazzon meg, amen!

40. Kossuth Mihály témája:

„Válságot éreztem az életemben. Nincs benne rend kívül és belül. Fürödtem, tele kádban, forró vízben. Most fűrészeltem le, és tettem fel a plusz polcokat a spájzba, terjeszkedve a plafon felé. Eltűnt, eldugott befőttek kerültek elő. Különös rend és fény tündökölt a fürdőszoba csempefalán, mint eddig sosem. Ideje volna letörleszteni adósságaimat. Tudom, módszeresen letörleszthető. Fellélegeztem. Illett ehhez ez a színeváltozás a csempefalon. Kiszálltam a kádból. Csípős vízcseppek csorogtak le bőrömön. Magammal szemben álltam a tükörben. Hátam mögött a csempe szem magasságban futó zöld és világosbarna csíkja beleolvasztotta arcom a falba: szemem zöld és alatta az árkok pont ilyen barnák. A tükörben láttam, hogy én vagyok Lackfi János. Egyszerűen hasonlítok rá. Ugyanarról beszélünk, ugyanazt látjuk. Jelekre figyelünk, és szavakkal próbáljuk felemelni a jelölt pillanatot: a valóságot. Így próbáljuk magunkat pillanat-szilánkonként átlopni, átemelni, átmenteni a mennybe (sokszorozni magunk odafent). Előbb arra gondoltam, hogy ezt a zöld-barna jelenséget kicsiszoltatom a versgyárban. Majd azt: mit szórakozunk mi itten!? Lerombolt valóságom cserepein taposok, lám e darabja milyen érdekes, te, János nem emelnéd fel, nem néznéd meg mi ez az én egykori repesz-szerepem, cserép-csillagom? De ő nem tudja, és én sem tudtam eddig, hogy a szilánkokat rakosgatva és felemelve ugyanazt a valóságot építjük, és egyedül lehetetlen kirakni azt amit ellenben lehetséges, ha megállunk a tükör előtt és látjuk magunkat beleolvadni abba, amit építünk, de rejtőzködni nem lehet, mert előkerülnek az elásott befőttek a polcok mélyéről Nekem is az egész kell. Le kell törleszteni módszeresen az adósságom.”

Nemes Nagy Ágnes emlegeti, milyen idétlenül billeg magyar költő trocheusban, miközben a jambust szinte anyanyelvi szinten beszéljük. Hát most az identitás-billegést szerettem volna a Verlaine receptje szerinti „impair” vagyis páratlan szótagú sor fonák formájával érzékeltetni. Ennek lényege, hogy nem a jambikus végű sor a páros, pedig az lenne a logikus (tadám-tadám-tadám… stb.). Kifordul az egész, valahogy így: táda-táda-táda-táda, stb. Beletelt egy időbe máskülönben, míg teljesen sikerült átélnem, milyen lenne, ha a tükörből egy szép napon Lackfi János nézne vissza rám…

PÁRÁS TÜKÖR

Kádban ringok most elégedetten,

Osztályrészem művi tisztulás,

Feltartóztattam az épületben

Araszoló, biztos pusztulást.

Szent György gyanánt győztem le a sárkányt,

Felszerelve kamrapolcokat,

A romlásnak íme ellenállván,

Amely nem kádvízbe fojtogat.

Véget ér a magzat-ringatózás,

Bálna-testem ím felszínre jött,

Bőrömön lefelé indult mókás

Viszketéssel számos hangya-csöpp.

Párás tükrön tisztogattam arcnyi

Helyet, saját arcom jött elő,

Ám csak másik arcnak helyet adni,

Átformálta mélyről jött erő.

Nem más arc ez! Én vagyok, ki volna?

Lackfi János lettem, akinek

Szövegablakain áthajolva

Nézem önnön tükörképemet.

Pontosabban verséből kinézve

Szemlélem a kamrapolcokat,

És rálátok a polcon át a versre,

Ki s be járok, sárkány, ló, lovag

Szerepét egymással felcserélem.

És a kompótnak eltett idő

Meghúzódva rejtett kamramélyen

Polcgyártáskor bukkan majd elő.

S újraindul alkatok cseréje,

Önmagamból önmagamon át

Merülök a vers kádnyi terébe,

Mely tükörként elnyel s kibocsát.

39. Bodó Lívia témája:

„Pár évvel ezelőtt történt, amikor munka mellett a pécsi egyetemre jártam diploma utáni képzésre. Péntek hajnalban le Pécsre, szombat este vissza Pestre. Egyik visszautam során történt ez az eset, azóta is gyakran eszembe jut. Egy anyuka ült velem szemben, szőke fürtős, három év körüli kislányával. Elég fáradt voltam, hol aludni próbáltam, hol csak bámultam ki az ablakon. Már esteledett, sötét volt, Nagytétény körül jártunk, közeledtünk a nagyvároshoz. A kislány egyszer csak kinézett az ablakon, meglátta Budapest fényeit, és nevetve mutatott ki az ablakon: „Apuka! Apuka!” Anyukája pedig azt felelte neki: „Igen kicsim, mindjárt hazaérünk apukához!” Én pedig majd’ elbőgtem magam, mert nemrég vesztettem el az édesapámat, és arra gondoltam, hogy irigylem én ezt a pici lányt, amiért őt még várja otthon az apukája, van kihez hazamennie.”

A vonat kalapáló kádenciájának és az álom-ébrenlét határán való hánykolódásnak a monotóniája és szaggatottsága izgatott ebben a témában. Próbáltam a „Paripám csodaszép pejkó” anapesztusát (kifordított félhexameterét) „visszhangosítani”, és rituális ismétlésekkel „megidézni” az apa figuráját, „szellemét”:

SZEMÉLY

A vonat monoton teste

Zötyögős este

A vonat bezabál mindent

Megemészt minket

Tehenek verebek házak

Felemészt százat

Huzigál hajigál fákat

Sietős állat

Szememen libegő szemhéj

Hunyorog bent éj

Odakinn pirosan napfej

A neon vak tej

Süketít ez a zaj sanda

Ragadós vatta

Idenéz odanéz pislán

Fecsegő kislány

Mutogat nyulakat felhőt

Lesem én felnőtt

Feketén közeleg város

Maradok álmos

Szegecsek zizegő fények

Odakinn gyűlnek

Nevető kicsi lány íme

Mutogat kintre

Figyelek fülelek hátha

De csak ő látja

„Apuka, apuka” sikkant

Csupa kés kis hang

Hidegen kalapál hangja

Millió hangya

Szaladoz szivemen erre

Ülök ott verve

Irigyen kifacsart rongyként

Ülök ott torzkép

Sose szül meg ez a nagy test

Ülök ott vesztes

Robogok az üres térben

Ülök ott vérben

Koponyám vonatán alva

Apukám halva

38. Dobszay Balázs témája

„Ahogy Rimbaud írja: "Az ember nem komoly tizenhét évesen." Barátaimmal eldöntöttük csütörtökön, hogy vasárnapig csak kenyeret és vizet. Semmi mást. Az egész játék volt, de komolyra fordult. Mondtuk majd mi így meg úgy megmutatjuk ennek a globalizált fogyasztói társadalomnak, meg hogy mi kibírjuk. Hát nem. Négyen voltunk, csak egy csinálta végig közülünk. Én sem bírtam. Igazából nem is a kaja hiányzott hanem az íz. Jól vagyunk tartva itt a kollégiumban, a menza is ehető, és van saját hűtőnk, miegyéb. Szóval jó volt egy kis koplalás, de az éhség és mondom ez az ízvágy megtört. Másik két barátom is így járt. Csak a negyedik közülünk, aki amúgy is sovány és olyan kaja szintjén kevéssel is megelégedő típus. Úgyhogy egyedül neki volt íz a szokásos vasárnapi menüben: húsleves, rántott hús rizzsel. Irigykedve ettem vele aznap.”

Sokat morfondíroztam a formán, végül a Rimbaud-idézet erőszakolta rám a balladát, bár éppen ez az egy sor hangyányival hosszabb a kelleténél. Sebaj, vegyük felütésnek az első szótagot...

PRÓBATÉTEL

Nem álmunk még nekünk a Nagy Fogyás,

Nem csüngünk sovány étkek lajstromán,

Kirándulás vagy focimeccs után

Farkaséhesen dobáljuk be mind,

Ami ehető, nincs válogatás,

Zsír nem tapad ránk, égetjük ezerrel,

Koleszben nem teng túl koleszterin,

Tizenhét évesen nem komoly az ember.

Játéknak indult, véres komolyan

Vettük aztán a könnyed ötletet:

Majd megmutatjuk ám mindenkinek,

Az étel bagatell nekünk, ugyan!

Puhány korban négy kőkemény pali...

A fogyasztó, kinek csak élelem kell

Gülüszemét ugyan meresztheti!

Tizenhét évesen nem komoly az ember.

Hej, karosszékbe püffedt zabagép,

Ki sört vedelsz, míg más izzad, cselez,

Kákabélűek szép bosszúja ez!

Mi négyen eltökéltük: víz, kenyér

És semmi más táplálék négy napig,

Nem törődünk éhséggel, kényelemmel,

Bár ember tervez, Isten végez itt.

Tizenhét évesen nem komoly az ember.

Nem az étel hiányzott, csak az íz,

Jó, ez utólag mentség már csupán.

Megroppantam én is egy délután,

Az éhség végül mégis letepert.

Hiába hessegettem: ne kunyizz!,

Erővel nem, de célt ért léha csellel,

Ízvágynak álcázta magát ehelyt,

Tizenhét évesen nem komoly az ember.

Kivétel:

Négyünk közül egy mégis célba ért,

Sovány, magas, nemtörődöm gyerek,

Ki fogadalmát úgy tartotta meg,

Mint csontváz kenyai atléta ró

Sokezer métert unott próbaképp,

Irigyen néztem, milyen élvezettel

Ebédel végül a győztes futó:

Tizenhét évesen nem komoly az ember.

37. Bérczy Barbara témája:

„Minden este az erkélyen hódolok káros szenvedélyemnek – tehát rágyújtok (sajnos). Egyik ilyen éjszaka, a szomszéd ház ablakát néztem, és láttam, hogy fekete-fehér film megy a tévében, az ott lakók iszogatnak, beszélgetnek. Aztán egy kislány robogott be a szobába kisírt szemmel, hevesen hadonászva. Anyukája odasietett hozzá, karjába vette, vigasztalta. A kislány megnyugodott, aztán mindketten kimentek a szobából. Talán játszani-gondoltam. Így már csak a filmet néztem a tévében, a cigarettám is igen rövid lett, és ahogy a hamutál felé nyúltam, felszakadt belőlem a nevetés. A szobában ugyanis valójában sötét volt, nem volt ott senki, csak az utcai lámpa fénye tükröződött vissza rajta, mindenféle kacifántos formákat öltve: ez játszott a képzeletemmel. Próbáltam megint ugyanoda állni, ugyanabból a szögből nézve folytatni a történetet, de nem sikerült. Ez volt a legélvezetesebb film, amit valaha láttam…”

Mint egykori szenvedélyes erkélyi dohányos, maximálisan átéreztem a témát, szabályos-szabálytalan lüktetéséhez szinte kínálkozott a laza jambikus forma:

RÖPPEN A SPANGLI

Hányszor fogadtam már meg, hogy

a mai este idebenn ér a lakásban,

szép nyugodtan ellenállok a csábításnak,

a doboz mélyén ácsingózó két szálat

meghagyom már holnapra, igen, erős

leszek, éppen ma leszek erős, de hát

miért is legyek erős, miért épp ma,

hiszen társamat úgyis elnyomta már

az álom, nyitott szájjal hever az ágyon,

én meg azon kapom magam, hogy

kinn állok már az erkélyen, a Hold

hideg tányérja alatt, és kiszakad

belőlem az első slukk mindennél

jobbízű felhője, jólesően zsibong a

halánték, az erekben nekibuzdul a vér,

a könnyű szédület ráhúz még pár

emeletet az amúgy is szédítő magasra,

csillaghintán kalimpálok fel-le.

Egy pisla pillantás a szobába, a Kedves

az álmot nyammogja épp, minden

rendben, odabenn halkan permetez

az asztali lámpa, a szemben lévő házban

pedig, no igen, másik káros szenvedélyem

idegenek ablakán belesegetni,

elhúzódom az erkélyajtó elől,

kukkoló körvonalam ne rajzolódjék

ki ostobán. Odaát film villog a szobában,

beszélgetnek, ahogy beszélgetnénk

mi is, ha szinkronban élnénk életünket,

én a bagoly, s ő, a korán kelő kakaska,

de már csüngök a szomszédok medálba

zárt kis jelenetén, olyan édeni, hiszen

kívülről nézem, most zokogó, szeplős

kislány szalad be hálóingben, ugyan

honnan veszem a szeplőt?, túl élénk

a képzeletem, ez már a harmadik

káros szenvedély. Anyja vigasztalgatja,

ölbe kapja, kiszalad vele, találgatom

a dúdolót, amit most dünnyög,

tavaszi szél, kiskacsa fürdik, csíjja

csicsíjja, miféle kis rituálé következik most,

amit már falak takarnak előlem, puszi

az orr hegyére?, plusz esti mese?, bárányka-

számlálás?, annak felsorolása, mi minden

szunnyad a sötétben, alszik a tehén, a postás,

a macska, a nagymama, az egér, a közös

képviselő, de még a bogarak is?

Az egységnyi idő lassan körmömre ég,

a másik szálat elszívni őrültség volna,

gondolni kell a holnap reggeli kézremegésre

is, egy lépést lépek odébb, hogy lássam

a parázsló csikket lehullani, szép ez az

erkély-magaslesemtől a földig

rajzolódó ív, lesétálhatnék rajta.

Tekintetem az ablakra esik, a szemközti

szobában sötét van, és sötét volt az előbb is,

jövök rá, ahogy keresem a látószöget, melyből

előbb odalestem, az utcalámpák fénymaszata

szedett rá, rajzolt elébem illó családi idillt,

maradok hát a káprázat innenső felén,

büdös a kezem, hiába is sikálnám,

büdös a leheletem, s ezen a fogmosás

se segíthet, kezemből öngyilkos sikollyal

röppen alá a spangli, zuhanok én is

vissza a hátam mögött szitáló fényű valóba.

36. Skrován Boglárka témája:

„Nagyon rég óta él bennem egy kép két barátról akik egy kávézó teraszán kortyolgatják a jó meleg teát, s közben a régi emlékekről társalognak. Néha egymás szavába vágva mesélik az együtt eltöltött idő történeteit, miközben az utcán , a rohanó emberek, csak a maga javát kereső, valódi értékek nélküli világát látják.Ők viszont egymással vannak elfoglalva,és azzal, ami a most teremtett kis, két ember lakta világukból való... a nevetésekkel, a bulikkal,a beszélgetésekkel, a közös dolgaikkal. Az elhalványuló emlékfoszlányokat felelevenítve, minden egyes kis pillanatot szívükbe vésve kortyolgatják a teát és nézik az asztali kismécses lángját, ami már órák óta vidáman táncol a tavaszi naplementében...”

A téma kapcsán a legtovább az foglalkoztatott, ugyan miről beszélgethet az a két barát, s végül úgy döntöttem, csakis a gyerekkorról. A párrímes nyolcas dalolós, kisepikus formája adta magát:

KAVARGÁS

A kiülősben két barát,

Kavargat rubintos teát,

A teán arc kavarodik,

Egyik, másik vagy harmadik,

A tükörkép így szétszalad,

Majd összeáll, és maszkokat

Váltogatva a kezdetig

Visszapörög: gyermek ez itt,

S átváltozik a két barát,

Gyermekarcot kavar, teát,

Szájukon is felkavarog

A múlt, a múlt, a múlt az ott,

Megnyert, elvesztett hócsaták,

Fű íze, lányfül, tornazsák,

Indiánok és nyomozók,

Mindez teában kavarog,

Meg ott lobog a mécsben épp,

Mely issza tűzforró levét,

És már kigyúl a lámpasor,

Minthogyha eddig valahol

Tárolta volna a világ

A napfényt, mit most kiokád,

De nem foszlik szét a burok,

Két barát, tea kavarog,

Petrocelli és kecsuák,

Megcsókolt fülű Imolák,

Zongoraóra, tornacucc,

Mindig a gyerekkorba jutsz,

Nem kell hozzá, csak két barát,

Kiülős terasz, teaház,

De lehet, hogy még annyi se,

Épp csak egy tükör kell ide,

Hiszen most veszed észre csak:

Mindkét barát te vagy magad.

35. Kossuth Mihály témája

„Advent idején feleségemmel reggelente gyertyát gyújtunk a koszorún. Az első gyertya jócskán megfogyatkozott, de lévén vastagabb-forma, a láng nem volt képes mindenünnen leolvasztani a viaszt, csak a láng hatókörében, egyre mélyebbről világított hát a fény, magasodott a viaszperem. Titokban azonban azt reméltem, hogy előbb-utóbb ez a perem megolvad, bedől, és felszakad a viasz vérzése-sírása a koszorún. Ehhez képest az egyik reggel feleségem lefaragta ezt a peremet a gyertyáról, s így füstbe ment a láng kontra viasz meccs megtekintésének titokban dédelgetett terve. Kevés dolgon szoktam problémázni, de kis sértettséggel megjegyeztem akkor reggel, hogy minek kellett barbár módon környülmetélni a gyertyámat, amikor én azt szeretem, hogy a bőre teljes természetességgel adja meg magát a hévnek… Nem is voltam goromba, s már túl is tettem magam ezen a kis hülyeségen. De láttam, hogy feleségemet a szóvá tétel mélyebben érintette. Aztán jött december 6-a, járt minálunk a Mikulás. Még előző éjszaka minden gyerek megpucolta a kiscsizmáját, mégis én csodálkoztam el végül igazán, amikor, bár nem pucoltam ki magas szárú cipőmet, szárára piros szalagon felakasztva ott függött egy szívecske-forma, amit feleségem hajligatott a hajnali körülmetélés gyertyaviaszából. Kegyelem és irgalom nekem.”

Addig forgattam magamban az igen szép, ám éppen ezért veszélyes (könnyen túl érzelmessé fajuló) témát, míg a párrímes niebelungizált alexandrinus segítségemre nem sietett. Elegáns a billegése, végig hímrímesre hagytam, így talán plasztikusabb a kontraszt a lomhán végződő első sorfél és a hetykébb sorvégek között. (A metszetvégeket is megrímeltem, ha tetszik, 7/6-os, keresztrímes jambikusként is olvasható, de ez tényleg már csak ínyenceknek…) A stílus is billeg archaizálás és kortársi hangütés, pátosz és irónia végletei között.

GÁTSZAKADÁS

Imádkoztunk nejemmel, szép ádvent-ünnepen,

Gyertyát lobbant a reggel – éneke, énekem.

S mert köpcös volt a gyertya, elemésztvén magát

Nem enyészett csak magva, falként övezte gát,

Körbekerülve védte a viaszkarima,

Mint tűzmadarat fészke: benn fuldokló ima.

Vékonyuló derengés mögött a pattogó,

Lenge bokájú láng és jégbuboréknyi tó.

Lestem nagy izgalommal, mint olvadoz a héj,

A hófalat lerontva mikor győz szenvedély.

Tudtam, csöndes imánkban egy vulkán rejtve van,

Szabadulása napján kifröccsen parttalan.

Egy reggelen azonban – ó, rend!, ó, asszonyok! –

Láttam, várakozásom immár okafogyott.

Ráförmedek nejemre: „Balga asszonycseléd,

Körül minek metélted uradnak örömét?

Átégni mért nem hagytad izzó törvény szerint?”

A nő mindenkor bölcsebb, fáj neki, ám legyint.

Túltettem magam rajta, nem nagy ügy végülis,

Nem vagyok az a fajta s voltak mentségek is,

Hiszen a terítőből majd nem én vasalom

Ki itatóspapírral a viaszt hosszasan,

Meg szebb is így a délceg, slank láng, kétségtelen:

Titkon égni idétlen, robbanni förtelem!

A bensőmet gyötörte azért ez az eset,

Motoszkált, mint a tüske: „Barbár asszonyi tett!”

A felejtés nagy úr ám, Mikulás ünnepén

Nyakamon fantomot már dehogy cipeltem én,

A kisgyerek-bakancsok mellett azonban ím

Az ablakban találom ormótlan lábbelim,

Szalagon lóg ma rajta a viaszmaradék,

Gyúrva torz szív-alakba – s nem szakad rám az ég!

34. Isaszegi Dóra témája:

„Elölről kéne kezdeni az életet, már onnantól, hogy megfoganok anyám hasában. Biztos, hogy rosszabb gyerek leszek, aki tud harcolni, hadd szokják, hogy nemcsak olyan vagyok, amilyenné ők alakítanak; a suliban nem leszek mindenből százas, csak az általam kiválasztottakból; nem fogok hinni a reáltárgyaknak, hiszen hiába tanulod meg, hogyan dobban a szív, ha nem tudod, mit érez, hol alakul ki a gondolat, ha nem ismered, miféle eszme kelti életre. Inkább hittem volna egy bizonyos tanárnő egérszürke szemének, aki egy József Attila-kötettel bennem gyertyát gyújtott...”

Csavaros formával kísérleteztem (egy nagyon szellemes tévéreklám adta a tippet) hogy valamiképp érzékeltessem az önmagába forgó gondolati spirált:

KÖRFORGÁS

Kéne elölről kezdenem

anyám hasában, persze, nem

lennék én mintagyerek épp

sosem dacolni semmiképp,

inkább kéne több akarat,

lennék karcosabb, harcosabb,

ha más formálna, már sosem

lennék rest agyag rendesen,

ha csupa jó jegyet hozok,

voltaképpen semmi dolog –

hiába a reáliák,

tudni a szív impulzusát…

Hisz egyre csak az csalogat,

mit ér az érzés, gondolat?

Mit ér az érzés, gondolat,

hisz egyre csak az csalogat,

tudni a szív impulzusát!

Hiába, a reáliák!

Voltaképpen semmi dolog,

ha csupa jó jegyet hozok,

lennék rest agyag rendesen,

ha más formálna, már sosem

lennék karcosabb, harcosabb,

inkább kéne több akarat

sosem dacolni semmiképp,

lennék én mintagyerek épp,

anyám hasában, persze: Nem

kéne elölről kezdenem.

33. Kemendi Zsuzsanna témája

„Néha elgondolkodom az időn. Ahogyan múlik, tőlünk, lelkiállapotunktól, kívánságainktól függetlenül. Mikor vizsgára készülök, és azt kívánom, bárcsak lenne még egy nap, vagy kettő, vagy amikor alig várom már, hogy hétvége legyen, mert megyek kirándulni, vagy nyaralni (gondolt már arra valaki, hogy ilyenkor tulajdonképpen a halálunkat siettetjük?). Gyermekkoromban sokat utaztam vonaton, másik településen volt az iskola, úgynevezett bejárós voltam. Irigyeltem azokat, akik oda tudták támasztani a fejüket a fejtámlához, valamiért azt olyan felnőttes dolognak gondoltam. Magasságom növekedésével tartottam számon az időt, mikor éri el a fejem a vonaton a fejtámlát, vagy mikor leszek olyan magas, hogy a nyeregben ülve tudjam tekerni a felnőtt biciklit. Szüleim halála után megváltozott az idő mértékegysége. Sokáig úgy tartottam számon az idő múlását, hogy "tegnap ilyenkor ezt meg azt kérdezte", vagy "egy hete még beszéltünk telefonon", mintha megpróbálnám magam visszalőni az időben arra a pontra, amikor még minden rendben volt.”

Megrázó, szép téma, asztalomon nemrég került elő pár régi jegyzetem Szent Ágoston idővel kapcsolatos elmélkedéseiből. Íme a Shakespeare-szonettnek indult, de azon túlnőtt, s végül pontosan két, összenőtt szonett nagyságúra kerekedett poéma:

ELŐTT

Habzsoltam, bár tűz volt minden falásnyi:

Mint forró lángost, nyeltem az időt.

Kihűltét képtelen voltam kivárni,

Torlódhatott a múlt hátam mögött.

Nem láttam másfelé, csupán előre,

Noszogattam tunya pillanatot,

Míg jött szembe, autóként dübörögve…

Fütyültem rá, ha már elrobogott.

Gyerekkoromban vonatozva gyakran

Gyötört a vágy, hogy fejem az ülés

Túl magas támlájának támaszthassam,

Mintha ennyi lenne a felnövés.

Tesztelgettem minden felnőtt biciklit,

Nyergét mikor érem már fel vajon,

Lettem volna, ki csontjaira hízik,

Hittem, ki nagy, élhet már szabadon.

Sürgetőztem, de mintha csak karambolt:

A halált hívogattam voltaképp.

Ma már próbálom eltolni magamtól,

Jól jönne olykor némi haladék…

Aztán szüleim emlékké szublimáltak,

Én meg kezdtem élni visszafele:

„Telefonon beszéltünk még vasárnap”

„Nemrég mondta”, „Mikor is, két hete?”…

Mintha hátraballagnék az időben,

Akár egy kertben, veteményesen,

Oda, az útelágazás előttre,

Hol még nem dőlt el végleg semmi sem.

32.

Horváth János témája:

„Az ember, ha levelet ír valakinek, nem tudja eldönteni, mi lenne a helyesebb megoldás: rögtön a dolgok közepébe vágva, egy mondattal megfogalmazni írásának központi okát, majd onnan visszafejtve – úgymond – a szálakat, eljutni "Ádámig és Éváig", de legalábbis mondanivalójának elejére, hogy aztán valahogyan eljuthasson mondanivalójának végére is, vagy pedig valahogy olyanformán, hogy: "egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki meglátott, meghallott, megtalált valamit", stb., és így fokozatosan, emelkedő sorrendben elérkezni a mondandó túlfelére.

De az előbbi a levélíróra tekintő szempont, tulajdonképpen. Az "in medias res" kezdetű levélírás oka lehet a címzettre való tekintetből fakadó is, tudniillik olyan értelemben, hogy meg akarjuk őt kímélni a túlzott igénybevételtől, amit hosszú levelünk elolvasásával okoznánk neki. Természetesen ilyenkor nem nagyon "fejtjük vissza a szálakat" a gombolyagba tekerhetőségig, hanem megígérjük, hogy majd legközelebb bővebben kifejtjük mondanivalónkat, addig is, a "lényeg a lényeg", "majd jövök még". De talán ezt a módszert nem alkalmazhatjuk egy bemutatkozó levélben, hiszen akkor azt sem tudja a címzett: honnan jött és hová megy ez az illető, és tulajdonképpen miért akarja tőle azt, amit éppen "in medias res" akar? Viszont időt takarítottunk meg neki, mert nem kell annyit olvasnia, nem kell annyi mindent átgondolnia - egyszerre legalább is.”

Lerobbant a számítógépem, sokáig tartott hát a dolog, de a habozás versénél ez talán stílszerű:

A MEGSZÓLÍTÁS ÁBRÁNDJA

Aki levélbe fogna,

Miképpen kezdje el?

Hisz ezer gondolatja

Ezerképp törne fel,

Mint talajvíz vagy régen,

Zsanán földből a gáz

Beszédkényszer és szégyen

Felajz és megaláz,

És kezdeném a kezdet

Homályos mélyein,

Tán arról értekezzek,

Milyen öröm s mi kín

Mozgat, áltat vagy éltet?

Írom magam magam,

Ámde közénk most éket

Ver az, hogy téma van,

S ha ennek kerítésén

Belógok, mint gyerek,

Elvárhatom-e épp én,

Komolyan vegyenek?

S már dadogok, mint szoktam,

Hogy a helyzet izé,

Elnézést, hogyha hosszan,

Vagy hogyha százfelé,

Mert zavarni végképp nem,

Tudom, hívatlanul

Állítottam be éppen,

Az ember nem nyomul

Bárki magánterébe

Ukk-mukk-fukk szemtelen,

Mégis, hogyan meséljem

Előtörténetem?

Készültem régtől fogva

Már e merényre én,

Lavinaként forogva

Nőtt bennem a remény,

Hogy majd ezt is meg azt is

Végre kimondhatom,

És felragyog sok klassz kis

És nagy gondolatom –

A lavina felettem

Átgördül, eltemet,

Hisz kit én megismertem,

Nem ismer engemet.

31.

Isaszegi Dóra témája:

„Megáll a parkolóban az autó, kiszáll egy lány, elkezd hányni, kipörögnek gondolatai és csatakos szájjal elkezdi mondani: hiányzik a szeme rebbenése, a hangja dörmögése, a füle elállása, a mellkasa emelkedése, csuklóján a pulzusa lüktetése, kezének mindig keresése, gondolatai tág szabadsága. Hiányzik... És amikor ezt így kihányta magából, szépen visszaül a bőrülésre, megtörli szemét, kezét, haját és indul az élete tovább.”

Íme, hol laza, hol feszesebb jambusban:

TÉRSZELET

Autó fékez a parkolóban,

Ajtaja szinte öklendve nyílik,

Kiokádja a nőt, aki

Görcsösen gyomrára szorítja

Makulátlanra manikűrözött

Körmű kezét, és bugyborogva

Törnek elő a szavak a száján:

„Hiányzik szeme rebbenése,

A hang, mely mellkasát rezgette,

Akár méhraj ormótlan kaptárt,

A kaptár, hová bújni lehetne,

Zöngéjét, zenéjét fülelni,

Elálló füle, melyért mindig

Csúfolták: micsoda légellenállás,

Szerettem az elálló fület,

Ropogós porcát harapdálni,

Hiányzik csuklója, érezzem

Az idő lomha lüktetését,

Keze, amely mindig tevékeny,

Ha munkában matat, ha rajtam,

És a sötétben denevérrajként

A gondolatai cikáznak,

S ha elaludt is, az, hogy csak van,

Hogy hallgathatom a sötétben

Működni azt a nagykabátnyi

Inert rendszert, mely éppen ő volt,

Helye helyettesíthetetlen …”

Már az utolsó habos cseppek

Nyúlós szálakon földet értek,

Mint ereszkedő kommandósok

Körül szupermarket-kavargás,

Nagy épület nyeli-okádja

A sorsokat közömbösen,

Fortyog ki-be a tömény láva,

Csattant az ajtó, motor hördült,

Az induló kerék megpördült,

S a parkolóban egy üres hely,

Egy még lakatlan térszelet.

30.

Benkó Bence témája:

„A téma legyen a színésszé válás nehézségeit jelentő út, azaz a kudarcok sora, és a közöttük fellelhető, apránként mindent betöltő sikerek érzése. Amolyan naturalista módon is el lehet jutni a végkifejletig, egészen a rekesz-légzéstől a táncórákig, persze fontos kell, hogy legyen a verstanulás és adott egy-két szomorú-vidám monológ is. Mindenképpen új ember lesz a régiből, mire eljut "odáig", és adhat valamit másoknak.”

Kicsit patétikusra sikeredett, valahol Shakespeare és Kosztolányi (Kosztolányi fordított Shakespeare-t, de Shakespeare nem fordított Kosztolányit) modora közötti félúton, elégikus és tragikus határvidékén tántorogva, rímtelenített niebelungi alexandrinusokban szól az ének:

A JÁTÉKOS

Miféle szikra ébred az agynak televényén,

ág-bogasan tekergő, vak gondolati pályán,

hogy beszánkázza majdan a teljes féltekéket,

s lényeden léve úrrá izzássá szétterüljön?

Ki mondta, hol van írva, hogy reflektorba tartsad

sápadt képed, akárha jeges szoláriumba,

mely izzaszt, perzsel, éget, átmeszel fényfehérre?

Ki mondta, hogy remegve, mint vásári pojáca,

kockáztasd minden este, vásárra vidd a lelked,

kifordítsd, mint rossz kesztyűt, nyílt harakirit végezz?

S amíg eljutsz odáig, a testnek kínzatása,

kéz-láb facsarva táncra, könnyedén, mintha szállnál,

fetrengni színi porban, szedni jegyet s a vécé

mocskát kitakarítni, statisztálni, zenélni.

Hangszálad erőltetve napokra elrekedjél,

csak jelbeszéddel szólni, hogy torkodat kíméljed,

s kommunikációnál fontosabbra használd majd,

ne szólj szeretteidhez, hogy szólhass publikumhoz,

játssz magánéletedben, hogy jól menjen a színház,

laborbeli nyulakként használva fel családod,

rajtuk próbáld a pengét, mit villogtatsz a színen.

A lázas riadások évadján éjszakának,

ment az előadás már álmodban, s neked egy szó

sem jutott az eszedbe, és hogy mit mond a súgó,

nem hallottad már azt se, valahány szó a földön,

elrejtőzött mind sebten, lyukba riadt egérkék.

Mi kényszeríthet erre? Ahelyett, hogy rejtőznél,

szenvtelen titkos ügynök, kicsiny, rejtett ügyeknek

néma képviselője, ki mindent megfigyelve,

de semmihez nem szólva egy nagyobb hatalomnak

készít döntő jelentést, s bár rejti névtelenség,

mit ő tesz, országoknak meghatározza sorsát,

ehelyett te csak arc vagy, nálad nagyobb erőknek

szócsöve, rezonőrje, a kapzsiság szól rajtad

keresztül földi űrbe, a hiúság s nemesség,

a léhaság s eszesség, a fantázia s restség

szavai vándorolnak testednek lépcsőházán.

Rivaldafényben állsz, ám ha egyszer ágynak esnél,

a helyedre beugrik egy sosem-hallott kezdő,

és izzó üstökösként a színpadra berobban,

összes alakításod homályba is borítja,

s kit tegnap bakfislányok autogram s pásztoróra

reményében leskeltek a művészbejárónál,

pohos fater ma már, a szinkronstúdióban

hollywoodi meséknek darálja agymenését.

Csak pár emlékezetben, néhány mákosodó konty

alatt él még a hajdan daliás főszereplő,

és nyűtt képeslapokban, könyvtár mélyén ha néha

megpillantják fotódat, felsóhajtnak, Teremtőm,

hisz ez volt csak a férfi!, ma meg már csupa nyikhaj!,

aztán selejtezésbe kerül az archív szaklap,

és csak művész-moziknak homályán játszanak még

pár arcod-őrző kockát, míg azok el nem kopnak.

Ne búsulj, hétévente sejtjeid mind egy szálig

kicserélődnek, szíved, agyad legbelsejéig,

új ember lesz belőled, s mi a régiből eltűnt,

hiába is keresnénk, nem adja vissza föld s ég.

Marad, mi volt, a játék, magadra tenni tétet

s tenni önnön sorsodra, megtenni tétnek azt is,

magadnak ellenében feltenni önmagad tán,

te vagy a tét, a posztó, te vagy a bank, az osztó,

a kontra és rekontra, az ászok és az alsók,

világnagy kaszinóban pörögve csontgolyóként,

mindig megállapodván piros vagy rőt mezőben,

lendülve mind tovább majd, perdülve elveszőben,

és mindig megkerülve, maradva a középen,

míg épülnek s omolnak világok sejtjeidben.

29.

Békási Ildikó témája:

„Az egyik kolléganőm parazitákkal foglalkozik a laborban, pontosabban féregpetéket keres széklet mintákban. A minap nagy lelkesen odahívott a mikroszkóphoz, hogy most nézzük meg, igazán nagy pillanat, ritkán látni ilyet, most csavarodik ki a kis féreg a petéből. .(Hát, gondolhatod mennyire lelkesedtem az ötletért.)”

És íme a kész vers rímtelen ioncus a minoréban (lásd: Csokonai: A hatalmas szerelemnek…). Talán az utolsó két sor felfedi, mit is ritmizál a sok ugrabugra „tititátá”…

LABORKALAND

A laborból

nagy örömmel

kollegám szól,

aki széklet-

vegyelemző:

– Gyere, nézd csak,

csuda ritkán

adatik meg

ez a látvány:

ahogyan kel

a petéből

tekeregve

ki a féreg!

Minek is szeg-

jem a kedvét,

vele mentem,

vele, persze,

skubi-lencsén

kaka-nézni.

A helyes kis

alig-állat

kitekergett

a világra!

Iszonyúan

tudományos

kutatóként

szakadatlan

figyelemmel

felügyeltem,

hogy eközben

meg a gyomrom

hogyan ugrál!

28.

Stirling Zsófia témája:

„Balatonöszödön két ember gombapörköltet főzött, jóízűen megették, a maradékot pedig odaadták a macskának. Kis idő múlva látják, hogy a macska a földön fetreng. Halálra rémülten rohantak be a siófoki kórházba kimosatni a gyomrukat. Mire hazaértek, a macska ötöt kölykezett.”

Íme a feldolgozás leoninusban:

VÉGTELEN GOMBAMESE

Gomba-keresni vadonba indul a Pista, a Jóska,

Társukul állt a szerencse, dőlt a kosárba csiperke,

Dőlt a fazékba a gomba, nyesve csekélyke halomba,

Hagyma süríti be szépen, lottyan a paprikalében,

Jóska belakva szuszog hát, törli a Pista a bajszát.

Ej, na de rúgja a macska, hol van a konyhamalacka?

Jut maradék, belenyaldos, s nyervog erősen a cirmos:

Nézz oda, dől le a földre, rándul a horpasza görcsbe!

Sápad a Jóska, a Pista, dermed a két fizimiska,

Két pasi fogja a gyomrát, vár a siófoki kórház!

Íme, kimosva a gyomruk, mára elütve a gondjuk,

Ám hazaérve, no lám csak, hat cica lakja a házat,

Öt kicsit ellik a cirmos, mégsem a gomba a gyilkos,

Ámde ha gomba-keresni indul a Jóska, a Pisti,

És (e kalandja feledve) esne a macska teherbe,

Az bizonyára megeshet, hogy ezek itt megijednek,

Hogyha a gomba után most elterül újra a cirmos,

És ha a gyomra kimosva jön meg a Pista, a Jóska,

Meglepetés netalántán, melyre belépnek, a látvány:

Öt pihegő cica-csöppség. Úgy hiszem, így mehet ez még

Végtelenül, ha a gomba megterem ott a vadonba,

S míg csak a házbeli macskák kölykeiket potyogatják,

S míg a világra a nap kel, s váltja gyomor-sürü éjjel…

27.

Vinkó Attila témája:

„Test kontra lélek, azaz a belső harcok, testmagány kontra lélekmagány. Mi is fontosabb? A külső vagy a belső szépség? (Számomra ez ugyan egyértelmű, de az ember kíváncsi, s hamar megöregszik – így én is.) A bennünk lévő gátlások leküzdése vagy épp a belenyugvás… Avagy egy teltebb alkatú ember érzései a deszka-divat világban… Jár-e neki a testi öröm, a társ? A társtalanság létérzésére gondolok itt. Lehet, komplikáltan magyarázok, ezért elnézést.”

Azt hiszem értem, mire gondol Attila, a versgyári gépsorok mindenesetre beindultak, úgyhogy mikor kész lettem az egyik változattal, egy másik is született – variációk egy témára. Talán nem a kétségbeesés hangja csendül ki belőle, mondhatni úgy fogtam fel a témát: van élet a kilókon túl is…

DILEMMA

Kivillog ma minden titok,

Kilógnak mindenütt kilók,

A kockahas,

A kockahas

Igencsak népszerű dolog,

Olyan kemény, akár a vas!

A hormonok,

A hormonok

Dübörögnek, száz test riszál,

Mint akin soha úgyse fog

A vad halál,

A vad halál.

Itt annyi karcsúság libeg,

Amennyit ki sosem talál

A képzelet,

A képzelet…

Sok idol s ideál között

Magukkal mit is kezdjenek

A köpcösök,

A köpcösök?

Átvilágíthatom magamat,

Hogy láthassák a hús mögött,

Az ing alatt,

Az ing alatt

Nagy-nagy szívem hogy dübörög

– Feszes, lilás izomdarab –,

S azok a nők,

Azok a nők

Rám mosolyogjanak talán

Karcsú fiújuk oldalán…

NAGYDARAB

Az asszonyság jó nagydarab,

hasas edények, kosarak

állnak körötte, szép halom,

apró tárgyak egy asztalon:

tölcsérek és diótörők,

pitlik, bádogbögrék, fedők.

Nagy, szívélyes nő, kajabál,

hogy a sok vevő mire vár,

mikor bő a kínálata

s bővebb izzadó ő maga…

Szekrénynyi férje érkezik,

árut hoz, bőre gyöngyözik,

az asszony meg már trécsel is,

egy kuncsafttal, hogy mily kevés

a vevő s vadul süt a nap,

a kezem is csak úgy ragad,

vagy nézze meg az uramat,

tiszta víz, persze, nagydarab,

de egy férfi milyen legyen?

kell bele anyag rendesen,

nagy a teste, nagy a szive,

és hadd ne folytassam, ugye,

borzasztana egy satnya férj,

nyüzsög, bárhová odafér,

ha az enyém lefogyna, hát

el is válnék, azt jójcakát!

26.

Isaszegi Dóra témája

„Fogpasztakék habkönnyű felhő, rajta hajók, íriszem pöttyei, széltől dagadó vitorláikkal szelik a habokat. Belemártom a kezemet a vízbe, élvezem a hűsét, aztán érdeklődve vizsgálgatom: nem látszik rajta az a türkizes, moszatzöld, penészszínű máz. De én érzem, hogy ott van! Mosolygok, mert szültem egy színt, amit csak én látok, hozzá egy érzést, amit csak én érzek, és ez így teljesen tökéletes!”

No, itt a rubáí, bár néhol a ionicus a maiorékat elcsaltam, áthangszereltem Arany éppoly szuggesztív és rokon walesi bárd-ritmusára, spondeusz-jambusra. Nem nagy vétség, az arab és magyar hangsúly közötti átváltásokon amúgy is lehet vitatkozni. A himbálózó ritmust, azt hiszem, így is jól visszaadja, kell bele az a kis lomhaság is:

VAN-E?

Ég kék teje, zöld víz-olaj áztat habosan,

Fogkrém-szinü felhő-havon gályám eloson.

Fenn lengeni, lenn ringani vízben-égen…

Mártom kezem híg mázba lenn, gályán habozom.

Ég tükre víz, víz tükre szem, bennem vizes ég,

Nézem kezem, kék-zöld sehol, fürdesse a lég!

Volt egy szinem, őrzöm hiven, benn, a mélyben.

Víz-olajos tej-kék szeme másnak van-e még?

25.

Schleisz Anikó témája:

„Többször látok utazás közben egy férfit a buszon. Beszél. Hangosan beszél. Mindig más buszmegállóban száll fel a buszra, és mindig máshol száll le. Bár kissé ápolatlan, mégsem tűnik otthontalannak. Nem valakihez beszél, hanem csak úgy.. Nem zagyvaságokat mond, a mondatai értelmesek, összefüggőek. Általában aktuális politikai, közéleti témákról folytat diskurzust önmagával, s a jelenlévő, ablakon kibámuló, néma hallgatósággal. Néhány percig ugyanazt ismételgeti, majd témát vált. Gyakran figyelem, hosszú percekig nézem őt, gondolkozom azon, amiket mond. Nem veszi fel a szem-kontatktust, innen látom, hogy nem is keres kapaszkodót, nem keresi azt az embert, aki odafigyel rá. Autista? Őrült? Elmeháborodott? Nem tudom. Az jár a fejemben, mi történne, ha megszólítanám? Sok ilyen embert látok az utcán. Magukban beszélnek, de ártalmatlannak tűnnek. Valamelyik csapkodja a csomagját a buszon, hadonászik; van, aki motyog; van, aki kiabál; más zavarodottan suttog; van, aki történeteteket mond. Jönnek-mennek a tömegben, munkából hazatérő, rendezett öltözetű, családos embereknek tűnnek. Hová mennek? Honnan jönnek? Kihez szólnak? Mit jelent az, amit mondanak? A hozzátartozóik tudják róluk, hogy magukban beszélnek az utcán? Lehet, hogy valami nagyon fontosat próbálnak elmondani, de senki sem figyel rájuk. Vagy talán azért beszélnek az utcán, mert otthon nem figyel rájuk senki? Vajon ők a zombik, vagy az őket körülvevő, üres tekintetű tömeg?”

Először valami kacifántos ritmust akartam a szövegre ráerőltetni, rubáíban kezdtem el, de idétlenül festett arabus klepetyusban, és végül rám kényszerítette belső akaratát, ezt a repetitív, laza áramlást. Azért ha jobban fülelünk, némi ántikizáló töredékek itt is, ott is maradtak:

ZOMBIK

Mindig máshol száll fel a buszra,

Mindig máshol száll le a buszról,

Mintha nem lenne célja,

Mintha maga az utazás lenne a célja,

Mint a kisfiúnak, aki egy meghatározott

Busszal megy az iskolába, mert akkor

Mindig szemben ül az a vasalt ruhába

Öltözött lány, aki

Sosem fut busz után,

Sosem írja leckéjét a buszon,

Sosem cseveg, vihog.

Sosem pislog kíváncsian,

Mindannyiszor féloldalra

Fordított fejjel, térdén nyugvó kézzel,

Illedelmesen bámul ki az ablakon.

Ez a férfi is úgy utazik

Mindig másik buszon,

Mintha éppen ott várná valaki,

Az illető nyilván ősrégi ismerős,

Rögtön lelkesen felismerik egymást,

Beszélgetnek napi dolgokról,

Igen, politizálnak is, nem tilos,

Visszafogottan, érvelve, normálisan.

Hát számít az, hogy azt a másikat,

Akivel beszélget, nem látja a többi utas?

Ha jobban megnézem,

Akad jó néhány hozzá hasonló,

Mind rendezett ruházatú,

Középkorú, családos emberek,

Felszállnak a buszra és beszélnek,

Némelyik kiabál, hadonászik,

Némelyik csapdossa csomagját,

Némelyik keserves dalra fakad,

Némelyik csak motyog a bajsza alatt.

Köröttük kiürült tekintettel

Maga elé meredő szokvány utazók tömege.

Ki a normális, ki a zombi?

Nem kizárt, hogy én vagyok az egyetlen

Épelméjű errefelé, mert még

Különbséget tudok tenni közöttük,

Jóllehet az utóbbi időben,

Hogy szemmel tartsam őket,

A legkülönfélébb buszokon utazom.

Mindig máshol szállok fel a buszra,

Mindig máshol szállok le a buszról,

Mintha maga az utazás lenne a célom.

24.

B. Tóth Klára témája

„Háztartásunkban komoly segítségem volt Masa, aki ugyanakkor öregedő allűrjeivel gyakran felbosszantott… Kóros feledékenysége folytán hol a mosóport felejtette el használni mosásnál, hol az öblítést hanyagolta el. Húsz éve dolgozott már nálunk, de zsémbes, hangoskodó természete mellett valójában aranyszíve volt. Minden hibája ellenére családtagként kezeltük.

Egyszer viszont nagy hibát követtem el: pulóvereket bíztam rá. Nem kellett volna...

Váratlan dühkitörése nem ismert irgalmat: vadul galoppozni kezdett a fürdőszobában, széttörte a padlólapot, kihajigálta a lavórból a beáztatott szennyest, ókori amfiteátrumok vízi csatajelenetét idézve rendhagyó történelemórát tartott a döbbent családtagoknak. Zoknik placcsantak a csempéhez, majd némi töprengés után lecsúsztak a latyakba, melltartók keringőztek a fregoli fölött, míg a klotgatyák, alsónadrágok bánatosan sóhajtoztak utánuk az összefröcskölt kád fenekéről.

Rávetettem magam a tomboló nőszemélyre, teljes erőmből próbáltam megfékezni ön-és közveszélyes őrjöngését. Miközben egymással küzdöttünk, végiggondoltam egyhangú robotban eltelt életét, s rádöbbentem, milyen sok a hasonlóság köztünk Már nem haragudtam rá.

Lassan ő is megnyugodott, elcsendesedett. Belátta, nem léphet át a sorsán - gondoltam, miközben kiteregettem a pulóvereket. Csak úgy szikráztak a mosóporszemcsék a napfényjárta szárítókötélen...”

Nehezen indult be a dolog, közben a Kalákával megjártuk Franciaországot, no meg egy mosógép-bluest már írtam is (a CD-re is rákerült):

HAJDU-TÁNC

Tóth Krisztinának

Magányos fürdőszobában

árva Hajdu áll magában,

s lomhán a ruha-tehertül

napi kétszer táncra perdül.

Rázkódik már imbolyogva,

dünnyög, mint kuvasz morogna,

szaporáz szilaj dühében,

duhaj tánca döng födémen.

Lett másik Energomatunk,

mit egy költözésből kaptunk:

táncolhatnak végre párban,

döngve, életre-halálra!

De a Hajdu örök árva,

cifrázza csak, mert a párja

kert végi sufniban várja,

hogy holta után leváltsa.

De azért nem akartam kibújni a feladat alól, s minthogy Klára klasszikus formát kért, én pedig a hexametert monotonnak éreztem volna, végül a szapphóihoz fordultam, melynek szabályos zakatolása a negyedik sor kis aritmiáival talán stílszerűbb lehet:

MASA VESZÉSE

Hű cselédünk volt Masa, hű, de régen,

társ a bajban duplatucatnyi évben,

persze vén csont már, de a szíve, kérem,

színarany érem!

Már szalajtott szépesze, morgolódott,

hol mosásnál elfeledett mosóport,

hol nem öblített – fura, mennyi hóbort

rája rakódott!

Egyszer aztán ostoba mód hibáztam,

pár pulóvert épp a Masára bíztam,

így toporzékolni, dühöngni lázban

még sose láttam!

Dúlt a fürdőben, recsegett a csempe,

zokni, melltartó, bugyi repkedett fent,

nagy lavórt öklelt, imitálva tengert,

szórta a szennyest!

Rávetettem hát magamat dühödten,

s míg lefogtam, roncs fedelét ütöttem,

készen álltam rá, dübörögve körben,

hogy meg is öljem!

Ám a részvét áramütése átjárt,

láttam őt, évek robotos során át,

most mosógépnek siratom bukását,

mint ki sajátját!

23. Németh Csaba témája:

„Gyakran járom a hegyvidéki erdőket, lépten-nyomon belebotlok – leginkább turistautak mentén – bükkfakéregbe vésett monogramokba. Megszoktam hát a látványt, mégis elgondolkoztatott az a véset, amivel egy turistaútvonalaktól távol eső, elhagyatott, kis, vértesi völgy mészkő sziklafala alatt találkoztam. A sziklafallal szemközt álló öreg bükk hamuszürke kérgébe egy ismeretlen kéz, szabályosan egymás alá, tízszer ugyanazt a két betűt véste. Ez önmagában még nem is volna annyira érdekes, de a sebzések láthatóan nem egykorúak. A legalsó, legrégebbi véset egészen elparásodott már, szinte be is hegedt, a legfelsőből, mely a legfrissebb lehetett, ott jártamkor még gyöngyöztek a fa nedvei. A közöttük sorakozó sebek az e két végletes állapot közötti folyamatos átmenetet mutatták. A hegek állapotából, gyógyultsági fokából sejthető, hogy a sebzések éves periódusban követik egymást. Valaki tehát tíz esztendeje minden évben egyszer visszatér ehhez a fához, és belevés két betűt, mindig ugyanazt a két betűt…Vajon miért?”

Íme az epikus költemény:

Lábán sárkoloncok kapaszkodnak, esett az eső,

izmaiban mégsem érzi a fáradtságot Ez az a hely,

tizedszer áll itt, minden évben pontosan ugyanazon

a napon, ugyanabban a napszakban, május 18,

délután négy óra, mindig emlékezni fog rá

Négyen szakadtak el akkor a szederindás,

rovarzümmögéses aljnövényzet sűrűjében

küszködő, nyafogó gimnáziumi osztályuktól,

szabadon, szilajon törtettek idáig, ahol megnyílik

a sziklás, zöld bársonnyal bélelt völgy öble

Ő itt volt azóta is, minden évben, pontosan úgy,

ahogy megbeszélték, mikor a kés éle először

metszette a fába, hogy IV, azaz negyedik osztály,

azaz a négyek bandája Bármi történik, esküsztök?

Esküszünk! Az elején volt egy pár eufórikus

év, kannás bort hoztak, tábortüzeztek, dumáltak

rogyásig, villogott a cigaretták parazsa a mohó

éjszakában Aztán sorra elmaradtak, először Tomi

az amerikai ösztöndíja miatt, aztán Lacinak

fia született, Béla tavaly még küldött

SMS-t bocsánatkérésképpen, idén már azt is

elfelejtette Lényeg, hogy ő itt van, mindenkinek van

saját élete, hát neki ez a közös élet inkább sajátja,

mint a magáé, a hajnali újságkihordásokkal,

délutáni filmnézésekkel, a pizzafutárral, az utcán

elhaladó lányok utáni nyakfájdító bámészkodással

Hát, sosem a kézügyességéről volt híres, a lényeg,

hogy megvan a két betű, tizedszerre, szép sorban,

a friss vágásnál habzanak a nedvek

Kifulladva ért fel a dombra, körbeöleli a látvány,

az ölelkezés gondolata most lelkifurdalással

tölti el, pedig hát ki tehet bármiről is, kicsoda?

Ő biztos nem, a gyász éveit kitöltötte, kis híján

ráment a dologra, lám, most is itt van, emlékezni

jött, I és V, mindörökre I és V, Imre és Vali,

akkor is, ha most már nem, ha azóta találkozott

Eszterrel, az életük összegabalyodott menthetetlenül,

ha ez nem lenne, talán már ő sem lenne, ki kívánhatja

ezt tőle és minek a nevében? A bőrére utaznak?

Vali biztos megértené Vali biztos megértené?

Vajon ő megértené Valit hasonló helyzetben?

Ha így áll a dolog, miért nem hozta el

Esztert is, miért nem együtt vésik be a két betűt,

kettejük betűjét, mi van abban? Azért jóízlés is

van a világon, mondaná szegény anyja, ha már

nem bírtad a hűséget a halálon túl is, legalább

ne tüntess vele, édes fiam, ezt mondaná, kemény

asszony, az igazság pedig fájdalmas De ki beszél

itt hűségről és mi iránt? Vajon ahová Vali került,

van-e ott értelme ennek a szónak, s ha igen, miféle?

Ugyan látnak-e minket az odaátiak, s ha igen, miféle

fényben, lehet, hogy tágasabban, mint hinnénk,

tágasan, mint ez a völgy itt, a lába előtt

És hol van Vali teste, testének tája, amelyre

ő annyira pontosan emlékszik, hol az a test,

amelyet aztán a felismerhetetlenségig

puffasztott fel a betegség? És mik ezek a gyöngyöző

nedvek itt, a fa kérgén, az előző kilenc bemetszés fölött,

ez a friss nyirkosság itt, a szeme sarkában?

22. Iványi Bernadett témája:

„A tiszaugi csapatépítő hétvégén enyhén spicces kollégám a következő kérdésre kérte a választ tőlem és főleg kolléganőmtől, Lindától: Hogyan intézik a nők a lenti office-ban azt a „dolgot”? A fenti “ofiszban” 4 fiú van, akik, „ha kell, muszáj” alapon csinálják, s megszabadulnak fölösleges gázaiktól. Nem törődve hanggal és egyéb járulékos elemekkel. Igen ám, de a lenti office-ban két nő dolgozik! A srác mint egy kíváncsi kisgyerek, mindenáron tudni akarta, vajon a nők ezt hogy intézik? Ők is egy légtérben vannak… Elsunnyogják, vagy csak úgy finoman, alig észrevehetően? Linda nem volt hajlandó válaszolni. A kolléga tovább erősködött, hogy a férfiaknak ez természetes, sőt vicces dolog! Mondtam neki, hogy mi, nők erről nem beszélünk, nekünk ez sajnos nem vicces. Ejnye, sajnálkozott ő, a nők nem tudják, miből maradnak ki! Mint jó adminisztrátor, megígértem neki, hogy statisztikát fogok készíteni, persze nem állok szavamnak, hiszen nők ilyesmiről nem beszélgetnek. Ám ha a statisztika mégis elkészülne, akkor sem árulnám el, mi áll benne!“

Arany János Írószobám című versének magyaros formáját kértem kölcsön:

A TITKOK TITKA

Az „ofiszban“ odafenn,

Bumsztaratta pukk!

Hatodik emeleten,

Bumsztaratta pukk!

Négy nyakkendő, vasalt ing,

Néha elröppen egy... hang,

Bumsztaratta pukk!

Ilyenkor a férfi már

Bumsztaratta pukk!

Zavarában mit csinál?

Bumsztaratta pukk!

Humort vegyít a kínba –

Légelszívó elszívja,

Bumsztaratta pukk!

Osztályozzák zaj szerint,

Bumsztaratta pukk!

Szagát leltárba szedik,

Bumsztaratta pukk!

Hogy mit ettek, sorolják,

Ez ám férfi-mulatság,

Bumsztaratta pukk!

Ám van “ofisz” odalenn,

Bumsztaratta pukk!

Negyedik emeleten,

Bumsztaratta pukk!

Zümmög két szép képernyő,

Kiskosztümben két kis nő,

Bumsztaratta pukk!

Azon jár a férfiagy,

Bumsztaratta pukk!

Vajon hogyha ők... fognak,

Bumsztaratta pukk!

Eljátsszák, hogy nincs semmi?

Ők is szoktak viccelni?

Bumsztaratta pukk!

Nőkkel ilyen nem esik?

Bumsztaratta pukk!

Tán fenekük nincs nekik?

Bumsztaratta pukk!

Vagy csak rajta nincs már lyuk?

Női vécét bezárjuk?

Bumsztaratta pukk!

Hiába is kérdezem,

Bumsztaratta pukk!

Józanul vagy részegen,

Bumsztaratta pukk!

Rejtélyes mosolyt kapok,

Titok marad a titok,

Bumsztaratta pukk!

21. Schleisz Anikó témája

„Van otthonom, van családom, vannak szerető barátaim, van ételem, italom, van konvektorom a meleghez, van ablakom, kertre néző; van fürdővizem, vannak sárga csekkjeim, papírjaim a tanultakról, van könyvem, amit értek, van zeném, ami fontos, van filmem, ami úgy érzem nekem való. Van elgondolnivalóm, van döntésem, van felelősségem, van önreflexióm, van belátásom, ha hibát vétek, van megértésem mások iránt, van érdeklődésem a világ felé, van választásom talán. Látom milyen könnyen talajt, támaszt veszt az ember, látom, hogy legtöbbször csak a saját hibánkból tanulunk, s látom, mily kevés az emberi szabadság. Vajon elég-e ahhoz, hogy felnőttként tekintsek önmagamra, még akkor is, ha ugyanezeket a dolgokat adott pillanatokban képtelen vagyok birtokolni, és sok mindent nem értek?

Mert nem értem azoknak a gépeknek a mechanizmusát, amiket használok; nem tudom, hogyan lesz kockás a focipályán a fű; nem értem hogyan találnak vissza a madarak messzi kontinensekről; képtelen vagyok felfogni, hogyan marad meg a repülő a levegőben, s a nagy hajók a vízen; nem értem a hang terjedését, az idő múlását…

Nem értem, hogy gyerekek hogyan lesznek halálosan betegek; nem tudom mindig, hogy mikor mit kell tennem és mondanom; nem tudok mindig önzetlen lenni; nem értem miért könnyebb sokszor hazudni, és nem értem hogyan alszik nyugodtan a tolvaj, csaló. Nem értem a lét oly sokszor igazságtalan fordulatát, nem értem: én miért kaptam lábat, szemet, egészséges szívet, és más miért nem?

Ha mindezt érteném, talán nem is felnőtt lennék, hanem Bölcs, aki ismeri az élet rejtelmeit. Így viszont, ha oly sokszor rácsodálkozol a világra, függsz azoktól, akiket zsarnokian, önzőn szeretsz, képtelen vagy elszakadni, nem tudsz felejteni, nem érted a halált, bizonytalan vagy, félsz sokszor, s bújnál szűkölve anyád ölébe, s szükséged lenne apád erős kezének támaszára, de szereted a meséket, tudsz játszani, körhintán pörögni, álmokat dédelgetni, akkor mégiscsak gyermek maradsz mindég?”

Nagy és örök és jogos (talán kicsit túl nagy, túl örök, túl jogos) faggatózás ez, állandóan kínoz minden értelmes embert. Jónak láttam, ha villonizáló keretben teszek fel ennyi töménytelen kérdést…

NAGY MIÉRTEK BALLADÁJA

Van barátom és van családom,

Van kattogó konvektorom,

Házam nem pördül kacsalábon,

De jut ruha, eszem-iszom,

Van filmem, könyvem, pamlagom,

Van zeném gombnyomásra, bármi,

Van tudásom egy diplományi,

Van itthon csoki, sárga csekk,

Van kistrikóm és nagykabátom –

Ki felnőtt, mért marad gyerek?

Amit elrontok, korrigálom,

Amin kell, elgondolkodom,

Eligazodom logikákon,

Ami más gondja, én bajom,

Ami új, érdekel nagyon,

Ám ki eldől, fel nem tud állni,

Ami szabadság, csak parányi,

Ami ajándék, megreped,

Nem tanulunk, csak ön-hibánkon,

Ki felnőtt, mért marad gyerek?

Mért működik gép, ha használom?

Mért lebeg hajó habokon?

Mért kockás fű focipályákon?

Mért hogy repülő fenn oson?

Mért terjed hang? Én nem tudom.

Hát az idő miféle holmi?

Mért tud madár tájékozódni?

Egy csecsemő mért lesz beteg?

Mért jön gengszter szemére álom?

Ki felnőtt, mért marad gyerek?

AJÁNLÁS

Mért könnyebb oly sokszor hazudni?

Mért épp nekem jár – ócska lutri! –

Ép szív, ép szem, más himmi-hummi?

Mért hogy folyton kérdezgetek?

Mért vágyom anyaölbe bújni?

Ki felnőtt, mért marad gyerek?

20. Regőcziné Gavrilovits Aranka témája:

„Ma reggel: elaludtam, és későn ébresztettem a vekkert, fejfájással ébredtem, és elaludtam a nyakamat, majd összement a tej, amit a kávéhoz forraltam, a fürdőkádban egy kaszás pók tanyázott – mivel nem volt időm foglalkozni vele gyilkossá kellett lennem, papucsban indultam el, vissza kellett mennem cipőt venni, a délutánra ígért eső reggel indított, nincs nálam se kabát, se ernyő…”

Kicsit lassan kerekedett ki a vers, utazásaimon mindenütt velem volt a téma, apránként toldozgattam. Hogy ez a nap a kedves „tippadó” születésnapja volt, az e-mail-üzenetéből derült ki…

EGY NAP

Jól kezdődik a reggel: én ébresztem a vekkert,

fájós nyak, sanyarú fej, kávémban savanyú tej,

nagy pók mászik a kádban, nincsen idő kihalásszam,

békés módszer félre, lelkemen szárad a vére,

torpanok ám a kapunkban: lábamon íme, papucs van,

bár divatos viselet ma, mars a cipőért vissza,

nem viszek ernyőt, máris kezd cseperegni az ég is,

püff neki, gondolom ázva, hogyha ez így megy, a frászba,

kések a munkahelyemről, s közben a sorsom is eldől,

és bizony épp ma kirúgnak, borba ölöm bele búmat,

majd odaintem a pincért, nyúlok azonnal a pénzért,

ámde kifosztva a táska, látom, az alja kivágva,

löknek a járda kövére, csorran az orrnak a vére,

jön rendőr, igazoltat, nincs közeg ennél zordabb,

s nincs papirom se: bekasztliz, így zajlik le a klassz kis

nap, melyet én nem ilyennek képzelek, ím, ki sem enged

engem a rend fura őre, meg sose lágyul a hőre …

Sutba a képzelet, ennyi! Rajta ma inni meg enni!

Nincs duma, nincs melodráma, hisz születésnapom ez ma!

19. Polczer Szonja témája:

„Fontos témát küldök: úgy vettem észre, hogy nagyon kevés szülinapi vers van a magyar irodalomban (de lehet, hogy csak én találkoztam kevéssel). Tudom, rengeteg vers született József Attila: Születésnapomra című versének ritmusára, meg van egy csomó olyan, hogy jaj, mindjárt meghalok, kihullott a fogam is, meg a hajam, és már nem látok olyan jól, mint régen, és remeg a kezem… De én valami olyasmit szeretnék, ami nagyon vidám és gyerekeknek szól (mint pl.: Nemes Nagy Ágnestől a Névnapomra), amiben torta van, meg gyertyák, lufi, játék, ünneplés, meg minden, ami eszedbe jut. Azért kérek ilyen verset tőled, mert van egy zenekarom, verseket zenésítek meg, gyerekeknek játszom, és nem szeretném soha többet elénekelni a Halász Judit-féle Boldog születésnapot!-dalt, hanem szeretnék egy sajátot… :))) Szóval, ha lehet, legyen benne a „Boldog születésnapot” is valamilyen formában…”

A téma remek, ha másképp is, mint a legtöbb eddigi. Nagy hiányra mutat rá ugyanis köznapi, alkalmi repertoárunkban. Nem csoda, hogy lassan a „hepibörszdéjre” fanyalodunk. Pedig van hazai hagyománya is a dolognak, valahol az évköszöntők, regölések tájékán. Mivel éneklésre megy a szöveg, kis melodikai kommentár: ősi magyar nyolcas-hetesben szól a vers, erre példa az „Itt van az ősz, itt van újra”, de számos más Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-költemény is. Népdalban gondolkodva ilyen a „Száraz tónak nedves partján” (kivéve a „sejhajos” refrént). Elgondolható a kanásznóták egyik variációjaként is: „A csikósok, a gulyások / Kis lajbiban egykéthá…”. No de, íme a vers:

KÖSZÖNTŐ

Befűtve az égi kályha,

Nézd, a Nap lángot fogott!

Egy évet vitt el a kánya,

Boldog születésnapot!

Mint luftballon puffadt gázzal,

Úgy teljen ki holnapod,

Száguldozzon autód százzal,

Boldog születésnapot!

Életednek aranyfája

Száz évig teremni fog,

Aranyalma csengje máma:

Boldog születésnapot!

Esti kutyadalnál szebben

Vonítsanak kórusok,

Szépen zengjen százhúsz nyelven:

Boldog születésnapot.

Gyomrod teljen babbal, habbal,

Gyertyaláng neked lobog,

Fuvolázza bongyor angyal:

Boldog születésnapot.

18. Isaszegi Dóra témája:

„Kétfajta bőrmeleg vonzza egymást, mindkettő ad a másiknak magából, végigfut a gerincen, leszánkázik rajta a lúdbőr...így az egy négyzetcentiméternyi melegség az egész testfelületet elönti. Utána tátong egy egyre mélyülő szakadék, aljából jégkockák lövellnek, jeges szél csipkedi arcom, aztán begubózom, magamba takarózom.”

Remélem, jól értettem, amikor így:

ÉNELEM

A borzongás megfoghatatlan,

Előbb csak amorf miniállam

Főherceggel, testőrgárdával,

Muris, tarka egyenruhákkal,

Őrségváltással, kürtjelekkel,

Majd egyszeriben hihetetlen

Expanziós politikát kezd

Dédelgetni, fantaszta earlök

Váltják egymást a palotában,

S herceg úrnak fejébe száll a

Dicsőség, mintha könnyű pezsgő,

Felmerül egy államszövetség

Víziója, az egyesített

Haderők rezgő délibábja,

S az aláírás-kacskaringók

Nyomán a hámszövet felbolydul.

Terjedni kezd térképfoltokban

A hatalom, csápos amőba,

Minden póruson hadizászló

Gyanánt magaslik egy-egy szőrszál,

Felrémlik a Birodalomnak

Régtől fontolgatott, vad álma!

Ám aztán az önkívület jön,

Lávát felhörgő ütközetben

Egy lapra téve fel a tétek,

S a zsibbadás gyanánt bizsergő

Összegörnyedt lárva-magányban

Zsugorodik csak a szamárbőr,

Maradsz, mi voltál: miniállam.

17. Gáti István témája:

„Idős nagynéném fürdőszobájában egy beázást követően hámlani kezdett a

mennyezet. Először apró festékdarabok potyogtak, majd a plafon is

kezdett itt-ott szemerkélni. Nagynéném szólt a közös képviselőnek, aki

továbbította a hibaüzenetet... Ahogy az lenni szokott, hetek teltek

el, a mennyezet közben tovább vedlett, darabkái éppen a fürdőkádban

landoltak. Szegény nagynéni napok óta nem mert fürödni, míg végül

rászánta magát. Előkapta az egyik régi esernyőjét, levetkőzött, majd a

nyitott ernyővel beült a fürdőkádba. Nehéz ám fogni az ernyőt, és

közben a másik kézzel csapot zárni, szappanozni, majd a testet ismét

álló helyzetbe segíteni! Mindezt nyolcvan körül! Nagynéném buzgón

gyakorolt, egyre ügyesebben tisztálkodott az ernyő alatt. Két hét

múlva a mennyezetet bevakolták, pedig néném addigra technikáját

tökélyre fejlesztette...”

És íme a mutatvány:

CIRKUSZ

Fürdeni nem könnyű dolog,

Főként ha nyolcvan múlt az ember.

Ráadásul az ember asszony,

Szökevények a szappanok.

A fiatalon nagy lendülettel

Lehajított törülközők

Bosszút állnának most ma rajtam,

Ezért mindennek van kötött

Helye, ahová lepakoljam,

Centivel odébb sem kerülhet.

Máskülönben kitol velem,

És állhatok ott meztelen,

Tapogatózva, és örüljek,

Ha előbb elérem, mint ahogy

Kicsusszan a lábam alólam,

S földre vagy kádba zuhanok.

Tudod, ez nem afféle szólam,

Ez a valóság, s tetejébe

Mostanában a fél kezem

Eleve foglalt, máskülönben

Mivel tartanám az esernyőt.

Nem, nem beázás, nem hiszem,

A vakolat pereg le fentről!

Telefonban hányszor dühöngtem,

Vágtam csúnya sértéseket

A kókler házmester fejéhez,

Ki azóta semmit se tett!

Tesz rá, az „öreglány” mit érez,

Addig maradok, nem kismiska,

Billenékeny ekvilibrista-

Mutatványomnál, lassan lehet

(Jól jön kis mellék-kereset),

Cirkuszban is felléphetek.

16. Pázmán Enikő témája:

„Erdélyben helyhatósági választások következnek. Plakátháború folyik az utcákon, polgármester-párbaj a TV-ben. Reklámhadjárataik során öltönyös politikusok magyarázzák székelybácsiéknak a „master plane”-t, amellyel megoldódnak évtizedes szennyvíz gondjaink. Politikusaink kivetkőznek magukból, sokan vannak. A polgárok nem tudják, melyik „hozzáértő” ígérgetőre adják voksukat. Cirkusz ez? Normális emberi játszma ez? Én is részese kell, hogy legyek ennek, ha akarom, ha nem? Mi folyik itt?!”

Először nehéznek tűnt, hogy hát politikáról írni, aztán rájöttem, nem arról, hanem a szégyenről bennünk. Valahogy így:

ROMANIA LIBERA

Német, olasz, francia

felségjelzésű autókban,

magyar kisbuszokon

ereszkednek hazafelé szavazók:

tarka pólókon ugrabugrálnak

nagy birkabetűk,

ujjak közt marokba

befelé világló cigaretták,

gesztikulálva röpdöső

lapáttenyerek.

A helyi tévén a zöldzakós,

vállán korpacsillagok

a rendjelek, a zakó Armani,

a korpa helyi, mondja,

megássa a csatornát,

egész Ejrópáig fog érni,

esküszik, no persze,

törli bajszát öregapám,

majd pont ez ássa meg,

abba a zakóba, fordítva is állna

az ásó a kezében,

majd pont Ejrópáig,

azoknak is épp a mi szarunk kell.

Most meg a kékzakós, gallérjára

ráül a tokája, zakója Gucci,

tokája helybeli zsír,

ő becsatolná a kábeltévét,

az égi csatornát, ez se mászott

létrára még, le is dőlne alatta,

simítja bajszát öregapám,

hadd ömöljön

be a kürtőn a világ szarja.

Megoszlik a magyarság komplex,

sodorni cigaretát,

pityókát lecsírázni,

vendég cserélkezik be az ajtón,

koppantani pohárt.

Mondják, majd csinálnak

tűzbiztos cigarettet,

eldobva elalszik magától,

csinálnak a szilvához rostát,

mekkora szem melyik kategóriás,

úgy kelletik szedni,

a rosta likán átfelé:

leszünk majd szedve ráncba.

Szavazócédulámat

úgy engedem el

az urna rése fölött,

mintha szakadék

peremén lógva

a sziklát:

jöhet a szabadesés.

15. Zsolnai György témája

„Sokszor rendezgetem a könyveimet, de sosem találom meg a nyerő szisztémát; egyszer ábécé-sorrendben, egyszer témák szerint, másszor pedig könyvsorozatok szerint csoportosítottam őket, de mindig siralmas volt az eredmény; sehogy sem néz ki jól. Édesanyám persze annak lenne a híve, ha növekvő rendben lennének a könyvek, mint a tornasorban, de szerintem ez hülyeség, hiszen így egymás mellé kerülne például Arisztotelész Metafizikája és Robin Cook Kómája. Az pedig mégiscsak szentségtörés. Szerintem nincs kiút, ezért azokat a könyveket, amiket szeretek, sosem rakom fel a polcra, mert akkor elvesznének egy látszat-rendben. Így viszont rendetlenség van. Mit tegyek?”

A témát mintha „rám öntötték volna”, a személyes érintettség okán hosszabbra sikeredett a vajúdás is, ám íme az újszülött:

KÖNYVÉSZET

Könyveim rendezetlensége aggaszt.

A polcok talányos foghíjai, a jobb-

vagy balfelé dülöngélő gerincek,

a sor tetején keresztbe fekvő

kötetek, a padlón, fűtőtesten egymásra

rakódott földtani rétegekként

tornyosuló oszlopok, az íróasztal

papírtömkelegében fuldokló, anonim

példányok. Mikor keresek valamit,

úgy orientálódom, mint villás faággal

a vízérkutató, homályos zónák

felett tapogatózik a kezem,

s hirtelen mintha mágnesesség

rántaná magához, ahogy lecsapok

kiszemelt zsákmányomra.

Szortírozni kellene őket.

Próbálom a hagyatékban rendet

tenni hivatott filológus kérlelhetetlen

tekintetével átlátni ezt a káoszt.

Felrémlik előttem az ábécé-rend szeszélyes

eklekticizmusa, Dosztojevszkij

köpcös oldalához tapadva Doszpod

József tollából Az intrauterin magzat,

Cortázar szíves szomszédjaként

Csurgay Ernőné munkája, A helyes

táplálkozás, Torgny Lindgren Tüdőkásája

mellett Lindner Sándor Személyügyi

kontrollingja, lazán Orwellhez dőlve

az Ungarische Volkskunde Ortutay Gyulától.

Próbálom képzeletben témakörökre

bontani ezt az egyveleget, a PRÓZA,

VERS, DRÁMA, ESSZÉ címkékkel hamar

meg is vagyok, de aztán jönne a LELKISÉG,

a TEOLÓGIA, a TÖRTÉNELEM,

a KULTÚRTÖRTÉNET, a FILOZÓFIA.

Vagy legyen GONDOLKODÓK?

Esetleg KÖNYVEK A JÓRÓL?

A JÓ KERESÉSE? S ami a Szépről

szól, de jól? S ami a jóról szépen?

Lenne KÖNYVEK A ROSSZRÓL

rovat is? Hova kerülne Dosztojevszkij?

És Doszpod Béla?

Hozzam össze tán a borítószíneket,

akár az újgazdag, ki egy sor kék kötetet,

egy sor ízléses bordót vásárol,

hisz ezek passzolnak új bútorához?

A zöld táborban Lampedusa

és Ibragimbrekov? A barna

blokkban Balassi és Jack London?

Fehér színekben Sólem Aléchem

és Tömörkény?

Édesanyám álma, hogy

méret alapján, mértani haladvány

szerint állítsam sorba az összeset,

a gerincek cikkcakkosan

emelkedjenek, mint végtelenbe futó

lépcsőfokok, a sor legelején

csak mikroszkóp alatt lapozható

miniatűrök, legvégén pedig

embermagasságnál is nagyobb

kódexek, a legutolsóba,

ha betévedek, el tudok veszni

a sorok közt, akár egy idegen

városban, és soha többé

nem lehet, nem kell visszatérni,

sem rendezni könyveimet.

14. Koncz András témája:

„A gravitáció. Minél közelebb vannak egymáshoz a testek, annál nagyobb erővel vonzzák egymást. Ha kellően közel kerülnek, talán egymásba is zuhanva eggyé válnak. Így vagyunk ezzel mi emberek is, ha hagyjuk?”

Fontos téma, íme a változatom:

A LEGYŐZÖTT GRAVITÁCIÓ

Mint egymást vonzva-taszítva

mocorgó mágnesek,

buszon, villamoson, mozikban,

könyvtárban összeérnek

az emberek, a karok, a térdek –

a fenekek, a lábak, a vállak,

egymás mellett lógnak, ülnek, állnak.

És ahogy közelednek

és sugároznak egymásra a testek,

zsizsergő vonzások születnek.

És talán, ha nem fogná vissza

a sejttömböket a massza

tehetetlenségi nyomatéka,

úgy hullnék beléd, mint szakadékba,

a zuhanásnak sose lenne vége,

atomok közt atom földet nem érne,

szétesnék ezernyi részecske-buborékra,

fortyogna közös létünk habaréka,

de győz az értelem, és minden eldől,

amint csendben kilépek vonzásteredből.

13. Hideg Anna témája:

„Pár hete vasárnap nyitva hagyták a templom ajtaját és a szél lassan beterelte a kóbor nyárfaszöszöket (a nyárfa termését, ami ilyenkor úgy száll mindenfelé, mintha hó esne). Az éles délelőtti fényben remekül lehetett látni őket. Látszólag céltalanul libegtek, ha elkapta őket a huzat, gyorsabban repültek, de végül megtalálták a helyüket: az előttem ülő néninek pont olyan fehér-bongyor haja volt, mint ezek a szöszök. Előbb vagy utóbb minden környékbeli szösz a néni fején landolt, és tökéletesen egybeolvadt a bongyorokkal. A mise végére határozottan több haja lett a néninek.”

Nos, a Radetzky-mars ritmusában a vers:

BOLYHOSODÁS

Pihe itt, pihe ott, pihe ott és itt,

pörög és görög és áramlik,

szösze leng, szösze hull nyárfának,

szalad és tapad és nem fárad,

ide gyűl, oda gyűl templomhoz,

a kapun befelé ugrándoz…

Hova futsz, hova mész, hengergő,

ragacsos, pamacsos szöszfelhő?

Odabenn ücsörög egy néni,

a fején kusza szösz, haj fénylik,

odaszáll, odaleng minden szösz.

Ez a nő netalán ördöngös?

A fején a fehér bolyhosság

habosan dagad, és tornyos már –

libegés, lobogás, szösz-visszhang

közepén ül a hölgy: nagy pitypang!

12. Németh Csaba témája:

„Tavaly Albániában jártuk az albán mészkő- és szerpentin szirteket, gyűjtöttük s fotóztuk a növényeket. Az egész napos, fárasztó terepi munkát rendszerint az esti préselés követte. A préselés fáradságos munkafolyamatának elengedhetetlen kelléke a literes, műanyag palackban forgalmazott, puhatestű, albán Stela "préselősör". Ennek beszerzését a közeli, kicsiny, házi szatócsboltból a Sors, vagy talán inkább a kollektív szándék az én feladatomul tűzte. 20 szavas albán szókészletemmel és néhány jól bevált, korábban már bizonyított testbeszédi fordulattal (mint pld. a jobb kézfej ökölbe szorítása után a kinyújtott mutatóujjnak a kívánt termék felé irányozása) egészen jól elboldogultam. Pár nap után, úgy érzem, kicsit beloptam magam a kis kereskedőcsalád tagjainak szívébe, mert a kilencedik látogatásom estéjén, miután tudattam a pultnál ügyeletes beosztását teljesítő családtaggal (éppen az anyuka volt) hogy a következő napon hazautazunk, azonnal riasztotta a kertben füvet nyíró férjurát, aki kimért még egy utolsó, nagy gázfröccsöt a motoros kaszának, majd heves karmozdulatokkal a kerti terasz asztalához invitált. A kis asztal viaszosvászon abroszán egykettőre megtalálta helyét a nemzeti tömény, a raki rhusi, megérkezések és búcsúzások elengedhetetlen kísérője. Az első kisfeles üvegpohár tartalmát együttes "GEZUAR!" felkiáltással ürítettük, a negyediknél már "EGESEGEDRE!", ezt visszhangozták a hófehérre meszelt falak. Hamarosan aztán előkerült a többi családtag is, gyermekek, az amerikai útlevelét lóbáló 90 éves nagypapa, később a szomszédok. Érdekes színezetet ad az albán-magyar kommunikációnak néhány hangalak-jelentés, illetve gesztusbeli paradoxon. Az albán "jo" szó magyarul "nem"-et jelent, ehhez még hozzáadódik, hogy ha az albán ember megelégedését vagy helyeslését akarja kifejezni, nem függőlegesen, fel-le bólogat, mint mi, magyarok, hanem vízszintesen, jobbra-balra csóválja fejét. Így ha egy albán nagyon nincs megelégedve valamivel, hevesen fel-le bólogat, mindeközben mondja, mondja, hogy "Jo-jo-jo-jo!". Miután elmondtuk egymásnak mindent, amit 20 szóval egyáltalán elmondani lehet (ez egyébként meglepően sok!), áttértünk a grafikai önkifejezésre. Nagypapa Albánia térképét vázolta fel egy üres papírlapra, majd a mai országhatárt jelző, határozatlan, girbegurba vonal köré egy másikat is rajzolt, halmaz a halmazban, s tollhegyével tintapettyesre bökdösve a fehéres lapot, a két halmaz közötti űrt albán emberekkel töltötte meg. Eztán rajtam volt sor, hogy megmutassam a jó öregnek: mi, magyarok is jelesek vagyunk geometriából… A közös nemzeti balsorson így búslakodva még megittunk néhány kupicával, hogy a bánatból öröm legyen, s az ezt követő rögtönzött népdaléneklés már tényleg csak hab volt a tortán.”

Nos, íme első albán tárgyú költeményem:

AZT JELENTI: NEM

Mindenki tudja, miért bukkan ki

rendszeresen a víz alól az albán

tengeralattjáró, hát hogy az evezősök

kapjanak levegőt, meg hogy berúgni

úgy rúg be az ember, mint az albán

szamár… Ennyi az agyunkban az

ország, most viszont elképedve habzsolom

szememmel a partoldalakba feltolódzkodott

házhalmazokat, és főleg az elképzelhetetlen

mennyiségű-szeszélyű-rajzú sziklát,

kotorászom a réseket, hajlatokat,

pöszmögök a vegetációval, és gyakorlom

a jelelést a helybeli boltban. Csekély

szókinccsel feltérképezhető az univerzum

ránk eső, táplálkozási szeglete, egyetlen

mutatóujj-bökés a kenyér, egy a sajt, egy

a hús, egy a sör, ősemberi nyelvállapot,

ujjatlan trikók, klottgatyák, kikukkantó

mellszőrzet és aljnövényként burjánzó

borosta dzsungel-világa. Aztán a búcsúzás

lüktetése, mintha valamely részem valóban

odanőtt volna a tájhoz, és most ki kéne

szaggatni szívós gyökerét, hogy a figyelemre

méltó specimen teljes egészében gyűjteménybe

kerülhessen. Ezt meg kell ünnepelni,

halántékomban gyíktorokként lüktet a tömény

raki rhusi, pörölycsapásai nyomán hangtalan

robajjal omlanak fejemben az okker

sziklatömbök, omlik össze egy ország.

Úgy válnak le darabjai, ahogy a víz

körbecsapdosta sziget partja mállik.

Ahogy egy történelem körbecsapdosta

ország területe mállik, ahogy Albánia,

ahogy Magyarország. Rajzolgatunk a kerti

asztalra mutatóujjal, az albán boltos meg én,

régi határ, új határ, zsugorodó albán

szamárbőrünk az időben, összebólogatunk

a határnak más-más oldalán,

a határnak örök innenső oldalán,

fájdalmas igenlés,

mely egy másik nyelven valójában

azt jelenti: nem.

11. Isaszegi Dóra témája:

„Fáj a szemem... Annyira, hogy legszivesebben kivenném, megtörölgetném, a helyét is kipuceválnám, aztán visszaraknám. Összeállna a kép? Vagy optikai csalódás áldozata lennék, ami egy jó kis agymosásként funkcionálna...Nem is lenne rossz.”

Erre két, egymással feleselő régi verssel válaszolok:

REMETE SZENT ANTAL LEGENDÁJA

Ha kivehetném

üregéből szememet

mint egy üveggolyót

markomba szorítanám

és ráznám-rázogatnám

kíváncsian van-e még salakja

A SZEM BESZENNYEZÉSE

Egyikük mintha tüzet kérne

vagy kéregetne, közellépett,

ügyes és pimasz mozdulattal

szemgolyóm gödréből kikapta

s már dobta tovább, jött a többi,

láttam kézből kézbe pörögni,

bemocskolódni, furcsa labdát,

utánakaptam, továbbadták,

földre ledobták, sárba, porba,

körberugdosták, rátiporva,

s ha magam utánavetettem,

felkapták, elnyúltam, nevettek,

majd saját szemük is kivéve

zsonglőrködtek, röppent az égre

ki tudja, kié volt, s mit nézett,

szem elől vesztettem enyémet,

bolygók raja bomló bolyokban

keringett, s köztük imbolyogtam,

egyet se kaptam el sehogyse

üresen rogytam le a földre

fölébredtem, csiga-gubókkal

volt hintve a föld, egyet megfogtam,

helyére tettem, mocska hályog:

azóta borzalom, ha látok

10.

Hideg Anna témája:

„Tegnap este amolyan arab szakest-féleség volt az egyetemen. Az est záróakkordjaként a Pázmány díszteremben egy török zenét játszó együttes zenélt a terem „díszhelyén”, egy Pázmányt ábrázoló festmény előtt. Meglepő jelenet: a képen Pázmány Péter teljes bíborosi díszében hirdeti a barokk rekatolizációt, a kép előtt pedig néhány lelkes, átszellemülésre vágyó fiatal tradicionális török zenére hajlong. Évszázadok és kultúrák, micsoda távolság van a jelen és a kép között! - gondoltam. És mégsem! Ugyanis az első darab szerzője egy moldvai vajdafi, aki isztambuli raboskodása alatt a 17. század egyik legjobb oszmán zeneszerzőjévé képezte ki magát...”

Tán így történt valahogy:

DIALÓG

„Beste török kurafik, mire jó ez az ócska devernya,

Élteteket ha könyöknyire toldani sincs vele szer s mód,

Fancsali síp-dob hogy kerül alma mater fala közzé?”

Dörgi a bíboros cserfa emelvénynek magasából,

S látva tükörben a szónoki postura bomba-hatását

Körgallér-varrást igazíttat a halk prímási szabóval.

Perdül elébe a rőt fezt fesztelenül viselő úr,

Eddig a dalt cifrázta, a szót most engedelemmel:

„Ég áldjon meg, efendi, növessze szakállad az égig,

Vétkeiül be ne tudd heves ifjaknak torozásuk,

Inkábbat ha tekinted pitykés szívbeli kedvük,

Mint Isten madarát, ha az ágon fittyeg örömmel,

Bárha az ártó macska leseng bükköny hüvösében.”

Pázmány ámulván pislant eme szófacsaróra:

„Kelmed hát magyarul s még hozzá stentori míves

Phrasissal perorálja, mi szívcamaráiba rejtve?”

Így felel az: „Törökebb nem volnék én se magyarnak,

Mint aminő magyar, íme, töröknek, akárki ha kérdi.

Moldova földjén szült meg anyám, s innet rabolának

Tarkoponyáju vitézek a túli hazába, szerezni zenét és

Talmi dicsőséget, mely enyész, akárha egérkék

Fürge harapdálásával szemerenként zsúgorodó sajt.”

Szól rabiátusi hévvel a bíboros: „Óh, kebelemre,

Jöjj szaporán, otomán, ki hazánk gyarapítva törökként

Vagy ha magyarként messzi Törökhaza nagybecsü kincsét…”

Ámde feleszmélt ekkor a két társalgó úr s megijedvén

Visszahajoltak a művészetnek örökkön néma terébe,

Mert festmény csak a Pázmány, s káprázat vala másik,

Ám dialógusuk egyre ömölve a cifra zenében

Lámsza, komótos táncra kapat papot: ing csak a festmény.

Polczer Szonja témája:

„A felhőkben rengeteg mese van: különböző arcok, mitikus lények, állatfigurák kergetőznek-változnak át egymásba, pillanatról-pillanatra változik a kép. Megfigyeltem, hogy Firenzében puttó alakú felhők vannak, talán onnan vették az ötletet a reneszánsz festői. Angliában pedig olyan nagy habostorta-felhőket láttam, mint egy-egy hegy. Azokon jó lenne ücsörögni, lábat lógázni, és figyelni, hogy mit csinálnak az emberek a földön. De az is lehet, hogy ott inkább az angyalokkal beszélgetnék és integetnék a repülőknek.”

Nos, a felhővers:

ÍGY NI!

A felhő fenn fura minta,

akár a legutolsó palacsinta,

mikor már kevés a massza,

s csak alaktalan halmazra

telik, jaj, dehogy alaktalanra,

alakja van ezernyi,

mintha az eget meszelni

akarták volna,

a felborult vödörből padlóra

terjed a fehér tócsa,

de kikenve már a régi, ócska

boltozat, Firenzébe,

a fajansz égbe

jár fodrászhoz minden angyal,

ilyen hajjal

jönnek ki a boltból,

az egyik bongyor,

a másik tépett,

sosem egyszerű képlet,

Angliában a felleg hasonlít ringva

gőzölgő tál pudingra,

s ha szállunk fölébe gépen,

hívogat szépen,

s beleugorva esünk puhára,

visszapattanunk utána,

kezünkre rára-

gadva annyi

mennyei tészta, nem lehet levakarni,

és megkóstoljuk, és Isten forgatta

vatta-

cukoríze lett, tapadva

teríti be nyelvünk,

s mint pamlagon hempergünk,

s kitör a párnacsata közben,

tollban fürdünk, akárha gőzben,

mert az angyalokkal nem lehet bírni,

és a felhőket sem lehet leírni,

csak szemlehunyva elképzelni: így, ni!

Forstner Krisztina témája:

„Most fogok végezni a SOTE mentálhigiénia-szakán, s napok óta itthon kell ülnöm, mert szigorlatra tanulok. Makrotársadalmi ismeretek! Gyönyörű! :( És tanulom a gyermeki agressziót, s közben egyre agresszívebb leszek, hogy ilyen gyönyörű napsütésben bent senyvedek a lakásban, s szenvedek, hogy nem mehetek tanítani, és persze elhatározom mindig, hogy soha többé tanulás. – Ezt nem tudom általában sokáig megtartani...) És az agyam hátuljában mindeközben ott villódzik egy a tanítóképzőn, vagy a gyógypedagógián tanult mondat, miszerint: „a belső agressziót külsővé kell tenni: jeget töretni, vagy papírt tépetni”. S ezek után erős késztetést érzek, hogy összetépjem a tételeket, szimplán, egészséges megoldási módként. Talán mindenkinek jobb lenne...”

Íme a pszicho-vers, amolyan felütéssel megrövidített Szeptember végén-formában:

MENTÁLHIGIÉNÉ

Ülni, tanulni a gyermeki lélek

károsodásairól üditő.

Főleg amíg odakinn csicseregve

kékül a, zöldül a, szép az idő!

Megtanulom, hogyan orvosolom majd

ésszel az ösztöni dühkitörést,

s közben a börtönöm ócska falán már

készül az öklöm is ütni a rést.

Mondd, doki, hogy kezeled magadat most?

Tán haragodra a jegyzet ad írt?

Nos, kivetíteni lelki tusádat

törd a jeget, hasogasd a papírt!

Májusi jég? Apukám, ne nevettess,

törnivaló csak az ablaküveg…

Ám a papír-szakadás, az esélyes!

Százfele tépem a tételeket!

Schleisz Anikó témája:

„Azokra a kis dolgokra gondolok, melyek észrevétlenül lopóznak a mindennapjainkba. Ilyen a kulcsokra gyártott színes, félhold vagy szögletes alakú gumi bigyó, ami anélkül, hogy egy pillanatnyi figylemre méltatnánk, azonnal jelzi, hogy melyik kulcs megfelelő az adott zárba. Továbbá ilyen kis bigyó, a cipőfűzők végét elszorító, átlátszó kis henger alakú micsoda, ami nélkül szinte képtelenség befűzni egy lábbelit. Vagy ott van például a tű-befűző kis fémlap, a gyógyszer-levelek könnyen pattintható hátlapja, a tiplik a falban, a radírok, hegyezők, ruhacsipeszek, a fülbevalót fülre szorító fém vagy műanyag „hátuljak", a kabátok vékony akasztói a gallérnál, a szemüvegtartó-zsinór, a bögre füle, és még sok más kis izé.

Ezekkel az apró dolgokkal tulajdonképpen apró varázslatokat lehet végrehajtani.

Gondoljunk csak bele, hogy egy radír láthatatlanná teszi a papírra vetett írást! A kopott, törött ceruzából hegyes lesz. A gomb, a zippzár, a kupakok, kapcsok biztonságot adnak, védenek, óvnak. A könyvjelző, a cipőfűző-pöcök, a kulcs-gumi megfelelő irányt és utat mutat. Vagyis túlmutatnak önmagukon, a kényelmi szolgáltatáson és a praktikumon. A rutinszerű valóságba olvadt, pompás mikro-kellékek ezek, melyek nélkül sokkal nehezebben boldogulnánk.

Én gyakran gondolkodom azokról a nagyszerű emberekről, akik ezeket a bigyókat feltalálták, illetve azokra a gyárakra, vállalatokra, ahol ezek készülnek. ( Feltehetőleg ezek feltalálása nem igényel előzetes állat-kísérleteket.)”

Íme egy régi élmény "felmelegítve" (és felturbózva):

A GYŰJTÖGETŐ

A meredek tető alatt megbúvó,

meredek tetők ablaksoraira néző

strasbourgi szállodaszoba falán

mini varrókészlet, rajta többféle

méretű gomb és tű, többféle színű

cérna, még egy tűbefűző is hozzá.

Hát persze, az utazás alatt mi minden

elhasad, elszakad, lepattognak

a gombok egy vonat, egy autó,

egy repülő belső terében, semmi perc

alatt nevetségessé válik a komoly

reményekkel érkezett idegen,

kinek idegenségét efféle apróságok

enyhíthetik most. Ezért hordok hát

föl a szállodaszobába, ezért ragasztok

a falra nyalókanyelet, zipzárat,

patentot, riglit, pisszenős

sörösdoboz kicsi kallantyúját,

újonnan vett cipő dobozában talált,

dohosodás elleni, mini tasaknyi

szilikonszemcsét, kávéba való,

apró kiszerelésű cukrot, tejszínport,

lecsorgó kávé levét felfogó,

csésze és csészealj közé helyezett

papírvirágot, söralátétet, fogpiszkálót

és fültisztító-pálcát, kulcskarikát

és körömvágót, félarasznyi

elemlámpát, gemkapcsot, mindent,

ami a kezem ügyébe akad, felragasztok

a falra sámfát, pillepalackot,

borotvahabot, zuhanyrózsát,

merülőforralót, személyi igazolványt,

eldobhatós fényképezőgépet,

fürdőkádat, esernyőt, varrógépet,

boncasztalt és repülőgépet,

mindenből egyet, mint Noé, hogy

átmenekítsem az álom tengerén

a világot, és boldogan dőlhessek le

ágyam bárkájában, hiszen megtettem

kötelességemet, de közben a tárgyak

a szűk szobában

átvették helyemet,

nincs hol álomra hajtsam fejem.

Isaszegi Dóra témája:

"Kevés űr-versed van, mit szólnál egy scifista-pacifista vershez?

Szeli az űrt egy hajó, hajtja magát előre a bársonyos feketeségben, rajta legénység, el-elfelejtik, miért is vannak itt, annyira fekete minden körülöttük, vissza-visszanéznek a kék bolygóra, amíg még látják, kiszakad egy sóhaj, búskomorság ellen mindenki magával hozhatta a kedvencét, valaki egy könyvet, a másik egy pakli kártyát, majdnem mindegyiknél van fénykép, a kapitány kedves motoralkatrészét azt azért már nem, egy fiatal fiú pedig kedvenc gondolatait. Meg is szeretné valósítani, már ahogy lehet, eltökélte, hogy megtisztítja az űrt, úgyis környezettudatos világot élünk, vagy nem? Így aztán, amikor egy űrszemét elhalad mellettük, a hajó megáll és mint egy vadászó polip, kiveti hálóját: elkap egy napelem darabot, ki tudja mikor evett utoljára napot, aztán egy szennyes ruhával teli zacskót, nagy buli lehetett, talán egy gyermek születését ünnepelték, akit apja tiszteletére Vénusznak kereszteltek el, aztán egy naplórészlet jön, amiben a megszokott adatokon kivül a legénység állapotáról is megtudhatunk részleteket: az egyik náthával küzdött, így elég fura kis gombóckák között éldegéltek, amik gravitáció hiányában kisbolygóként keringtek a gazdaszervezet körül, a másik a kutyáját siratta, akit nagy tisztelet és ceremónia kiséretében indítottak végső útjára (ezek után a mi fiúnk nagyon pályázott a hullájára, de sajnos nem találta). Így haladt előre a hajó és mint XXX. századi kukásautó tisztitotta a szeméttől az űrt..."

Valóban nem írtam még sci-fi-verset, úgyhogy ez ünnepélyes pillanat:

ŰRREKORD

Surran az űrben a harci naszád

Éteri égbeli éveken át,

Képernyőkön a bambaság,

Bámul előtte otromba zsák.

Bála-burokban az emberiség

Elnyeli kásás semmiség,

Egyszer azonban az őr szemét

Csípi a… Mi is ez? Űrszemét!

Hördül a kapitány és bepipul,

Felmegy a pumpa, ő kiborul:

– Ó, az a marha, ó, nyomorult,

Űrbeli illemet egy se tanult?

– Tán ez az űr neki holmi degesz

Zsáklufivá felfújt szemetes,

Tán ez a menzai büntileves,

Mindenevőknek tökéletes?

Már emelik be az űrszemetet,

Pár vacak űrradar, űrzsepi-hegy,

Űrszita, űrcsont, holt elemek,

Kondom, sörösdoboz, ősleletek…

És a naszád belül egyre telik,

Gyűjti az űrszemetek hegyeit,

Senki se fér el, járni alig

Tudnak az űrfolyosón a szakik…

Surran az űrben a harci naszád, s

Tartja rekordját, ez nem vitás

Íme a legnagyobb, az óriás

Űrbeli szemét-kiállítás!

Békási Ildikó témája:

"A következő foglalkoztat engem: miért ilyen nagyok a dolgok? Az autók, a hűtőszekrények, a négy meg nyolc sávos utak, a tévék. Már nem is emberléptékűek. (Voltam egyszer Amerikában és ez nagyon megrázott. Minden olyan nagy volt, de akkor talán még nálunk nem is volt ez így. A gyümölcsök is olyan nagyok voltak, cseresznyét ettem például, de hiába volt olyan nagy, nem volt semmi íze.)"

ÓRIÁSROVAR

busz

beáll,

felszállok

rá, de akkora

nagyok ezek a

srácok, felülről

kell kapaszkodniuk,

onnan is néznek le rám,

már ha egyáltalán észre-

vesznek, hatalmas cipőkkel

taposnak lábamon, akkora almát

ropogtatnak, mint a fejem, a busz is

hatsávos úton szalad, mind a hat sávban

épp

ilyen

buszok

szaladgálnak

mindkét irányba,

tele hatalmas, fiatal

emberekkel, és mindenfelé

sokemeletes házak az út két oldalán,

meg kamionmosó, előtte hangyaemberek,

meg áruházak tele szélesképernyős tévékkel,

ott

kapható

szőlő szeme

akkora, mint egy

pingponglabda, és

olyan az íze is, levegős,

minden felfújva és nagyra

kitömve, mint a benzinkutak

tetején püffeszkedő lufiautó, egyszer

imbolyogva szépen felemelkedik az egész

világ, elrepül, akár dülledt szemű óriásrovar.

Isaszegi Dóra témája:

"Miért nem a napra ülnek azok a hölgyek? Inkább kihoznak 3 széket, 2 hosssszzzzú kávét, két zacskó csipszet, ezeket az egyikre, magukat pedig a másik kettőre telepítik le. Ott ül az árnyékban a két dundi hölgy, az egyik köntösben, a másik fehér ruhában, orvos-beteg?, beteg-orvos? beteg-beteg?, zizegtetik a zacskót, eszegetik a csipszet és beszélgetnek, beszélgetnek...egymás szája elől kapkodják el a levegőt, nem bírják megvárni, míg a másik pontot mond...Ez a lágy, kellemes darázszümmögés, duruzsolás folyik be a nyitott ablakon."

És az újszülött vers:

KÓRHÁZI CAPRICCIO

Ez a méhek zizegése?

Vagy a szélnek susogása?

Vagy az autók morajának

beszivárgó nesze csak?

Pihe-csipszet csipegetve,

laza kávét iszogatva

ücsörög két, duruzsol két

fecserésző kicsi hölgy.

A tokájuk csupa gömböly,

a köpeny tiszta fehér,

nem a napra, de a padra

telepedve madarak.

A beszédet szaporázzák,

sose várják ki a választ,

sose vesznek levegőt sem –

lufi-szókon libegők.

Ez egy orvos betegével?

Vagy a nővér meg az orvos?

Beteg egyik meg a másik?

Ha titok, hát legyen az!

Ki az egyik, ki a másik?

Zizegésük, susogásuk

be-behabzik ma szobámba:

bizsereg friss tavaszom.

Németh Csaba újabb témája

„A líra által méltatlanul mellőzött kriptogámokról, a mohákról és zuzmókról volna szó. Kis termetű, legtöbbször alig feltűnő növények, - persze érthető módon - az emberek többsége a hazánkban élő közel 800 mohászok által elkülönített mohafajt egyszerűen mohaként, a zuzmászok által jegyzett közel 900 zuzmófajt egyszerűen zuzmóként ismeri. (Kíváncsi volnék, vajon a mohák miként látnak bennünket, embereket. Az átlag moha nyilván képtelen különbséget tenni ember és ember között, az ő szemükben egyszerűen emberek lehetünk. Embertannal foglalkozó kutatóik azonban, morfológiai bélyegek alapján képesek elkülöníteni nagyobb embertani egységeket, talán a nemeket, esetleg genetikai markereket használva nem esik nehezükre az egyedszintű elkülönítés sem. Talán amikor gombázás után gyanútlanul leheveredünk egy terebélyesebb mohapárnára, a telep antropológusai hajszálainkból, testváladékainkból azonnal DNS mintát vesznek, s mini laboratóriumaikban analizálják.)

Szóval a kriptogámok sok mindenben egészen hasonlóak hozzánk. Vannak közöttük erdőlakók, talajon, a fák karjain élők, réteket, legelőket kedvelők, barlanglakók, mocsárlakók, víz alatt burjánzók. Különösen érdekesek az urbánus, városlakó fajok, melyek lakótársaink, ha nyitott szemmel, célzottan figyelünk, észrevehetjük, hogy mindenütt ott vannak körülöttünk. Betonkerítéseinken, összetákolt kátránypapíros sufnikon, háztetőkön, lépcsők termésköves falán, a kerti öreg fákon, a tüzelőként felhalmozott farakáson, a szeméttelepek sittjén, a fűnyíró kaszái alatt, felhagyott szántók, parlagok elszáradt kalászszárai között megbújva, szeretteink sírkövein...”

Válaszom nem egészen tisztességes, ám mégis felteszem, mert az anyag teljes. Csaba verset kér tőlem a zuzmókról, nem tudván, hogy nemrég elkészült új gyerekvers-kötetem, A RÉSZEG ELEFÁNT lapjain szerepel egy ilyen szöveg. Ezt mellékelem most. Itt a termék előbb létezett, mint a megrendelés, de sebaj.

A DUZZOGÓ ZUZMÓ

(DUZMÓ)

Mit csinál a zuzmó,

mely nem egy a húszból,

nem kicsinyke hízó,

nem növényi disznó?

Mit tegyen szegényke,

hogyha fal kövére

kúszva nő kövérre,

szürke lötty a vére?

Mit tehetne mást ő,

fest, akár a festő.

Rajza nem vereslő,

csak csupán deres kő.

Egyre helyben úszva,

házakra felkúszva

mindet behamuzza:

ősz pamacs-bajuszka.

Pedig hej, de mászna

szét a nagyvilágba,

lenne jó ruhája,

szép piros kabátja!

Most csak ez az egy van,

szürkés-zölden buggyan,

életkedve roggyan…

Utazgatni? Uggyan!

Réder Kristóf témája

„Nem sűrűn járok lepukkant füstszagú kocsmákba, de két hete egy barátom „világmegváltó” beszélgetésre invitált egy ilyen vendéglátóipari egységbe. Az enyhén kommersz italvilágból kiválasztottuk a „kevert” névre hallgató csodaszert, és asztalhoz telepedtünk. Desszertnek két sört csaptunk hozzá. Pont belekezdtünk volna az ominózus beszélgetésbe, amikor a mellettem csücsülő tag megbökött, és kicsit mámoros hangon a következőt mondta kezében egy korsó sörrel: „Helló! Isten, Isten!” Egyik tanár volt az egyetemről. Kínos. Azóta nem tudom, hogy köszönjek neki.”

És az elitista kicsengésű versezet:

KEVERÉS ÉS KEVEREDÉS

Nem célszerű keverni

Magán- s közéletet,

Most mégis itt ülünk mi,

Előttünk pár kevert.

Diákok a világot

Szóban váltják meg ám,

Ezt tennénk mi, barátok,

E kocsma színpadán.

Ám ekkor a mellettem

Ülő piás fazon:

„Hellóka, Isten, Isten”

Szavakkal önt nyakon!

Jesszasz, ez egy tanárom,

Lám, a kínos viszony!

Azóta, hogyha látom,

Nőttön nő zavarom.

Letegezzem talántán?

Az itt, az nem az ott!

Ettől lázas a lámpám:

Kinn s benn oly más fokok!

S a tanulság ekképpen?

Italt ne elegyíts,

S ne elegyedj a néppel!

Jobb neki, s neked is!

Németh Csaba témája

„Barátaim s én botanikával foglalkozunk, sokat herbarizálunk, összehasonlító herbáriumi anyagot gyűjtünk, a lepréselt növényeket lapokra ragasztjuk, cédulázzuk. Ezeket a lapokat én nem egyszerű dokumentumoknak látom, ahogy azt sokan teszik, hanem kompozícióknak, emberi arcoknak. Mögöttük ott az ember. Részben a kézzel megírt herbáriumi cédulán, részben a préselés milyenségén keresztül. Ha sok régi lapot nézel, régi nagy botanikusok, Kitaibel, Jávorka, Boros Ádám és mások gyűjtéseit, észreveheted, hogy egyikük kissé hanyag módon, egyszerűen itatósba rakta a növényt, s ha a levelek gyűrődtek, hagyta hogy így, meggyűrten száradjanak végérvényes formává. Mások növényein pedig szembetűnő a gondosság, a préselés során sokszor visszahajló, megtört növényi részek utólagos kiigazítása, a fáradság, ahogy szikkadás első napja után megbontotta a prést, helyre tette a torzult, deformálódott részeket, mert talán tudta, hogy műve az örökkévalóságnak szól. Kevesen tudják, hogy Kossuth Lajos is elég komolyan botanizált, az MTM Növénytár őrzi gyűjteményét. Nagyon igényes ember lehetett, csudaszépek a lapjai.”

És a vers (nem ígérem, hogy mind ilyen hosszú lesz)…

KOSSUTH LAJOS

A NÖVÉNYGYŰJTEMÉNYÉT

RENDEZI

Kibontani a szárak elágazásait,

lesimogatni tetszetős vonalakká,

mint precíz katonai térképen,

araszolnak előre a rendszertani

hadmozdulatok Szétteríteni

a húsos leveleket, zöld ajkakként

szerelmesen tapadjanak a papíron

Emberarc néz a kiszáradt virágfejekből,

felettük sziromhaj glóriája Álmomban

embermagas napraforgók

sorfala közt hadakozom, egy szál

sétapálcámmal kell szétkalapálnom

busa fejüket, marokszám peregnek

a magvak A gyűjteményben idővel

szaporodnak az otthon nem honos,

délszaki fajták, a mediterrán

növénytakaró elemei, a

tengerentúli megnevezések

Egyre kétségbeesettebb menekülési

útvonalakként kígyóznak a szárak,

vonaglanak a levél-legyezők

míg végül eluralkodik a holdkóros,

képzelt felszabadító hadjáratok

gubanca

Egyre sűrűsödik álmomban is a sorfal,

tüskés, növényi lény, suttogom,

szemlélve gyűjtőlapjaimon

az ábrává lassult mozdulatokat

Közben vörös kis rostok,

kunkorok percennek

a rézlemezen, Kossuth Lajos

a növénygyűjteményét rendezi,

ez lesz a metszet címe, megfontoltan

halad a mester, lomha növényként

terjed a képen az arcom, ahogy

a táblák fölé hajol, nem lehet

látni pontosan, hogy plánta

néz-e vissza vagy egy másik arc,

a sajátom

JÖN!! JÖN!! MESÉK KICSIKNEK!!

MEGJELENT AZ UGRÁLÓHÁZ!

230.000 LÁTOGATÓ

MEGJELENT AZ ARANYSITYAK

EGYÜTT LENNI JÓ!

MÁR A KÖNYVESBOLTOKBAN

APÁM KAKASA

ÚJ FELLÉPÉSEK

TÜZET KÉREK!