A halál jele című nagyszerű dél-koreai krimiben figyeltem fel egy olyan mozzanatra, amely jól példázza, miféle habarcs tartja össze az igazán erős filmek anyagát. A történet egy sorozatgyilkos utáni nyomozásról szól, az illető fiatal lányokat kínoz és erőszakol meg, majd saját fehérneműjük egyes darabjaival megkötözve, holtan otthagyja őket az útfélen. Három nyomozó viaskodik az esettel, számos ígéretes csapáson elindulnak, de hamarosan mindegyik zsákutcába torkoll. Egyikük meglátogat egy iskolát, ahol mindenféle fura mendemondák terjednek. Kihallgat egy anyányi kamaszlányt, aki éppen megsebesült a derekán, mert egy kavics került a csúszdába. A felügyelő elkíséri a lányt az iskolaorvosi rendelőbe, és segít neki ragtapaszt tenni a sebre. Mesterian kialakított, kényelmetlen szituáció, hiszen ha bárki belépne, azt látja, hogy a nemi erőszak ügyében kutakodó férfi éppen egy nagylányt tapogat egy meglehetősen kényes ponton. A néző is izgulhat e már-már túl bizalmas szituáción, nem tudhatjuk biztosak, mi lakik egyik-másik szereplőben. A lányt később a gyilkos soron következő áldozataként látjuk viszont. Az erdőben hever, helyszínelők veszik körül. A felügyelő közeledik hozzá, áztatja az eső (saját tehetetlenségének esője), az áldozat körül álló szakértők pedig éppen ekkor veszik észre a lány derekán lévő ragtapaszt. A felügyelő odalép a tetemhez, leszedi a kötést, és összerendezi a derekát fedetlenül hagyó két ruhadarabot, mire a helyszínelők rárivallnak, hogy hé, hozzá ne nyúljon, mert még nyomot hagy! Rengeteg minden van ebben az egyszerúű gesztusban: nyilván némi félelem, hogy az ő ujjlenyomatát fedezik fel a halott testén, valamiféle képtelen vágy, hogy megvédelmezze a lányt a bajtól, mely már bekövetkezett, elkeseredés a kudarc felett, tiltakozás az ellen, hogy a gyermeket ugyanúgy nőnek nézték, mint a felnőtteket. Félelmetes indulati gubanc egy voltaképpen néma jelenet mélyén.
*
A Toyota-cég egyik főnöke elmagyarázta, hogyan került be az elmúlt években gyártmányuk a legmenőbb autómárkák közé. A recept egyszerű: van tízezer dolgozójuk, akiket ők mindig bátorítanak, nyugodtan adják be a gyártással kapcsolatos ötleteiket, a vezetőség nyitott minden ilyesmire. Évi több tízezer újítási javaslatot kapnak, ebből négy-ötezret be is építenek a munkába. És akkor megy a szekér. Hát ennyi. Fáj a szívem mindig legjobb diákjaimért, akiket minden kreativitásuk ellenére pusztán nyelvtudásukért használ egyik-másik nagy cég, hivatalos leveleket írogatnak vagy a telefonközpontban csücsülnek, és szabványválaszokat fogalmaznak. Fizetésük persze rögtön majdnem annyi, mint az enyém tizennégy év egyetemi oktatás után. Kis odafigyeléssel, ráfordítással lehetne velük csinálni egy országot...
*
A győri Öttemplom Fesztivál remek ötletből sarjadt, Borsa Kata és Pál Kálmán ötlötték ki. A város egykori egyik történelmi főutcája, a hajdan iparosok lakta Kossuth utca mára teljesen kiesett a véráramból, pedig egyebek mellett öt felekezet temploma található itt. Az immér ötödik éve zajló fesztivál kultúrával lakja be az utcát és templomait, volt szerencsém tvaly felolvasni a katolikus felekezetűben egy kis Pázmány-részletet, és arra írott verses variációimat. A felolvasás után odajött hozzám egy kedves nénike, mutatva legelső kötetem egy példányát, melyet az unokájának vett meg és dedikáltatott a győri Könyvhéten, 1992-ben. Még emlékeztem is rájuk, hiszen az ismeretlen elsőkötetesnek maga a csoda volt, hogy valaki odajön, és szinte találomra invesztál az én jövőmbe. Lelkes olvasóm megmutatta az akkori dedikációt, beszámolt róla, hogy azóta követi a köröttem zajló történéseket, és drukkol nekem. Szédülten álltam ott, az idő kútjába tekinthettem alá egy pillanatra.
*
A Cukorfalat című film a pedofília témáját dolgozza fel valami hátborzongatóan, remek pszichológiail és dramaturgiai érzékkel. Egy tizennégyéves kamaszlány és egy harmincas fotós chatelnek a neten, majd találkoznak, és felmennek a pasas lakására. Viszonylag gyorsan kiderül, hogy várakozásainkkal ellentétben itt fordul a kocka, és a lány veszi a kezébe az irányítást. Hogy milyen kifinomult eszközökkel dolgoznak a mai rendezők, arra példának elég egyetlen teljesen mellékesnek tűnő jelenet. A fickónak vagány, vadonatúj Austin Minije van, ezzel viszi haza a kicsikét. Attól fogva, hogy hazaérnek, egy másik időszámítás kezdődik, a film java része zárttérben játszódik. Ezt a rendező úgy fejezi ki, hogy a kocsi mozgását lelassítja, majd egy éles vágással már parkoló helyzetben látjuk az autót a ház előtt, a szél ingatta fák mozgását viszont valószerűtlenül felgyorsítja. Vagyis megmutatja a sebességben a mozdulatlanságot (lásd még a kocsireklámok hatásvadász lassításait), amint a mozdulatlanság sebességét is (az idő múlásának már-már filmközhely-szerű jelzése). Két, önmagában véve nem eredeti, ellentétes technikai fogással sikeresen érzékelteti, hogy itt az idő nem csak megváltozik, lelassul vagy felgyorsul, hanem valósággal összezavarodik, megbolondul. Nem azt kapjuk, amit várunk, és nem is annak ellenkezőjét. Pontosabban többnyire azt sem tudjuk, mire számítsunk, tippjeink mikor jönnek be, mikor nem. Jó mulatság, férfimunka, mondanám, csakhogy ez egyáltalán nem tréfadolog.
*
Meghalt Bodor Béla kolléga. néhány nagyon gondolkodtató tanulmányát igencsak szerettem, civilben (van-e író civilben) is kedvesen eltársalogtunk párszor. Most internetes naplóit böngészem kegyeletadásképpen. Egy nőismerőse vágta a fejéhez az írással kapcsolatban: "Persze hogy nem érzed nyűgnek, mert élvezed, te szemét!" Hát én is az efféle bűnözők közé tartozom, akik élvezik a melót, hogy írniuk, olvasniuk, előadniuk kell, úgyhogy valahol csalnak... Béla írta meg azt is, hogy számyítógépe régen törölt vagy általa nem is látott fájlokat éltetett tovább titkon mindenféle sunyi formátumokban. Megtalálta például a "~$anyi_János_összes_költeménye.doc" névre hallgató dokumentumot, amely töménytelen krikszkraksszal és kérdőjelekkel volt tele. Így utólag sikerül megfejtenem, hogy Batsányi Jánosról lehetett szó alighanem. Tűnődöm, vajon most, hogy Béla már nincs az élők sorában, komputere vajon továbbra is szórakozik-e azzal, hogy újabb és újabb fattyúfájlokat állít elő, mellékhajtásokkal gyarapítva így a lezárult életművet.
*
Feleségem orvosi kontrollra viszi be nagylányunkat Pestre, a Péterfy utcai Kórházba. Előtte való este átbeszéljük, a Keleti pályaudvarhoz képest merre nyílik a Fiumei út, ő másképp emlékszik, mint én, pedig évekig jártam oda TB-papírokat intézgetni. Reggel aztán még alszom, amikor szemrehányó telefont kapok tőle: arra mentek, amerre mondtam, és mégsincs sehol se az út, se az intézmény! Tőlem telhetően elmagyarázom, hogy igenis ott van, csak rosszfelé keresik. Mélységesen megbántva teszem le a telefont. Miért is? Hát mert valaki, és nem is akárki, éppen az, akivel sosem apadó szeretetre szerződtünk, bármilyen jelentéktelen kérdésben is, de kétségbe vonta hozzáértésemet, nem tanúsított kellő tiszteletet irántam. Ilyen vagyok, elvárom a szerelem és becsülés huszonnégy órás állandó ügyeletét, amelyet én ugyanúgy képtelen vagyok ingadozások nélkül megvalósítani, mint bárki más közülünk. Egyetlen lény képes naphosszat tökéletesen körbevattázni odaadásával és szeretetével, az Isten, akiről viszont ilyen-olyan ürügyekkel én feledkezem meg, akitől én tartom távol magam.
*
Déli pályaudvar aluljáró, tele szunyókáló hajléktalanokkal, a közvetlen közelben gusztusos felirat krétával a zöldségesnél: CSÖVI KUKI. Intenzív osztályon egyik szekrény felirata: FECSIK. Azzal lehet szurit kapni... A Szomszédnéni Produkciós Iroda nevezetű erdélyi sztendapos (standupos?, ájjfelkomédiás?) társaság lelete: SZÜLCSI FELCSIK, úgy is, mint Született feleségek. A nyelv szüntelen kaland. Szünetlen születés.
*
"Az irodalom annyi, mint a túloldalra képzelni magunkat, találgatni, mi van odaát, azaz túl a szoba küszöbén, a hamarosan kitáruló, résnyire nyílt vagy éppen bezárt ajtó mögött, melynek kulcsát tán el is dugták előlünk, netán a folyó túlpartján, egy kéklő hegylánc mögött." - írja Antonio Muñoz Molina. Na de mi van, ha az irodalom túlvilága is itt van közöttünk? Pontosabban ha a jelen pillanaton átsüvít az irodalom, a lehetséges. Két lányommal és fiammal focizunk a premontrei nővérek kolostora előtt, itt, Zsámbékon. Egy részeges tag jön erre, civil a pályán, beállna játszani, jelzem, neki, már megvan a csapat. Kezet ráz velem, és elmondja, hogy írt ám ő egy verset. "Őszi szelek járnak, annyira szeretlek, hogy még a sálam is integet utánad". Valóban, ebben a mini-költeményben benne is van az az alap-szikra, ami a líra minimumához szükséges. A pasas aztán visszafordul felém, és pontosít: ő igazából tudja, hogy most nincs ősz, és nem is nekem mondta, hogy szeret, hanem a versben, bár engem is nagyon szeret, de nem úgy. Az irodalom alapdilemmája: kinn is vagyok, benn is, mondom, írom, eljátszom a verset, de közben "magánszemélyként" is létezem. Aztán arra jön Ágnes nővér és Paula nővér, szóba elegyedünk. Mesélik, svájci fiatalok jártak náluk a szokásos nyári karitatív munkán, "kiganajozták" az egyik épület pincéjét: ifjúsági klub lesz belőle, ha minden igaz. Dolgoztak becsülettel, meg nem álltak egész nap. Hogy milyen régen nem volt ott takarítva, arra bizonyíték, hogy a sitt között találtak két, legalábbis ötvenhatból ott maradt kézigránátot. Kitették a tetőre, a napra, Ágnes nővér szívbajt kapott, amikor meglátta: a forróságban a gyúanyag elkezdhet kristályosodni, és hipp-hopp felrobbanhat. Kihívták a tűzszerészeket, akik szintén izgultak, nem merték elvinni Pestig a két kis meglepetést, öt kilométeres sebességgel felszállították a Nyakas-tetőre, és ott felrobbantották. Nem volt szerencséjük: még aznap a markológép is talált egyet a sitthalom kellős közepén - jöhettek vissza ismételni. Az őrangyalok erősen túlórázhattak Zsámbékon: elképzelni is rossz, ahogy a húsz segítőkész fiatalra szépen rárobban az épület! Hát így állunk a mi kis városunkban a köznapi költészettel, jelentem. A túlvilág evilág, alig kell valami képzelőerő, hogy átlibbenjünk a sállal integető hajléktalan őszi tájképébe vagy éppen az ötven évvel ezelőtti robbanóanyagok jelenébe, az égbe repülő svájci srácok szüleinek fájdalmába.
Egy családi foci pihenőideje alatt fordul egyet-kettőt a világ.
*
Kedvenc ismeretterjesztő magazinunk néha elképesztző fordítói bakikkal is szórakoztat. Tasmaniában az állatok megették egy kutatócsoport összes tartalék-élelmét, ők mégis hazavergődtek valahogy, ugyanis, mint írják, "Tasmaniának, mely idegen, ősi és intenzív zöld, szinte kizárólag "csokoládés oldalai" vannak". Igen, elsőre én is zavarba jöttem. Hagyjuk most azt a furaságot, hogy az "idegen, ősi és intenzív zöld" jelzőhalom-szörnyet miként lehetne értelmesebbé varázsolni, és koncentráljunk a csokigócra. Mi a fészkes fene ez az egész? Hiába nézunk utána, a szigeten egyáltalán nem termesztenek kakaót. Sokat kell agyalni, míg rájövünk végre, hogy itt metafora vagy szólásszerű fordulat került utunkba. Amint egy hagyományos csokis keksznek van csokis és nem csokis oldala (nem kétséges, melyik a vonzóbb a kisgyerek számára), úgy ez a vidék szinte mindenütt kedvez túlélésért küszködőknek. Ezért nem kellett volna görcsösen, az érthetetlenségig ragaszkodni az eredeti mondat szerkezetéhez. "Tasmánia, ez a távoli, érintetlen, harsányzöld sziget szerencsére olyan kekszhez hasonlít, melynek mindkét fele csokis." Ez persze csak hevenyészett javaslat, hiszen az eredetit nem is láttam... Viszont legalább érthető.
*
Nagyon bosszantó, mikor egy idegen nyelvből fordított szöveg csak "majdnem" szabatos. Aki fordította, elég jól fogalmaz magyarul, mégsem eléggé. A Geo című, gyönyörű fotókkal illusztrált, nagyon izgalmas magazin cikkeit csak az impresszumban megemlített, a konkrét írások alatt nem jelzett fordítók magyarítják. Ez már önmagában ellentétes a fordító társalkotó-voltát rögzítő, ősrégi berni egyezménnyel, melynek érvényesítéséért máig küzdelem folyik. Ha pedig közelebbről megvizsgáljuk a szövegeket, kiderül: a "jól védett tisztás" sajnos nem ugyanaz, mint a "védett tisztás": előbbire fegyveresek vigyáznak, míg az utóbbi éppen csak időjárási viszontagságok és kíváncsi szemek elől van rejtve. "Fogságban volt, de szabad volt, mint még soha" - itt a slendrián "voltozást" kis műgonddal simán ki lehetne kerülni. Egy adott szigeten "időközben körülbelül hatszáz ember él", ám kicsi logikával kikombinálható, hogy bár az "időközben" máskor, máshol roppant hasznos szó lehet, egyáltalán nem való ide. A 600 ember ugyanis "időközben" legfeljebb benépesíteni tudja a földdarabot, azon élni folyamatosan csak "jelenleg" képes. Akkor is, ha az eredetiben szó szerint netán nem ez szerepel. A mondatnak ugyanis magyarul, az eredetitől elszakadva kellene megállnia a lábán. A "japán Robinson-kedvelő" sokkal inkább "-rajongó", a Defoe-regény hősét 300 évvel ezelőtt nem "újra felvették... az emberi társadalomba" (még milyen társadalom van?), hiszen felvételi vizsga aligha létezhetett, mondjuk talán "újra befogadta", modorosabban "keblére ölelte" őt a "társadalom". A textussal nincs amúgy nagy baj - csak rengeteg ilyen aprócska. Na és? - mondhatjuk, hiszen csak megértjük, nem? Hát persze, de olykor túráztatni kell az agyunkat, hogy félre ne értelmezzünk egy-egy részletet. A nüanszok ugyanis életveszélyesek: "A szigetlakó férfi harmincas évei elején egészségileg sokkal jobb állapotban volt, mint a tengerészek, akik felszedték őt." - itt két dolog nem stimmel: nem derül ki a cikkből, hogy a "felszedés" pillanatában volt-e harmincas éveiben az illető, vagy valamikor korábban. A másik ügy kicsit kínosabb: a kontextusból kristálytisztán kiviláglik, hogy itt egyszerű hajótörött-mentésről van szó, mégpedig minden homoerotikus ellenszolgáltatás nélkül.
*
Az egyik barátkozós honlapon írja magáról jellemzésként valaki, méghozzá egy meglehetősen elesett kislány, hogy kedvencei a sorozatok. Ez eszméltet rá, hogy miért nézik annyian az olykor idegborzolóan igénytelen tévéfilm-szériákat. Egyszerűen állandóságot, folytonosságot jelenthet olyan életekben, ahol ilyesminek amúgy nyoma sincs. Az, aki nem lehet biztos benne, hogy párja, szülője, gyermeke otthon lesz-e még, mikor ő legközelebb hazatér, biztonsággal kinyithatja a tévét, és tudja, hogy Leonardo és Lucecita vagy éppen a Ewingok, ezek az állhatatos családtagok pontosan akkor és ott lesznek, amikor várja őket. Nyilván szívmelengető tudat.
*
"Ezt a vizet nem lehet cserélgetni, / nem olyan, mint a ruha" - olvasom egy Kántor Péter-versben a Dunáról. Ha mégis ruha lenne a Duna, hát az a legszebb benne, hogy állandóan cserélődik, mégis ugyanaz. És bár folyton mossa magát, mégis piszkos. Szövetén a szakadások mindig összeforrnak. Bármilyen fazonra automatikusan ráigazítja magát: varrásmentes huzattal vonja be a hajók alját, és köpenyt horgol mindden egyes kőre. Öntisztuló, önpótló, önvarró: a Duna tökéletesen automata ruha.
*
Tudósok kutatják egy sajátos emberi érzelem hatásmechanizmusait. A káröröm ellentétéről van szó, ez az úgy nevezett "glücksschmertz", vagyis kínos magyarsággal fordítva "szerencsefájdalom". A sárga irigységnek ezt a különleges válfaját érezzük, amikor valaki másnak sikerül valami. Lányaim ugyanezt így fogalmazzák meg: "a kis rohadt mázlista". Művészeti szempontból ezek az összetett, mégis roppant erős érzelmek sokkal termékenyebbek, mint a túlságosan elsöprő szenvedély-lavinák, a szerelem, a hazaszeretet vagy a hit. Az impulzus ugyanolyan erős, ám az érzések hevében jóval kevésbé tévesztjük el az irányzékot.
*
Kosztolányi írja egy gazdag emberhez: "Neked autód van. Nekem nincs. Te a kerekeid recés nyomaival íros autóbiográfiádatz az országutak porába, az egész föld arculatára. Én ezt magam vagyok kénytelen lekörmölni. Tőled gyakran kérnek ismerőseid autótúrákat. Tőlem legföljebb autogrammokat. Most azzal a kéréssel tisztelsz meg, hogy rójak néhány sort az emlékkönyvedbe. Megkísérlem. Képzeletemmel talán sikerül utolérne,m száguldó kocsidat." Mesteri a kedvesség, csipkelődés és (elég átlátszóan) leplezett művészgőg vegyüléke. Ha ez a mágnás valóban létezett, okkal nem sértődhetett meg a bejegyzésen, mely mégis mélységesen lesújtó rá nézve. Az is elgondolható, hogy az akkoriban elérhetetlen luxusnak tekintett autó most kinn áll a legtöbb íróember háza-lakása előtt. Igaz, nem Jaguár, de nem tartjuk fényűzésnek. Ennyit változtak a helyiértékek.
*
Nyakig vagyok a forgatókönyvírásban. Felütöm Andrej Tarkovszkij könyvét a filmről, és ahol kinyílik, éppen azt fejtegeti, hogy az irodalmi forgatókönyvnek a forgatás során el kell tűnnie, fel kell olvadnia a produkcióban. Egy film dialógjaiban végeredményben nem maradhat semmi irodalmias. Vagyis afféle katalizátort gyártok éppen, gyomorban olvadó kapszulát, rakéta-hordozót, valamit, ami majd átlényegül, elvész, felszámolja önmagát. Jó esetben pedig segít létrehozni valami mást önmaga helyett.
*
A mai evangéliumhoz csatolt kis könyörgés: "Istenem, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok. Bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok. És bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között." Nagyszerű algoritmus: tulajdonképpen minden egyes élethelyzet leírására alkalmas, minden egyes sikeres és félresikerült cselekedetünk esetén méricskélni lehetne az arányokat. Ez vagy amaz azért történt így, mert túlbecsültem képességeimet, mert belementem a messzebbről sövénynek vélt falba. Vagy mert megtorpantam a falnak hitt bozótos előtt, esetleg kételkedtem benne, hogy képes leszek-e erre vagy arra. És akkor még ott vannak a nem vegytiszta esetek, a megtorpanva előrenyomulások, az előretörve visszahőkölések, az előre-hátra-oldalt-vissza ténfergő táncfigurák, mindezt hol szélirányban sodródva, hol orkánnal szemben. Felülnézetből érdekes folyamatábrát rajzolhatnak ki hangya-útjaink. Az igazán mély imádság vegytiszta matematika.
*
Bingó! Megnyertem a főnyereményt, méregzöld pecsét alatt jött a parancsolat, kihúztak engemet a telefonkönyv összes szereplője közül, ötszázadmagammal, és mi, irtó szerencsések, mehetünk majd teljesen ingyen, másodmagunkkal, a Níluson hajókázni Jótékony Reisen jóvoltából. Hát vannak még csodák, és névtelen erényünk elnyeri jutalmát! Az csak plusz ajándék a sorstól, hogy nyereményjegyünket egy termékbemutatón vehetjük át, az ilyet mindig is imádtam, olyan izgi, legszívesebben a Teleshopot bámulná az ember egész nap. És nem hagyom megkeseríteni a szám ízét, csak mert az emberek olyan csúnyákat írnak erről a nemes cégről az interneten, hogy "utaztam én is termékbemutatóra, azaz utaztam volna de félúton kiszálltam. Nem elég, hogy öreg, zajos busszal mentünk, de még be is ázott, így esernyőt kellett tartani a fejünk fölé benn is. Később (mint arról valaki beszámolt) nem akarták a csoportot visszaszállítani mert senki nem vásárolt semmit." Ennél galádabb emberek is vannak, olyanok, akik nem átallnak a cég adott szavában és színes prospektusában kételkedni, és Poirot-nak képzelve magukat, nyomozásba fognak: "Az akciós utat hirdető szórólapjukon rossz volt a telefonszám, úgyhogy átirányítottak egy másikra. Később bejelentkeztünk a kiválasztott utazásra telefonon, ami még szervezés alatt állt. Ígértek utazási szerződést amit nem küldtek, viszont minden megkeresésre más információt adtak az indulás időpontjáról, illetve a buszra való felszállás helyéről. (Lesz busz Pécsről, csak Kaposváron lehet felszállni majd végül Budapesten) Legutóbb azt mondták, hogy betelt a busz, és mivel nem iratkoztunk fel a listára (ami nem igaz), a meghirdetett áron már sem akkor sem máskor nem utazhatok." Olyan internetező is akadt, aki nem röstellte arcátlanul azt állítani, hogy bár az utazás ingyen van, a különféle extrák (strandbelépő, szállodai menü, stb.) együttvéve többre jönnek ki, mint egy akciós út más irodánál. Nem hagyom magam megtéveszteni, bízom jó csillagomban, behunyom szememet, és máris a Níluson ringatózom. Kérem tisztelettel, ez nekem jár!
*
Repülő szamárral szép a nyár! Pegazus e közeli rokona egy rövidhírből ereszkedett le közénk. "Félholt ejtőernyős szamár repkedett az Azovi-tenger egyik strandja felett Oroszország déli részén. A strandolók beszámolója szerint a félelemtől ordító állat olyan magasan volt, hogy a látványtól sírva fakadó gyerekek először kutyának vélték. Csak később derült ki, hogy az ejtőernyőhöz egy szamarat erősítettek, egy magánstrand reklámozta így magát." Az az igazság, az ejtőernyős csacsik időnként nálunk is beköszönnek, de hozzászoktak már a magassághoz, nem lármáznak, és magas politikai állásokban landolnak.
*
Gyerekek ülnek a Törökkút kőkáváján, és tapssal kombinált mondókát óbégatnak. Szövege így hangzik: csoko-csoko-lá-lá, csoko-csoko-dé-dé, csoko-lá, csoko-dé, csoko-lá-dé! Egyszerre van benne primitívség és őserő, a nyelv külön ritmusa felett érzett elragadtatás és az értelem fokozatos létrejöttének ámulata. Ráadásul a szétszabdalt szó részecskéi is újraélednek, akár a feldarabolt giliszta külön-külön is kunkorgó porcikái. A "dé", ugye, egy betű, a "lá" egy szolmizációs hang, a "csokodében" akár "csak a dé" vagy a "csókodé" alak is benne foglaltatik. Lányaim itthon mondják, hogy van más hasonló gajdoló is, például a mici-mici-mac-mac, mici-mici-kó-kó... Szintén jó kis groteszk hangzás, az azonos elv alapján a legkülönfélébb hangminták hozhatók létre. Takarí-takató-takarító... Magasug-magaró-magasugró... Vizipó-viziló-vizipóló... Imazsá-imamoly-imazsámoly... Baromar-barocú-baromarcú... Cicitar-cicitó-cicitartó... Igazi költészet-koncentrátum ez, lírai szobanövény, mely egy cserép földben megfér és szárba szökken.
*
Taxiban elhaladva a pesti Dunapart mellett elég ocsmány füstfelhőre lettem figyelmes. Találgattam, mi lehet az, mire a sofőr legyintett, ne is mondjam, ezek a kábelégetők. Ő már utána nyomozott a társaságnak, de hiába. Ellopják a vezetéket valahonnan, behajtanak vele egy-egy nagyobb, félreeső magánterületre, például a vízművek telephelyére, belocsolják a szajrét benzinnel, és meggyújtják. Tíz kiló műanyagborítású drótból tíz perc alatt ragyogó, tiszta sárgaréz lesz. Amikor a borítás "letisztult", leballagnak a Dunához, hoznak egy vödör vizet, eloltják, a kincset bepakolják egy nejlonszatyorba, és mennek a fémtelepre. Taxisunk már álcázott kamerával is felvette kocsijából a műveletet, mint valami városi természetfilmes, az egyik kereskedelmi televízió le is adta híradóban, ám a rendőrség csak elkönyveli a bejelentést, nem hajlandó kijönni. Addig is égnek a vastag, fekete áldozati máglyák e pogány megélhetés oltárán.
*
Egész jó kis rímes-időmértékes sorpárt halásztam a Labdarúgó Világbajnokság közvetítéséről: "Rúgja előre, de nincs ott ember, / Bár Dani Alves fut becsülettel". Lám-lám, a homéroszi hangvétel csúfondárosan kivillan a labdarúgó-torna mai nép-eposzának jeleneteiből. Fortély és ármány, örvény és törvény, öngól, potyagól és érvénytelenített gól, meg nem adott büntető, hosszabbítás, utolsó percben bevarrt lövés, tizenegyespárbaj és kapufára rúgott ziccer. Szép játékkal elbukó és zsoldosfocival diadalmaskodó csapatok, mellbe talpalt vagy ollózva felbe rúgott vitézek, lábra menő becsúszások, levegőben művészien röpdöső felbuktatottak, téves bírói ítéletek, villogó harag és csillogó könnyek a férfiszemekben. És persze növekvő jelentőséggel a lovagi tornát páholyból figyelő, a harcosokat bíztató, győzteseket jutalmazó, a küzdelem marconaságát bájaikkal enyhítő hölgyek: a világbajnokságot nyerő Iker Casillast szerepzavarban, tévériporterként, kamerák kereszttüzében faggatja barátnője, majd az interjú végére pontot tesz egy félszeg, de elkerülhetetlenül bekövetkező szerelmes csók. Nagyszabású mai történet, antik felhangokkal. Ha úgy vesszük, a mai foci persze csak üzlet, de kutya legyek, ha valaki anno nem gazdagodott meg a trójai háború hajóépítési, fegyverszállítási műveletein.
*
"Fiatal nő bukkant elő, leült tőlem kissé távolabb, könnyű ruhában melyen át kirajzolódott teste, karcsú és kemény mint az őzé. Hallgatag férfi telepedett mellé, egy ölnyi távolságra tőle és szótlanul nézett a szemébe. Olyan nyelven beszéltek, melyet én nem értettem. A nő Dzsiminek szólította a férfit. De beszédük súlytalan volt - tekintetük zavart és mozdulatlan, mint a vakoké. Mindig rájuk gondolok azóta, mert egész életem alakjai közül ők az egyedüli teremtmények akiknek tekintetéből nem csapott ki a ragadozás vágya vagy az üldöztetés félelme. Ez a kétféle tekintet sorolja az élőlényeket vagy a farkasok falkájába vagy a bárányok nyájába... Tudták-e vajon, hogy a világ hálójából kiszabadultak?" Jorgosz Szeferisztől való az idézet, és mélyen érint. Hányszor nem vagyok képes létrehozni ezt az áramkört, kitüntetett és kizárólagos figyelmet szentelve annak, akivel épp beszélek! Nem csupán a szerelemre gondolok, általában bárminemű komolyabb beszélgetésre. Osztott a figyelmem, zaklatott, mint az űzött vadé vagy a zsákmánykereső ragadozóé. Bárány-üzemmódban lesem, nem akar-e fenyegetően közelebb nyomulni a világ, és farkas-üzemmódban semmit sem akarok elszalasztani, ami látómezőmbe kerül. Közben figyelmemet felszecskázom, és így elveszem attól, akinek szántam. Vagy éppen önző magamat tolom kettőnk közé, mint egy nagydarab sziklát, amely elválaszt a másiktól, biztosítja önvédelmemet.
*
Vigyázat, a kíváncsi ember meg tud halni bennünk, ez a veszély mindnyájunkra leselkedik! Látni számos olyan figurát, akiről lesír, hogy egy hulla lakik benne. Kilóg az orrából egy hullakar, füléből egy hullaláb. Az az eleven, nyitott, szimatoló lény, aki egykor volt, egyszerűen beledöglött fáradt önmagába, és most eltorlaszolja érzékeit, elállja a kilátást. Csőgörénnyel, pumpával, miegymással ki kell ebrudalni magunkból ezt a tetemet, és újra érzékenyek lehetünk a világra. Úgy képzelem, ezt a mindhalálig újra és újra megtalált fogékonyságot hívják kutató szellemnek.
*
Elevenembe talált Goethe egy Kosztolányi-magyarította rímes játéka, a Titkom című. Így hangzik: "Hogy életemnek mi a "plussz"-a, / nagyjából ide írom: / részegségét más átalussza, / én átélem ” papíron". Az irodalom hát nemcsak az olvasónak jelenti a szélsőséges kalandozás biztonságos terepét, hanem az írónak is. Ölhetünk következmények nélkül, levethetjük magunkat meredélyről, szerelembe eshetünk meggondolatlanul, ármánykodhatunk ártatlanul, és így tovább. Abban a pillanatban, amikor valaki felelősségre vonná, az ír szemforgatva hátrál két lépést, kezét feltartja: én, kérem szépen, vétlen vagyok, ez csak irodalom...
*
Derék kolléga a vetette papírra a következőket: X, Y és Z "egy új erdélyi írónemzedék tagjai, mindegyiküknek új kötete jelent meg az Ünnepi Könyvhétre, de ennél fontosabban azok a mindennapi alkotói dilemmák, amikkel együtt élnek". Ez az én nagy bajom a küldetéstudatos irodalomszemlélettel. Mit állítunk? Majdnem azt: ha megfelelőek alkotói dilemmáid, vagyis az a szocio-kulturális, esetleg politikai környezet, amelyben élsz, akkor mindegy is, mit írsz. Izgalmassá tesznek sorskérdéseid, kérlek, ne is fáradj a műveiddel! Az irodalom ürügy, körítünk mellé egy kis érzelmes-kultúrtörténeti okoskodást, s már nincs is szükség rá. Jelentem, felszámoltuk!
*
Hol és hogyan tetten érhető az a bizonyos „minőségi ugrás”, mely után már bízvást beszélhetünk művészi nyelvhasználatról? Hiszen az iskolában is tanult, úgynevezett „költői eszközöket” (alliteráció, metafora, rímek, ritmus, stb.) számtalan nem különösebben költői lelkületű beszélő használja nap mint nap, nem különösebben költői célokra. Mire is gondolok? Egy belga fordító egy ízben jó pár magyar költő szövegeit kapta meg, hogy dolgozzék rajtuk. Napok múltán nagy lelkesen számolt be róla, hogy az egyik szerzőnél valami egész különlegesen gyönyörűséges képet talált, valósággal beleborsózott a háta: „alszik, mint a tej”. Na, mondta, ez az igazi költészet! Mire felvilágosították, hogy ez egészen közkeletű magyar szólás, még a legprimitívebb ember is használja. Franciául különben is úgy van: „dort comme un sabot”, alszik, mint a facipő. (Ez persze nekünk, más nyelvűeknek tetszik rettenetesen.) Egy másik fordító a „hirtelenszőke” szóban megvillanó költőiségtől mámorosodott meg, pedig ezt nem úgy kell átültetni, hogy „suddenly blond”, hiszen csak annyit tesz, hogy valaki élénk, vagyis nagyon szőke hajú…
*
Egy pécsi illetőségű úriember lekever két pofont kedvesének a nyílt utcán, majd rögtön ezután felmászik egy villanyoszlopra, ahol megcsapja az áram, mire leesik, és különféle sérülésekkel szállítják kórházba. Az eset hátterében elképesztően szeszélyes-ösztönös, játékosan idióta pszichológiai mintázat sejlik fel. Képzeljük csak el például, miféle érvek és ellenérvek hozhatók fel például amellett vagy az ellen, hogy ha már valaki felpofozott valakit, másszon is fel rögtön a póznára, vagy éppen ne másszon fel oda semmiképp. Erős gyanúm szerint nagy mennyiségű alkohol is szerephez juthatott a szürreális jelenetben. Az abszurdot nem a színház szüli, maga az ember pedig kiapadhatatlan kútforrás.
*
Milyen a költő: mindenből verset csinál, semmi se szent neki, legbensőbb bonctani leleteit szemérmetlen érdeklődéssel elemzi, tárja ország-világ elé. Tolnai Ottó írta egy levélváltásunkban: "most is alkímiával foglalkozom: egy tyúktojásnyi epekövet is kivettek belőlem, és mondanom sem kell, e fekete, a száz évig földbe ásott kínai tojásra emlékeztető valami titkát kutatom, ugyanolyan szenvedéllyel, mint a tiszavirág titkát kerestem volt". Számára üzenet a kívülről, millió évekről elébe vágódó meteorit csakúgy, mint az ásvány, amely saját teste belsejáben utazott vakon, talán egy évtizeden át.
*
A szerkesztő a fordító barátja. Többnyire. Aztán van, hogy inkább esküdt ellensége, gáncsolja, üti-vágja dühödten. Nekem kijutott egyszer egy efféle, egészen elképpesztően agresszív hölgy. A korrektúra-javításokba teljesen helytálló javítási javaslatok mellett (melyek jó részét meg is fogadtam) időnként becsületsértéseket csempészett, amikor pedig kijött a könyv, álneves olvasói levélben áztatta el az egyik hetilap hasábjain. Utólag kiderült, azt hitte, ő kapja a fordítói munkát. Papolczy Péter kolléga számol be egy hasonlóan önkényes szerkesztőről, aki, ki tudja, miféle indíttatásból, egy fordításban a "domb" szót mindannyiszor lecserélte "hegy"-re. Mégpedig elektronikusan, bármiféle ellenőrzés nékül. Így lett a szemétdomb szeméthegy (ráadásul ragozott alakban: szeméthegyon). A "belevéstem a nevem a padomba" pedig a rejtélyesen mélyértelmű "belevéstem a nevem a pahegya" formát öltötte. Még jó, hogy az utolsó pillanatban meg lehetett torpedózni a partizánakciót, különben az olvasó feledhetetlen élménnyel gazdagodott volna.
*
A nem olvasó gyerekeknek nincs „menekülési útvonala”, nem nyílnak meg előttük azok a saját világok, amelyekbe „átolvashatják magukat” az időnként szorongató valóságból. Nem kalandozhatják be Robin Hoodként a vadont, Ahab kapitányként a tengert, nem vetődnek semmiféle szigetre, mint Robinson, sem fura lények közé, mint Gulliver. Erre mondhatjuk, hogy a tévé kitölti ezt az űrt. Igen ám, de okos szakemberek szerint a filmek, bár kitárják a képzelet ajtóit, egyszersmind rövidre is zárják annak útját, hiszen mindent elképzelnek helyettünk. A sorozatgyilkos helyére nem állíthatjuk a közkedvelt tornatanárt, sem az indián törzsfőnök helyére a nyugdíjas szomszéd bácsit, nagymamánkból nem faraghatunk drámai hősnőt, és a konyhakertben sem bujkálnak szoknyás skót felkelők, orosz katonatisztek vagy ormótlan páncélos lovagok.
*
Egy népszerű borovamárka reklámja: "hatszázmillió férfi inspirálta egyetlen arcért, a tiédért". Vajon a fordítói szakmán kívül melyiket lehet még ekkora nyilvánosság előtt szemen köpni? Az idézet napnál világítóbb anglicizmus, magyartalan és kifacsart, suta és alig érthető. Jobb lett volna, ha megadják a szavakat, amelyekből a mondatot össze lehet állítani, bármelyik néző normálisabb megoldásra jutott volna. És az "elkövetőt" biztos nem rúgják ki amatőrizmusért. És még mondja valaki, hogy a piac hatékony rendszer! "Kongratulálás céghez multinacionális borotvától." Vagy hoz. Vagy val. Vel. Miatt. Mindegy.
*
Az Evangélium elején feljegyezték, hogy a tizenkét éves Jézust szülei elveszítik a jeruzsálemi templom kavargásában, majd mivel azt hiszik, valahol a rokonok és ismerősök tömegében lehet, szülei hazaindulnak, és csak harmadnap döbbennek rá, hogy vissza kell menniük fiukért. Akit a templomban találnak, a bölcsek között ülve, éppen afféle csodagyerekként hitvitázik velük, faggatózik és válaszol, bölcsességén mindannyian elámulnak. Hogy azonban mi történt az itt kiesett időben, abban a három napban, a gyermek Jézus mit evett, mit ivott, hol aludt, kivel találkozott ebben a számára idegen nagyvárosban, az rejtély. Pedig érdekes időhézag ez: egy isteni gyermek bolyongása az ismeretlen (neki valahonnan talán mégis ismerős) idegenben.
*
Micsoda remek szinkronfordítóink vannak és voltak! Louis de Funes lökött és remek Heves jegesében Hársing Lajos remekelt. "Szédülök! - Dehogy dűlsz szét drágám!", illetve: ""Elvesztünk! - Dehogyis, megvagyunk!". Aztán az asztronauták felmennek a Holdra a "zavaros hajóval", pardon a "zűrhajóval". Más változások is járnak a korral, például manapság "nincs kintorna, de van benn torna". Mindez hadarhatóan, szikrázva, szellemesen. Ma a sok gagyi munka mellett szerencsére ott vannak a remekül magyarított amerikai animációs filmek. Ám a nézőkön kívül ki díjazza ezt a nem mindennapi nyelvi leleményességet?
*
Hiába, ha bloggerek összecsapnak, ott csak úgy szikrázik az elme, röppen az aranyforgács! Egy ilyen örökérvényű bejegyzésben olvasom: "általában versírás közben az ember nem a betűkre figyel hanem az érzésekre amit kifejez". Itt is az az aranyos babona kacsint ki, hogy a költészet valami egészen másnak minősül, mint a normális emberi tevékenységek. Mert hiszen ha főzés közben nem a megfelelő arányokra és elkészítési módokra koncentrálunk, ha a sportban nem a konkrét mozdulatokra összpontosítunk, hanem csak úgy, az érzéseinkre, akkor biztos nagyon eltolunk valamit. Az önmagát mindig zseniálisnak tudó dilettáns kivételével a versíró embernél is így van ez. Az ábrázolandó "érzés" maga a meccs, amit meg kell nyerni. Sosem nyerjük meg azonban, ha nem figyelünk a betűkre, mert hát, tetszik, nem tetszik, a vers anyaga nem az érzés.
*
Feleségem egy este azt mesélte gyerekeinknek, hogy a Tanganyika-tó vizének felmelegedése ökológiai katasztrófával fenyeget, bizonyos halfajok ugyanis elszaporodnak, mások kivesznek, így aztán borul a természeti egyensúly. Ágnes lányom, aki legkisebb lány létére a világért nem árulná el, ha valamit nem ért, gondterhelt képpel hozzátette: "Hát igen, az nagy baj, ha felmelegszik a tanganyitogató". A varázslatos új szó többféleképpen értelmezhető, van ismerős, aki afféle ünnepélyre gondol, mint az évnyit(ogat)ó, másvalaki azt mondta, ez voltaképpen egy szakma, afféle vetkőzős fiúkról van szó, akiknél tényleg nem előny, ha felmelegszenek. A képzelet tartományait mindenesetre határtalanra tárja előttünk ez a kifejezés.
*
Trianon emlékére kettős keresztet emelnek fából a szemközti parkban. Igyekszem mindenféle mellékzöngéktől függetlenül arra koncentrálni, hogy ez igenis fontos pontja nemzeti emlékezetünknek, oda kell állni az emlékmű mellé, mert ez nem lehet csakis egyesek ügye, másoké pedig nem. Az zavar csak, hogy bukott forradalmaink után újabb negatív pontot emelünk ki történelmünkből, tovább hízlalva az önsorsrontó nemzet keserűségre, esetleg bosszúvágyra indító fantomképét. Ha így megy tovább, lassan elővehetjük a muhi csatát vagy a mohácsi vészt, esetleg a szovjet hadak nemrég még ünnepelt bejövetelét, csak éppen negatív előjellel. Trianon traumájának helyére kell kerülnie, nem ezellen szólok. Ugyanakkor jobb, ha június 4-ét a csak azért is Összetartozás Napjának tekintjük, és nem egy Párizs melletti kirándulóhelre lövöldözzük mérges nyilainkat. Ám ha minden délben a nándorfehérvári diadalt idézve zeng a harang Európa-szerte, igazán megemlékezhetnénk róla valami módon. Netántán ünnepelhetnénk Bécs elfoglalását, Buda visszavételét, az egri diadalt vagy valami hasonlót. Hogy ne vergődjünk a sötéten izzó keserűség poklában örökké.
*
Elvesztettem a mese-lesés hajdani képességét. Feszít a sok mondandó, s miközben valaki mesél, beszámol, megosztja élményeit velem, a legritkább, hogy belefeledkeznék szavaiba, hogy nekilátnék képzeletemmel színezgetni a mögötte lévő valóságot. Vagy információra, gondolatokra, témákra szomjasan, mohón nyeldeklem a szavakat, mint hebehurgya ebédet, vagy éppen ugródeszkának tekintem őket, és már készítgetem hallatlanul szellemes replikáimat, jelentőségteljes válaszomat. Pedig milyen jó fészket készíteni magunkban a mesének, felfüggeszteni figyelmünket arra a távoli pontra, ahol a történet, a beszéd buborékba zárt világot bodorít magának a semmiből!
*
Bulgáriában egykor remek olajban sült hosszú, vékony erőspaprikát ettem. Mikor megpróbáltam itthon is előállítani az ínyencséget, érdekes jelenséget tapasztaltam. A rotyogni feltett "cicafarka-paprika" először csak engem köhögtetett meg. Aztán szépen feltelt az aromával a lépcsőház, és feleségem prüszkölve jött le, mondván, hogy még odafönn is belélegezhetetlen a levegő, ugyan mit rontok-bontok... Egyszóval a csípőspaprika-könnygáz nem legenda, sikerült házilag előállítanom ezt az ősi magyar csodaszert, mellyel nemrég még Állam Bácsi kényeztette lázongó polgárait nemzeti ünnepeken.
*
Már értem, miért kaptam rá az utóbbi időkben a magányoskovbojos filmekre, holott persze az ívük, a főhős kudarca vagy világvégien tragikus győzelme nagyonis kiszámítható. Meg azt is kezdem érteni, hogy miért nem értettem ezeket én korábban. A világgal harcba szálló, maga feje szerint igazságot tevő "magányoskovboj" (opcionálisan keresztes lovag vagy szamuráj) a költészet (vagy egyszerűen a felnőtt férfisors?) mai allegóriája. Vannak szerettei, akik nem tudják lebeszélni esztelen vállalkozásairól, akiket férfiasan magához szorít, mielőtt megint kilovagolna. Van lova (nicsak, a Pegazus!), amely iránt tőle telhető, nyers gyöngédséggel viseltetik. Van fegyvere (lant, toll?), melyből néha kifogy a töltény (ihlet?). Ahogy élelmiszertartalékai is kimerülnek időnként, olyankor harapnivaló után kell néznie (honorárium?). Persze, vadromantikus sületlenség az egész, de ha az ember szemhunyorítva fürkészi belső sivatagának távlatait, a délibábos remegésben bizony ott poroszkál a jól ismert sziluett: ilyen távolságból eldönthetetlen, ki játssza, Charles Bronson, Clint Eastwood vagy Paul Newman.
*
- Mi az! - kiáltok ki a számítógép mellől, mikor a nagyszobában puffanás hallatszik. Szinte látom, ahogy benn játszó Ágnes lányom összerezzen, mindenesetre sietve közli cérnahangján:
- Semmi, csak leejtettem valamit, de nem törékeny!
Ilyen az ember szülőként, ilyen ostoba igyekezettel próbál meggyőződni róla, hogy semmi nem törött el, semmi nem használódott ronggyá, nem kopott működésképtelenné. Minden óhajtása, hogy a világ működjön, és neki ne kelljen beavatkoznia. Pedig a dolgok csak állandó és ismételt erőfeszítéseink eredményeképpen állnak meg a lábukon úgy-ahogy. Sőt, éppen segítségünk szükségessége adja létjogunkat, ezért vagyunk.
*
A költészet veszélyes fegyver, ezt a bőrömön tapasztaltam meg nemrégiben. Az egyetemi fiúvécé piszoárjánál állva dudorásztam, s közben periférikus látással érzékeltem, hogy a hátam mögött egy diák bevonul a toalett ülős fülkéjébe, majd magára zárja az ajtót. Én evvel mit sem törődve daloltam tovább, fennhangon, valamilyen automatizmusként ez már évek óta így rögzült bennem: vécé vagy zuhanyzás közben többnyire énekelek. Egy Kaláka-dalt fújtam, Kosztolányi versét: "A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Akarsze mindig, mindig játszani? Akarsz-e együtt a sötétbe menni?..." Ekkor jutott el az agyamig, mennyire megváltozik a szöveg értelme egy homályos mellékhelyiségben, egy másik pasas jelenlétében. Mi van, ha most az illető kitárja az ajtót, és elbődül: "Akarok". Elkezdem magyarázni, hogy szó sem volt nyílt ajánlattételről? Meg hogy ne tessék félretérteni, kérem, ez csak puszta költészet? Inkább gyorsan és halkan kiosontam a helyiségből.
*
Szomorú szociológiai tapasztalat, hogy a társadalom legszegényebb, legleszakadtabb rétegeit mérgezi a legtöbb civilizációs ártalom. Őket "kaszálják el" leginkább a reklám sugallta bóvli-trendek: csak vegyszeres ételt esznek és cukros aromát isznak, az elfogyasztott ez-az csomagolását gátlástalanul, szabadon szétdobálják. A mobilok a legsematikusabb gépzenét pöfögik, a lepukkant lakások ablakában villog a kék fény: a televízió egész nap üzemelő szentség, benne lüktet a való világ. Akár egy olyan tanyán is, ahol két lépéssel odébb tágas egek és színes-szagos-ízes, harsogó valóság töltené el az érzékeket. Valamikor éppen ilyen közegből jöttek a népi kultúra legfantázidúsabb és legütősebb alkotásai, a legszilajabb és legszomorúbb zenék, a legzsiványabb és legfájdalmasabb versek és mesék.
*
Bejön Ágnes lányom és barátnője a kertből, hátuk mögött gyanúsan rejtegetve valamit. Hohó, mondom, elő vele! Egy-egy játék-lábasnyi hamut hoztak, már megsózták, kunyerálni kezdenek egy csipet cukorért. Ej, mondom, ne disznózzanak, ha ez itt kiborul, irtó piszkot csinál. Viszik is már kifelé, odavaló, pompás játék. Én meg leülök zsoltározni, és ezt olvasom: "hamut eszem kenyér helyett, és italomat könnyel vegyítem". Hamu és só! Tudnak valamit ezek a gyerekek!
*
Néha lekenek magamnak egy-két pofont. Az az igazság, rám fér, és legalább észhez térek. A csattanós fájdalom kijózanít, és az a megalázó mellékzönge sincs vele, ami a másoktól kapott maflás velejárója. Ott ugyanis valaki erőszakkal átlépi az elválasztó teret, behatol személyes terembe, az eng3em körülvevő levegő-magzatburokba. Itt viszont leginkább azt tudatosítom, hogy ezen a belső héjon belül sem szabad elkanászodnom. Vannak határok, és felettes énem igenis őrködik sérthetetlenségük felett.
*
A semmi fölött közlekedünk, a hit hevenyében átfektetett, láthatatlan pallóin. Akinek nincs ilyen, maszekol, gyárt magának emberbe, jövőbe, ökológiai kihívásokba, politikumba, gazdasági fejlődésbe vagy a munkásosztály diadalába vetettet. Mindez nem ment meg a tériszonytól, csak szemellenzővel gondolhatjuk, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pontosabban mindez akkor van rendben, ha állandó tériszonyunk van, vagyis pontosan tudjuk, hogy magasan járunk. Máskülönben "hepi" díszletet festünk magunk köré, és érzéketlenné válunk az "alant" burjánzó szenvedés iránt.
*
A porszerű dolgok kiszóródásakor mindig valami érthetetlen, tehetetlen düh fog el. Akár a cukor, akár a só, akár az őrölt kávé "megy mellé", önti el szabálytalan és megfoghatatlan állagával a nem neki rendelt tereket, ez mindig feldúl. Talán a szilárd állag ellenszenve jut így kifejezésre az alattomosan sporadikus, kis helyen is elférő anyaggal szemben. Vagy a világot hitük szerint uraló nagyok indulata ez az alattomosan szüremkedőkicsik ellen? Ez az én örökre bevehetetlen Vietnamom vagy Afganisztánom?
*
Gyönyörű házi csirkét vettünk egy barátnénk szüleitől, a bolti csirkének rokona ugyan, de érezhetően csak távolni. Hét nagy szárnyast daraboltam fel, rendre kitapogatva a bőr alatt az ízületeket, hiszen ott nem akad el a penge. Másnap éjszaka értem haza, feleségem már aludt. Ahogy álmában a kezét megsimítottam, éreztem a bőrön át az ízületek illesztéseit, és megborzongtam.
*
Egy belga költőnő azt írja, Párizs tele van boldogtalan másolatokkal. Igaz ez Budapestre is, csenevész lakótelepi srácok kétméteres fekete kosarasok nevével ellátott ujjatlan pólókban, a hajviseletekről és piercingekről be lehet azonosítani az amerikai vagy magyar rocksztárt vagy színészt, aki modellül szolgált. Nagylányom reggel egy órával korábban kel, hogy haját úgy vasalja ki, ahogy kedvence hordja egy most futó filmből. Olyan könnyen ragadnak ránk ezek a másolt gesztusok! Különösen ha íróként az ember született, sőt, gyakorló kleptomán. Kamaszként hosszan gyakoroltam tükör előtt, hogyan húzzam fel csak és kizárólag az egyik szemöldökömet: már nem is tudom, kiről koppintottam ezt a mimikai elemet. Brüsszelben szedtem fel azt a szokást, hogy üdvözlésképpen bal szemsarokból rákacsintok egy-egy ismerősre. Nyilván bájgúnárkodásnak tartják ezt sokan... Elég találkoznom valakivel, máris hurcolok valamit, ami az ő tulajdona volt, próbálgatom magamra, mint valami levetett, mások kinőtte ruhát. Ezekből a szerzeményekből áll össze az, amit egyéniségnek csúfolunk. Másolat-voltomban viszont nem érzem magam boldogtalannak, hisz egyáltalán nem vágyom más létbe, más testbe.
*
Kezdem megérteni, miért mondja Jézus: "Nem békét hozok, hanem kardot". Berzenkedtem sokáig a kijelentés ellen, hiszen mindannyian békére vágyunk. Nyugi legyen már! Hát nincs nyugi. Nincs sikeregyház, színes öltöny, svédasztal és jóllakott állandóság. Fogni kell ezt a Jézus-féle kardot, és szépen hasba döfni magunkat. Aztán így élni tovább. De hisz ez gusztustalan! Az bizony. Főként ha mások előtt kérkedünk vele. Úgyhogy köpenyt rá, és tegyünk úgy, mint Kohn papa, aki egy parkban ül a padon, hatalmas konyhakés áll ki a hasából. Mikor kérdezik tőle, nagyon fáj-e, azt feleli: "Csak hja nevetek". Így kell élni. Legalábbis a magam számára ezt tűzöm ki célul. Megkéselten, fájdalmasan röhögni. Csak az értheti igazán a világot, a többieket, akinek a ruhája alatt ott van legalább egy kisbicska. Legalább egy gyöngyháznyelű. A többi festett vér, pátosz és szemfényvesztés.
*
Egyetlen kampón lógok a szakadék felett, milyen szép magasan vagyok, a sasok, a kőszáli kecskék és a Nap egyenrangú társa, csodás alpinista, valóságos angyal! Nem férek a bőrömbe, elkezdem lazítgatni a vasat, izgek-mozgok, talán így még feljebb juthatok. Onnan még szebb a kilátás, ott még jobban dagad a mellkas. Nem gond, hogy a fal függőleges, kemény gyerek vagyok én. Ha ellenben lenézek, jön a szédület: összecsapott vagy elnapolt munkák, elhanyagolt emberi kapcsolatok, felszínes társasági viccelődés gyorsan kipukkanó szappanbuborékjai és valami kíméletlen vákuumérzet még a legjobban sikerült szereplések, a legnagyobb elismeréssel fogadott művek után is. Valami átjárt rajtam, és most eldobott, mint használt papírzsebkendőt. Nincs más, kapaszkodnom kell a kampóba, és lenézegetni a tériszonyba, hogy el ne feledjem, hol a helyem voltaképpen.
*
Az ember mászik, mászik, tíz-húsz éven át, kemény, sziklás terepen, a lakott települések sorra alatta maradnak, egyre kevesebben jönnek szembe, egyre többen maradnak el mellőle. Tüdejét vágja a ritka levegő, tériszony gyötri, ruhái lehasadoznak, szinte anyaszült meztelen, mire felér, és körülnézhet. Most aztán mitévő legyen? Próbáljon itt berendezkedni? Hiszen ez nem embernek való! Szégyenszemre leereszkedjen, és aztán a sarki csapszék ablakán kibökve egész életében azt regélje: "én jártam ám odafenn". Mint az öreg halász, aki valaha kifogta a legnagyobb halat (már ha a többiek elhiszik). Egyelőre csak áll és vacog a szűretlen, tékozló napsütésben.
*
A forgalomban megelőz egy hófehér Mercedes sportkocsi, krómozott hűtőrácsok, vagány áramvonal. Amolyan cabrio, ilyenkor gyerekeimnek azt szoktam mondani: nézzétek, szegény bácsi megvette a kocsiját, de tetőre már nem futotta a pénzéből, eső veri, szél cibálja! Nem voltam sose kocsibolond, teljesen jó nekem a (nem hó-) fehér, jellegtelen Suzukim, nem parkoltatnék tíz-húszmilliót csak úgy, az utcán, ha lenne se. Mindamellett a Merci kétségkívül gyönyörű dög. A pirosnál odaimbolyog hozzám, lepukkant pofa, kezében kis tábla, fia tolószékére gyűjt. Persze ki tudja, van-e fia, s annak kell-e tolószék, egy biztos: ő szemlátomást nem úgy "fedél nélküli", mint az a Mercedes. Mi a megoldás? Kell-e nekünk szépség, s ha igen, milyen áron? Hiszen ha a Mercit eladnánk, ha ki se fejlesztették volna, és a pénzt elosztják, ennek a jóembernek egy darabig lenne mit ennie (innia). És hol a határ? Ha szép Merci ne legyen, legyenek-e könyvek? Az is luxuscikk! Legyen-e azoknak Suzukija, akik a könyveket írják abban a reményben, hogy szépet alkotnak? Most adtam fel postán a mesét, amely a szegénység éve kapcsán meghirdetett pályázatra íródott. A díjak összege felettébb csábító. A szegénység kapcsán jó sok pénzt lehet leakasztani. A lámpa zöldre vált, gurulok tovább.
*
"Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni." - ezt mondja Keresztelő Szent János kapcsán az evangélium. Szemünk valóban gyorsan elfárad a világosságon, hamar visszavackolódunk a saját önzésünk kényelmes, félhomályos zugaiba. Úgy mozgunk a szeretet légritka tereiben, mint a hegymászók azokon a dél-amerikai hegycsúcsokon, ahol állandó széllavinák söprögetnek, négykézláb tapadva lehet csak haladni, és ahol a sziklán időnként mumifikálódott gepárdot is lehet látni, mely víz híján pusztult el az éghajlattal való öldöklő közdelemben, tagjaira sókristályok ülnek ki. Hát nem jobb nekünk a langyos sötétben?
*
Hallgatom Hildegard von Bingen középkori misztikus szerzetesnő és zeneszerző darabjait. Gregorián dallamok finom rajzossággal, a sztenderd formák közül kisejlő egyéniséggel. Közben-közben pedig táncdarabok, melyek nyilvánvalóan nem társasági alkalmakra készültek, ennél jóval féktelenebbek voltak a középkori ünneplési szokások. Mégis izgető-mozgató, talpat viszkettető muzsikák ezek, csakhogy lélektáncok. A lelkünk ugrabugrál rá, nem a testünk. Gyakran elfeledjük, hogy erre is szükségünk van, a testi fitness édeskevés.
*
Gyerekkoromban és gimnazistaként is áhítatosan csodáltam azokat az osztálytársaimat, akik lövedék-töménységűre felhabosított nyálukkal pontosan tudtak célba köpni. A későbbiekben volt szerencsém "élesben" is megtapasztalni, hogy az "arcul köpni" vagy "szemen köpni" kifejezés nem puszta szavakkal dobálózás, hanem kőkemény realitás. Egyes emberek valóban centiméteres pontossággal képesek irányítani nyál-golyóbisaikat. Nagyon mélyen felkavaró érzés ilyen találatot kapni, de most a jelenség egy másik vetülete gondolkodtat el. Soha nem jutott eszembe, mi mérhetetlen mennyiségű unalom és a perifériára szorultságnak milyen elemi tapasztalata húzódik meg emögött a tudomány mögött! Miközben én gyerekként kontinensről kontinensre barangoltam a kétpofára falt kalandregényekkel, amíg testvéreimmel játszottam, addig ezek a srácok, akiket senki nem tanított játszani, akik hírből sem ismerték az olvasás élvezetét, felfegyverkeztek az életre - fárasztó edzésmunkával megtanultak hajszálpontosan célba köpni.
*
Hideglelős érzés, hogy bármit tegyünk is, mindig minden pillanatunknak az egész életünk a tétje, teljes életünk és halálunk fordul meg rajta. Egyik barátnénk hazafelé tartott a távolsági buszon, és megállt a szíve. Az emberek rögtönk körbevették, segíteni próbáltak, mentőt hívtak. Kiderült, hogy a két legaktívabban buzgólkodó egyikének a bátyját, másikának a nagymamáját támogatta, ápolta rendszeresen barátnénk. A mentő késve érkezett, de mesterséges kómában így is életben tudták tartani. Az orvosok két össze nem illő gyógyszert írtak fel neki, ez terhelte meg a szívét, ez ütötte ki szegényt. Most lebeg élet és halál határán, és mindannyian elgondolkodhatunk, mekkora súlya van egy átlagos pillanatnak, amikor öt perccel később vagy korábban fekszünk le, kelünk fel, ezt vagy azt tesszük, olyan dolgokat, amelyeket esetleg már soha többé meg nem tehetünk.
*
"Az alkotó ember azért különbözik, mert ahhoz, amit csinál, nem úgy kell élni, mint másoknak a más céljaikhoz, amelyek mintha egymáshoz hasonlóbb köznapi életrendet kívánnának. Van ebben az életszerkezetben valami, ami a falun vakációzó városi gyerek nézőpontjára, helyzetére emlékeztet: tapasztal, megfigyel, feldolgoz, életre szóló élmények érik, erős szagok-színek, állatok világa, csupa idegen dolog, mély benyomások, közvetlen közelségben zajlik előtte az élet véres-sáros drámája, a harc a természettel, a hangos-szép ünnepek, de a helyi törvények nem vonatkoznak rá a maguk hétköznapi kötelezettségével, szorosan véve nem tagja annak a társadalomnak, sőt valamelyest - vendégjogon, ugye - talán kiváltságosa inkább. De idegen." Falcsik Mari költő-kolléga írja ezt, és milyen igaza van! Gyakran megyek valakivel az utcán, feleségemmel, gyermekemmel, barátommal, és izgatottan kérdezem: látták-e ők is a pasast, aki így tartotta a száját? A nőt, aki mintha sírt volna még nemrég. A hibás kezű embert? És így tovább. És nem, ők nem emlékeznek, sokszor nem is látták, miről beszélek. Nem lesik a kiből-kiből kilifegő történeteket, amikre én ki vagyok élezve. Nem nézik nyersanyagnak az embereket, ami gyakran felégeti köröttem a terepet. Nem vakációzó diákok, ők itt élnek.
*
A Zsoltárok Könyvében olvassuk, hogy Isten háta mögé dobálja bűneinket, mint a kavicsokat, a tenger mélyére süllyeszti azokat, és többé nem emlékezik rájuk. Nekünk is így kellene tennünk, ha képesek lennénk rá. Az a tapasztalat, hogy a párkapcsolatokban mégsem így működik a dolog. Pedig mennyi mindent elfelejtünk, mi minden fontos tapasztalást el nem mos bennünk az idő! A rajtunk esett sérelmek viszont pengeélesen megmaradnak, bármikor bármelyiket fegyverként rántjuk elő akár egy házi vitában. Kis gyűlöletnyakláncokat fűzünk belőlük, melyek mágikus körként, egymásba kapaszkodva oltalmaznak meg a szeretet rémuralmától. Így biztosítjuk, hogy az éppen ellenünk elkövetett vélt vagy valós vétek ne pontszerű, tisztázandó kérdés maradjon, hanem a csakis miellenünk irányuló globális összeesküvés, következetes támadássorozat részeként legyen értelmezhető. Ugyanezt a játékot űzzük magunk ellen fordított fegyverrel is. Bármi vád ér társunk részéről, rögtön sündisznó-állásba ugunk, és áttörhetetlen ostromvonalat építünk magunk ellen korábbi esetekből: persze, tudom, én vagyok az életed megrontója, ezt se teszem, azt sem csinálom, a múltkor például... Satöbbi. Magunkat álságosan bevádolva vádaskodás vádolával illetjük a másikat. Mikor pedig lehet, hogy tényleg csak annyit akart mondani, miért nem vittük ki a szemetet, miért nem hallgatjuk végig őt, miért nem vagyunk képesek sétálni menni a kedvéért. Fáradságos munkával köveket gördítünk a megértés útjába, aztán gyermetegen, látványosan hadonászva mutatjuk, hogy na, hát ezeken átkelni feléd, szívem, igazán lehetetlen!
*
Grönlandon állítólag az van szokásban, hogy már ősszel kiássák azokat a sírokat, amelyekbe majd a télen elhalálozók tetemeit temetik. A fagy ugyanis olyan kemény, hogy később már teljesen esélytelenül próbálkoznának a földdel. Vagyis a jó kis sirhelyek tátott szájjal várják odalenn, hogy megérkezzen a nekik rendelt holttest. Van ennek a hátborzongató szokásnak magyar változata is: hasonlóak azok a sírok, melyekbe a férjet már eltemették, de biztonság kedvéért a feleség nevét is rávésették a kőre, csak ahalálozási dátum hiányzik. Vajon ennek mi oka lehet? Két vésésre már van kedvezmény? Amúgy ki tudja, ezekben a morbid ötletekben talán lehet valami felszabadító is. Pirandello hőse, Mattia Pascal például megnyugvással vette szemügyre saját sírkövét, hogy temetése után új életet kezdhessen. Persze aztán azt is ugyanúgy csődbe kormányozta, mint a korábbit. Úgy látszik, az elsödlegesen eldöntendő kérdés az, vajon van-e élet a halál előtt.
*
Igen, létezik a szeretetlenség gravitációja, mely arra ösztönöz, hogy a boldog pillanatokban ne legyünk egészen jelen, hogy időnket dolgokra, teendőkre, pótcselekvésekre áldozzuk inkább, mint egy személyre. Hogy ne közeledjünk a másikhoz, akinek egészen oda kellene adnunk magunkat, csak mert ez az odaadás erőfeszítéssel jár, és annyival kényelmesebb a saját gubónkban megmaradni. Meg mert ezt a sündisznó-tradíciót látjuk önmagunk körül, szülőkön, nagyszülőkön, ismerősökön, barátokon, és nincs bátorság bennünk ellene szegülni. Minden napot lépcsőként kellene fokozatosan felépíteni azok felé, akiket szeretünk, akik szeretnek. Voltaképpen kár energiát fektetni szokásos kitérőinkbe. Nem vagyunk azonban elég merész királyfiak megtörni az ősi varázst. Régebben azt hittem, erre a tohonyaságra, hogy valami konok, egzisztencialista közöny, és élveztem kesernyés ízét. Azt hittem, ettől most nagyon őszinte vagyok. Pedig talán csak önzés az egész, öngyilkos vonzódás a szeretetlenség távolról oly titokzatosnak tűnő, közelről azonban mindössze öldöklő örvénye felé.
*
Vezetek keresztül az olvadásos télvégi tájon, mindenütt hatalmas harapásokban a hófoltok, mintha a valóság szövete mögül a hófehér semmi kukkantana ki, mintha felfeslene a világ szövete helyenként, akár egy megviselt cirkuszi ponyva. Vajon a dolgok valódi formája a létezés, vagy éppen a léttelenség, a felbomlás és elfoszlás, amely felé akkora intenzitással igyekeznek? Talán valamiféle pihenés várja őket a túloldalon? Talán ott ér véget az anyagfáradás?
*
Kajak-kenu olimpikon nyilatkozik a rádióban a téli olimpia, nevezetesen a szánkóval balesetet szenvedett grúz versenyző halála kapcsán. Beszél a kihívásokról, arról, hogy ez, ha történt is mulasztás, benne van a pakliban, a profi versenyzők egy részében a veszély plusz energiákat gerjeszt. Mikor a riporter szóba hozza, hogy egyes résztvevők verseny előtt betérnek a templomba imádkozni, a kenus magabiztosan letromfolja, hogy persze, vannak efféle sportolói kabala-dolgok, ám ez csak kedves megszokás, az égvilágon semmi gyakorlati jelentősége, itt minden az erőnlét, a felkészülés, semmit nem bíznak a véletlenre. Szavait hallgatva úgy érzi az ember, mindennemű vallásosság a satnyák, gyengék, értelmiségiek és egyéb "szárazföldi patkányok" mankója, szükségük is van rá szegényeknek, hiszen nem születtek hibátlan klasszisnak.
*
Különös kötelessége az embernek, hogy nem csupán "minőségi együttléteket" kell tudnia produkálnia az ép, egészséges, kiegyensúlyozott élethez, hanem a "minőségi magány" tapasztalatát is rendszeresen át kell élnie. Régebben erre alkalmat adott a mechanikus kétkezi munka, amely közben a test le van kötve, a szellem viszont szabadon csaponghat, mintegy madártávlatból tekinti át az adott pályát. Mostanában ezt igyekszünk minél inkább kiküszöbölni az életünkből, úgyhogy az egyedüllét minőségét sétával, szemlélődéssel, imádsággal "mesterségesen" kell előállítani. Nekem ez nagyon nehezen megy, pedig nagyon vágyom rá, és nagyon hiányzik is, ha nincs meg. Társasági lényként fáj a kiszakadás a többiek közül, munkamániás létemre rossz elszakadni a művektől, ráadásul utazás közben is gyakran rádióval köti le szabad agyi elektronjait az ember. Nem is beszélve arról, hogy bolondja vagyok a filmeknek, egy idő után képhiányom támad. A magunkkal való foglalkozást azonban mindezek nem pótolják.
*
Egy filmben hangzik el: "Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj nekia terveidről". Ahogy visszagondolok terveimre és a bejárt útra, nyilván jó mulatságot szereztem az Öregúrnak. Pedig az én pályám még csak nem is valami kacskaringós.
*
"A művészetek gyakorlása nem más, mint az a törekvés, hogy a jelent megsokszorozzuk, azáltal, hogy idegen életet sajátítunk el, és a saját jelent a reflexió által teljesen kiéljük, az eltűntet újra visszahíyjuk." - a Hofmansthal idézet helytálló... Igen, a művészet ideje valahogy feloldja azt a hármasságot, melyből hiába szabadulnánk. A mindig odébb mozduló, voltaképp elérhetetlen jelen, a szertefoszló múlt és a mindig jelenné változó jövő helyett a mű ideje a meg nem történtre való emlékezésé.
*
"Rendes költő csak az, aki az életet a könyveiben újraalkotja, mégpedig jobbnak, mint a valóságban, nem morálisan jobbnak, de fénylőbbnek, forróbbnak, élőbbnek" - írja Hofmansthal, és igazat kell adni neki. Ki kell választanunk az életből azokat a mozzanatokat, amelyek töményen tartalmazzák az egészet, és hozzátoldani másokat, amelyek talán nem a dokumentum-valóság részei, de mintegy meghosszabbítják, teljesebbé teszik a kiragadott részletet. A művelet minőségétől függően aztán mindez vagy életre kel, vagy megmarad széttartó tákolmánynak.
*
Hm, fura módon láttam hasznát tanár-voltomnak a múltkorjában. Az alsó-krisztinavárosi templomnál van egy útszakasz, ahol a kocsik száznyolcvan fokban meg szoktak fordulni a síneken. Nem szabályosan, ezt mindenki tudja, de pár száz méterrel odébb van csak legális megfordulási lehetőség, és ha az ember körülnéz rendesen, nem tűnik veszélyesnek a dolog. Követve a szokásjogot én is rövidítettem nemrégen, ám a rendőrök éppen ott álltak lesben, és rögtön lekapcsoltak. Két huszonéves srác volt, elkérték a papírjaimat, és szokatlan hosszan szöszöltek velük. Nem értettem, miért, és nagyon megkönnyebbültem, hogy meglepően kis összegű csekket kapok. Most aztán utólag kiderült, hogy a diszpécser-központban, ahová a fakabátok betelefonáltak, egy pázmányos egyetemista ült, aki ismert engem, és lealkudta a bírságomat a kilátásba helyezett harminc- vagy akár százezer forintos, feljelentéses tételről pár ezres, jelentéktelen összegre. Vagyis úgy tűnik, hosszú távon mégis kifizetődő ez a tanári lét.
*
Kosztolányi 1908-ban már elképesztő érzékkel tapint rá Ady költészetének legtalányosabb tulajdonságára: „Más talán jobban kisikálta volna a verssorokat, de mi érezzük, ha csak egy hangot tennénk is hozzá, vagy csak egy betűvel lenne csonkább, már nem lenne olyan az egész, mint így, vázlatos befejezettségében.” Vagyis van valamiféle „láthatatlan minőség”, vagy „rejtélyes többlet”, amitől sokszor még Ady nem nagyon jól megcsinált verssorai is izzásba jönnek. Sőt, olykor a jól megcsináltakról is szinte lehetetlen megmondani, pontosan mitől is jók, mitől is olyan kiköpött adysak! Ha például vesszük ezt a mondatot: "kísértetes nálunk az ősz, fogyatkozott számú az ember", rájövünk, hogy néhány alig érzékelhető mozzanat teszi a kiét kijelentést olyan sejtelmessé. Hiszen "kísérteties ősszé" vagy a "kihalt tájjá" átfogalmazva már lírai közhely az egész. Ez a jelenség aztán érthető módon rettentően felbosszantotta Kosztolányit, aki mindent tudott a líráról, ami megtanulható, sőt, még többet is, de költői természetét nem jellemezte ez az észveszejtő irracionalitás.
*
Nehéz pátosz nélkül fogalmazni, mégis időről időre meg kell határozni magam számára koordináta-rendszerem nullpontját, nevezetesen hogy bármilyen depressziós, önkínzó hangulat uralkodjék is el időnként az emberen, állati nagy erőtér a családi háttér biztonsága. Sokan szeretnek távolról, úgy hiszem, de az, hogy hat egész ember minden viaskodás és köznapi kis perpatvar ellenére masszívan és megingathatatlanul szeret közelnézetből, látva minden kis undokságomat, rútságomat és kedélyingadozásomat, felmérhetetlen megtartó erő. Mi több, sokszorozott erő, hiszen ezek hatan egymást is szeretik, más-kés másféleképpen. Egy matematikus azt is könnyedén kikalkulálhatná, ez így hányszoros és hányféle szeretet. Az ember kiugrott egy repülőből a világba, most zuhanás helyett ringatózva nézelődik, élvezi a távlatot, s bizony olykor jó dolgában önkéntelenül meg is feledkezik róla, mi az, hogy ejtőernyő.
*
Az elmúlt időszakban rengeteg volt a fellépésem, hazajövet meg már ültem is a komputerhez, hogy utolérjem magam. Hét éves Ágnes lányom írt is erről egy kis költeményt is, az akkoriban általam fordított szanszkrit versek ritmusát imitálva: „Janikám gépre cuppan, / Pötyöget rajta, tudtam!”. Mit mondjak, erős kritika.
*
Költőietlen világban élünk, gondoljuk, és persze kevés hivatalos szó esik a versről. Ugyanakkor presszótól szupermarketig, a benzinkúttól a nyilvános véccéig mindenhol versek szólnak, nem mindig nagyon jó zenés versek, időnként angolul. Ezt hívjuk popkultúrának. Ezekről a szövegekről kétféle szélsőséges vélemény létezik. A nagyközönség ezt érzi az igazi, őt megszólító kortárs lírának, fejből fújják a számokat, terjednek a szövegek írásban, nyomtatásban, karaoke-feliraton. Az irodalmi szakma fabyalog, többnyire joggal, és röhög az iskolás hibákon. Van igazság mindkét felől: a legjobb dalszövegekben nagyon szép költői fordulatok akadnak, de az egész nem áll meg önmagában, versszöveg gyanánt, nem is annak készült. Kell hozzá egy hörgő, vonagló nő vagy pasas, annak a személyisége, gesztikulálása, hangja, hangszerjátéka, és akkor többnyire rögtön megelevenedik a szöveg, amiben elsőre csak egy-két butaság ötlik szemünkbe. Ha a popsztár költői bvabérokra ácsingózik, az persze kínos tud lenni, olyan, mint mikor a neves orvosprofesszor őstörténetet gányol. Csak papír-alapon megítélni dalszövegeket éppoly igazságtalan, mint gitárt adni a profi költő kezébe, és kilökni a színpadra.
*
Ijesztő. Ijesztő, ahogy egyre több kedves ismerős változik át, és kezdik ugyanazt az eszelős, babonás nyelvet használni. Magyar volt mindenki, a szkíták és az etruszkok, a besenyők és a hunok, a mongolok és a kunok. Jézus maga a legnagyobb magyar, őt el kell venni az egyházaktól, és visszaadni törzsének. A nyelvünk, az aztán meg pláne sumér, és az összes szavunkat körben minden szláv nép el akarta venni tőlünk, de nem adjuk. Az Atya- és az Anyaisten is magyarok voltak, mindenki magyar, aki számít, aki meg nem, az betolakodó és gyanús. Ők teszik tönkre az országot, de majd mi odacsapunk. Itt áthatóan rád néznek, egyenként beszkennelik a sejtjeidet: pontosan felmérték, hogy vagy hazaáruló vagy, vagy még ideológiailag fejletlen. Na, majd ők kitágítják a tudatodat. A hideg borzongás szaladgál a hátadon. Tényleg túl pazarlóan élünk már, a libikóka átbillent, és ennek vége kell, hogy szakadjon? Túl sokáig hergelte az embereket mocskos politikai elitünk, és most valami rettenet közeleg?
*
Ülepedik bennem a szó. Túl sokat költök folyamatosan beszéd-vagyonomból a legkülönfélébb családi, nyilvános és szakmai módozatokon, muszáj néhanap ülepíteni. Áttisztítani magam nem-írások vagy nem-nagyon-írások által. Fáj ilyenkor a szó hiánya, de közben érzem, hogy süppednek, összeérnek a bennem szorult mondatok, mint a komposzt. Remélem, kövér trágyája lesznek későbbi műveknek.
*
Az ember évtizedekig tanulja önmaga odaadásának mesterségét, ám közben valami benne, talán az állati lényébe oltott önzés, ellene dolgozik, visszaveszegeti, kuporgatja mindazt, amit már egyszer felajánlott, családnak, barátoknak, Istennek. Kis fedezéket gyárt gyerekes módon önmagának, körberakosgatja kacatokkal, fontos munkákkal, természetellenesre duzzadt kedvtelésekkel, és elszigeteli magát a többiektől. Ettől fogva csak akkor fordul másokhoz, ha "meg akarja csapolni őket", mint egy juharfát, ha energiát szeretne nyerni. Vagyis függő viszonyban áll szeretteivel, nem azért lép oda, hogy adjon, hanem hogy "fogyasszon", mint egy automatánál. Saját lábán már nem áll meg, de a hullámhossz-átállítást megspórolná magának...
*
Élmény, ahogy előkerülnek télen a lekvárok, az eltett és elfelejtett töménységek, melyekre csak tilosként gondolt az ember hosszú ideig. Valahol belénk van égve, hogy el kell tenni mindezt akkorra, amikor már nincsenek ízek, illatok odakinn, kivéve tán a nedves hó és a kályhafüst szagát, melyek persze nem utolsó aromák. Az első hóval kiomlott az eperlekvár vére (valahol hallottuk, hogy ezt szokás olyankor enni), és jönnek sorra a szilvák, meggyek, barackok. Meg persze a kerítésünkön nőtt szeder, a hozzákevert naranccsal vagy anélkül. És a Juli sütötte kenyerek, fahéjas, vajas kalácsok. A tavasz-nyár székhelye odakinnről átkerül idebe, a falak közé. Bár fel tudnék nőni, tohonya és állhatatlan ember, édességeink tisztaságához!
*
Régóta foglalkoztat, hogyan lehetne érvényesen, nem bántó módon kifejezni, miért érzem gondnak az úgynevezett "összeköltözős" fiatalos életformát, mely egyre jobban terjed. Természetesen jogosak azok az ellenvetéseik, miszerint rengeteg a rossz hangulatú házasság és a jó hangulatú, szabad párkapcsolat. Csak hát a gubanc mélyebben van, nem hangulati szinten. (A rossz klímájú házasságokkal sem az a gond, hogy nem szabadabbak, hanem hogy a kötésen belül nincs meg az újra és újra szabad elhatározásból kivívott összhang.) Most viszont találtam egy tetszetős és frappáns meghatározást Pálhegyi Ferenc pap-pszichológus tollából arra, mi ezeknek a "majdnem-házasságoknak" a hátulütője. "Aki majdnem elérte a vonatot, az lekéste. Akinek majdnem sikerült a vizsgája, az megbukott." Ami "majdnem" valami, az matematikailag nem az. Feketén-fehéren. Akármilyen szépen is ideologizáljuk, az együttélés egyfajta bizalom-hiányra épít, fenntartva egy kiskaput, amelyen át a kapcsolatból ki-ki elmenekülhet. Azt, hogy ettől egy kapcsolat erősödik, csak úgy magyarázhatjuk be magunknak, mintha (Pázmány Péterrel) azt mondanánk, hogy a vár falát erősítik a belelődözött remek, öntöttvas ágyúgolyók. Nem az lenne a cél tehát, hogy több rossz házasság jöjjön létre, hanem hogy saját elkötelezettségét is próbálja komolyan venni az ember. Veszek autót, lecserélem, veszek kutyát, kirakom, veszek tollat, legfeljebb elveszítem. Valakinek az életével jobb nem játszani, akkor se, ha ő beleegyezik. Azt sem lököm le a szakadékba, aki erre kifejezetten megkér. Amitől még nem kevésbé megrendítő és fájdalmas, amikor egy kulcsra zárt, szépen bekerített házasságból a kerítésen át vagy a csukott kapun autóval kihajtva, sunyin vagy törve-zúzva távozik valaki.
*
"Egy hatalmas üzlet elnyerése érdekében még a finanszírozó fél titkárnőjét is hajlandó elcsábítani." Hosszan gondolkoztam rajta, miként is értsem a fél titkárnő elcsábítását. Azt éertem, hogy nem az egészet, csak azt nem, hogy miképpen. Deréktól felfelé vagy lefelé? Csak elölről és hátulról nem? Vagy éppen fordítva? Időbe telt, míg rájöttem, hogy itt bizony az egész nő elcsábult, még csak a felét sem hagyták meg a szegény finanszírozó félembernek. A nyelv ellenben, bár látszólag hagyta magát befűzni, fityiszt mutatott szegény félhasználó háta mögött. Így állt bosszút a slendriánságért.
*
Ha vannak is fenntartásaim olykor a köztérre kivitt művészettel kapcsolatosan (túl látványos és túől könnyed elintézése tud lenni ez az egésznek), van néhány fantasztikus efféle akció, amely előtt kalapot kell emelni. Egy reklámkampány keretében például egy aluljáró lépcsőjét alakították hangokat kibocsátó zongora-billentyűzetté, ami az embereket önfeledt játékra ösztönözte, még a ráfordított energiát sem sajnálták. Az élvezetért cserébe rengetegen választották a mozgólépcső helyett a kevésbé kényelmes, de "hangzó" változatot. A másik hasonló esemény az "opera a piacon" nevezetű meglepetés-parti, melynek alkalmával profi operaénekeseket öltöztettek be zöldségesnek vagy éppen bevásárlókocsis kispolgárnak, és amikor a hangosbemondóból ömleni kezdett a zenei kíséret, a beépült emberek sorra kieresztették hangjukat, elképesztő tumultust hozva létre és báli atmoszférát teremtve az átlagos nap átlagos standjai közepette. A végén az emberek pezsgővel a kézben keringőztek a csarnok padlólapjain. Ebben azért már nagyon is van valami: aki látta, nem egyhamar felejti el, ahogy az ünnepi, a kivételes áttör a teljesen átlagoson és megemeli az embereket.
*
Julival Prágában járva egy idő után beleuntunk a turistanyüzsgésbe és a pofátlan árakba, toivábbá a nyakunkba szakadó esőbe, és átpályáztunk egy Ceské Krumlov nevezetű kis középkori zárvány-városkába, ahol zápor nem áztatott, és a hamisítatlan atmoszférát is élvezhettük. Bóklásztunk festői várkastélyban, ölelkeztünk a kétfelé váló patak kicsi szigetének csücskén, imádkoztunk énekelve díszes gótikus templomfalak között, ettünk kézműves kürtöskalácsot, és vettünk minőségi zenéket egy remek kicsi boltban. Hogy az út emlékezete is megmaradjon, kerámiatárgyakat is vettünk egy üzletben, minél praktikusabbakat, hogy ne kelljen vitrinbe zárni a felidézendő pillanatokat. Akkori szerzemény kék-agyagszín kockás, érdekes kávéspoharam, amely meglepően sokág bírta a nagyüzewmet. A minap aztán egy figyelmetlen ablaknyitásra boldogtalan sóhajjal levetette magát a radiátorról, és ha nem is tört ripityára, a használhatatlanságig végigrepedt. Kedvem lenne mozaikképet csinálni belőle, nyáron talán lesz is időm rá. Egyszerűen a pohár emlékműve lenne, annak síkban kiterített törmelékei alkotnák a bögre kétdimenziós portréját. Olyan lenne, mint egy régi sírkő vagy epitáfium. Laposan őrizné a feladatát tekintve kiemelten és csakis térben elképzelhető tárgy lényegét. "Lapos bögre" - nem is rossz műcím.
*
Az emberi játéktevékenység egyik sajátsága, hogy megvan a saját ideje, mely kiszakad a köznapi időből, mi több, mondhatni megszünteti azt. Ennek a saját időnek egyik, belső válfaja, mikor focizás közben észre sem vesszük, hogy beesteledik, vagy kártyázás közben hogy kihajnalodott. Ekkor pusztán a játék mindenféle behatás nélkül eltörli az odő küszöbeit és egyfajta parttalanságba léptet át. A másik, a játék nem kevésbé különleges, külső ideje saját időszámítássá változhat, felülírhatja minden addigi elképzelésünket. A szurkolónak a nagy meccs alkalmával nem este kilenc vagy tíz óra van, nem egy fárasztó munkanap másnapja vagy egy nem kevésbé fárasztó előestéje van, hanem az első félidő harmincadik vagy a második negyvenedik perce, és bárcsak még lenne négy perc hosszabbítás, és ha betalálunk, akkor még kétszer tizenöt, vagy éppen bár múlna gyorsabban az a rohadék, mert nagyon szorongat az ellenfél, ki kéne bekkelni a végéig. A záró sípszó pedig vagy a mennybemenetel kürtjele vagy a végítélet harsonája, üdvösség vagy kárhozat. A külön időszámítás véget ért, zuhanunk vissza az eddig felfüggesztett percek mélységébe.
*
Aszalós János matematikus nagyon szépen írt a Vigiliában arról, hogy az ember végeredményben saját halálán munkálkodó lény. Ez a tevékenysége, vagyis hogy önmaga fokozatos elvesztésén munkálkodik, csak a másért-való-létben válhat értelmessé, értékessé. Vagyis otthonosabbá kell tennie a világot mások számára, ez elsődleges feladata. Nyilván gazdagodhat kalandok, tanulás, valamint esztétikai és érzéki tapasztalatok által, ám ez mind megy a kukába, ha nem béleli ki valamilyen módon a mások világban létezését. Úgy mondanám, hogy az általunk kitermelt hőt mind anyagi, mind érzelmi tekintetben tovább kell származtatnunk a világban. E láncreakció során talán kivész személyes emlékezetünk, de az elindított lendület folytaztódik, újabb és újabb találkozásokat hoz létre.
*
Két fiú hógolyózik a szemközti parkban, sajátos játékszabályok szerint. Felváltva dobnak egyet-egyet, és akin épp nincs rajta a sor, annak nem szabad megmozdulnia, tűrnie kell a másik találatát, akárhová is kapja. Köpködhet, porolhat persze, de csak utána. Kegyetlen, férfias játék, van kihívás benne. Hiszen a másikat eltalálni ügyesség, a találatot elszenvedni viszont bátorság.
*
Az ember felbolygatta univerzumban az állatok hátborzongató leleményességgel találják fel magukat. Az országút menti fákon például azért ül annyi egerész ölyv, mert megspórolhatják a vadászat fáradalmait, ha zsákmányukat az arra száguldozó autókkal "üttetik el", nekik már csak be kell takarítani a frissen gázolt rágcsálót, madarat. Egy ismerősünk vizslája még fifikásabban járt el: minthogy korábban vadászkutya volt, és hiányzott neki a vérengzés adrenalinbombája, a préda szaga, úgy döntött, maga intézkedik. Minthogy a HÉV-vonal mellett laktak, először óvatosan becserkészte a kiszemelt madarat, majd amikor a szerelvény feltűnt, az eb jó érzékkel "nekihajtotta" a szárnyast, majd boldogan szedte fel, és vitte hazdájának a tetemet. A spontán állati találékonyság pálmáját egy Angliában forgatott dokumentumfilm tanúsága szerint egy gyorsétterem parkolójában portyázó varjak vitték el. Mégpedig azzal, ahogy a nejlonzsákkal kibélelt nagy szemetesládák aljáról kihalászták a félig elfogyasztott eledelt. Ha beleugranak a ládába, nem tudtak volna kijönni belőle, szárnyuknak nincs odabenn elég hely. Cselhez folyamodtak hát: csórükkel maguk felé cibálták a zacskó anyagát, majd ráléptek, és karmukkal leszorították. Ezt az eljárást egészen addig ismételték, amíg az így buherált étellift tartalmát el nem érték.
*
"Az idő létrejötte az agyban rejtező számos álomkép közti viszonyításból adódik" - ezt a szép mondatot találtam. Vagyis agyunk abból gondolja, hogy idő telik el mondjuk a kéznyújtás és kézszorítás között, hogy folyamattá köti össze a pontszerű pillanatokat. Nem lenne tehát idő, ha filmünk nem egyes fotókból állna össze. Persze, ha itt tartunk, miért ne mehetnénk egy lépéssel tovább, hiszen honnan tudjuk, hogy a pontszerű, a pillanatfelvétel-szerű ábrázolás, felfogás előbbre való, mint a folyamat-szerű. És ha agyunk csupán a folyamatot bontja fel számára jobban értelmezhető pillanatokra? Mi van, ha pillanat nincs is, csak egymásba átfolyó, amőbaszerű állapotok? És mi van, ha a világ se így nincsen, se amúgy, ha pillanat és folytonosság csupán a létteljesség után kapdosó agyunk fogyatékos rögzítési módozataiban léteznek csupán? Ha valami más, sokkal bonyolultabb dolog történik körülöttünk, velünk, amiből ennyi esik énünk felfogóképességének határai közé?
*
Hálás lehetek Bíró Ferenc tanáromnak, aki az egyetemen felvilágosodás-kori irodalmat tartott nekünk, és egészen nyíltan, révület és hókuszpókuszok nélkül bevezetett a mai esztéta munkájának kulisszái mögé. Egy-egy konkrét műről beszélve mindig elénk tárta valamely kortárs tanulmány rövid öszefoglalását, kimazsolázott abból néhány hasznavehető kategóriát, és azokkal fogott neki egy-egy 17. századi munka elemzésének. Vagyis először belegyömöszölte a nyulat a cilinderbe, aztán megtanította, hogyan kell azt onnan elegánsan elővarázsolni. Később aztán, mikor találkoztam a szemforgató, varázsigékkel operáló, minden másirányú kutatást fröcsögve megbélyegző egyetemi sámánokkal, már be voltam oltva fertőzésük ellen. Diákjaimnak is mindig azt az egyszerű eljárást javaslom, hogy vegyenek szemügyre műveket, leltározzák, mit találnak bennük, aztán keressenek egy-két szaktudományos megfogalmazást, amelyekkel körülbástyázzák érvelésüket. A művet bizony nem az elmélet szüli.
*
Nem vagyok nagy nemzetkarakterológus, de érdekelne, honnan a magyar lélekben a levesek nélkülözhetetlen voltába vetett rendíthetetlen hit? Értetlenségemet nem ellenszenv szüli, hiszen nagy leves-fetisiszta vagyok, a legritkább például, hogy bármely vendéglőben levest válasszak, felesége műveit ugyanis egyik sem tudja megközelíteni, mit idegesítsem hát magamat velük... Ellenben valóban érdekelne, a magyar leves vajon a belvizes-mocsaras, szabályozatlan folyók emlékét vagy netán a tenger utáni, évszázados sóvárgást hivatott-e felidézni kollektív mélytudatunkban. Esetleg, egész egyszerűen a helyet foglalja csak a gyomorban, afféle "meleg kanál", akár Kínában a szegények itala, a tea.
*
Nézem a mai fiatalabb nemzedék munkáit, honlapjait, és lelkesedem: üde, lendületes versek, magabiztos szakmai tudás, komoly számvetés hagyománnyal, jelenkorral. Akad persze nagyképű sznoboskodás is, de hát Istenem, nem érthető-e, ha az ifjúság mindent elkövet, hogy komolyan vétesse magát? Ehhez képest most olvastam pár tanulmányt, mely ugyanerről a társaságról szól: izzadságszag, kategorizálási kényszer, okoskodás, túlértelmezés, semmi kézzelfogható motivikus vagy gondolati kutakodás. Sikerült valamit, ami maga az eleven, sokszínű élet, preparátummá, múzeumi konzervvé tartósítani. Hervasztó dolog olykor az irodalomkritika.
*
Harmincnyolc lévén úgy látszik negyvenedem. Legalábbis egyre többször botlom bele, mintegy véletlenül, zseniáis fiatal halottakba. A magyar tradíció szerint költő nem egészen költő még, amíg elvegetálgat, s én már túléltem Petőfit, József Attilát, Radnótit. Magyar lírikus ilyenkor hátradőlhet karszékében, már csak a nyugdíjra vár. Vicc nélkül, éppen mostanában kellett előadást tartanom Rimbaud-ról, akinél nem csak hogy lassan húsz évvel több időt kaptam az írásra, de egy esztendőt rávertem életkorban is. A minap pedig a huszonhét évesen eltávozott Jimi Hendrix és Janis Joplin örvényeibe csobbantam bele újra. Mennyire más ízét érzem most lázadásuknak, mint akkor, amikor korban közelebb álltam hozzájuk. De hiszen ők sem "tudták", hanem érezték és csinálták. Ezt a fantasztikusan találékony anarchiát viszont legalább akkora élmény ésszel felfogni és kontextusában élvezni, mint félkamaszon fejetlenül fejest ugrani belé. Törvényszerű, hogy ehhez a huszadik század géniuszai közül ki a saját hányásába kell belefulladjon, ki túladagolja magát, ki vonat alá vagy tömegsírba kerül? Csak hogy felépüljön magos Déva vára? Ferde illatú templom a művészet.
*
Halálhatárt megjárt emberek visszaemlékezéseinek nagy számából kiderül, hogy elenyésző kivétellel mindenki pozitív és felszabadító élményként élte meg a túlpart érintését. Három alapélményről sdzámolnak be, az egyik a testen kívüli lét, vagyis hogy önmagukat látják kívülről, a másik életük összes eseményének egyetlen pillanatba sűrűsödése, a harmadik hogy meghalt szeretteikkel találkoznak. Nem holmi vajákosok vagy rajongók mesélik, egy ezzel foglalkozó, több mint száz "visszatérővel" interjút készített, a nemzetközi szakirodalom anyagait is kitűnően ismerő fiatal orvos elbeszélését hallgatom. Ő egyébként az úgynevezett "kombinált" magyarázat híve, önmagában sem a tudományos, sem a vallási értelmezés nem ad kielégítő magyarázatot arra, ami ilyenkor történik. A kevés negatív élményről szinte kizárólag életbe visszatért öngyilkosok számoltak be: ők végső kétségbeesésük okaitól szerettek volna megszabadulni, ám ehelyett ugyanazok a körülmények őrjítően ott maradtak velük, csak most már az a lehetőség is "ki volt lőve", hogy végezhetnek magukkal. Amúgy a haláljárókra közösen jellemző az is, hogy elképesztő energiákkal kezdenek neki élni, és kutatni, "miért kellett visszajönniük", mi dolguk van még a világon. Mondhatni irigylésre méltó törekvés, nekünk sem ártana ilyen perspektívában, ilyen lényegre szomjasan tölteni napjainkat. Hiszen bár a zuhanás még odébb van, nap mint nap a halál peremén egyensúlyozunk mindannyian.
*
"Az én házam az imádság háza, s ti rablók barlangjává tettétek" - ostorozza Jézus a kufárokat szavaival is. Milyen könnyű az irodalmat is rablóbarlanggá tenni. Kizsarolom az emberekből, ami nekem kell, felhasználom őket művekhez, imidzshez, kifacsarom és elhajítom őket, aztán megyek tovább. Ami tegnap izgatott, ma "már megírtam", ami tegnap új, forradalmi feladatnak tűnt, ma félresöpröm egy színesebb, igézőbb kaland kedvéért. Lassan légüres tér támad körülöttem, minden kiürül és beborul. Én viszont settenkedem tovább bevetésről bevetésre, mint egy viatnami veterán. Tegnapi ötleteimhez olykor már ,meg sem próbálok hűséges maradni. Egyre jobban kihúzom magam, egyre nagyobb hősnek látszom, és normálisnak vélem, hogy hörgő, véres mészárszék vesz körül: dicsőségem áldozatainak hekatombája.
*
Joszif Brodszkij írja, hogy minél kisebb egy madár, annál élesebb az éneke. Lírára lefordítva ez azt jelentené, minél jobban megfeledkezik egójáról a költő, annál szebben szól a dala? És mi van az iszonyú nagyképű szerzőkkel? Van köztük nem egy zseniális... Lehet, hogy inkább arról van szó, amit egy másik Nobel-díjas, Octavio Paz mondott: ha jó egy vers, akkor olvasása közben mindinkább eltűnik az a költő, aki írta, és testet ölt az eleddig passzív költő: az olvasó.
*
Nem vagyok holmi kultúrarisztokrata, nem hiszek abban, hogy a művészet egy kicsi kaszt kiváltsága. Melis László remek zeneszerző mondta viszont, és ez nagyon elgondolkodtató, hogy a napjaink zenéját kilencven százalékos arányban eluraló "rock'n roll-származékokkal" a nagy baj, hogy stílusában a bunkóság forradalmát hozza el. Primitív emberek gügye szövegei és zenéi lesznek etalonná, ezek határozzák meg gyermekeink viselkedését, hangsúlyozását, ízlését. Nem kell, hogy mindenki a Sixtusi kápolnát csodálja, de ha a kulturális "megmondók" büszkén vallják és kényszerítik ránk a diadalmas bunkóságot, az bizony már gondot jelenthet. Bárkinek joga van tahónak lenni, nem is nézzük le ezért, olykor eredetibbnek is tűnik persze a sznobériánál, de az általános eltahósítás már igenis kárhoztatható folyamat.
*
Gyermekesen büszke vagyok a talán még cselgáncsos pályafutásomból megmaradt reflexeimre. Ha valami leesik a polcról vagy kipottyan a hűtőből, és én ott állok a közelben, tízből kilencszer elkapom, s ha nem, általában lábfejemmel "leveszem", mint egy focilabdát. Ez azért, ha nem is mindig óv meg a töréstől, mindenesetre tompítja a becsapódást. Elbűvöl ez a képesség, mert önkéntelen, nem fekszik benne hosszú tanulás, és nem én irányítom. Jön valahonnan, belülről vagy felülről, ki tudja. Rejtelmesen születik, mint egy szikra.
*
Spányi Antal püspök tartott bérmálkozási szentmisét Zsámbékon, és szépen beszélt Istennek tett fogadalmainkról. Bizony, hajlamos az ember nagy, nyilvános alkalmakkor szép elveket tűzni maga elé, aztán titokban, szép sorban, napról napra visszalopdosni önző módon az Úrnak odaígért áldozatokat. Csak egy kis falatka, egy kis korty, egy kis kikapósság, egy kis elkalandozás. Visszaszedjük észrevétlenül a motyót, és ott állunk nagy boldogan szenvedélyeink közepette, mint valami összecsórt játékszerekkel, elmerülten az önzésben.
*
Mondják, a színművészetis diákok egyik feladata, hogy e-mail üzenetet kell felolvasniuk a legkülönbözőbb hangsúlyokkal. Például az "Apa, küldj pénzt!" olvastán a zord atyában rögtön felmegy a pumpa, hogy mit képzel az a büdös kölyök, mi vagyok én, fejőstehén... Mire az anyuka könnyekig hatódva ráborul férjére:
- Hát nem hallod, hogy könyörög szegény, te vagy az utolsó mentsvára! Aaapaaa, küüüldj pééénzt!
Ezért van aztán a rengeteg e-mailes sértődés: az e-levelet meggondolatlanabbul postázzuk, így aztán végülis őszintébb, mint előre kitervelt, át- meg átfogalmazott leveleink, telefonjaink.
*
Pszichológusok szerint, bár többnyire azért mosolygunk, mert örülünk, ez fordítva is igaz lehet: azért örülünk, mert mosolygunk. Ha az ember például egy ceruzát vesz a szájába, és mosolyizmai önkéntelenül reakcióba lépnek, az idegrendszer az agynak beszámolót küld, miszerint öröm ért bennünket. És már termelődnek is a jó kis boldogsághormonok. Túl egyszerű képletnek tűnik, de egyes embereket szívesen alávetnék egy kis mosolyterápiának. Erőszakkal nem lehet persze jókedvet kikényszeríteni, de hátha rájönnének az illetők, hogy nem csak mások, de a maguk életét is mérgezik, ha álltó nap negatívan sugároznak, mint mondjuk itt mifelénk a közértes nénik, akik egyike ráüvöltött a sorba elém betolakodott kolléganőjére, mikor az nem találta a hitelkártyáját: "nehogy már te is olyan hülye legyél, mint egy vevő!". Gyanúm, hogy aki alapjáraton ilyen, az hazamenve se változik tündibündivé, vagyis egész életét duzzogva, bunkón éli le. Érdemes lenne legalább próbát tenniük ezzel a mosollyal.
*
"Csak az szabad, ki már alig / emlékszik zsarnoka nevére" - írja Brodszkij. Elgondolkodtató. Ezek szerint a mi nemzedékünk sosem lesz már szabad, mert Kádár vagy Brezsnyev nevét, sőt, arcát, hangját őrizni fogom halálomig. És közben hány meg hány kedves és szeretett arcot, hangot, nevet felejtek el: tanítványokat, barátokat, ismerősöket. A gyűlölet jobban konzervál mindennél, tartósítószerként nincsen párja. Gyermekeink viszont már ösztönösen szabadok, még ha a fene nagy kapitalizmus igyekszik is őket rabbá tenni aranyláncaival. Ők már nevetgélve emlegetik, hogy egyik tanáruk mindig az ötvenhatos Márai-versből idézte: "És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik - / Ők, akik örökségbe kapták -
/ Ilyen nagy dolog a Szabadság?". Nekik nem nagy dolog, levegőnek nézik. Az is, megfulladunk nélküle. Más kérdés, hogy néha szabadon is fuldoklunk. Nem is hibáztathatjuk a gyerekeket, annyira összetett tapasztalat volt rabnak lenni. Csak attól félnek néha, hogy esetleg nem ismerik majd fel a békés utcai tömegben leendő zsarnokaik arcát, amelyet aztán majd ők nem feledhetnek halálukig. Nem mintha az én fene nagy tapasztalatom segíthetne ezen bármit is. Ne így legyen.
*
Perbálon feltúrták az egész falut, közműveket javítanak, úgy kell szlalomozni a lyukak között. Ahogy áthaladtam, két munkás jött szembe, kezében hatalmas, vörös gégecsővel. Mintha valami dinoszaurusz egy bélszakaszát szállítanák. Rémisztő állat hátán élünk.
*
Egy görögkatolikus pap mutatott rá, hogy a mai gyermekeket nem véletlenül gyötrik halálfélelmek, és nem véletlenül fogékonyak az egészségtelenül morbid jelenségekre. Semmilyen szinten nincsenek felkészítve a veszteségekre, hiszen ha valami tönkremegy vagy eltörik, mindjárt készen a vigasztalás, hogy majd veszünk nekik újat. Ugyanakkor eltüntetjük a szemük elől, kórházba száműzzük a haldokló öregeket, s így semmit sem észlelnek a halálra való felkészülés rítusából (nem is illik olyat mondani, hogy nagyi majd meghal), csak egy urnát látnak végeredményként, amiben állítólag a nagyszülejük van beletéve. A legnagyobb gond persze a "halálcivilizáció", hiszen ha kötelező optimizmust nem is kell sugallni, és a hitek is különbözőek, idestova tilosnak látszik bármi nem-vajákos, nem sátános, nem a testi leépüléshez és szenvedéshez kötődő, sztoikusan vagy természetrfelettien (belenyugvás illetve angyal) pozitív mozzanatot kapcsolni a halálhoz.
*
Chesterton írja, hogy a szexualitásban újabban túl sok szerep jut a szemünknek. Kukkoló népség lettünk. Mindenhol a tökéletes alakról értekezünk, tanácsadó rovatok telnek meg mellekkel, fenekekkel, speciális tornák épülnek a vonalak megőrzésére, zsírleszívó klinikák termelik ki tonnaszámra gazdag asszonyságok háját. Holott a testiségben legalább akkora szerepe lenne a homálynak, mint a fénynek, a titoknak mint a feltárulkozásnak, a tapintásnak és ízlelésnek, mint a stírölésnek. Ma egyetlen körkörös pillantással dekára meglatolható egy női test legkülönfélébb részeinek súlya. Egykor a diákok képesek voltak órák hosszat álldogálni a fagyos villamosmegállóban, mindösszesen a kivillanó bokák látványa keltette extázisért. A prüdériát senki sem sírja vissza, mindamellett beteges, hogy ma mennyire látni akarunk mindent, és sokszor nem is törekszünk a másik ember felé, egyszerűen beérjük a felpolcolt és felvarrott mellek, a karcsúsított sziluettek látszatával.
*
Valahol azt olvasom, a metafora a szellem gyorsírása. Tetszik a meghatározás: pontosan erről van szó, kis területen nagy jelentésmozgást produkálni. Igen ám, csakhogy néha az az érzésem, ez a mozzanat talán nem csupán az emberi szellemben, hanem magának a világnak a szellemében gyökerezik. Gyermekeim például egy időben kerámia-szakkörbe jártak nagy lelkesedéssel, és a legkülönfélébb, leginkább állat-formájú, háztartási kiegészítőket gyártották agyagból, annak rendje-módja szerint lemázazva, kiégetve. Így aztán most, a reggelimhez egy apró elefántfigurát veszek ki a szekrényből, és a hátán lévő mélyedésbe helyezem a lágytojást. Jelentésekkel túlzsúfolt történetszilánk: a mindent összetörő elefánt (a porcelánboltban) most maga is törékeny apróság, ráadásul hatalmas teher gyanánt cipeli a törékeny héjú, miniatűr oválist. A tojás ráadásul maga is életcsíra, létszimbólum, melyet eltipor a dübörgő idő. És így tovább. Vajon ezt a jelentésjátékot, motívummintázatot csak mi látjuk bele a világba? Emberi tekintet kérdése az egész? Hiszen a "szabad természet" bármikor produkálhat hasonlót. Az anyamadár szemével, közelről nézve a csöpp tojás nagyobbra duzzadhat a láthatáron araszoló elefántcsordánál... Passzív metafora marad ez vajon? Megtermékenyítik-e a hasonló képek a valóságot, vagy csak emberi agyunkban képesek szárba szökkenni?
*
A komoly irodalomelmélet szempontjából talán nem is fontos, hogy Szabó Lőrinc nem ivott alkoholt, és hogy nagykanállal ette a zsírt és a mézet. Én azonban megértem belőle, hogy ő a szavaktól lett részeg, és igenis vastagon és émelyítően tömte magába az anyagot. A versei is tömve vannak, nagykanállal mért zsírral, mézzel. Ugyanígy fontos, hogy Babitsnak botfüle volt, éppen ezért mikor baráti társaságban a hangulat a tetőfokára hágott, megkérték őt, hogy kornyikálja el a Himnuszt, és remekül mulattak rajta. Vagyis nyilvánvaló Babits lazasága és pojácasága, öniróniája és hiúsága. Pedáns tanárbácsiból egyszeriben apró termetű, nagyformátumú emberré változik.
*
Villamoson elcsípett mondat: "szombaton éppen javában horpasztok, erre berongyol apám, hogy ágyban tervezem-e tölteni az egész délelőttöt. Mondom erre, tervbe volt véve, de úgy látszik, tárgytalan". Köznapi poétikánk roppant szemléletes, rejtett metaforákkal dolgozik: az alvás és a horpadás, a láb és a rongy termékeny jelentésjátéka olyan, mint a szénsav, folyvást csiklandozza érzékeinket...
*
Este az ágyban éppen feleségem kezét masszírozom, s közben beszélgetünk. Hangja fokozatosan elbizonytalanodik, ez már az elalvás előszobája, felismerem. Egyszeriben kijelenti: "Jó ez a vasmasszázs. Ez a vasceruza, amivel Ágnes rajzol." Mulattat a dolog, majd jön egy kérdés: "Ágnes, te milyen színű kendőt kérsz?". Nosza, felelek is, elváltoztatott hangon, mint a Farkas Piroskának: "Pirosat". Erre már csak egy mélyről feltörő anyai "hm" a válasz, pedig alakításom nem volt valami sikeres.
*
A vámosok Magyarországon tonnaszámra foglalják le a márkás ruhák csempészett utánzatait, melyeket aztán megpróbálnak eljuttatni a rászorulókhoz. A teljesen logikus jótékonysági lépésnek alig hihető módon maguk az eredeti márkákat gyártó cégek az ellenzői. A Vöröskeresztnek komoly szaktudásra kellett szert tenni ahhoz, hogy nem csupán a hamis márkajelzéseket, de időnként (a gyártók szerint) a dizájn lényegéhez tartozó varrás-fajtákast, speciális zsebeket vagy gombokat is véglegesen eltávolítsák a ruhadarabokból. A gyártók érvelése rettentő szociális érzékenységről tanúskodik: azt mondják, ha egy gazdag ember a méregdrága cuccában járva az utcán szembetalálkozik egy szegénnyel, akin ugyanolyan van, még ha hamisítvány is, nos, akkor burzsuj barátunk többé nem veszi meg a márkás terméket, mert az már nem exkluzív. Mondják, a vámon lefoglalt öltözékek egy részét emiatt meg kell semmisíteni, mert lehetetlen minden márkajellemzőt eltüntetni belőlük. Ilyenkor támad az embernek az az érzése, hogy talán inkább ezeket a sznobéria-gyárakat kellene megsemmisíteni valami anarchista akció keretén belül. Nagyon rossz jel, amikor egy efféle (ember-gyártotta) varázsige kiáltó módon, minden ésszerűséggel ellentétes módon uralkodni kezd az em,bereken.
*
Szürreális műtéti beavatkozásokról hallani manapság. Egy megvakult hölgynek Amerikában (hol másutt!) lehetetlen volt mesterséges szemlencsét beültetni, mert a szervezete kilökte annak idegen anyagát. Ezért kivették az egyik szemfogát, egészen vékony lemezzé lecsiszolták, majd a közepébe beleillesztették a miniatűr lencsét. Pár hónapra beoperálták az egészet az asszony vállába, hogy a test befogadja, majd a helyére illesztették, és néhány nappal a műtét után a páciens olvasni kezdett.
*
Újra és újra döbbenet a kimondás gyógyító, de legalábbis fájdalomcsillapító ereje! Éjszakánként néha órák hosszat beszélgetünk feleségemmel valami családban adódó problémáról, mely teljességgel kezelhetetlennek látszik. Minél többet ragozzuk, minél tüzetesebben keressük a kiutat, annál világosabbá válik, hogy nincs tovább, megfeneklettünk, ez itt a gordiuszi csomó, és sehol egy kardoskodó Nagy Sándor. Korábban az őrületig fokozódott ilyenkor bennem a tehetetlenség, racionális agyam nem bírta el, hogy valamely bonyolult helyzetnek ne létezzék logikai feloldása. Lassan kellett rájönnöm, hogy a megoldás maga a gondokról való beszéd, azok feltárása. Gyógyítani legfeljebb az idő gyógyítja az ilyesmit vagy az sem. Előfordul, hogy hónapok vagy évek múlva magától értelmét, súlyát, lényegét veszti az ügy. Az is lehet, hogy afféle betokozódott gócként ott marad bennünk, körülöttünk, mégis tudunk élni tovább vele és ellenére, a kimondás rejtélyes hatalma által.
*
Galway Kinnell amerikai költő írja: "A vágy, hogy valami mássá váljunk, önmagában szuicid; hozzátartozik a kívánság, hogy megszűnjünk emberként létezni. De nem egyszerűen megsemmisülni akarunk, mint inkább egyesülni azzal, amit szeretünk. Így tehát ez nem a kevesebb, hanem a több élet iránti vágy." Valóban így akar az író, vagy talán mindenki más is kibújni a bőréből, belebújni más létezők bőrébe. Elképzeljük, milyen lenne a világ a légy szemével, amelyet épp lecsapunk, milyennek láthat bennünket a fejét kíváncsian billegtető rigó, mit gondol magában a kutyánk, miközben megvakarjuk a füle tövét. Ez a fantáziajáték állhat talán a lélekvándorlás gondolatának születése mögött is.
*
"A költői kép - fikció, nem tükörképe, hanem módosult visszatükröződése a valóságnak. Azok a valóságjegyek, amelyek eltűnnek a képalkotásakor, és azok a vonások, amelyek a valóságban voltaképpen nem léteznek, kiadják azt, amitől az ember szeretne megszabadulni a reális életben, vagy pedig, ellenkezőleg, ami hiányzik neki. Szerintem ez az irodalom legsajátabb sajátossága, ez különbözteti meg, mondjuk, a történelemtől, a szociológiától, a publicisztikától." - nyilatkozza egy interjúban Mario Vargas Llosa. Az irodalom is rekonstruál, mint más társadalomtudományok, csak éppen nem valami külső létezőt, hanem egy olyan modellt, amely a papír módosult terében a valóságot leginkább érzékeltetni képes. Valahol mintha létezne persze ez a szerkezet, már akkor is, amikor az írás maga nem lett még létre hívva. Ennek a fiktív kis gépezetnek, novellának, egy regénynek vagy egy versnek a jelenléte szinte hívogat tudatunk pereméről. Érezhető, ahogy kibontakozik a ködből, akár egy várrom, amelyhez mind közelebb érünk.
*
A World Trade Center körüli halálesetekkel kapcsolatos rémes, sokáig titkolgatott statisztikák sorra napvilágra kerülnek, és fény derül a tragédia egyes, homályosabb részleteire. Nevezetesen hogy kétezervalahányszáz áldozat és több száz tűzoltó mellett időközben a mentésben segédkezők döntő százaléka is meghalt, mégpedig rákos megbetegedésben, amelyet az épület egészségtelen anyagainak égésekor felszabadult gázoknak köszönhettek. Szimbolikusak ezek a Bábel-tornyok tehát, még azokat is megmérgezik, akik menteni őpróbálják a menthetőt. Ebben a civilizációs égésben nincs jó megoldás.
*
Madarászok megfigyeltéka Bükkben, hogy a cinkék, igen, a mi kis szelíd cinkéink (nyitnikékestül, cinege cipőjéstül, aranyos pintyőkéstül!) telente, mikor elfogy az eleségük, ha van módjuk, dögevésre adják a fejüket, és nagy garral lakmároznak a megdöglött őzek, vaddisznók mirelit húsából. Ez persze, úgy gondolom, még belefér az aranyoskákról alkotott képünkbe, ám az már kevésbé talán, hogy a cinkék éhükben elkapdossák a kisebbfajta denevéreket, megölik, és őket is befalatozzák szépen. A cinke, mint ragadozó! Ámulatra méltó a természet.
*
A Zsoltárok Könyve azt írja, hogy Isten az egeket úgy váltja, mint a ruhákat, öltözetet cserél, és azok elváltoznak. Nekem kedvenceim a felhők, ezek a mindig alakuló díszítések a kicserélődő ruha szövetén. Egyébként ha folytatjuk a metaforát, éjszakára Isten még pizsamát is vesz, mint jól nevelt úriember. Alkonyatkor pedig, hogy Valéryt idézzem, kilátszik "két ing között a teste", az égbolt lángoló meztelensége.
*
Nagyon izgalmasakat nyilatkozik egy interjúban Kibédi Varga Áron: "az irodalom az élet fűszere, alaptápláléka lehet ugyan, olyannyira hogy életünk merőben megváltozik tőle, de nem maga az élet. Bosszantó, sőt őrjítő is talán (...) de tény, hogy legyőzhetetlen távolság van élet és irodalom között". Hadd fűzzem hozzá, hogy ennek a távolságnak az állandó szűkítése az irodalom nagy-nagy harci feladata. Létre kell hozni (mondjuk egy prózában) a realitás tökéletes illúzióját, mégpedig úgy, hogy az olvasó lépre menjen, valóságosabb valóságnak fogadja el az általunk barkácsoltat, mint a saját valóságát. Nem feltétlenül kell persze arra törekedni, hogy az emberek öngyilkosok legyenek a szegény Werther keservei miatt, de bár kötelesek vagyunk figyelmeztetni az olvasót élet és irodalom összekeverésének veszélyeiről (lásd Don Quijote vagy Bovaryné), ugyanakkor titkon mind kicsit arra vágyunk, hogy irodalmi táblaképeinkre (akár a klasszikus görög példázatban) ráröppenjen a rigó, és le akarja csípni a rápingált szőlőszemet.
*
Szép dolog az illem. Most olvasom, hogy mikor az egyik spanyol királyné lova vadászaton megbokrosodott, és két nemesúr elkapta a zuhanó testet, megmentvén a felség életét, utána mindkét illetőnek el kellett menekülnie az országból, hiszen aki a királynét érinti, halál fia. Nemkülönben igaz volt, hogy a "királynénak nincsen lába", vagyis ezeknek a végtagoknak semmi esetre, még a hálóing alól sem szabad kilátszaniuk. Aranyos anekdota egy neves illemtankönyv szerzőjéről, a német Kniggéről, hogy amikor hajótörést szenvedvén vízbe esett, és egy feléje közelítő cápa láttán tőrt ragadott, az egyik mentőcsónakból valaki megbotránkozva odaszólt neki: "Na de tisztelt uram, halat késsel?"...
*
Az íróember úgy járkál világunkban, mint valami ejtőernyővel ledobott kém idegen földön. Mindig éberen kell fürkésznie környezetét, sosem tudhatja, melyik mozzanat vezet el valami fontos tudásra. Most például itt ez a nő, egy frissen bevakolt ház előtt áll, a betonon, két hatalmas testű komondor fejét vakargatja elmerülten. Ránézek, nem néz vissza, tekintete elkódorog, hősünk saját idejének foglya. Azon morfondírozok, szükségem lesz-e rá valaha. Lehet, hogy ez csak érdektelen mellékösvény, a hölgy sosem válik novella vagy vers szereplőjévé, ezt a szálat csak az ellenség helyezte el félrevezetésképpen, hogy csapdáit ne vegyem észre. Ám az is lehet, hogy épp ez a nő és a két komondor segít egy napon megértenem valami fontosat. Addig is feltűnésmentesen mászkálok, gyűjtöm a mozaikkockákat, és próbálok úgy viselkedni, mintha idevalósi lennék.
*
A szőlőcukor-evésnek, akár pasztillát harapunk szét, akár kanállal vesszük magunkhoz a leheletfinom, fehér port, mindig van egy misztikus pillanata. Egyszer csak úgy érezzük, a köhögtető, szikkadt állag egyszeriben folyékonnyá alakul át, mintha hűvös, olvatag jég öntené el szájpadlásunkat. Nem tapasztal ilyet az ember sem porcukorral, sem mézzel, egyedül a szőlőcukor képes erre a kunsztra. Talán még, kevésbé robbanás-szerűen, a krumplicukor. És mekkora élmény volt az elfelejtett gyerekkori tapasztalat után felnőttként újra felfedezni ezt az állagdetonációt...
*
Bírom az irodalmi kánongyárosokat: ülnek a könyvespolcuk előtt, és rémes komolyan próbálják kitalálni, ki ma az "irányadó", megmaradó egy, két, öt, tíz magyar író-költő. Teóriáikat aztán önfeledt naivitással megosztják a közönséggel is, mint valami tuti befutó ügetőtippeket. Rengeteg energiája megy el erre a mai irodalomértésnek, ahelyett, hogy ki-ki az általa jónak tartott szerzőket elemezné lényeglátó módon. Szegény ítészek vagy nem olvasnak irodalomtörténetet, vagy speciális szemüvegen keresztül. Elég csak azt megnézni, hány szellemesen komponált, dallamos zenemű kerül elő például ma a barokk idejéből. A szerzőket leereszkedően kismestereknek tituláljuk, pedig ők voltak a korabeli sztárok, szemben a hamar elfelejtett, és csak az 1920-as években, egy Bach-összkiadás kapcsán, a Bach által átírt hegedűversenyei miatt újra előkerült Vivaldival. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, lehet valaki sztár a maga korában és az utókor szemében is, és lehet félreismert zseni, akiben aztán az utókor sem lát fantáziát. Jó bogarászást addig is a kánongyárosoknak!
*
Hogy meg ne bolonduljak a fejemben szörföző munkák, tennivalók állandó sürgetésétől, kitaláltam magamnak a szemellenző-technikát. Akár a lovak szemére, az én "lelki szemeimre" is valamiféle képzelt árnyékoló lapocskát illesztek, mely kizárja a periférikus látás zavaró elemeit. Vagyis amikor már olyan hőfokra emelkedik a pörgés az agyamban, hogy félek, leég a motor, igyekszem csakis az éppen közvetlenül soron következő munkára koncentrálni. Elméletemet férfiúi büszkeséggel megosztom feleségemmel, aki teljes joggal forráz le, és közli: jó lenne, ha egyszer ő lenne az a soron következő feladat, amelyre így ráfókuszálok.
*
Elképesztő találmány az ölelés. Ahogy kisebb lányaim karja összeér körülöttem, átfűződik a hónom alatt, az olyan, mint valami eleven, hús-vér úszógumi. Bármilyen fellengzősen hangzik, mégis ez a könnyű kis semmiség tartja fenn az övéknél jóval nagyobb és lomhább testemet a napok hullámverésében.
*
Az olvasás gyerekkoromtól kísért, kísértett, ott várt rám, mint valami bunker, titkos alagút, mint rés a valóság falán, amelyen át párhuzamos világokba bújhatok be, labirintusokban bolyonghatok, pillanatok alatt több ezer kilométerrel, több ezer évvel odébb találhatom akár magam. Magabiztosan öltöttem páncélruhát, apródharisnyát, indián inget, orosz katonacsizmát vagy pörge kalapot. Mindegy, mi történt körülöttem, volt otthonom a világban.
Az íróember, sőt, egyáltalán az ember este olvas. Én sem vagyok kivétel, lévén (író)ember. Vége a napi hajtásnak, a gyerekek alusznak, az edények elmosogatva, a kutya kapott enni. Könyvek lökdösnek ilyenkor álomba, és mi más jöhet kapóra, mint a novellák? Egy elbeszélésgyűjteményt az ember a tartalomjegyzéknél kezd el. Az ígéretes címeket sorra fellapozza, mazsolázgat, mint egy svédasztalnál. Aztán mikor észreveszi, hogy már úgy szétlyuggatta a kötetet, mint egy közeles lövész a céltáblát, nekilát, és ,,kitöltögeti" szép sorra ,,kivégzi" a könyv maradékát. Ez a művelet éppoly édes és élvezetes, mint a ,,lyuggatás", vagy mint Karinthy diákjának vágyálma, a törmelék csokoládé...
*
Mikor egy versfeltöltő oldalon a focihoz hasonlítottam a költészetet, heves ellenállásba ütköztem. Mert hogy a sport objektív, a művészet nem az! Pedig eligazodni sehol sem könnyű, kritériumrendszerek mégis mindenütt léteznek! Láttam én már a Real Madridot nullára kikapni, Beckhamet tizenegyest kihagyni, pedig Józsi bácsi berúgta. És vannak őstehetségek, ez természetes, Magico González, a salvadori csoda, azt se tudta, mi az, hogy edzés (persze később megtanulta). A szakértelem sehol sem nyilvánvaló, mert vannak bundák, vannak részrehajló edzők, akik kispadon aszalják a tehetséget, vannak elvett szabadrúgások és potyán megítélt tizenegyesek, igazságtalan kiállítások és elhúzódó térdsérülések. A sportteljesítmény objektívebb lenne? Vagy hogy ki a jobb jogász, autószerelő? És aki remekül szerel, de folyton részeg? Vagy csak nem ér rá? Vagy csak link, és a motorban felejti a csavarkulcsot? És a mákos bejgli? Van, aki szereti, van, aki nem, van, aki sok tésztával, van, aki inkább sok mákkal, van, aki mazsola nélkül, van, aki csak úgy, ahogy anyu süti, van, aki csak úgy, ahogy a Gerbeaud-ban vagy a sarki péknél csinálják. Hol is az objektivitás? Persze ettől még legyen kőműves szakvizsga, legyen fociválogatott (Braziliának még a harmadik csapatát is elcserélné sajátjára a legtöbb európai focinemzet, mégsem mindig ők a világbajnokok), legyen szakácsverseny, ügyvédi kamara és megasztár. Könnyű azt mondani egy Grammy-átadón, hogy a világ legnagyobb énekese Whitney Houston, de kérdezzünk csak meg e tárgyban aztán szakembereket, közönséget egyarán. Van, aki szerint még mindig Zámbó Jimmy a király.
*
Az ószövetségi zsidók régen az ajtófélfára erősítettek Tóra-részleteket, hogy beszélgetőtársként is minden átlépéskor velük legyen az Isten. Én cédulákra próbáltam feljegyezni a napi evangélium egy-egy fontos mondatát, ám a cetlik megkezdték misztikus útjukat asztalom papírdzsungelében, és hamarosan követhetetlen mélységekbe merültek. Újabban egy félbehajtott papírlapot csíptettem a vezetékes telefon alá, erre gyűjtöm a napi egy-egy mondatokat. Az Úr graffitijei sorakoznak itt. "Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába." "A kutyák is esznek abból, ami lehull gazdáik asztaláról." "Ti adjatok nekik enni!" "Aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt." "Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény, és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe." Isten szülő, aki dolgozni ment vagy kiszaladt a boltba, és ezen a cédulán üzenget nekem.
*
A film itthoni vetítései után úsz évvel megnézve a Csillagok háborúját, a technikai megoldások, például a repülő motorok, a birodalmi lépegetők és egyebek, amelyektől akkoriban elállt a lélegzetünk, ma képileg röhejesen ügyetlennek tűnnek. Nem csoda, hogy a filmet gyorsan fel is újították. Hitchcock egyébként ma is hátborzongató Madarak-jában a rohanó gyerekekkel összefényképezett madártámadás felett alaposan és mókásan eljárt az idő. A mai kicsik számára a gyerekkor parodisztikusan felidézhető elemei ebből a gyorsan avuló technikai-reklám-marketing körből kerülnek majd ki. Amilyen vicces, de kedves ócskaság nekünk a „Minden időben Tisza-cipőben”, a „Csókolom, Ági van?”, a „Cascot akarok kötni!” vagy a „Csak egy ugrás a Sugár”, olyan lesz nekik valószínűleg a szent „Bifidus esensis”, amely megszünteti a felfúvódást, a Toalettkacsa, amely a perem alatt is megöli a baktériumokat, a kölcsön, amely „nagyon erős”, vagy az árak, amelyek a földön járnak. Ha majd nekik is számot kell vetniük a gyerekkorukkal, nyilván a korstak szinte betegesen, kaotikusan fortyogó, trágyát és aranyat együvé kavaró dizájnja adja majd a hátteret.
*
A fantázia nem olyan gépezet, hogy csak úgy, gombnyomásra le lehetne állítani. Szerintem a mai gyerekeké is nagyon eleven. Talán túl sok minden zuhog rájuk egyszerre, időnként az előre gyártott világok labirintusából nem találnak ki egy szabadabb terepre. Ha valaki csak Harry Potterben tud gondolkodni, és másfajta világ nem létezik számára, az megint csak bezártsághoz vezet. A lényeg, hogy legyenek párhuzamos világok, legyenek rések a valóság és a virtuális valóságok falán, mindig legyen lehetőség a menekülésre, a máshol-létre…
*
"Ó, mily boldogság is esős időkbe' aludni" - íme egy szuggesztív Füst Milán-sor, mely a maga egyszerűségében remekül rávilágít, miben tér el a költői közlés a köznapitól, pontosabban miként billenhet el valamely szokványos megállapítás szinte mozzanatnyi módosulás révén a líra felé. Bármelyikünk bármikor felsóhajthat így: "szeretek esős időben aludni". Ebben a kijelentésben már eleve van valami poétikus, hiszen a közölt információ nem bír gyakorlati haszonnal, mondhatni kifelé mutat az éppen folyó kommunikációból. Annyi szerepe persze lehet, hogy intimitásával megerősíti a beszélgetés alapjául szolgáló személyes viszonyt, betekintést enged valaki "magánvilágába". A "boldogság" megjelenése és a szabatos "esős idő" helyett használt, archaizáló "idők" többesszáma tolja el költőiség felé a szöveget. Olyan ladik lesz így, mely továbbra is ki van kötve a szokványos valósághoz, ám a szabványnál hosszabb kötélen ringatózik. Az "idők" általános jelentéstartalma szinte történelmi távlatot ad, a "boldogság" pedig filozófiai kérdéssé sarkítja a kiinduló, szimpla jó érzést. Petőfit variálva: Hol a boldogság mostanában? Esős szobában. Pontosabban oly korokban, mikor az eső odakinn borongós hangulatot kelt. És itt már talán paradoxonba fordul át az eredeti kijelentés: talán azért jó esős időkben aludni, mert úgy az ember nem látja, milyen kilátástalan képet nyújt az éghajlat. Egyszóval a könnyed jóérzés mélyén pesszimizmus és halálvágy sejlik fel. Lám, tetten értük a költészetet: egy átlagos, futó benyomás hirtelen feneketlen mélységeket nyit meg talpunk alatt vagy fejünk felett, és mi zuhanni kezdünk lélekben lefelé vagy felfelé.
*
Pablo Neruda azt írja, hogy aki nem olvas Cortázart, azt, ha nincs is tudatában, titkos betegség kezdi el emészteni, és lassanként kiszívja minden életerejét. Úgy jár, mint aki sosem evett barackot, és mit sem sejtve sorvadozik, magába zárkózik, majd megkopaszodik. Ezt nagyonis el tudom képzelni, ha jelenlegi lényemből kivonom mindazt, ami Cortázar olvasásakor és annak következtében adódott hozzá. Maga Cortázar viszont azt írta, hogy az írás nem valaminek az elmondása vagy leképezése, hanem egyfajta erőnek az átömlesztése egyik emberből a másikba. Magam világosan érzem, mint valami vákuum-terek létezését, a már kigondolt, működőképes, de még meg nem írt művek helyét magamban. Lelkifurdalást érzek, de nem azért, mert valami eszme vagy idea így kifejtetlenül marad, hanem mert egy szabadságra született élőlényt nem vagyok képes kiengedni börtönéből.
*
Remek country-balladákat töltöttem le az internetről: nem csak a dallamok és az előadók nagyszerűek. Az egyik Pete Seeger énekelte történetnek a szövegére is felfigyeltünk, lefordítottuk: megdöbbentő mese és józan, mondhatni öko-szemléletű kiáltvány meglehetősen régről. A refrén szerint egy nem túl közeli s nem is távoli vidéken, ahol az elbeszélő semmilépp sem szívesen élne, az emberek vakarózva járnak az utcán, mert a nyulaknak nem volt mit ennie. Ez a visszatérő, szürreális két verssor csak az anekdota kibontakozásakor nyeri el teljes értelmét. Történt ugyanis, hogy a nagyon kemény tél jöttén a mezei nyulaknak nem volt mit enniük odakinn, a természetben. Bejöttek tehát a város környékére, és a fák kérgét kezdték el rágcsálni kínjukban. Ohó, vonta össze szemöldökét az ember: hiszen így semmi gyümölcs nem lesz jövőre! Mérget tettek hát ki, és a nyulak tömegével pusztultak el a kertekben, a házak körül. A kutyák rákaptak a könnyen beszerezhető húsra, és szépen ők is megdöglöttek. Vagyis ezután a nyulak mellett döglött kutyák hevertek mindenfelé, a sasok és baglyok pedig, amelyek a döghúsra odagyűltek, a méregtől szépen felfordultak. A szárnyas ragadozók eltűntével elszaporodtak az egerek és pockok, és a mezőről ők is a csűrök, kamrák, házak felé vették az irányt. Az ember a jól bevált megoldáshoz folyamodott: mérget a kártevőknek. Ezzel azonban az agonizáló kisrágcsálókkal táplálkozó macskákat is sikeresen kiirtották. A macskák és kutyák bundájában tanyátó bolhák a helyzetet józanul felmérve az emberre, mint utolsó mentsvárukra támadtak. Hát ezért járt mindenki vakarózva abban a dögbűzös városban. A ballada szerzője kegyetlenül levonja a tanulságot is: az állatok jobban teszik, ha az embernek még a környékét is elkerülik, hiszen ha részvétből pár bála szénával megszánja az éhező nyulakat, elkerülhető lett volna a tömeges pusztulás. Ő azonban zsugorgat, és nem oszt meg semmit, nem tekint semmiféle józan belátásra. Kőkemény és nagyon következetes tanmese. Félő, hogy kitalálás sem igen van benne.
*
Roppant büszkék vagyunk, hány és hány intézményes formáját találtuk fel a társadalmi segélyezésnek, a szociális gondoskodásnak, az adakozásnak, a másikra odafigyelésnek. Ehhez képest Vedres Csaba barátom meséli a rövidhírt, mely szerint egy idős hölgyet három évvel halála után találtak meg lakásában, addig valahogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem látta őt. Egy-két lakással odébb nyilván a részvét könnyei potyogtak a napi szappanopera láttán, a lakók őszinte szívvel szánakoztak a kínai bányaszerencsétlenség vagy a chilei földrengés áldozatain. Idestova érzéseink is virtuálisak, csak egy kitalált világban működnek, a valóságban felmondják a szolgálatot. Olyanok, mint Dart Wader lézerkardja, csak vakításra jók.
*
Csak most látom, hogy éjszaka, szellőztetés közben valahogy beszökött a szobánkba egy félarasznyi szöcske, és most ott gubbaszt az egyik mennyezet-közeli szögletben. Megpróbáljam kitenni? De hogyan, mikor hatalmasakat ugrik? Idebenn viszont éhen fog halni, nincs mit ennie. Egyáltalán, mi hozta ide? A vak véletlen? Valami rejtelmes ösztön? Kivárok, tehetetlen házi istenség. Kivár, rejtelmes áldozat. Vagy ő az istenség, aki szemmel tart, és én vagyok fogva a ház kalickájában?
*
Ide, a helyi gimnáziumba jár egy lány, aki egész érdekes módon él. Tehetős szülők gyermeke, de összeveszett az ősökkel, akik nemigen btörődtek vele, és elköltözött othonról. Vetetett magának egy tanyát, összeköltöztek a barátjával, és gondot viselnek magukra, valamint a szintén szülői pénzen beszerzett rengeteg állatra. Valahol elképesztően szimpatikus az önállóság, mely ugyanakkor beteges is valahol. Ennek a koravén lánykának kiesik az életéből egy érzelmileg-értelmileg nagyon fontos szakasz, amikor félig-meddig szülei védelmező szárnya alatt ugyan, de már saját függetlenségi harcait kell megvívnia. Idejekorán kiesett a fészekből, és úgy tűnik, szerencsére a levegőben maradt.
*
A gyereknevelés szerintem nem tenyészet, bár persze akadnak nagyon szimpatikus tenyészdék is… Amellett, hogy egyik szülőnek több, a másiknak kevesebb érzéke van a gyerekekhez, a szülőség alapjában szakma is. Olyan ez, mint amikor a műkedvelő áradozik: „ó, énbelőlem csak úgy ömlenek a versek”. Azok sokszor sajnos olyanok is! Itt sem megy semmi magától. Dolgozni kell, birkózni az anyaggal, korrigálni hibáinkat. A nevelésben is lehet javítani, szinte nincs vesztett helyzet. Nem szeretem azt a szülői „elvet”, hogy „ha már egyszer kimondtam, akkor úgy is lesz...”. Ha egyszer hülyeséget állítottam, kötelességem bocsánatot kérni. Persze ugyanakkor nem árt következetesnek lenni sem: ami ma fekete, ne legyen holnap fehér, csak mert szülő vagyok, és nekem így tetszik. Aztán ha egy helyzet nagyon „beköt”, jól jön egy kis fantázia. Ha a gyerek olyasmire vágyik, ami veszélyes vagy szerintünk nem helyes, jobb valami vonzó „játékot” ajánlani neki (már ha futja a türelmünkből), mint parancsolgatni.
*
Kicsi, nyomorult szenvedélyeinkkel mindig zugokba húzódunk, betokosodunk magányunkba, bezápulunk saját mocsaras belvilágunkba. A Zsámbékon honos premontrei szerzetesek egyike, Pius atya mondta, hogy legjobb ilyenkor valami tágasságba kilépni, szeretteinkhez, a kerthez, a tájhoz, valami nagyszabásúhoz kapcsolódni. Ebben a tágasságban feloldódnak mániáink, agyonnyomja őket az Isten adta szabadság.
*
Most, utólag jövök rá, mekkora élethabzsolás volt nagy, kamaszkori világfájdalmam. Sajgó lélekkel kószáltam környékünkön, Máriaremetén, és úgy éreztem, mélyen megsebez minden, a mások közönye, a mások szerelmes összesimulása, a gyerekek idétlensége, a felnőttek céltudatossága, a szélben susogó fák töménysége, a hajamat eláztató eső sistergése, a ki tudja, hová igyekvő macskák és a rács mögött tajtékzó kutyák - a csillagokkal bezárólag minden csak arra szolgált, hogy érzékeny lényemet megsemmisítse. Ha akkor kérdeztek, azt feleltem, az élet nyűg és keserűség, halál és meg nem értés. Közben persze a töltekezés időszaka volt ez, csak úgy szívtam magamba az összes érzékelést, sebeztem velük magamat, hogy jobban érezzem a világhoz tartozásomat, attól elkülönülésemet. Az én kamaszos depresszióm egyetlen robbanékony, nyers örömüvöltés volt valójában: ÉLEK!
*
A Bükkben nyaraltunk feleségem családjával, és egyik estére kinéztünk egy remek tábortüzező helyet. Nyársak és ülőalkalmatosságok nem voltak, el kellett boldogulni hát, ahogy tudtunk. Minden ősemberi tapasztalatomat összeszedve a tűz mellé hurcoltam jó pár kidőlt fenyőt, két nagy kő segítségével derékba törtem őket, majd padokat rögtönöztem belőlük. Kerültek nyársak is, jól esett a találékonyságnak ezt az elemi szintjét megmozgatni magamban. Persze aztán leginkább sületlen tűzrevalókat eszegettem, mert jól elmulattam az időt. Jutalmam persze meglett, mert az erdő mélyén egészen döbbenetes szentjánosbogár-rajzásnak voltam szemtanúja. Mintha a tér ozgott volna körülöttem ezeken a kicsi röppályákon, mintha valami titkos szertartást lephettem volna meg. Később mondták hozzáértő ismerőseim, milyen ritka, hogy a rovarkák ilyen nagy számban gyűljenek össze, és az ember csörtetésétől se meneküljenek el. Márpedig még az egyik váéllamon vitt rönkre is rászédült egyszer egy efféle világító potyautas. Mit mondjak, én, botcsinálta Prométheusz, örültem, hogy kis darabon fuvarosa lehettem a rejtelmesen születő, miniatűr fénynek.
*
Belépek a Pannon-irodába, helyes, buta hostess igazít el, tőlem húzza a fizetését. A képén fél kiló festék, ezt is én, mint előfizető, vállaltam be neki. Istenem, de jó fej vagyok! Az iroda valami türkiz-zöld műfa-dizájnban úszik. Marha jól megy nekem: hónapról hónapra támogatom mások ízléstelenségét is. Amúgy egyetlen rohadt mobilt akarok venni, a legtrágyábbat és legolcsóbbat, mert a régi tönkrement. A cég már tett is nekem kedvezményes készülék-ajánlatot, egyrészt mert hűséges marha vagyok, másrészt mert előfizetésem elmúlt három évében képtelen voltam meglepni magamat egy tetves webkamerás, wifis, fényképezőgépes, miegymásos mobillal, mint bármelyik kamasz. Hát fogyasztó az ilyen? Csíra létemre ugyanis a telefonommal egyszerűen - telefonálni akarok, semmi mást. Nem cserélem le a fedőlapomat sem, pedig lekopott róla a betű, azt lehetne hinni, a márkája OKIA. Fülembe forró hedszetet öntöttek, Mozartot hallgatok a Bartókon, de átszüremkedik most rajta a diszkréten cisszegő, céges hiphop. Tömegember vagyok hát vagy egyéniség? Min múlik ez? Azon, hogy mi vesz körül, vagy hogy én mit akarok? Esetleg hogy a körülöttem lévő világban mennyire valósul meg az én akaratom? A tömeglét lehúz, altat, befed: kihasználom pénzkiadó gépeit, kombicirkóját, mosogatógépét, DVD-lejátszóját, rövidhíreit, éjjel-nappali közértjeit, kávéautomatáit, drótnélküli internetét és egyéb áldsait. Közben sajog bennem a "másképp kellene élni" felszólítása, de persze igazából valóra nem váltom azt. Szóval milyen mobilt vegyek? Hiszen a mobil az egyéniség tükre, nemde? Akkor is, ha afféle szükséges rossznak tekintjük... Ki tudok-e bújni tömegember-bőrömből? Kötve hiszem. A legegyszerűbb kütyüt vásárlom, de szolgáltatóm már rám is előre számított. Felőlük nézve én egy ilyen CLASSIC pali vagyok: a dizájnerek óvatos ceruzavonásokkal igazgatják az elkerülhetetlen áramvonalasság felé eddigi, átlagfekete készülékem kinézetét. Minden telefongeneráció kicsit többet tud az elődjénél, így aztán pipogya maradiságom ellenére ellenállhatatlanul terelődöm a diadalmas technikai fejlődés sodrában a jövő felé. Amilyen hálátlan vagyok, nem fogom persze megköszönni nekik, hogy a szinte észrevétlenül emelkedő lépcsőkön felvezettek erre a magaslatra, ahol vaksin hunyorgok a szokatlan ragyogásban. Mindegy, ők önzetlenek, hiszen engem, a reménytelen esetnek tűnő pincebogarat mégiscsak eljuttattak a fényre, akaratom ellenére megváltottak, része lettem egy hatalmas, eufóriában ünneplő partynak, beléptem a mobilosok szent közösségébe, melyhez képest Bahtyin karneváli forgataga kutyafüle. Csendüljön hát fel az Örömóda remix csengőhang-változata!
*
Roger testvér, a taizéi szerzetesközösség alapítója mondja egy interjúban: kísértés idején könnyen megfeledkezünk arról, hogy bízzunk Istenben. Eddig rendben, de hozzátesz valami megdöbbentőt: elfelejtünk bízni azokban is, akik ránk vannak bízva. Tényleg, amikor az ember félti a gyermekét, amikor átvenne tőle minden döntést, voltaképpen ezt a bizalmi igényt sérti meg. Nem kell persze esztelenül odadobni őket mindenféle veszélyeknek, nem erről van szó. Csak éppen az ember nem épít eléggé az ő meglévő belső tartásukra, és éppen ezáltal válnak önállótlanná.
*
Valahogy nem tudtam mostanában okos lenni. Nem állítom, hogy nem gondolkodtam, járt az agyam, mert mindig pörög, régi betegség ez, le se tudom állítani. Ám hagytam szépen a gondolatokat elmenekülni, mintha a természetben járnék, mindenféle különös állatokkal, növényekkel találkoznék, de egyet se fognék meg, egyet sem szakítanék le: mindent a szemnek, semmit a kéznek! Ugyanígy kíméltem meg most szabadon élő gondolataimat a bebörtönzéstől, attól, hogy szavak kalickájában kelljen sínylődniük életük fogytáig. Írom mindezt egy olyan feljegyzésben, melynek kongó zárkaajtajához folyton odacsapódnak szegény, jobb sorsra érdemes, foglyul ejtett gondolatok.
*
Divat szidni a szlenget vagy infantilisan lelkesedni érte. Holott ez egy fortyogó massza, rengeteg színes érdekességet és persze sok rogyasztó képtelenséget buzgat a felszínre. Voltaképp nem is más a dolga, hiszen ez a nyelv egyik megújuló erőforrása. Önmagában a szlengszó nem lelemény és nem átok, mint ahogy egy szakkifejezés is lehet szellemes vagy életidegen. Ha például a patások bizonyos szervét "lófilének" keresztelik, ha a mulyára azt mondják, "ül, mint a kopott gyöngy", ha a hónalj alatti izzadságfoltot "pisztolytáskaként" emlegetik, a "nesze semmi, fogd meg jól" jelenségre a "hámozott lufi" kifejezést alkalmazzák, a "bicikliutalvány" annyit tesz, hogy el lehet húzni, a bélszél röppenő "pingvin", a vécékagylóba okádó részeg pedig "vezeti a porcelánbuszt", nos, ez eredeti és szemléletes. Amikor valaki a hímvesszőt "hancúrlécnek", a dilinóst "elmeroggyantnak" aposztrofálja, és így tovább, az már csak fárasztó modorosság. A "kúl duma" puszta tektonikus erő, mely alakítja nyelvi bolygónk feszínét és mélyrétegeit.
*
"Esős aszfalt az égbolt / Elgurult felnivel" - ezzel a képpel Tóth Krisztina az egyik legősibb metaforagóchoz csatlakoztat új elemet. A Nap (a Hold is) ezredévek költészeti viszontagságai során volt már arc, aranypénz, lángcsóva, karika, labda, golyóbis, narancs, kalap, tányér, tó, szem, csók, de még nikkel szamovár is. És ma is lehet vele kísérletezni, negatívba kifordítani, eltüntetni, visszavarázsolni, cigarettaparázzsá, kondérrá, sündisznóvá vagy hegesztési hulladékká változtatni, bűvészkedni vele éjjel és nappal. Nem tudja kikezdeni sem a modernitás, sem a klímaváltozás, marad kiszakadt égboltunk hatalmas fényfoltja, éltető és égető központi metaforánk mindenkor.
*
Scorsese filmjét, a Dühöngő bikát néztem Robert de Niroval, aki Lamotta bokszolót játssza, karrierje kezdetétől csúcsáig és a hanyatlásig. Az alakítás hitele végett de Niro huszonöt kilót szedett fel a forgatás közben. A karriersztori az amerikai film egyik legősibb közhelye, sőt, az amerikai nemzeti mítoszok talán legfontosabbika. Valaki elindul a kis értől (olasz emigráns közeg, bűnöző arcok köröskörül) és eljut a nagy, szent Óceánig (saját bár, úszómedence, rivaldafény, csillogás). A mesteri az az egészben, hogy a fényes pályaív alatt a pasas végig egy helyben topog, körben forog saját ösztönös természete ketrecében, és nem kínálkozik kitörési útvonal. Vagyis miközben feljut a csúcsra, végig be van zárva önmagába, ugyanazokat a harcokat folytatja le baromtermészete ellen, és mivel nem egy filozofikus alkat, nem is jut el a tudatáig, hogy honnan jönnek az ütések, hogy saját maga okozza azokat, mikor dühében nekicsapódik a falnak. Ha magamba nézek, körülbelül ugyanezt a dühöngő tulkot látom, ugyanezt a tehetetlen marcangolódást, csak talán családom és a külvilág felé egy kicsit jobban menedzselem a dolgot. Nem hiszek az asztrológiában, de tény, hogy bika csillagjegyben születtem.
*
A műfordító kollégák egy része szakfordítóként dolgozik, ám ezt szerelemből teszi, az anyagi juttatásnak ehhez semmi köze. A műfordításért olyan busásan megfizetnek bennünket, hogy afféle nyalánkságszámba megy közepes vagy annál rosszabb amerikai filmek szinkronfordítása, illetve használati utasítások, termékleírások magyarítása. Belső levlistánkon kitűnő műfordító-barátunk számolt be róla, hogy akár ingyen is megcsinálná angolul következő munkáját, a már csak csábító címével is hívogató cikket: Koronaéter típusú királis gazdamolekulák enantiomer-felismerő képessége. Hát nem gyönyörű? Ki tudna ennek ellenállni?
*
A gyermeki képzelet nagyszerűen ráncigálja elő megkövült szókapcsolataink mögül a konkrét értelmet, és kerekít belőle látomásokat. Dorottya lányunk anno sírva fakadt, amikor arról beszéltünk, valakit "kirúgtak" állásából. Látta ugyanis maga előtt, amint egy hatalmas rúgással kipenderítik az illetőt. Ugyanígy ijedt meg Simon fiam, amikor kilátásba helyeztük, hogy "lefújjuk" a húgomat, akit vendégségbe vártunk. A gyermek rémülten tudakolta, vajon milyen anyaggal akarjuk lepermetezni nagynénjét. Jázmin unokahúgunk meg rosszat álmodott egyik éjjel: egyik kis barátnőjének leesett, és elgurult a feje, sehogy sem lehetett megtalálni. A kislány ugyanis azt mesélte előzőleg, hogy azt apukája néha "leordítja a fejét".
*
Egy morcosan magyaros ismerősünk azt állítja, csakis tisztán magyar szavakat szabad használnunk, amit nem lehet magyarán megnevezni, ahhoz nincs közünk, így számunkra nem is létezik. Az orrszarvú valószínűleg összes mázsáival együtt kámforrá válik, ha rinocérosznak nevezzük. Még szerencse, hogy a vízilovat nem lehet így eltüntetni. A dinoszaurusz pedig levonta a következtetést a fenti tételből, és szépen ki is halt. Próbáltam magyarázni, hogy ha mondjuk az "alternatíva" vagy a "koncentrálni" szálka a szemében, akkor vajon mennyivel jobb a néhány száz évvel korábban jött latin "kamra", a török "dzsindzsből" eredő "gyöngy" (egyik legszebb szavunk), vagy épp a francia tájszókincsből beszerzett "kocsonya" (a "cochonnai" körülbelül ugyanazt jelenti ott is)? Azt is fejtegettem, hogy a nyelv eleven test (organizmus!), állandó mozgásban van, ha egy-egy valóságelemre több megnevezést forgalmazunk, egyik-másik eltűnhet az idők során, vagy újabb mellékjelentést vesz fel. "Húgy" szavunk például anno csillagot is jelentett, csak aztán a zavaró disszonancia miatt ez a mellékzönge elsorvadt. Ki tudja, merről jönnek a szavak, s hová mennek? Egy a lényeg, itteni hangulatuk, értelmük, s a bennük rejlő izgalmas kombinációs lehetőségek. Persze nincs gond, kis leleménnyel elkeresztelhetjük a zsiráfot "foltos nyakoncnak", az elefántot "tölcséres böhönyének", autó helyett is mondhatunk "kormántos görgényt", legfeljebb a többiek nem értik. Ez nem is olyan nagy baj, hiszen a "kommunikáció" is idegen szó.
*
József Attila azt mondta: „pontosan, szépen”. Ez csak két parancsolat, de Jézus is kettőben foglalta össze az ószövetségi tízet, anélkül, hogy annak érvényét eltörölte volna. Ezt lehet cizellálni, de a műfordítás terén is ez az alap. Ha a fordítás pontosabb, mint szép, akkor az illető ne fordítson irodalmat. Ha szebb, mint pontos, akkor írjon inkább eredeti munkákat, hátha az jobban megy neki. Keskeny palló ez, belátom, de ezen kell közlekedni. Akinek több térre van szüksége, az a kötéltánc helyett válassza a balettet. Visszatérve a József Attila-idézethez: ugye, „ahogy a csillag megy az égen”. Mármost nem biztos, hogy pontosságtól és szépségtől rögtön csillag is lesz a fordító. Ott van Jancsó Júlia, aki gyönyörűen lefordította Proustot, ki tudja róla, kicsoda ő? Magazinok címlapjára kellene kerülnie, tévében forognia, ehelyett pusztán a szűk szakma tudja, hogy ő az, akin keresztül Proust megszólal magyarul. Ez nem csupán annyi, hogy ja, megtanult franciául, meg aztán tud magyarul is, hiszen ez az anyanyelve! Nem, ez egy nagy irodalmi hang! A szerzői jogokat szabályozó, máig érvényben lévő 1922-es Berni Megállapodás, melyet hazánk is aláírt, leszögezi, hogy a műfordító teljes jogú szerzője az általa átültetett szövegnek. Gondoljunk csak bele: miként is lenne lehetséges egy remekművet újra létrehozni anélkül, hogy „agya méhében” ne forgassa, gömbölygesse valaki, mint gyermekét? A teljes szókészletnek, szereplőgárdának, különböző regisztereknek ott kell munkálni hónapokig abban, aki formába önti az idegenből kapott nyersanyagot. Ez nem (vagy nem csak) játék! A fordító, kinek munkája nem fordítható, láthatatlan a külföld számára, és az az igazság, hogy gyakran itthon is megmarad árnyékboxolónak. Nemrég jártam Oslóban, az európai műfordítószervezetek szövetségének (CEATL) éves közgyűlésén, ott a jogvédelem és a honoráriumügyek mellett gyakran esett szó szakmánk „átlátszóságáról”. Hiszen nem azt mondjuk, hogy micsoda stílusa van Bognár Róbertnek, hanem hogy Le Clézio remekül ír. Nem Benyhe János virtuozitásáról beszélünk, hanem Cortázar elképesztő tudásáról. És vajon aki rajongója Hrabal pompásan áradó mondatainak, hallotta egyáltalán a nagyszerű Zádor András nevét?
*
Mindig találkozik az ember új legendákkal: egy olasz műfordítónő például azt kérdezte, igaz-e a hír, hogy a magyarok azért találták ki maguknak ezt a semmire sem hasonlító nyelvet, hogy el ne tűnjenek a népek süllyesztőjében, el ne veszítsék nemzeti identitásukat... Nevettem a feltételezésen, de feleségem hozzáfűzte, hogy a mendemonda azért nem egészen alaptalan, végeredményben a nyelvújítás ilyesmiről szólt, a teljesen elnémetesedett és ellatinosodott értelmiségi magyart tisztogatták vissza a környezetünk számára érthetetlen, bizarr; régi vagy régies szótövekig.
*
A médiában uralkodó dilettantizmus egyáltalán nem újdonság, de mindig szolgál meglepetésekkel. Aki a "Telekvíz" című műsor címét kiagyalta, annak valószínűleg eszébe sem jutott, hogy ez a szó így a telken feltörő talajvizet idézi. Az optimista verzió pedig valójában meglehetősen pesszimista, hiszen ha valaki szánt szándékkal, markába röhögve nevezte így el az adást, az annak is tudatában volt, hogy ez a feltörő lé, melyben ő is benne tapicskol, löttyös médiánk legtalálóbb jelképe.
*
Oslóban jártam, az európai műfordítószervezetek közgyűlésén. Nagyon precíz emberek ezek a norvégok, a reggeli náluk 6-kor, az ebéd 11 körül, a vacsora 5-6 tájban kezdődik. A szervezők éberen őrködtek a napirend betartásán, és amikor az európai szervezet elnöke 13.04-kor éppen befejezte volna zárómondatát, az egyik norvég kedvesen, de kicsit idegesen közbevágott: elnézést, a program szerint egykor kezdődik a "lunch time". Amikor a végén megköszöntük a helyiek munkáját, ők azzal dicsértek vissza minket, hogy igen, remek volt ez a közgyűlés, minden időpontot betartottunk. Van ebben az akkurátusságban valami nagyon szép is. A Központi Pályaudvar előtt rengeteg bicikli parkol, az egyiknek égve maradt a hátsó lámpája. Nem vettem volna észre, ha egy csövesforma fiatal oda nem lép, és el nem kezdi piszkálni. Magyar ésszel rögtön arra gondoltam, majd szépen ellopja a felelőtlenül kinn hagyott értékes világítótestet, de nem: Norvégiában járunk. Eloltotta a lámpát, nehogy lemerüljön az elem, és szépen tovább ballagott. A nincstelenség nem az anyagi javakban való szűkölködéssel kezdődik, hanem az emberi tartás és szolidaritásérzet összeomlásával. Ebben az értelemben az a csavargó nem volt nincstelen.
*
Szabadtéri koncert Balatonfüreden, Lovasi és csapata énekli-zenéli verseimet. Amfiteátrum-szerű kiülős hely, kedélyes közhangulat, az egyik dalnál effektképpen valaki egy marék madarat dob az égre, akár egy pontosan időzített robbanás. Végig mesterséges és természetes játéka kísért az estén. Elmegy az áram, a zenekar kénytelen leállni, hamarosan amúgy is én jönnék, úgyhogy csepűrágóként, mikrofon nélkül, színes irodalmi sóderolással-felolvasással áthidalom a kiesett negyed órát. Mikor visszajön a feszültség, Bandi megjegyzi: tanulság, hogy költészet akkor is lesz már, mikor nem szaladgál majd áram a falban. A koncert után nem sokkal érkezik a kitűnő, Sorbonne-on végzett esztéta, Kardos Gábor, aki újabban borásszá lett, és arról beszél, hogy Héraklész és Terminátor mítosza egy tőről fakad, a világot leigázó, úgymond civilizált ember mintái ők, s ebbe a körbe tartozik a nyomtatott kultúra is, mindenestül. Vissza az orális kifejezésmódhoz! - adja ki a jelszót. Hazafelé a Hold hatalmasan elkísér, két kondenzcsík úszik körötte, mint egy-egy hátborzongató ritmikus sportgimnasztika-szalag. Megállok a benzinkútnál, ahol megy a gyűlöletesen sercegő, kékfényű lámpa, mely válogatás nélkül odavonzza és elpusztítja a rovarokat. Jön a benzinkutas fiú, kezében tenyérnyi hatalmas szarvasbogár, most találta: csillog, mint valami polírozott Terminátor.
*
Az író hivatásos meghosszabbító. Elvágja az ujját, és átéli egy félkarú ember kínjait. Szemébe megy a por, és megvakíttatásról képzeleg. Ha vírus dönti le a lábáról, kínos halált vizionál. Egy falka összeverekedő kutyából vadászó oroszláncsorda, három dulakodó részegből egymásra rontó birodalmak csatája lesz képzeletében. Így szerkesztgeti ki a végtelenbe saját élete tapasztalatait, és növeszti azokat világméretűvé. Aztán persze mikor papírhoz ül, nagy rövidítő is az író, hiszen a világ egymásba szövődő örvényeit kell mű-méretre zsugorítania.
*
Teljesen valószínűtlenül felhődagályos égbolt alatt autózom haza egy vidéki fellépésről. Emitt egy méretes "monokolor" kokárda, amott egy halom gigászi puzzle-darab egy kupacban, puffok és paplanok, borotvahab és frissen mosott gyapjúkupacok, vatta és tejszínhab, kitépett hajcsomók és lerántott álszakállak. Miközben a földön utazom, utazom az égben is, ebben a meghökkentő perspektívában, képeslapkék és az áttüzesedő fehér minden árnyalata alatt. Betemet a súlytalan súly, belepasszíroz a sofőrülésbe, valami elképesztő toldalékkal hosszabbítja meg létezésemet. Mi van, apuskám, bambulsz vagy vezetsz, dudál rám a valóság.
*
Egy amerikai film magyar feliratában olvasható az alábbi baki: "a ló lágyékába fúrta sarkantyúját". Hát, kellemetlen műtét lehetett, és akrobatikus ügyességre is vall, ha valaki szegény párának a véknya helyett el tudja érni a lágyékát. Az egész valami sajátos, rituális kasztrálási aktusra emlékeztet.
*
Van saját, külön bejáratú Bartók-gyáram. Akár a svájci-francia határon berendezett részecske-gyorsítóban az ősrobbanás, itt élőben megy végbe a huszadik század nagy zeneművészeti kalandja. Nagyfiam ugyanis népi furulyára gyakorol virtuózan a szobájában, eggyel odébb meg középső lányom játszik törékeny futamokat barokk furulyán. A két hangzatsor karambolozik, a harmóniák csikordulnak, vicsordulnak, kicsorbulnak. Szólok a gyerekeknek, hogy legalább egyikük jöjjön le a lenti szintre, hogy ne zavarják egymást. A válasz az, hogy őket nem zavarja, legfeljebb engem. Kakofóniát? Azt, ha nekem az...
*
A tévében összefoglaló egy fiatal művészcsoportról, amely álművészeti álkiállítást rendezett. Kinyomott belű fogkrémek, vicces WC-feliratok, roncs és roncsolt anyagok, első látásra (és másodikra is) értelmetlennek tűnő videó-installációk, és így tovább. A szószóló nevetve mondja, hogy mindez humbug, átverés, mégis akadt, aki komolyan eljött a tárlatra, és megdicsérte, ami nevetséges, mert ők csupán a nem valódi művészetet akarták kifigurázni. Nem tudom, mit gondoljak, kamaszgyerekektől ez még jó fej muri, de ha felnőtt emberek evvel foglalkoznak, az már elég fárasztó. Ha valaki ennyi energiát fektet a humbug leleplezésébe, közben voltaképpen csak egyel több humbugot gyárt, belesétál saját kelepcéjébe. Ennyi idő alatt ugyanis valami értelmeset is létrehozhatott volna, záró- és idézőjel nélkül, és akkor a befogadónak sem támadna az a lehangoló érzése, hogy már megint arra használták őt, hogy valakik valakiket rajta keresztül leégessenek. Mindenki nagyon okos, a sznobok is, akiket kicikiznek, a műjészeti vásott kölkök is, mert kiröhögtetik a dörzsölt klikket, amely a... szivart is művészetnek adja el, csak a szegény műélvező áll ott hülyén, mert neki művészetet ígértek, de többszörösen cserben hagyták.
*
Hoffmansthal valahol azt írja, nyelven túli nyelven kellene írni, sem angolul, sem németül, semsemül, valami sose hallott, mégis egészen kifejező, mindent elmondó hangsort használva. Talán olyat, amelyet Saussure nyelvész-kommandói sem képesek szétszálazni jeltestre és jelentésre, konnotációkra és funkciókra, hiszen tagolatlan és tagolhatatlan, egyszerre szín és látvány, indulat és hangulat, szerkezet és tartalom. Ez persze megint csak lehetetlen, ez az irodalom, még inkább a költészet alapvető, évezredes kísértése. Borges novellájában a fejedelem meg akarja íratni a Költővel az abszolút verset, mely tartalmazza a Világ-egészet: először megszületik a Tökéletes Eposz a maga cizelláltságával, felvonultatva a lírai mesterség minden fortélyát, ám ez, a klasszikus művészet hozadéka kevésnek bizonyul. A második mű minden hibát és disszonanciát tartalmaz, ami elképzelhető, szándékosan durvított felületű, sprőd, mint egy modern műtárgy. Ez is kevés azonban. Végül a Költő a Fejedelem fülébe súgja pár szót, majd öngyilkos lesz. Maga a Fejedelem is lemond trónjáról, és vándor csavargónak áll. "A hintában a senki ül, / Nem beszél, csak senkiül" - írja Utassy József. Na, vele kellene elbeszélgetnie Hoffmansthalnak meg a Fejedelemnek is.
*
Nagyon bírom könyvelőnőmet, egyrészt mert elképesztő rendetlenség van a papírjai közt, mégis mindennek tudja a helyét. Ráadásul egyáltalán nem szertelen ember, inkább nyugodt, még a leadási napokon is, pedig rengeteg a dolga. Férjével gazdálkodnak, egyszer, mikor mentem a papírokkal pepecselni, az asszonynak meg kellett mosnia könyékig véres karját, mert éppen tehenet vágtak: a terasz asztalán nagy hústömbök között ott hevert egy hatalmas, lehunyt szemű marhafej is. Akkoriban még együtt laktak a lányáékkal, aki fodrász, az ő műhelyén keresztül jutottunk be az irodába. Kész élet-keresztmetszet - véres valóság, szépészet és adminisztráció egyben. Legutóbb, mikor ott jártam, könyvelőm férje, a termetes, komoly, őszes parasztember, kislibákat sétáltatott éppen a frissen nyírt gyepen. Bukdácsoltak az ól felé haladtukban, ő pedig ment utánuk overallzsebbe dugott kézzel, nem is noszogatta őket, mosolygott a bajsza alatt, és azokon a laposcsőrű, sárga sörtegombócokon nem is lehetett nem derülni.
*
Mondhatni bohóc-apuka vagyok, és a gyerekek, ha néha fogják is a fejüket, hogy „jaj, megint egy apa-vicc!“, többnyire hálásak a humorkodásért. Persze ha „véresen komoly“ dolgokat akarok elviccelni, alaposan megdorgálnak, de amúgy sok perpatvart, konfliktust felold a nevetés. Azért azt hiszem, nem szabad nagyon komolyan venni az egónkat, mert akkor képtelenség „frissen, rugalmasan“ élni. Aki beköt egy-egy szituációba, és onnan kimozdíthatatlan, az olyan, mint egy sárba süllyedt sportautó: hiába erős a motor, felfeküdt az alváz...
*
Állítólag a vándorcirkuszos társadalom elképesztő kaszt-elven működik, a dinasztiák tagjai egymás közt házasodnak, a házasság egyben munkakapcsolat is, sokszor a szülők egyeznek meg róla. Persze nem csoda. A nomád társadalmak mindig hihetetlenül hierarchizáltak voltak, azt hiszem, ilyen fokú ideiglenességben ez a típusú kötöttség tartja meg egyedül az embert valahogy. Ha arra gondolok, hogy van valaki, akinek teljesen ki vagyok szolgáltatva a föld felett, húsz méter magasan, és az a valaki holnap megharagszik rám, és nem nyújtja ki a kezét értem odafenn, hát nem is tudom... Épp ezért a cirkusz világa nagyon hasonlít a mai, zaklatott világra: azt hiszem, én is teljesen szétcincálódnék, ha nem kötne erősen az otthonom, a feleségem, összes gyermekem. Sajnos nem vagyok az az ember, akinek túl nagy belső tartása van, éppen ezért a „külső“ kötöttségek nagyon is szükségesek. Persze az emberiség sokat küzdött, hogy ne családi, szakmai vagy vagyoni alapon kelljen párt választanunk. Ezt sikerült is elérnünk, most aztán szerelmi alapon lehetünk boldogtalanok... Így mindjárt más, nem?
*
"Miközben valamit csinálunk, valójában egészen mást csinálunk" - állítja Maurice Maeterlinck. Van létezésünknek egy mélyebb vagy magasabb szintje, s miközben izzadtan ülünk autónk vezetőülésén, a forgalmi dugóban, valójában fókára vadászunk egy jégtáblán vagy tarka tunikás kreol hölgyekkel évődünk Mauritiuson vagy a kerti fűben fekve bámuljuk az éjszakai csillagos eget, és nem messze tőlünk egy vakond motozgat vagy felcsattog álmában egy madár.
*
Egy döbbenetesen érdekes nyelvészeti kutatás rávilágított, hogy például a német és a magyar beszélők irónia-érzékelése között jelentős a különbség. A németnek nagy szüksége van határozott jelzésekre, miszerint egy adott beszélgetés valójában nem komoly, a magyar viszont nagyon jól elvan egyfajta köztes beszédben, mely a megalapozott megállapítások síkján és önmagát kétségbe vonva ugyanúgy értelmezhető. Germán barátainkat az ilyen őszintétlen maszatolás határozottan idegessé teszi. Mi viszont remekül meghúzódunk kettős nyelvi kódjaink fedezékében, hosszan ellibikókázunk valahol középtájt az "izomkomoly" és az agyatlanul vicces közt.
*
Egy derék ember születésnapi vacsorájához meglepetésnek élő angolnát vett a család, és átmenetileg beletették a jó hűvös, esővizes hordóba. Úgy ám, de a mondott születésnapos éppen ebben a hordóban hűtögette söreit, és rémületében jószerivel egy rekeszre való palackot szétvert a veszélyes kígyóféle fején, mire sikerült azt megölnie, használhatatlanná gyalázva saját ünnepi lakomájának alapanyagát.
*
Foglalkoztat mostanában fájdalom és művészet viszonya, kapóra jött hát ez az Edmond Burke-idézet: "Ha a veszély vagy fájdalom túl mélyre hat, semmi örömet nem képes adni, csupáncsak rémületet kelt; bizonyos távolságból s bizonyos módosulásokon át szemlélve azonban nyújthat örömérzetet is, és nyújt is, ahogy naponta tapasztaljuk". Köznapi koppanásaink, pofára eséseink, veszteségeink az elbeszélés és a túlélés biztonságos távolából válnak gyönyörforrássá. Ki ne mesélné szívesen viszontagságait? Hasonló borzongató élvezetben van részünk Munch sikoltó figurájának, Goya vagy Brueghel borzalmainak láttán. Az elbeszéltség, az összerendezettség keretei közt minden efféle kaland megerősíti biztonságérzetünket, pontosabban csak annyira ingatja meg azt, hogy kellemes szédületben legyen részünk, és megállapíthassuk: itt vagyunk, megmaradtuk, hallgatjuk ezt a történetet, tehát az élet átmenetileg diadalt aratott.
*
Nagyon profi és művelt műfordító-kollégám egyben amatőr nyelvművelői babérokra is tör, és így munkáit időnként félig-meddig népies fordulatokkal fűszerezi. Teszi ezt sajnos olyankor is, mikor a dolog furcsán veszi ki magát. Egy neves külföldi író poétikai kötetében, mely eleven esszényelven, de cseppet sem "ízes" stílusban íródott, a szerző "elsinkófálja a tényeket", az elbeszélés menetébe "sebbel-lobbal berobban a múlt", egyes írói eszközöket pedig "hiába koptatnak nyakló nélkül". Utóbbi esetben a képzavar határán táncolunk, nem hiszem ugyanis, hogy lehetne kétféleképpen, nyaklóval, illetve annak híjával koptatni valamit. Egyáltalán, a magyar nyelvi leleteket mentő fáradozás és az eredeti érezhető egzaktsága ez esetekben disszonánsan hat. Bizony egyáltalán nem mindegy, hogy a teremburájáról vagy a terem búrájáról beszélünk.
*
Földes Jolán Párizs-regényében a postás egy levelet tűz az utcán lévő közpadra, s mikor az emigráns leány rákérdez, miért teszi, azt feleli, hogy azon a padon már húsz éve ugyanaz a csavargó alszik, neki jött az üzenet. A könyv persze a húszas évekről szól, de a történet meghökkentő voltában is hitellel bír. Na, ezt az otthonosságot a párizsiak alól a kapitalizmus és a bevándorlás, alólunk pedig a történelem rántotta ki.
*
Érdekes jelenség, hogy vannak emberek, akik egy bizonyos lelki telítettségi szint felett, magyarán szólva szentségben töltött hiteles életük egy adott pontján elkezdenek verset írni. A spirituális szépség azonban önmagában nem elég a jó vers születéséhez. A költők nem feltétlenül jó emberek, csak (szerencsés esetben) jól tudnak írni. Egy nagyon tiszteletreméltó, karizmatikus lelki ember vetette papírra legnagyobb sajnálatomra ezt a fonetikai és grammatikai paradoxont: "váltsd csöndeddé ürességem". A gondolat talán érdekes, de már nyelvtanilag is rettentő nyögvenyelős, érthetetlen, a "lcsdcs" hangzó kiejtésébe pedig bármely színésznek beletörne a nyelve. Persze ő erre nem gondolt, mert hiszen nem munkálkodik izzadva, nap mint nap szavak közelében. Márpedig a költészet anyaga éppenséggel az értelem hangteste. Az efféle verseket néha nem árt valóban csönddé váltani.
*
Egy matematikus tette fel a kérdést, vajon miért nem tenné meg semmi pénzért az ember a múlt héten kihúzott lottószámokat újra? Hiszen formálisan pontosan ugyanannyi esélye van, hogy kijön, mint az összes többi számkombináció esetében! Vagy ez inkább pszichológiai kérdés? Azt feltételezzük, a véletlennek van emlékezete, és tudja, hogy mit húzott, mit nem húzott? Esetleg úgy érezzük, azokat a számokat így, együtt már kivették egy kalapból, amelyben az összes variáns található, és nem tették vissza? A véletlent önkéntelenül megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal látjuk el, mert értetlenül állunk végtelensége előtt.
*
A nagy internetes és SMS-levelezés közepette az ember hajlamos minél rövidebbre fogni a szót, és elhagyni például a levél eleji megszólítást. Logikus ez így, hiszen akinek írok, csak tudja, hogy őt magát hogy hívják, nem? Formálisan igaz persze, én mégis kitűztem célul, hogy minden esetben leírjam a címzett nevét. a másik megnevezése ugyanis elsősorban nem praktikum, hanem szimbolikus gesztus. Azt mutatja, hogy valóban az illetőre gondolok, és nem csak egy automatába dobom be megfelelő szövegű üzenetemet. A név ugyanis az egész embert összefogó jel, identitásképző erő. A megnevezés mindig teremtés, a másik jelenlévővé tétele, újraalkotása a saját személyes teremben.
*
Zsibbasztó képsort kaptam e-mailen: a Feröer-szigeteken, Dániában évről évre úgy ünneplik a fiatal fiúk férfivá válását, hogy az öbölbe csalogatnak és lemészárolnak egy nagy csapat teljesen ártalmatlan delfint. A szertartástól vörösre változik az öböl vize, az emberek a parton állva nézik végig a barbár rítust. Nem tudom, mi esz aztán a hússal, régen talán tartósíthatták, és ebből éltek sokáig, de ma ez nyilván nem létfeltétel. Vajon lételeme az embernek ez a kötésig véres tocsogás, az életek kioltása, a lét szakadéka feletti tobzódás? Ezért gyártunk és nézünk horrorfilmet, ezért van, hogy némelyek a "műtétes szexre" izgulnak? Honnan ez a mások szenvedése iránti érzéketlenség (mi több, az azon való élvezkedés), mikor közben mindenki minden módon próbálja oltalmazni saját maga és szerettei létét?
*
A kanadaiaknak az a baja, hogy nem tudják, mit csináljanak jó dolgukban, állítja egy helyi ismerős. A tévéreklámokon ez jól lemérhető. Azt egyik arról szól, mit tegyünk, ha a mosogatógépből kivett műanyag ételesdobozon bosszantó páraréteg képződik, s azt aztán minden alkalommal le kell törölni konyharuhával. Nos, mielőtt mindenkit elemészt a kétség, elárulom: vegyünk olyan mosogatószert, amely „leszárítja” a rettentő gondot okozó, gonosz cseppecskéket. Feltalálták már az olyan epilálószert is, melyet ki-ki ráken a lábára, a zuhanyzás sem mossa le, utána viszont a leszedett szőrzettel együtt letörölgethető. Ez igazán megnyugtató. Ugyanígy az is, hogy ha Cadbury csokit nassolunk, nem kell feszengenünk az afrikai éhezőkre gondolva, mert minden egyes tábla elfogyasztásával hozzáteszünk egy csavart a fekete népesség számára létfontosságú biciklikhez, melyeket a cég a mi hozzájárulásainkból juttat el Afrikába. Félreértés ne essék, szimpatikus kezdeményezés ez, mégis az van a mélyén, hogy minél több csokit zabálunk, annál jótékonyabbak vagyunk. Lelkiismeret kipipálva.
*
Egy érdes modorú, kedves, idős magyar emigráns körbekalauzol bennünket Montrealban, megmutatva az angolos minivillákkal ékes sikkes francia negyedet és az ortodox zsidónegyedet, színesre mázolt házaival, pajeszos, feketébe öltözött bóhereivel, kóser boltjaival, kopaszra nyírt, fejfedős asszonyaival, akiknek tilos férfi szemébe nézni. Tóth Kriszta kollégám egy kóser boltban vesz elemet a fényképezőgépébe, mégsem működik a masina. Rákérdezek, vajon nem lehet, hogy antiszemita a gépe. A montreali házak legtöbbjéhez meredek vaslépcső vezet, télen pedig (ez az évszak az év nagyobbik részében kitart) lefagy, és életveszélyes. Mindig kéznél (lábnál) is tartják az itteniek a szöges sarut, szükség esetére. Öreg barátunk állítja, hogy a lépcső azért nem került az épületek belsejébe, mert így a hideg miatt könnyebben elkerülhető, hogy a lépcsőn a hazakísért lányokkal a viktoriánus erkölccsel összeegyeztethetetlen dolgok essenek meg. Meglepődtem rajta, milyen fázósan öltöznek itt az emberek, hozzám képest is, aki nem jöttem hűvös országból. Az utcán bátor szürkemókusok szaladgálnak, cseppet sem menekülnek. Jelenlétük az ittenieknek nem szerez osztatlan örömet, mert roppant szaporák, és veszettséget terjesztenek. A magyarázat abban rejlik, hogy a házakat jól befűtik, hiszen a vízierőművek miatt olcsó a villamos energia. Magyar kísérőnk kissé idegesen tapogatja a vállamat, majd szóvá is teszi, hogy már sokadszorra hozom rá a frászt a zakóm alatt keresztbevetett fényképezőgép-szíjammal, ő ugyanis az állambiztonságnál dolgozott, és mindig ellenőrzi, kinek van szíj a felsőruhája alatt. Nem is találnám olyan vicces dolognak ezt, állítja, ha sejteném, mennyi ember hord fegyvert magánál, olyanok, akikről nem is hinné az ember. Ijesztő lehet a világ egy titkos ügynök szemével.
*
A montreali Victoria Square-en szárítókötélre aggatott reklámszatyor-kiállítás, az ily módon felvont kordon középpontjában pedig egy zacskókból gyúrt jegesmedve. Mellékelve néhány adat: mennyi egy jegesmedve testsúlya, hány maci él a földön, hány tonnát nyomnak összesen, és persze mennyivel több ennél Kanada összesített szeméttermelése. A mérleg igencsak aránytalan. Lelkes környezetvédők fenyőágacskákat osztogatnak az akció keretében. És közben én is, ők is, mind ugyanazon az olvadó jégtáblán sodródunk a montreali forgalomban, az ijesztő, jegesmedvementes jövő felé.
*
Magyar nábobként ücsörgök idefenn, montreali szállodám tizenötödik emeletén, az egyik fal üvegből, félve lépek oda, és tériszonyos tekintetem úgy toccsan szét odalenn a mélyben, mint egy lehajított tyúktojás. Nem tojást eszem, hanem a legfinomabb füstölt sonkát: egész kilót vettem a szupermarketben, mert így olcsóbb volt harminc deka másiknál, és több napig kihúzom vele. Nyers bébirépát ropogtatok mellé, és fűszeres zöldséglevet iszom hozzá mini pléhdobozból. Megállapítom, hogy tudok élni. Az ajtómra kitéve, hogy ne zavarjanak, nem szívesen tárnám parasztos éléskamrámat a kíváncsi takarítónő-tekintetek elé. Ahogy tegnap is az oldalajtón, a Tőzsde épületén keresztül surrantam be a halál-elegáns hotelba, mert a szupermarketben sikeresen felmálháztam magam négy tömött nejlonzacskónyi élelemmel és vásárfiával: juharsziruppal, helyi sütivel, mustárral. Elkerültem a fényes előcsarnokot, sikerült fellógnom a lifttel. Utóbb aztán megállapíthattam, hogy ez mindössze kelet-európai komplexusosságom újabb mellékhajtása: egy hölgy fényes nappal, álmatagon végigsétált a hallon körülbelül annyi nejloncekkerrel, mint én tegnap, és a kutya se figyelt rá (rajtam kívül). Itt szemlátomást mindenki úgy gondolja, hogy ha valaki málhás öszvér módjára közlekedik, azzal biztos van valami mások előtt ugyan ismeretlen, ám nyilván jól felfogott célja, ezért ügyet sem vetnek rá. Csak mi rettegünk állandóan Nagy Testvér sok-sok meghosszabbított kezétől, Weöres szavával élve az árgus tekintetű Gázmesterektől.
*
Montreali szállodámban SMS-t kapok Tóth Krisztától, akivel itt együtt képviseljük a magyar színeket: „János, mikor van ma jelenésünk?”. Csodálatos, hogy a költői égi hang sosem hallgat, és egy egyszerű technikai diskurzusba is behozza János jelenéseinek könyvét!
*
Tóth Kriszta olvasta egy magazinban, hogy Glenn Close reggeli közben azon szórakozik kicsi gyermekével, vajon ki képes több bébirépát a szájába pakolni egyszerre. A csúcstartó a hölgy maga, hatvankét darab bébirépával. A hitetlenkedő szerkesztő kérésére be is mutatta tudományát, lefényképezték pukkadásig teli szájjal. Kriszta szerint nem egy üdítő látvány.
*
Élvezem a montreali klasszikus zenei rádió változatos műsorát. A reklámokból viszont kiderül, hogy kinek is szól az adás. Szauna-építés, Lexus-luxuskocsi, hipermodern magángimnázium hirdettetik. Az ember hozzá van szokva, hogy a Bartók otthon a legatyásodott, megalázott értelmiségi rétegnek dobott utolsó gumicsont, mind takarékosabbra veszik a műsort, ingyen koncertjegyeket lehet nyerni. Ami Magyarországon egy kiveszőben lévő társaság utolsó sóhajtása, az itt a megengedhető fényűzés.
*
A kanadai tévé nagyszerű dokumentumfilm-csatornáján (sajnos nem ilyesmit néznek, akik odahaza műsort importálnak!) négy mai történetet mesélnek el, és mutatnak be dramatizált változatban. Egy részük valóban megtörtént, másik részük azonban szájról szájra terjedő városi legenda, a néző tippelhet, melyik az igazság, mert a műsorban csak utólag árulják el. Három jó barát pecázni indul kis motorcsónakján Boston közelében. Rádiótelefont elfelejtenek vinni magukkal, de hát az ég gyönyörű tiszta, minden idillinek indul. Persze kitör a vihar, harminc órát sodródnak fel-alá a tajtékzó tengeren, csodával határos módon nem süllyednek el. Reggel aztán, mikor az ég kitisztul, döbbent ujjongással veszik észre, hogy a Bostoni-öböl közelében ringatóznak a csendes habokon. Egy másik sztoriban a háztulajdonos hazatérve rajtakapja a betörőt, amint éppen felforgatja az egész házat. Előrántja a fiókból pisztolyát, és rendet rakat a gazemberrel, majd felhívja a rendőrséget, és átadja nekik a fickót. Az feljelentést akar tenni, amiért szabadságában korlátozták, és egész éjszaka rendrakásra kényszerítették, ám a röhögéstől fetrengő közegek lenyugtatják, mondván, örüljön, hogy megúszta ennyivel, mert egy kevésbé hidegvérű tulaj esetleg simán golyót eresztett volna valamely testrészébe. A harmadik esetben egy kanadai kéksisakos mesélte, hogy a jugoszláviai háború után Boszniában állomásozva fülébe jutott, amit a környékbeliek valami arrafelé lakozó hegyi szörnyről, jeti-féléről regélnek. A mendemondát avval is magyarázták, hogy a szülők szeretnék elvenni gyerekeik kedvét a veszélyes csavargásról, minden bokor tele volt ugyanis még a harcokból ottmaradt aknákkal. Mindamellett barátunk elhatározta, hogy végére jár ennek a históriának. Legnagyobb meglepetésére rá is bukkant a hegyi ember kunyhójára. Kiderült, az illetőt a horvát milícia ejtette foglyul öccsével együtt, az etnikai tisztogatások során, és végig is kellett néznie fivére kivégzését. Mikor aztán a milicisták eltakarodtak, ő megszökött, és bujkálni kezdett, mit sem sejtvén arról, hogy a háború már évek óta véget ért, hiszen a tűzszerészek folyamatosan semmisítették meg a felfedezett aknamezőket, táplálva a vadember abbéli hitét, hogy odalenn a völgyben összecsapások folynak. Felfedeztetése után aztán Robinsonunk korántsem mosakodott ki, és nem vonult vissza a minden napi életbe. Gyakran látogatják a turisták, le is fényképeztetik magukat vele, így aztán szépen eléldegél sorsa egzotikumából. Mindhárom történet igaz volt, egyszer talán az egyetlen hamisat is elmesélem.
*
A költészet: senki földje vagy ígéret földje? Nekem olykor afféle grundom, ahová kivágtatok gúzsba kötő házi feladataim elől, ledobálom iskolatáskám-egyenruhám, és máris téren-időn kívülre kerültem. Átléptem a vers időszámításába, ott lebegek mindaddig, míg el nem készülök vagy bele nem fáradok. Közben ostromolnak persze a kötelességek, de elhessegetem légyrajukat. A vers a szabadság, talán ha elkészül, csak akkor lesz börtön. Másoknak persze talán épp ekkor lesz menedékük, csak ahhoz ki kell lendülnie egy köztes térbe, a nyomtatott vagy internetes fehérség terepére.
*
Borges azt írja, hogy a középkori kabbalisták szerint a Biblia külön-külön íródott minden egyes hívőnek, vagyis ahány ember, annyi írás. Ezen a bűvészmutatványon nincs mit csodálkozni, hiszen a szöveg szerzője ugyanaz, aki az összes embert külön-külön megteremtette. Georges Bernanos "falusi plébánosa" szerint pedig mindegyikünk az Evangélium valamely állomását jeleníti meg egész életében. Némelyikünk egész életében az Olajfák hegyén retteg és verítékezik, más állandóan keresztje terhe alatt nyög vagy a megkísértés sivatagában aszalódik. Valószínűleg kevesen lebegnek a Színeváltozás hegyén, a kánai menyegző vagy Virágvasárnap illó örömében, a de hát ez már csak kínlódós életünk velejárója.
*
Az Evangéliumban van egy jelenet, mikor a már feltámadt Jézus meglátogatja a reggel óta tartó halászatból üres kézzel visszatérő halászokat. A partról kéri őket, hogy vessék ki a hálót, és a pocsékba ment munkanap után az dagadtra telik hallal. Péter ekkor felismeri az urat, s minthogy neki volt vetkőzve, most köntöst ölt, és a partra úszik. Mire a halakkal mind kicihelődnek, Jézus már sütöget is a tűzön, mégpedig olyan halat, melyről senki sem tudja, hogyan került oda. Realista eszünkkel a történet több mozzanata érthetetlen. Miért ölt Péter ruhát, mikor úgy nemigen lehet normálisan úszni? Minek halásztatja tanítványait az Úr, ha amúgy is van hala? Minek süt nekik, ha rengeteget fogtak? Minek eszik ő is, ha már feltámadt testben, minden földi szükségleten túllépve van jelen? Mindez igazán csak a tanítás szintjén értelmezhető: Péter tiszteletadásként öltözik fel, még ha kényelmetlen is neki, Jézus nem a táplálék, hanem az asztalközösség miatt eszik ezekkel a halászokkal. Az Úr maga is vonzza magához az (ember)halakat, elvileg nincs szüksége apostolai munkájára, mégis azt kívánja, hogy gyűjtsünk mi is, tevékenykedjünk együtt vele. Elvileg nincs szüksége munkánkra, nekünk van szükségünk arra, mert ezáltal közösségben lehetünk másokra, neki arra van szüksége (persze nem anyagi, nem is pszichológiai), hogy nekünk szükségünk legyen rá, és másoknak miránk, akik elsegítjük őket hozzá. Ilyen bonyolult. Ilyen egyszerű. Ennek megértetését szolgálja a szinte abszurd színházi dramaturgia.
*
Paul Valéry, a nagy aforizmagyáros írja, hogy ha a próza a járáshoz hasonlítható, akkor a vers a tánc. Pofás kis meghatározás, nem mondom, de nekem sokkal inkább úgy tetszik, a jó vers és a jó próza egyaránt tánc, ha másféle is. Mi több, olykor köznapjaink egy-egy szelete is meglepően hasonlít az irodalomra, leginkább egy költeményre. A minap például elképesztő jégeső záporozott Budapestre: fehér borsószemek hada, mintha végtelen számú égi mondat végéről potyogott volna ide a sok-sok pont. Utána pedig egészen frissen vibrált a levegő, mintha valaki mindent tisztára mosott volna. A Váci utca teraszán kávézgattak az emberek, és mindenféle nyelveken fecsegtek, a taxisok dudáltak egymásnak, az unatkozó pincérlányok úgy szorongatták kerek tálcáikat, mint valami felkelő napot, és hirtelen elbiccent velem Budapest, máshol voltam már, a Másholban, nem a gyalogos valóságban, hanem annak egy szerkesztett-koreografált, zenés(táncos-) változatában. Persze lehet, hogy csak az én tekintetem tette ilyenné...
*
Ben Vautier akcióművész naplója kész ötletparádé, válogatottan agyafúrt művészeti és ellenművészeti csínyek gyűjteménye. Íme az ars poeticája: „Találós kérdés: ha a művészet már régóta nem más, mint újat létrehozni, akkor ahhoz, hogy manapság újat csináljunk, egyszerűen nem kell újat létrehozni. Az tehát a művészet, hogy nem csinálunk újat. Ám ha az az új, hogy nem csinálunk újat, mi akkor a művészet?” Vagyis mára már minden új régi, minden régi lehet vadonatúj, a művészet fejlődésébe vetett hit pedig régen a múlté. Vautier isteni szikráinak egy része a tökéletes haszontalanságra épül: „Két tükör egymással szemben, egy zárt, fekete dobozban. Esőben nyitott, de csak vázból álló esernyővel sétálni. Feketére festett villanykörte, amely meggyújtva sem ad fényt.” Hasonlóan haszontalan elképzelései közül való a „hordozható lyuk”, illetve a festmény közepéből hosszan kihúzható cérna. Egy ízben egy Duchamp-művet is elrejt, hogy csak ne lehessen teljes Duchamp-kiállítást rendezni, vagy ha rendeznek is, legalább ő tudja, hogy az mégsem teljes. Máskor a hivalkodóan szükségtelen önfelmagasztalás gesztusával él, vagyis saját magának ad fel dicsőítő levelet, tizenöt napra kiül egy kirakatba vagy megjelöli egy kereszttel a homlokát, „mint a világ pontos művészeti középpontját”. Az evidenciákra figyelmünket felhívó feleslegesség gesztusa „csinálni egy „üres” feliratú pecsétet, és lepecsételni az üres dobozokat, tárgyakat, borítékokat”. A véletlent szelídíti meg a következő ideával: „Egyik és másik oldalukon is megcímezhető levelezőlapok a következő felirattal: A postás választására bízva.” Máskor a tömeg haladási irányával ellentétes cselekvést önmagában művészi tettként értékeli. Cannes-ban villognak a vakuk, mindenki feltűnést szeretne kelteni, íme, amit ő művelt e hiúság vásárán: „Az 1968-as cannes-i filmfesztiválon elhatároztam, hogy észrevétlen maradok. Egy óra hosszat tartózkodtam a fesztiválpalota lépcsőjén, és sikerült könnyedén elérnem, hogy senki ne vegyen észre.” Saját credóját is igyekszik negatív úton kijelölni: „Megkérni valakit, hogy írja fel egy papírra művészetdefinícióját. Ezután a meghatározás ellenkezőjét saját művészetdefiníciómnak tekinteni.” Egy másik terve a művészet értékére, értékelhetőségére, értékállóságára kérdez rá, eszetlen pazarlással megkísérelve létre hívni a tökéletesen stabil értékű alkotást: „egymillió frank értékű kép létrehozása oly módon, hogy 100 frankos bankjegyeket ragasztunk a vászonra.” A rendőrkapitányságon rendezendő tárlattal a művészet provokatív hatását modellezi és vezeti be egyfajta állampolgári sokkterápiával: „Meghívó helyett idézéseket kiküldeni: jelentkezzék a kapitányságon reggel 9 óráig! Az érkezőket beküldeni a hátsó terembe, hogy nézzék meg a képeket.” Mindezen ötletek persze egy-két kivétellel sokkal jobbak ötletnek, mint megvalósításnak. Egy róluk szóló, őket összegző, de anyagában tartósra megmunkált mű (mondjuk Cortázar tollából) érdekesebb lenne, mint a túl dokumentum-ízű, esetlen, csupasz akció, melynek a szándékos ügyetlenkedés, kuszaság, fókuszálatlanság is részét képezi. Mindamellett szép ebben az elkötelezettségben, hogy ez a fajta művészet kész felszámolni önmagát ugyanúgy, ahogy Duchamp is megrendezte saját halálát egy fürdőszobában, kezében könyvvel, abban megfelelő üzenetű könyvjelzővel. Vautier így hoz létre Möbius-szalagot: „Kieszelni egy ötletet, aztán elfelejteni.”
*
Hogyan kell azt csinálni, hogy az ember dúvad módjára, szívvel-lélekkel tolja-hajtsa a munkáját, hiszen ezért van itt, erre teremtetett, ehhez kapott képességeket, és közben arra is legyen maximálisan készen, hogy bármely kanyarban kiperdülhet az autója vagy elkaphat egy bénító vírust, és akkortól minden, amit addig művelt, egyszeriben súlytalanná, értelmetlenné válik?
*
Mikor az ember feláll a munka gályapadjától, és elmegy templomba, olyan érzése támad, mint a dédelgetett víkendtelekre megérkező tulajdonosnak, azt tapasztalja, hogy az arra járók minden vackot bedobáltak a kerítésen, és az áhított éden helyett szeméttel borított területre került. Valahogy így néz ki a fejem belülről, és a szertartás jó része elmegy arra, hogy kupacba hordjam, eltakarítsam lelki-szellemi hulladékaimat. Mire eljönne a várva várt pillanat, és nyugszékemen kényelmesen hátradőlhetnék, már indulni kell visszafelé. Szerencsére a Húsvét-váró liturgiaalkalmak elég hosszúak ahhoz, hogy a fejem kellőképpen kitisztulhasson.
*
Julio Cortázar írja poétika-kísérletében: "ugyanaz az ember, aki racionálisan fájdalmasnak találja az életet, megfoghatatlan gyönyört érez, ha ugyanezt egy képpel mondhatja el: az élet hagyma, amit könnyezve kell meghámoznunk". A létfájdalmat a kimondás és az analógia-felismerés (legyen bár szó rímről, ritmusról vagy metaforáról) szikrája avatja örömmé.
*
Lehet valakinek öreg könyöke? Vagy csak a nézőtéri megvilágítás teszi, hogy a színházban pár sorral előrébb ülő hölgy könyökét kifejezetten olyannak látom, mintha egy nála jóval idősebb személy karjának részletét montírozták volna oda? Netán nekem is "a könyökömön jön ki" a kor, csak az ember sosem látja ezt a felületet, ezért nincs módja megfigyelni? A sokat használt, szüntelenül feszített-elernyesztett, amúgy is petyhüdt bőrlebeny előlegzi szétesésünket, előttünk szalad az idő útján? Vagy felesleges messzemenő következtetéseket levonni, egyszerűen egy gyorsan öregedő könyökű hölgy ül előttem?
*
Járkál az ateista a libegő alatt, tudományosan földre szegezett szemmel, és szigorúan átvizsgál minden egyes fűszálat, vakondtúrást. Megállapítja, hogy a dolgok nem nőnek túlságosan nagyra, egy idő után még a fák ágaskodása is abbamarad, kiszáradnak és elpusztulnak. Vagyis az égen semmi, de semmi nincsen, nemhogy libegő. A huzalok nyikorgását, az időnként megdöccenő görgők hangját, a fent utazók vidám rikoltozását mind-mind meg lehet magyarázni tudományos alapon. Ha csokipapír vagy üres üveg röppen alá, azt nyilván a szél fújta ide. A libegő-állomásra az ateista soha nem tenné be a lábát, hiszen nagy betűkkel ki van rá írva: LIBEGŐ, márpedig haladó gondolkodók régóta igazoltnak látják, hogy libegő nem létezik. Felnézni az égre és libegő után kutakodni tekintetünkkel annyi lenne, mint bedőlni a homályos babonáknak. Nem, a logikus gondolkodás embere tudatosan távol tartja magát mindazon helyektől, ahol a libegő eszméjének túlságos közelsége sejthető. Különben is, akik már állítólag utaztak libegőn, mind olyan unalmasak: átszellemült arccal csak azt suttogják, milyen csodálatos. Kenetteljes giccs az egész. (A legszebb az egészben, hogy a nem hívő épp ennyire tetszetős és vaslogikájú tanmesét rittyenthet teóriái védelmében. Ugyanis aki ilyen százféleképp magyarázhatónak teremtette a világot, elképzelhetetlenül szabadabb és nagylelkűbb volt minálunk, hívőknél és ateistáknál, akik oly szívesen dörgöljük a világ orra alá kisded elméleteinket.)
*
Lorand Gaspar magyar származású francia költő írja egy helyütt két remek esztéta kapcsán, hogy igencsak okos fiúk ezek, roppant virtuózan zsonglőrködnek a szavakkal és az emberi dolgokkal, de nagy halálimádatuknak és szenvedéskultuszuknak egy-kettőre vége szakadna, ha az életben egyszer bevágnák őket egy kórterembe, ahol naphosszat viaskodni kell az elviselhetetlen borzalommal, fetrengő nyomorúsággal. Lorand tudja, miről beszél, sebészorvosként boncolta végig az életét, benne az arab-izraeli harcokat a jeruzsálemi Francia Klinika orvosaként. Így lett őbelőle az élet és a "lélegző, tapintható fény" költője, aki mindig háttal próbál fordulni a sötétnek és arccal a napnak, a sivatagnak, a "kőben hunyorgó lámpásoknak". Teszi mindezt elképesztő ásványi következetességgel és szikársággal. A vers, mint mondja, menekülés a lét-kórház, a felfeslő, párolgó, lüktető nyers hús fojtogató közegéből. Keresése valamely törékeny egyensúlynak különböző rendű-rangú létezők, állatok, emberek, növények, kőzetek térformái között.
*
Egy néprajzkutató meséli, hogy régente a muzsikusok nem körülrajongott virtuózok voltak, hanem egyszerűen zeneszolgáltatók. Akár megalázó helyzetekbe is kényszeríthették őket, de hát ez benne volt a pakliban, vele járt a "popszakmával". Ha az urak kedve úgy hozta, felküldték a cigányt a fára, hadd csicseregjen a hegedűjével, mint a pacsirta, ha meg az jutott eszükbe, leeresztették a kútba, hogy ünnepélyesebben szóljon a hangicsálás, akár egy temetésen. Talán ezt tudjuk már kevésbé, ha magunkra, az irodalmi zenészek kasztjára gondolok. Lemenni zenélni egész mélyre, felmenni egész magasra, a megrendelő nép szíves kérését követve. Nem holmi prostitúcióra gondolok, nem megalázkodásra vagy a közízlés kiszolgálására, hanem az irodalomról való beszéd helyzetének alkalmazására. Hogy meg tudjon szólalni ez a tapasztalat börtönben, kaszárnyában, kórházban, iskolában, mindenütt. Mélyen és magasan, fa tetején és kútban. Képes legyen belakni az emberek közti tereket.
*
Élet és irodalom kapcsolata olykor sokkal közvetlenebb, mintsem hinnénk. Az egyik legjobb kortárs francia költő, nagy kedvencem, állítólag azért hagyta abba az írást, mert egy szintén költő barátjával esztétikai vitába keveredett, mire a labilis idegzetű illető hazament, és szépen felkötötte magát. Az a kitűnő magyar költő-pedagógusunk sem tud megszabadulni a sajgó felelősségérzettől, aki egyszer egy amerikai kreatív írás-kurzuson Sylvia Plath öngyilkosság-rögeszméjét és egy erről szóló versét boncolgatta, és pár napra rá kiderült, az egyik hallgató úgy belelovallta magát a tanultakba, hogy tettre váltotta a tananyagot. Egyik nemzedéktársam mesélte, hogy egy kőkemény Seamus Heaney-verset vett magán-hallgatóival egy műfordítás-kurzuson. A költemény tanyasi anekdota, egy félresikerült ellés krónikája, amikor is a halott kisborjú fejét le kellett vágni, úgy szedték ki anyjából a kis holttestet iszonyú küzdelemmel. A szemináriumot régóta látogató kedves, gyermektelen házaspárból az asszony közölte, hogy elnézést, ő ezt a szöveget most kihagyja, mert képtelen lenne vele foglalkozni. Francia tanár ismerősöm mesélte, hogy lelkes spanyolos diákjaival a Bernarda Alba háza temetés-jelenetét vették, ahol a derék asszonyság elküldi melegebb éghajlatra a torra összegyűlt kedves rokonait. A lelkes gimnazista társaság, amely maga könyörögte ki ezt az irodalmi plusz-anyagot, megkukultan ült a hétfő reggeli órán. A tanár ettől ideges lett, és provokatívan megjegyezte, hogy mi az, talán mindannyiuk családja kihalt a hétvégén. Mire az egyik diák felállt a helyéről, és szó nélkül kiment a teremből, egy másik pedig megjegyezte, hogy ez most nagyon-nagyon rosszízű tréfa volt. Ismerősöm kifaggatta őket, és kiderült, hogy a megbántódott gimnazista bátyja pénteken halt meg motorbalesetben, és aznap az egész osztály a temetéséről jött az iskolába. A tanár természetesen bocsánatot kért, és kiverte a balhét az igazgatóságon, hogy ugyan miért nem kaptak ők erről valami értesítést, de a zsibbasztó élmény azóta is kísérti. A köznapi rutinban hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy az irodalom iszonyúan nagy tétre menő játék, ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg.
*
Ha utazás közben csak egyetlen éjszakát kell is töltenem valamely hotelszobában vagy alkalmi szálláson, rögtön behintek mindent holmijaimmal. Nem tudatosan csinálom, nem is nagyon értelmes dolog, mert még aznap este vagy másnap hajnalban rakhatom össze a dolgokat nagy sebbel-lobbal. Talán ki akarom bélelni, be akarom lakni az ideiglenes teret a rendelkezésre álló kis időre. Megvetni lábamat, megjelölni a helyet a torlódó térben-időben.
*
Mikor egyetemista koromban, már családostul Brüsszelbe készültünk, hogy fél évet töltsünk ott ösztöndíjjal, teljesen logikusnak tűnt nekem, hogy a távollét idejére zenékkel készüljek fel. Beültem a zenei könyvtárba, ahol akkor még lehetett kazettára másoltatni, és felvettem egy válogatást a Golden Gate gospel-kórustól, Beniamino Giglitől, továbbá Pablo Casalstól Bach gordonkaszvitjeinek felvételét. Néhány más muzsikával együtt ezek képezték azt a zenei buborékot, mely identitásunkat volt hivatott megőrizni valahogy. Időközben a kazettát elnyűttük, de Párizsban egy piacon megvettem a Casalsot CD-n, és ha beteszem, most is visszatér az Északi-tenger meg a nagyböjti készület hangulata a dohos, nagy, antik brüsszeli ház cselédszobájában.
*
Bakonyvári Ági barátnénk egyik kollégája játékos gyakorlatra invitálta a fogyatékos gyermekeket, akikkel foglalkoznak. Elmesélt egy arab országban játszódó történetet, melyben egy fiatal lánynak orvoshoz kellett mennie derékfájása miatt. Ott azonban a doktor nem láthatja női pácienseit ruhátlanul, a páciensnek ilyenkor egy paraván mögé kell beállnia, mely a megfelelő helyen ki van vágva, így az orvos csak az érintett testrészt vizsgálhatja és tapinthatja meg. A fiatal orvos már azonban abba az egyetlen test-darabkába is beleszeretett, s hogy a vonzalom kölcsönös, arról az a tény árulkodott, hogy a lánynak sorra fájdultak meg a legkülönfélébb testrészei. Az arab doktor végül feleségül kérte kedvesét, akibe úgy bolondult bele, hogy efféle puzzle-ként kellett őt magában összeraknia. A fogyatékos gyermekeknek játékos feladatként azt a testrészüket kellett a paraván nyílásához tartani, amelyet a legszebbnek tartanak. Egészen meg voltak illetődve, áhítattal, egy ujjal merték érinteni a másikat. Így lehet elrejtve megmutatni valamit, többet kifejezni a résszel, mint az egésszel.
*
Ha olykor este focizásból vagy utazásból hazaérkezem, és családom éppen asztalnál ül, imádkozik vagy vacsorázik éppen, az utóbbi időben különös jó érzéssel tölt el, hogy Simon fiam, aki magasságra már túl is nőtt engem, a helyemen ül, az asztalfőn. Amint megjövök, néz magának egy széket, és készségesen átül máshová. Örülök, hogy ösztönösen átvette a férfi-szerepet, amely nem holmi basáskodást jelent, hanem egyfajta állandóságot. Korábban senkinek sem volt szabott helye a családban, rendszertelenül zizegtünk, mindenki oda ült, ahová érte. Aztán rájöttünk, mégsem jó ez így, valami csontváz kell a családnak. Juli egyik születésnapomra csináltatott és festett ki egy remek széket, én is beszereztem neki egyet, bútorfestő barátnénk díszítette, rajta a felirat: "Juli helye". Kell, hogy helyünk legyen mikrovilágunkban, és ugyanennyire kell, hogy legyen, aki azt átvegye.
*
A fáradtság sarkkörén túl, az ájulás kráterének peremén, éjszakai munkák, estek, utazások ki nem pihenhető kimerültségében lebegve, egy könyvvel a kézben hever az ember, míg álomba nem hal. Ekkor és csak ekkor jelenhet meg az ajtóban egy sápatag kis gyerekarc: apa, hánytam! Természetesen nem lavórba, nem vécébe, de még csak nem is a padlóra, hanem a lepedőre. Na, innen kell felállni, felkelni, legyőzni a gravitációt, az önkéntelen idegességet! Csak semmi hiszti, semmi heves gesztus, az végzetes lehet! Inkább egészen óvatosan várjuk meg, míg el nem önt bennünket az együttérzés az ijedt kis szenvedő iránt. Jönni fog, ha még késik is, és akkor már minden könnyebb. Valami hormon vagy mi termelődhet ilyenkor, ha győzzük türelemmel. Térdelünk a fagyos tundrán, és szó nélkül törölgetjük a matracot, a padlót, leszórjuk a földre a gyerekágy ezer apró tartozékát (utána visszakerül szépen minden), majd kicseréljük az ágyneműt. Egyszer csak vége lesz, pizsamacsere, meleg kendő a gyomor köré tekerve, felmosóvíz kiöntve, szennyes a szennyestartóban. Ahogy a saját ágy havába merülünk, érezzük, hogy elértük az Északi-sarkot.
*
A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium hetedikeseinek láthatatlan padja van a tanterem előtt a folyosón: ha a tanár közeledik, pontosan olyan pózban támaszkodnak a falnak, mintha valóban lenne ott egy pad, és azon gubbasztanának sorban. Meghökkentően élethű látvány. És még annál is szebb, ahogyan tanárukkal évődnek rajta, hogy miért cserélték ki a láthatatlan padot láthatóra, mikor viszik el javíttatni, mert valami kilazult rajta, és így tovább. Amíg vannak láthatatlan padok és azokat karbantartó pedagógusok, addig nincs veszve a magyar oktatás ügye.
*
Az egyik gyönyörű dijoni reneszánsz templom szélesre tárt karú Krisztusa láttán döbbentem rá, hogy hagyományos, kultúrhistóriai típusú művészetszemléletünk mennyire egysíkú. Valamiféle ócska darwinista haladványként fogjuk fel az egyes korszakok egymásutánját: eme korszak művésze, hölgyeim és uraim, már tudja és alkalmazza mindazt, amit az előzőé még nem is gyanított.. Afféle művészeti technokrata szemlélet ez. A középkori ábrázolások merevsége után jön a megváltó perspektíva, mely sokkal realisztikusabb ábrázolást tesz lehetővé, aztán ez is túlságosan megszilárdul, ekkor jön a barokk szenvedélyes oldottsága, azt megfegyelmezi, giccsességeit lenyesegetve a klasszicizmus, ennek sematikusságát robbantja túlzásaival a romantika, melyet légiesebbé szublimál az impresszionizmus, bonyolultabb képletekké ír át az absztrakt, és így tovább. Az újabb és újabb korszakok azonban, bár történetileg kétségtelenül egymás ellenében, egymással viaskodva születnek, korántsem érvénytelenítik egymást. A vesébe látó tekintetű, felemelt ujjú bizánci ikon-Krisztus továbbra is fürkészi titkainkat, a Leonardo-szerkesztette, k9örkerületre rajzolható embertest továbbra is Megváltóként ölel magához, a barokk látomások füstködben agonizáló Ura ma is szenved eksztatikusan, és így tovább. Minden kor Isten, ember, világ újabb arcát mutatja. Nem egyre fejlettebbek, hanem egyre gazdagabbak vagyunk. Már amennyiben valóban tudjuk értékelni és egységben látni ezeket a kincseket, és nem csupán holmi fejlődési ábrába illesztve gondolkodunk felőlük.
*
Jeney Zoli barátom a párizsi Magyar Intézetben dolgozik, és roppant érdekes francia-magyar viselkedéstani megfigyelést tett kint tartózkodása alatt. Nevezetesen hogy a magyar ember nem mászik bele a másikba buszon, villamoson, kényesen ügyel, hogy személyes terét sérülés ne érje, és ő se sértse a másokét. Abban a pillanatban viszont, mikor valamiféle ütközés mégis bekövetkezik, rögtön a leggátlástalanabb és legalpáribb módon támad embertársára: elszabadul a pokol. A franciánál épp fordítva van, ő egyáltalán nem figyel a másikra, rálép a lábára, fellöki, autóval sávot vált és betolakszik elé. Ha azonban helyére teszik, rászólnak vagy oldalba bökik, rögtön elnézést kér, és roppant készséggel elismeri a másik jogait. Utóbbi bizony kevésbé frusztráló életviteli módozat, hiszen az illető nem fortyogtatja magában a dühöt az alkalmas pillanatra várva, és nem robban ki artikulálatlan dührohamban, hanem teljesen laza marad, és csak akkor foglalkozik felebarátjával, ha valami probléma adódik.
*
Dijon város jelképe a kuvik, a katedrális egyik pillérébe faragva is ott díszeleg ez az apró bagolyféle. Megsimogatni szerencsét hoz, éppen ezért az emberkezek olyan simára csiszolták, mintha cseppkőből volna. A város egyik tréfás kedvű kőfaragója egyik április elsejére azzal lepte meg a derék helybelieket, hogy bikaerős kőragasztóval egy hatalmas kuvikot rögzített egy helyütt a járda kellős közepére. A szobrot nem lehetett elmozdítani, egy aszfaltkockával együtt lehetett csak kivenni. A Notre-Dame templom három sor gyönyörű vízköpője is helyi nevezetesség. Mintegy száz éve cseréltették ki őket másolatokra , ugyanis egy esküvő után a menyasszonyt agyonütötte az egyik gorgófej. Mintha csak finom égi figyelmeztetés lett volna: vigyázz, minden férfi lelke mélyén szörny lakozik! A fent említett kőfaragó egy másik áprilisi tréfája az volt, hogy megcsinált egy hasonló vízköpőt, kettétörte, majd letette a katedrális előtti járdára, és ahogy balesetnél szokás, körbekerítette rikító műanyag szalaggal. Az egész város ott bámészkodott felfelé, vajon honnan pottyant le ez a kővendég. A város vezetése aztán valahogy rávette a csínytevőt, hogy mókáiról előre értesítse a hatóságokat.
*
Székesfehérvárra mentem felolvasni, és már előre borzongtam, milyen kedves és nagyszerű tájon zúgok majd keresztül fém- és üvegbörtönömben, kocsim belsejében. A látványok, a friss és nyers tájszeletek újra és újra felsebeznek, megtöltik tüdőmet - de csak virtuális levegővel. Hiszen menni kell tovább, pedig az ember legszívesebben leállítaná a kocsit, kicaplatna a kimért időből a méretlenbe, dagasztaná a felszántott mezők csirizét, cipőjéről sárkoloncok csüngenének, bemaszatolná magát a távlatokkal, füle sajogna a széltől, bőrét perzselné a hideg, orra folyna, füle meg ujjai dermednének jégcsappá. Ha pedig mindehhez eléggé előrelátó is lenne, valami tüzet csak összehoz valami erdő szélén, gőzölgő teát szorongat bádogbögrében, élvezi, ahogy fagy és tűz összecsapnak benne, őt szemelik ki küzdőterepnek.
*
Van egy süketnéma csellista-lány, nemzetközileg elismert szólóhangszeres művész, aki mezítláb lép fel, mert talpát a padlóra tapasztva az érzékeny bőrfelületen keresztül élesen, pontosan érzi a zenét. Hallottam egy vak lányról is, aki gyönyörű szőnyegeket szőtt, és ujjbeggyel meg tudta különböztetni egymástól a színeket. Nem legenda, első kézből jött információ. Vagyis érzékeinket elhanyagoljuk, csak mert jól működnek. Vajon mennyire aknázzuk ki a bennük rejlő lehetőségeket? Én például, aki mint egy tuskó, itt ülök naphosszat számítógépem előtt, lebutított szenzorokkal, az érzékelés teljességéről ábrándozva...
*
Szép Ernőtől olvasom az Emberszagban, a Budapest ostroma alatt írott megrázó, sárga csillagos tanúságtételből, hogy mivel a légitámadások miatt nem olvashatott, a félsötétben gyalogolt fel s alá végtelenszer kilenc lépést oda, kilencet vissza a házuk erkélyén. Sóvárogva az alatta elterülő város, a Margit-sziget után. Ezt a sóvárgást nagyon jól meg tudom érteni, miután Budapestet odahagytam. Sose láthattam persze olyan szélsebesen távolodni tőlem, mint ő, akkor, ott fenn. Tantaluszi helyzet. Ugyanebben a részletben idézi fel, hogy katonaként Szerbiában megtanult fekete éjszakában, síkos talajon csúszkáló lova hátán cigarettát sodorni. Olyan volt, mintha a trafikból hozatta volna, mondja büszkén. Ennek a rejtelmes képességnek veszi aztán hasznát az ostrom idején. Ott áll, sötétben sodor egy sötétbe sodródott ország közepén, az éléskamra repülők ellen leárnyékolt terében.
*
Kiülök zsoltározni a teraszunkra. Elképesztően fúj a szél, brácsázik a villanydrótokon, infantilisan cibálja a hatalmas fenyő ágait a parkban. Isten-szagú idő ez, jó megmerülni benne, mintha a levegőtenger hullámverése csapdosná, sikálná az embert. Kutyánk mellettem hever, lábammal hátát-hasát vakarászom, egészen szétterül örömében. Lábujjaim kitapintják a gerincét, megborzongat a gondolat, hogy hatalmam van, hogy egyetlen rúgással megtörhetném a csigolyák folytonosságát, rettenetes agóniába taszíthatnék egy lényt, amely bizalmában kiszolgáltatja nekem magát.
*
Budapesten járkálva, ráérősen egy találkozóra igyekezve gyalogszerrel jártam be a Duna-partot. A reggeli esőből már csak tócsák maradtak, jóféle szmogűző pára a levegőben, meg némi koszlott homály az égen. Előmerészkedett a nap is, nagykabátomat kigomboltam, és nekivágtam a Lánchídnak. A nagytömegű, hídlábnál örvénylő víz látványa mindig úgy felkavar, mintha először pillantanám meg. Döbbenetes őselem: mintha valami iszonyú erő horpasztgatná ezt a mélyzöld zománcú fémlemezt. Egy autista küllemű fickó kartondobozból tákolt, alkalmi elárusítópultját igazgatja a híd közepén, vasoszlopok menedékébe húzódva a közterületfenntartók elől. Valószínűtlenül kék ásványokat árul, és van benne valami irreális, ahogy ezek a földmélyről származó kőzetek kótyavetyére kerülnek a földfelszínt borító vízfelszín felett, mondhatni a levegőben.
*
A rádióban időnként furcsánál furcsább bűnügyeket mondanak be. A válság, vagy talán a fogyasztói létállapot, mely a válsághoz is vezetett, meghülyíti az embereket. Vagy már előtte is lököttek voltak. Egyik helyen a boltot fegyver nélkül kirabló figura csak öt-hatezer forintot talál a kasszában, ekkor a boltos hölgyre néz, eszébe jut, hogy ő is dolgozott ilyen helyen, elsírja magát, és mindent visszaad. Az esetet ő maga mondja el, eljárás nem indult, mert feljelentés nem történt, ez még támadásnak sem mondható. Másutt valaki szenvedélybeteg nyerőgépezett, eljátszotta az összes pénzét, és miután a pénztáros, aki túl jól ismerte, nem adott neki több aprót, ő megölte a kasszást, elvette a pénzt, amire szüksége volt, majd visszaült játszani. A kiérkező rendőrség is úgy találta, a gép előtt tartóztatták le.
*
"Ne kedvezz a gyengének, és ne engedd, hogy a hatalmas elszédítsen" - mostanában kezdem kapisgálni, mit ért a Szentírás az igazságosság ránk vonatkoztatott kötelmein. Mikor valaki ellenállhatatlan kényszertől vezetve feltárja előttem életét és annak mozgatórugóit, önkéntelenül felé hajlik az ember: empátiát tanúsít, imponálni akar, megrendíti a bizalom. És gyakran megfeledkezik az igazság igazságáról, annyira beleéli magát a másik nézőpontjába, hogy képtelen kívülről ítélni, helyiértékén kezelni a dolgot. És valóban éppúgy imponál, ha a másik elesettebb nálunk, mint ha rangban felettünk állónak érezzük, mégis megnyílik irányunkban. Már értem, miért volt olyan nagy szó Salamon bölcsessége: nem kis dolog empatikusnak és ugyanakkor határozottnak maradni, úgy utat törni a lelki dzsungelekben, hogy lélegezni tudjon a növényzet.
*
Nagy hajvágás volt nálunk, a hosszú hajú lányhad és egyre loboncosabb Simon fiam egyaránt "megrövidült". Utána brutálisan nézett ki a szemetesünk: ha kinyitotta az ember, a zacskóból kikandikáló rengeteg haj úgy festett, mint szemetes-zsákba gyömöszölt levágott fej egy krimiben.
*
A pápa nagyböjti üzenetében Szent Vazult idézi, aki meghökkentő módon azt állítja, az emberiség életében a böjt az Édenkertbeli almaevési tilalommal kezdődött. Ott volt a teljes és tökéletes teremtés, egyetlen egyvalamitől kellett volna megtartóztatni magunkat Isten kedvéért. Van különbség böjt és "tisztító" fitnesz-kúrák között. A böjt nem feltétlenül a kártékony vagy egészségtelen dolgoktól való tartózkodást jelent. Inkább függetlenedési képességet akár a legjobb és legegészségesebb dolgoktól is. A szándékos lemondás maga a haszon, lehetséges, nem szükséges, hogy karcsúsító vagy élettartam-meghosszabbító hatása legyen. A feltámadó sóvárgást pedig célszerű imádsággal oltani.
*
Anselm Gründ bencés szerzetes írja, hogy a nyugati embernek vigyáznia kell, nehogy jámborsága csupán jó közérzete meghosszabbítása legyen Isten felé. Jól érzi magát az ember idelenn, van meleg ruhája, ennivalója, fűtött lakása, és persze lelkifurdalása emiatt. Nem fáj semmi, nemigen hiányzik semmi. És amikor ezért hálát ad az ember, felsajdul benne, ki mindenkinek nem jut ki mindebből. Ugyanakkor részvétünk még nem részvétel mások sorsában, a piros lámpánál autóablakon kiadott apró nem sokat segít a koldusbotra jutottakon, legfeljebb az őket mozgató maffiát tartja fenn.
*
Nagy kövér testünk megfojtja a lelkünket, szükség van hát rá, hogy időnként levegőhöz jusson. Ilyen szusszanós periódus a nagyböjt, amikor az ember próbálja félretologatni megszokott elfoglaltságai, önző kedvtelései és kényelme útakadályait, kevesebb zenét hallgatni, filmet nézni, több és mélyebb imádságra hangolódni, mint egyébkor. És engedni a jóra vivő kísértésnek, mint például amikor Dorottya lányomat zsúrba szállítva visszafelé odagurultam a budajenői kis Árpád-kori kápolna dombja alá, megálltam, és a vizes hóban felcaplattam az épülethez. Zárva volt persze, de a megszentelt hely, a fentről kínálkozó távlat és a mászás kiküzdött fáradsága volt úgyis a lényeg. Lefelé megsimítottam pár mohaborostás öreg sírkövet, melyek éles tömbökként váltak ki a hóból. Szoktatni kell magunkat az összeomláshoz, a másféle léthez, másféle jelenidőhöz, amelybe végső soron készülünk. Készséggel elfogadom, hogy könnyű ilyen nagyokat mondani, mikor valaki még nincs negyven éves, csontja-húsa ép, nem sajog. Viszont ha könnyű, ha nem, KELL ilyen nagyokat is mondani, mert a sok kicsitmondásban atomokra forgácsolja magát az ember, beleragad az idelenti vizes hóba, és sosem jut fel a magaslati pontig.
*
Összejöttünk tudatosan gondolkodó zsámbékiakkal, akik érzik, hogy valahogy reagálni kellene erre a krízishelyzetre, változtatva életmódunkon, csökkenteni az általános energiapazarlást legalább a magunk szintjén, szabadulni a fogyasztói függéstől, mely nyakunkba kötött malomkő gyanánt húz le a válság mélyére. Úgy érzi az ember magát idestova, mintha egy új, Istent kísértő Bábel-torony magasában állna, és bár az egész alapjaiban inog, lentről még küldik az adag téglákat, és nagy garral pingálják a homlokzatra egy szép, új világ címerét. Szombathy Gábor díszműkovács, aki a "gyűlést" összehívta, azt mondta, úgy jártunk, mint a majom, amely benyúl az üregbe rejtett narancsért, de a kezével együtt az már nem fér ki a nyíláson. Így aztán ott marad, mohósága foglyaként, míg a bennszülöttek el nem kapják. Így szorongatjuk mi is a kényelmünket, pedig avval együtt biztos nem tudunk megmenekülni.
*
Székely János számol be egy írásában hadifogolytáborbeli élményeiről, és írja le többek között döbbenetesen szépen, hogy ment a fő táplálék, az életmentő kenyér osztása a barakkvilágban. Rettentő rossz, szikkadt feketekenyér volt, kockaalakja miatt a németek Hitler-téglának csúfolták. Másfél kilós darabokban sült ki, és harminc deka járt egy napra minden rabnak. Ötös csoportokban kellett összeállniuk, és minden nap más került sorra az osztásban, másnak jutott a felelősségteljes feladat, hogy a sosem egészen szabályos, itt-ott dudorodó formát egyforma részekre vágja. Az elv, mely a tábori békét biztosította, pofonegyszerű, valóságos huszárvágás: "Mindig az osztó választ utoljára". Így aztán minden soros kínosan ügyelt rá, hogy demokratikus legyen, mert ha csak egyetlen darab is kisebbre sikeredett, az óhatatlanul őrá várt a végén. Ráadásul, ahogy Székely János brilliánsan elemzi a helyzetet, elég, ha önző valaki (ezt nem is kell titkolnia), rögtön kénytelen becsületesnek lenni. Mai társadalmi berendezkedésünkre is ráférne ez az elv, mert manapság mindig az osztók vannak a legközelebb a fazékhoz, első, második (és még ki tudja, hányadik) körben csatlósaikkal együtt ők fölöznek le mindent. Vezetőink sajnos hatalmasoknak hiszik magukat, pedig feladatuk az osztás lenne. Bár lehetséges lenne ilyen ördöglakattal összekapcsolni hasznot és tisztességet, hogy egyik nélkül a másikat meg ne lehessen kaparintani.
*
"Az idő rámenős nyomozó, fütyül a címekre" - írja Orbán Ottó az irodalmi dicsőségről. Az idős, kiábrándult Márai jegyezte fel naplójában, mikor élete vége felé haza akarták hívni, hogy élő monumentumot faragjanak belőle: az emlékművekben egy a közös, hogy mindet oldalba vizelik az ebek. Mikor a mezőtúri református gimnázium dísztermébe lépve megpillantottam Márai mellszobrát, önkéntelen, szemtelen gesztussal végigsimítottam a tar bronzkoponyát. E gyermekes bratyizás miatt aztán lelkifurdalásom támadt, hiszen hogy jövök én ehhez! Most az agg mester Darvas Ivánén átszűrődő hangja megnyugtatott: mintha helyeselné bizalmas mozdulatomat. Holmi kutyapössentésnél végül is még mindig tiszteletteljesebb.
*
José Saramago szépen írta: "A nemzeti irodalmakat az írók csinálják, a nemzetközi irodalmat a fordítók". Valóban, akik az úgynevezett "tisztán" nemzeti irodalomképben gondolkodnak, elfeledik, hogy a fordítások termékeny kölcsönhatása nélkül még mindig a népdaloknál tarthatnánk. Ami nem kevés, csak éppen Baudelaire helyét nem lehet népdalokból kirakni. Aminthogy a népdalokét sem Baudelaire-versekből. Egy másik szerencsés paradoxon a műfordításról Dunajcsik Mátyás megállapítása, miszerint a fordítás az egyetlen fordíthatatlan irodalmi teljesítmény. Valóban, aki nem tud magyarul, annak becsszóra kell elhinnie, hogy jól fordítok Baudelaire-t magyarra.
*
Diáklányok beszélgetnek az egyetemi büfében, mi másról, mint pasikról. Egyikük panaszkodik: "Mindegyik vagy pap, vagy homokos, vagy foglalt". Metszően pontos látlelet. Ennél csak az lehet rosszabb, ha az illető mindhárom egyszerre. Belga barátom mondása jut eszembe: hazájában már senki sem akar házasodni, kivéve két embercsoportot, a papokat és a melegeket.
*
A derengő ablak négyszöge különös jelentőségre tett szert elalvás előtti pillanataimban. Amikor Brüsszelben voltam, vagy éppen Juli egy sötét függönyt terített elé száradni, nagyon hiányzott ez a síkidom. Mindenség-minta? Négy égtáj? Négy évszak? Talán ilyen szimbolikája nincs. Esetleg egy felülről látott oltárasztalhoz tudnám hasonlítani. Anyaga van is, nincs is, elnyeli tudatom végső figyelmét, áthimbálózom rajta, mint valami tutajon, a sötétség túlpartjára.
*
Aki szeret focizni, emlékezetében leginkább szép megmozdulásait őrizgeti, nekem is van a fejemben elraktározva pár gól, melyek olyan szépen sikerültek, mintha valami álomban lőttem volna, vagy mintha nem is én lőttem volna őket. Mégis, ezek között a valószínűtlenül tökéletes pillanatok közt egy vereség emlékképe is ott feszít. Gyermekeim regnumos csoportjának (ez olyasmi, mint a cserkészet, militarista mellékzöngék nélkül) nagy, központi majálisára mentünk, és úgy készültem, na, itt biztos tudok majd focizni, lesz társaság. Volt is, de a hivatalos, nevezéses bajnokságtól sokáig nem fértem fel a pályára. Utána aztán bevettek egy Mór környékéről érkezett fiúkból álló csapatba, és ellenfél is került, tizen-huszonéves fiúk, ijesztően egyforma mezben. A meccsen derekasan helyt álltunk, de gólhelyzeteink rendre kimaradtak, az ellenfél pedig elképesztő pontosan passzolt és helyezte a labdát. Rendesen kikaptunk, rajtam meg úrrá lett az ilyenkor szokásos frusztráció: csatár voltam, és nem győztünk. A pszichológia ostora most rajtam csattan. Meglepetésemre a fiúk kedvesek és barátságosak voltak. Köszönték a meccset, mit van mit tenni, az ellenfél jobb volt. Örülnek, hogy megismerhettek.Szégyen és hála tört rám, amiért ki tudtunk szabadulni a magyar átokból. Hiszen történelmünkben is a méltósággal veszteni tudás pillanatai a legsajátosabbak. Arad és az orosz tankok bevonulása. Ott tetőzik nagyságunk. Győzni minden ostoba tud, csak erő kell hozzá.
*
Egészen komolyan azt tervezgetjük, hogy kicsit kijjebb húzódunk a civilizációból, megtartva persze mindazt, ami jó és normális manapság, megszabadulva azonban valutaalapú uzsorahitelünktől, gázszolgáltatóktól, az élelmiszergyártók egy részétől. Másféle kötöttségeink lesznek, naponta kapok majd nem-virtuális üzenetet a fűtől, melyet hamarosan kaszálni kell, a tyúkoktól, akik elrejtik tojásaikat, az évszaktól, mely hűvösebbre vagy melegebbre vált. Madárpittyegős SMS-ek.
*
Apósom a háború alatt volt kisgyerek, és a légópincében az volt a feladata, hogy térden császkálva minden lecsurrant viaszcsöppet összeszedjen, és keze melegével összegyúrogassa kis gumócskává, melyből később újra gyertya csinálható. Azt hiszem, jelenlegi világomlásunk mellett, amelyet mindennapjainkba beszorítva sajnos nem veszünk elég komolyan, újra jön a viaszgyűjtögetők ideje.
*
A jobbik énem ott kinn havazik, pörög-forog a kelekótya hópelyhekkel, én meg ülök itt benn a rosszabbikkal, aki egy munkamalac, papirok közt túr az orrával képzelt, zsíros szarvasgombák után. Virtuális világot gyárt, másol át lapról lapra, franciáról magyarra, ír, olvas, beszél, és közben lavinaként valami nagy üresség gömbölyödik benne, pedig jó melegben van, pedig otthon van, pedig van mit csinálnia. Ha nem kap új nyomot, amin elinduljon, egészen elszomorodik. Hiányzik belőle a belső hópárna, ehelyett zsír feszül a tagjaiban, és nem az az elképesztő könnyedség, amely olyan elegánsan szállingózik odakinn. A munkamalacka fél kimenni a hóba, nehogy valami fontos dolgát elszalassza, nehogy a fontos dolgok papírtornya összeomoljon benne, és vattacukros hóembert kelljen állítani a helyére.
*
Napjainkban is vannak Robin Hoodok, és bár módszereik kétesek, némi szimpátiát (nálam legalábbis) kivívnak maguknak leleményességükkel. Egyik kedvencem az az informatikus, aki egy ügyes programmal Amerika minden bankjának lekerekített számlaösszegeiből eltüntette és saját számlájára irányította a kerekítéseket. Az egyenként pár centes kis tételek összességükben hatalmasra híztak, és minthogy a pénz "nem létezett", a károsítottaknak fogalma sem volt, hogy a zsebüket csapolja valaki. Aztán persze elkapták valahogy a fickót. Egy másik ötletes ürge egy adótorony mellett lakott, és a sugárzást alakította át energiává, avval működtetve háztartását. Utóbb a mobilcég bejelentések alapján felmérte a sugárzást, és kiszerkesztette a lehetséges pontot, ahol a homogén szórást valaki leárnyékolja. Így csöngettek be furfangos barátunkhoz, aki lakhelye előnytelen mellékkörülményéből próbált tőkét kovácsolni.
*
Válság-válság-válság. Mondják mindenhonnan, a csapból is az folyik., a világ mintha mégsem értené. Budapest középületei továbbra is fényárban úsznak este. A Szépművészeti Múzeumban, ahova gyerekfoglalkoztást tartani megyek, éppen céges fogadást készítenek elő, kibérelték a nagy, árkádos csarnokokat, patyolatfehérrel behúzott székek hátára kötöznek széles, bordó selyemszalagból hatalmas masnit. Talpas poharak vakítanak, itt folyni fog a sör-bor, fogy a kaviár, nekivörösödött, beivott, bezabált, öltöny-nyakis káderek magyaráznak majd kihevülten kiskosztümös munkatársnőknek. A főnök beszédet mond, emeli poharát, a szalonzenekar tust húz. Válság van.
*
Malvina Reynolds fantasztikus bluesénekesnő, öreg fekete-fehér videókon látható, és elképesztően hasonlít a nagymamámhoz, csak éppen az 1960-as években néz ki úgy, ahogyan az én nagyim a nyolcvanasokban. Hófehér rövid haj, most került ki a sashalmi fodrász műhelyéből. SZTK-szemüveg, divatjamúlt nejloning, rajta pántos otthonka. Nagyanyám sok száz kilométernyi ruhát varrt Pest külkerületében az asszonyoknak, Malvina a húrokat nyűtte az államokban, és a műanyag kajákat áruló új étterem felet kesergett dalaiban. Két asszony, az egyikre úgy emlékezem, hogy a másikat hallgatom.
*
Cs. Szabó László írja hüledezve a regényeit folytatásokban publikáló Dickens és Móricz kapcsán, hogy mindketten hétről hétre alkották művüket, egy lépéssel sem jártak előbbre olvasóiknál, nem gondolva arra, hogy rendkívüli családi ügy, esetleges betegség közbejötte zátonyra futtathatja a sorozatot. Amikor ezekkel az aggályaival előáll, Móricz értetlenül bámul rá. Gondolom, úgy volt vele, mint a mutatványos, akinek azt javasolják, miért nem inkább a föld közelében feszíti ki kötelét, úgy sokkal biztonságosabb a dolog. Átérzem ezt a feszültséget, igen, az utolsó pillanat elektromossága sokszor hozzátartozik a mutatvány lényegéhez. Szerényebb mértékben, havi rendszerességgel közölt cikkeimet, tárcanovelláimat ugyanakkor mégis bespájzolom jó előre. Így is marad elég necces vállalás, jobb, ha a nagy elődöknél kisebb tétekben játszom.
*
Szomszédom műtrágyát szór a rózsák tövébe, kisfia élethű, hatalmas műanyag géppisztollyal szaladgál a kertben, kőfal mögé kushad, célozgatja apját. Persze, én is lövöldöztem annak idején, jóllehet, magam készítette indián fapuskával. Mondhatni nincs abban semmi. Nyilván vágytam is a valódihoz minél hasonlatosabb harci eszközre, nem emlékszem. Mégis bevillan egy nemrég látott dokumentumfilm, melyben tíz év körüli afrikai gyerekkatonák lóbálták valódi fegyvereiket, és beleborsózik a hátam.
*
Érdekes színfoltok irodalmi életünkben a milliomos-írók. Kívülről jönnek, az üzletember fensőbbségességével, díjat, kiadót, folyóiratot alapítanak, óriásplakáton hirdettetik könyveiket, melyekből mielőbb film is készül. Egyikük egyenesen "a multimilliomos új sikerkönyve" jelszóval veti le szemérmes ruházatát, feltárva az addig csak kisejlő, szexi bankjegyeket. Bloggerként is tündöklik némelyik, egy irodalmi portálon olyan részletet kínál ízelítőként, mely a rettenetes stiláris laposság mellett egyszerű nyelvi-logikai hibákkal is tüntet. "Csőre töltöttem az első töltényt" - írja: mindenki más csak puskát képes csőre tölteni, ő még a töltényt is. Még egy csemege: "végül lassan állam alá szorítottam fegyverem, jobb kezem hüvelykujját a ravaszra tettem" - nem csalás, nem ámítás, hüvelykujjal készül elsütni ama bizonyos géppisztolyt. Milyen eredeti írói trükk! A szegény, pénztelen, rongyos író bizony közönséges mutatóujjat szorítana a ravaszra. Ó, be földhözragadtak vagyunk! Miért lenne gond, hogy az irodalom amúgy szakma, miért lenne szégyen a szemünket kibökő bénázás? Lesütjük a szemünket, mismásolunk. Ugyan, melyikünk merné megmondani neki? "Savanyú a szőlő, mi? Kéne a dohány, mi?" Ilyesmit kapnánk csak válaszul. Író ír, pénz beszél...
*
Anyám íróasztalán mindig halomban álltak a kéziratok, jegyzetek, levelek, pályázatok, folyóiratok, elintézetlen ügyek. Bármit keresett, a kazalban kellett megtalálnia, vagy a földön tornyosuló, hasonló kupacokban. Apám íróasztalán minden glédában állt, különböző méretű mosóporos dobozok alját vágta le szikével, mini irat- és kacattartó-rendszert épített ki belőlük, az ötkilós kiszerelésűek tartották a dossziékat, az egy-két kilósokból gemkapocs-, aprópénz-, csekkszelvénytartók és hasonlók készültek. Most jövök rá, hogy az én asztalomon és dolgozószobámban hullámokban váltakozó rendezettség és káosz kettősében ők vívják csatáikat. Ha túlságosan szétszóródnak, összekeverednek dolgok és teendők, jön apám szelleme, nekiülök, számlákat írok, nyilatkozatokat töltögetek, szortírozok. Aztán egy ideig rend van, ám itt is, ott is felüti fejét az erjedés, győz a napi postámmal érkező küldemények tehetetlenségi nyomatéka, kezdődik minden elölről.
*
Jó néhány baba született mostanában itt a faluban, és az asszonyok összeállnak, komatálat visznek az első két hétben: mind tudjuk tapasztalatból, mekkora könnyebbség, ha nem kell főzni. Feleségemet egyik barátnénk fuvarozza az ételekkel. Első menetben bevisznek két tálat, a kocsiban már csak a leves marad. Juli kiszalad, hogy azt bevigye a házba, odalép a kocsihoz, kinyitja az autót, de sehol a leves. Szép nagydarab, kopaszra borotvált fejű ürge lép oda hozzá, hogy ugyan mit keres. Juli hüledezve feleli, hogy alighanem ellopták a levesét, ez nem lehet igaz. "Ebből a kocsiból? Ez biztos?" - érdeklődik a fickó. Ekkor feleségem fejéből kifut a vér, és észreveszi, hogy barátnője autója helyett másik hasonló kocsit nyitogatott, nyilván ezét az úriemberét. Hebegve kér bocsánatot, mire a fickó megjegyzi: "Csodálkoztam is, hogy egy ilyen jól szituált nő kocsit lopjon!"
*
Jézus úgy gyógyít meg egy süketnémát, hogy megérinti nyelvét, majd belenyúl a fülébe, és azt mondja: "Effata!" vagyis "Nyílj meg!". Ha Isten fia, vajon nem tudta volna úgy meggyógyítani, hogy hozzá sem ér? Csiribú, csiribá! Mennyivel nagyobb mutatvány! Igen ám, de az esetet így fel lehetett használni két mozzanat, az emberi szó és érintés megszentelésére. Így tudatosítja bennünk, hogy szavaink, érintéseink isteni rendeltetése alapvetően a gyógyítás és nem a bántás. Vagyis valahányszor fullánkot rejt a beszédünk, és ütésre lendül a karunk, tudnunk kell, hogy az isteni rend gravitációja ellen cselekszünk.
*
Minden muszlimban ott rejlik egy talibán, titokban mindegyik terrorista. Irigy disznó! Több felesége van, rabszolgának tartja őket, nem engedi, hogy a szexuális forradalom szent nevében lerántsuk fejükről a csadort, magunkévá tegyük őket, és gyönyörű, civilizált, félvér gyerekeket nemzzünk velük. Mecsetekbe jár, ki tudja, mivel tömik ott tele a fejét, ugyan ki érti ezeket a nyelveket? A muszlim befurakszik mindenhová, ő mossa le a port nap mint nap a villogó nagyvárosi üvegfelületeken, pucolja a vécét, törli fel a mocskos lábnyomokat, ő főz a kedvenc vendéglőnk konyháján, eladóként árukat tapogat a szupermarketben, rágondolni is undorító, mit meg nem tesz fondorlatos tervei kivitelére! Normális európai ember szereti a tisztaságot, ad magára, efféle alantas dolgokra nem hajlandó. Brüsszelben minden hatodik gyerek neve Mohamed, terjeszkednek, kitúrnak a helyünkről, társadalombiztosítást akarnak, nyugdíjat, normális házat és autót. Kínos és rémisztő mindenütt ezekbe az olajbarna, illedelmes arcokba ütközni, és közben találgatni, melyik lesz gyilkosunk. (Ilyesmi jár a művelt nyugati polgár fejében.)
*
Szeretem, amikor egy adott nap két merőben különböző motívuma összecsendül, cinkosan összekacsint a hátam mögött, s én elkapom ezt a röpke pillantást. Brüsszelben egy vietnami vendéglő kirakatüvegén ez a felirat áll: "kézzel gyúrt házi tészta". Odabenn egy konyhalány mintegy illusztrációképpen kötéllé nyújtja, spirálba sodorja, összegyúrja, aztán megint nyújtja-sodorja-gyúrja a tésztát. Később pedig, már a szobámban, a belga focibajnokság összefoglalóját nézem, és a Genk edzője egy fonott kötéllel a nyakában izgulja végig a meccset. A riporter intimeskedő kérdésére, vajon szimbolikus-e ez a kötél a nyakban, azt felelte, ez Genk város jelképe, erről nem óhajt tárgyalni többet. A képlékeny kötél és a bizarr nyakravaló azonban valahogy összekötözte napomat.
*
A városligeti tó zavaros, zöldes vize felett magasodó kandeláberek egyikére festékszóró pisztollyal ráírták: "Ez nem tea". Belgiumban pedig a járdára láttam sárgával felfestve a gyengébbek kedvéért a két hivatalos nyelven, flamandul-franciául: "Trottoir-Voetpad". Nehogy még valaki valami egészen másnak nézze... Persze Magritte országában ez természetes, ő festette ugyanis azt a pipát, amely alá kiírta, hogy "Ez nem pipa". Aminthogy nem is az, hanem festmény.
*
Görbe László atya mondta, és milyen igaz, hogy a hit éppoly kísértés a vallástalan számára, mint a hitvesztés a vallásos embernek. Úgy képzelem el, mintha két gumikötéllel az ember jobb- és balfelé lenne kipányvázva. Minél jobban húzódik az egyik pólus felé, annál erősebben rángatja a másik oldal. Minél beljebb vagyunk a jóban, annál erősebben gravitálunk a rossz felé, és minél mélyebbre merülünk a rosszba, annál erősebb vágy von a jóra. Másképp a megtérések és a kitérések éppúgy érthetetlenek lennének.
*
Egy tévéinterjúban Benedek Elekről kérdeztek, ennek kapcsán gondolkodtam el, mi mindent köszönhetünk talán elsősorban neki. MIndennapi szófordulataink közül számtalan népmesei akad. Ki ne mondta volna, hogy "emberszagot érzek" vagy "a napra lehet nézni, de rád nem" vagy "egyik szeme sír, a másik nevet" vagy "hol jársz, ahol a madár se jár" vagy "kacsalábon forgó palota", és így tovább? Ez nem egyszerűen egy letűnt világ dokumentumkincse, hanem élő, működő beszédelem. Ráadásul Benedek Elek és társai a mesemondók egysdzemélyes világait teremtették újjá, egységes, egyetemes világgá. Mellékesen Elek apó elképesztő mennyiségű cikket írt, tucatnyi lap felelős szerkesztője volt, no meg parlamenti képviselő Pesten. Ezt sem ugródeszkának tekintette, "szűzbeszédében", ahogy a beiktatási hozzászólást nevezték, az idegenből hevenyészve fordított tucat-gyermekkönyvek ellen protestált. Vagyis arról beszélt, amihez értett, politikusként nem kezdett el hirtelen érteni dolgokhoz. Hűsége amúgy is elképesztő, 1921-ben, mikor Erdély süllyedő hajójáról sokan elmenekültek, ő visszamegy Kisbaconba, hogy haláláig szerkessze a Cimbora gyereklapot, melynek számait például Kányádi Sándor bátyámék úgy várták gyerekként, mint valami havi rendszeres Messiást. Benedek Elek vitriolos tollú bökversei pedig egyáltalán nem ismertek. Az egyikben szavazategyenlőség áll elő a választások során, mindenki kétségbeesik, míg végül találnak egy haldokló szavazót, s próbálják rábírni, hogy voksoljon utoljára. Hiába tiltakozik, hogy azt se tudja, kire szavazzon, meg hogy neki már úgyis mindegy, felöltöztetik, bekonyakoztatják, odatámogatják az urnához, ő meg szépen leszavaz, a nyílt színen összeesik, és elhuny. A haza meg van mentve, a megboldogult voksolót hősi halottá nyilvánítják. Még szerencse, hogy ez a versezet mára teljességgel elvesztette mindennemű aktualitását.
*
A fenyőt ellöki a szél? / A szelet húzza a fenyő? / A táncos levegőt farag? / Őt pörgeti a levegő?" Így kéne írni, ilyen sűrítetten, mint Paul Engle a Táncképek ciklus nyitóversében. Szinte evidensen "érthető", "könnyű" mondatok, melyekben ugyanakkor szemben áll látszat és fizikai valóság, filozofikus faggatózás és konkrét érzékelés. Találkozik és kibékül itt egymással meditatív Kelet és szürreális Nyugat is: az amerikai költő műve kínai táncosnő-lánya produkciója kapcsán született. Persze a mű egészében, bár nagyon szép a ciklus többi darabja is, ez az aszú-jelleg nem tartható. Ilyen axiómákat a világról talán nem is lehet hosszan sorolni, mert fellép az anyagfáradás, és a mű beomlik. Mondjuk negyvennégy alaptétel felsorolása hiteltelen és komikus lenne, a négyes szám viszont épp hogy szimbolikus (lásd még négy kiterjedés, négy égtáj, négy évszak). Kosztolányi írja: "Jaj, mily sekély a mélység / És mily mély a sekélység". Ez a négy sor sekély víz, nem csak úszóknak, szinte pancsolni jó, mégis tükrösen mélyül.
*
A kicsi gyerekek körkörös időben, megnyugtató ismétlődésben élnek. Csak a felnőtt vágyik mindig újdonságra, zaklatott változatosságra. Érdekes nézni, ahogy gyermekeim nőnek, és nem érik be többé a már látott filmekkel. Ágnes, a legkisebb, most beteg és itthon van, választhat egy filmet minden nap. Ő még harmadszor is ugyanazt, a Stella című karácsonyi filmet választja egy kislány és egy rénszarvas barátságáról. Én pedig ülök a szobámban, dolgozom, és mikor meghallom Balázs Péter szinkronhangján ugyanazt a mondatot, amely tegnap ilyenkor is beszűrődött hozzám, az az érzésem támad, hogy egyáltalán nem haladok a munkámmal, ugyanott tartok, mint tegnap, körbe megy a taposómalom, és ennek sose lesz vége.
*
Feleségem, Juli mondta - erre nem is gondol az ember - milyen hullafáradt lehetett Jézus, hogy a haragos Genezáreti tó kellős közepén, a viharba került csónakon is tudott aludni. Tényleg, ilyen szemmel nézve Jézus többször igyekszik meglógni a tömeg elől, hogy feltölthesse magát imával, és ez nem is mindig sikerül neki: útját állják, körbefogják, a szavait követelik. Kiszámították az általa megtett napi kilométermennyiséget is, egész atlétikus alkata kellett, hogy legyen mindehhez hőségben, szárazságban, spártai körülmények között. Kész élsportoló volt, aki egész életében kötelező gyakorlatára, a Krisztus-függésre készült nagy koncentrációval, a közönség pedig nemigen hagyta élni.
*
Most olvastam egy interjút Varga Mátyás költő-szerzetessel, aki elmesélte, hogy pannonhalmi diákjaival vitáztak arról, jók-e a Katolikus Egyházat hirdető óriásplakátok, és mi jobbat lehetne rájuk írni esetleg. Mátyás kitalált egy nagyszerű mondatot: "Egy világ van". Ami persze kivívná a ma is nagyon népszerű újplatonizmus híveinek nemtetszését, hiszen szeretjük mechanikusan való és túlvilágra szabdalni a voltaképp egyetlen teremtést. Hosszú, nem hosszú (láttam már hosszabbat is óriásplakáton), én mindenesetre ezt a két József Attila-sort raknám ki: "Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot". Ha meg lenne négysornyi hely is, ugyanennek a versnek egy teljes versszakát választanám, mely lehetséges és nem erőszakos felelet a vádakra, hogy mit miért enged Isten a világban: "Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem."
*
András diakónusunk megint nagyon szépen beszélt a misén. Az Evangéliumban emlegetett, ördögtől megszállott emberekről esett szó, akikből Jézus kikergeti a gonoszlelket. Magyarul ezeket a helyeket úgy fordítják, mintha a démon lakozna az emberben, vagyis az ember van kívül, a Sátán benne. A görög eredeti viszont úgy fejezi ki, hogy az ember van az ördögben, mintha körülölelné szerencsétlent a démoni lélek. Mármost akkor mi a bibliai valóság? Alighanem az, szűrte le András, hogy a Sátán nem térdimenzióban meghatározott, hanem szellemi rendű valóság. Vagyis nem bennünk van, mint a letüdőzött cigarettafüst, melyet beszívunk vagy egy pirula, amelyet lenyelünk, és nem is kívülünk, mint egy télikabát. Csak életünkre kifejtett hatása nyilvánul meg térben. Valahogy úgy, gondolom, ahogyan egy vetület kifejezi egy épület vagy bármely forma létét. Pázmány Péter ugyanakkor várat ostromló ellenséghez hasonlítja, és azt állítja, hogy mivel a szívek vizsgálója Isten, a Sátán legbensőnkbe nem láthat bele. Hadd képzeljem el kísértéseit talán úgy, mint valami koncentrált sugárzást: akárhol tartunk a kévébe faforgácsot vagy papírszeletet, lángra lobbantja. Ami nem azt jelenti persze, hogy csakis ott lenne jelen.
*
Kislányaim réges-régi típusú gurigázós játékkal játszanak: kis fényes csapágygolyókat kell az e célra kialakított lukakba beügyeskedni. Mivel a játék halat ábrázol, találékonyan azon mulatnak, hogy a hal piercingjeit kell a helyükre illesztgetni. És mivel a fogászaton Ágnesnek azt mondták, "zubizzon" a vízzel a szájában, ő kinevezte zubizásnak a körkörös mozdulatokat, amelyekkel a halacska testékszereit a megfelelő helyre juttatják.
*
Az anyanyelvről kérdeztek egy körlevélben, akkor jutott eszembe a hal nyilatkozata a Víz Világnapja alkalmából. Íme: „Mondanám, hogy nem tudok nélküle élni, hogy kíséri minden mozdulatomat, körülrajzolja körvonalamat, útjára bocsátja, amit mondok, és fülembe vezeti, amit mások mondanak. Mondanám, ha nem menne mindig tele a szájam vízzel!”
*
Illetéktelen személy volnék a magyar nyelv mai állapotáról átfogó, statisztikai képet rajzolni. A magam részéről csak önző, szakmai, felhasználói szemmel szólhatok erről a helyzetről, hiszen mindennapos munkám alapanyaga éppen ez, a magyar nyelv. Csoóri Sándor valamikor egy esszéjében elsiratta a magyar népnyelv kreativitását, felhívva a figyelmet, hogy nem csak a népköltészet és a népdal, hanem a régi paraszti társadalom nap mint nap használt képalkotási technikái is veszendőbe mennek. Idézett is egy-két példát, köztük egy életerős öregemberre vonatkozó fordulatot, miszerint „még vénségében is ott csiripoltak a menyecskék a derekában”, vagy egy parasztasszony diagnózisát leukémiás lányáról: „a piros vér a fehéret megkerülte benne”. Erre a típusú metaforaképzésre példa egyik-másik Tamási Áron-szövegrészlet is: „belém feküdt egy halott, mintha én lennék a koporsója” vagy éppen „a lányokkal pedig olyan pillangósan tudott ingerkedni, hogy valósággal kifente bennük a borotvát, amivel aztán este a legények borotválkoztak”. A hierarchikus falusi Magyarországgal valóban összeomlott egy világ, az a tapasztalatom azonban, hogy a népmesemotívumokon keresztül mindez tovább él mai írók-költők tolla alatt. A mai, urbánusabb népnyelv pedig szintén produkál figyelemreméltó dolgokat, hiszen a nyelv normától eltérő használata, egyénítése nem pusztán magyar, hanem egyetemes emberi törekvés. Amikor például valaki azt mondja, „egész jó nyálakat nyúlsz”, értvén alatta, hogy az illető jól keres, vagy amikor ezt hallom: „ne legyél már szenvedőgép”, akkor örülök, mert a nyelvi kreativitás irányába mozdul el a beszéd. Ugyanígy roppant érzékletesnek találom, ha valami „nagyon gáz”, „zsírúj” vagy „vérciki”, esetleg „tiszta gyász”. Ezek pontos és friss metaforák, persze ha túlzásba visszük használatukat, és nem kombináljuk más rendhagyó megoldásokkal őket, nyilván unalmassá válnak. Ugyanígy idézhetjük, ha valaki „vágja”, amit érteni kell, „laza, mint a vizes keksz” vagy „néz, mint Ádám anyák napján”. Persze, ezek csak poénok, de tele életenergiával, útkereséssel. Sokkal jobban díjazom az ilyesmit, mint mikor valaki csak azért használ homályos vagy kevéssé ismert szavakat, hogy a lehető legközhelyesebb fordulatokat építse fel belőlük. Szőcs Géza írja gunyorosan, hogy némely író úgy dobja be a ritka szavakat művében, mint valami csalit: harapjon csak rá az olvasó, és szégyellje el magát, amiért nem ismeri! Éppily kevéssé szenvedhetem, amikor valaki mindenáron a „tiszta”, „nem jövevény” magyar szavakra specializálódik (szakosodik), és képzelt ősiségre igyekszik leszűkíteni szellemi horizontját. Az önfeledt nyelvi játékosság, az újítás szelleme természetesen tapogatózhat a múlt irányába is, visszahozhatjuk az „ámbolyog”, a „kluttyog” vagy az „abajgat” kifejezéseket, egy a lényeg: izgalmas alakzatok, láttató és érzékítő mondatok létrejötte. Amíg efféle nyugtalanság munkálkodik az egyes emberben, no meg a nyelvet szakmaként művelők körében, addig kár lenne nyelvünket előre eltemetni, elsiratni. Mindenkit arra bíztatnék inkább, vegye komolyan, hogy a magyar az anyanyelvünk, és bánjunk úgy vele, ahogy anyjával egy igazi vásott gyermek: nyúzzuk, nyaggassuk és faggassuk, próbálgassuk, hol a tűréshatár! Ne őrizzük, nem fegyenc, ne ápoljuk, nem beteg: hagyjuk, hogy ő vigyázzon ránk!
*
Karácsonyra kaptam egy nagy sorozatnyit a Columbo-krimikből, melyek nagy kedvenceim. Minden sorozatban van valami egy kaptafa-érzése az embernek, mindamellett ezek a filmek többnyire nagyon szellemesen oldják meg a nagy matematikai rejtvényt. Columbo majdnem minden alkalommal a tökéletes bűntény megvalósítására történt kísérleteket szedi ízekre és hiúsítja meg roppant intelligensen, miközben legendásan gyámoltalannak tünteti fel önmagát. Csak most így, a sort egyben látva tűnik fel, hogy ellenfelei, ezek a szuperintelligens gyilkosok, akiket vadászkutya módjára addig kerülget, míg sarokba nem szorítja őket, csaknem kivétel nélkül a felső tízezerhez tartoznak: arisztokraták, ünnepelt művészek, cégvezetők. Az ellenfél, az igazság könyörtelen, komikusan bogaras érvényesítője átlagpolgár, gyűrött kabátjával, büdös szivarjával úgy járkál a luxusdíszletek között, mint elefánt a porcelánboltban. És mindig győz. A plasztikusan kibontott környezetrajzok, drámai szituációk mélyén azért ott a kissé narcisztikus amerikai meggyőződés, hogy az Újhazában kisember és nagy emberek azonos eséllyel szállnak harcba egymással, a tények eltussolhatatlanok, a titkokra fény derül. Ez a szép, áttetsző Amerika inkább kissé átlátszó. Ez a propaganda persze kimondatlan marad, és nem csökkenti a filmek élvezhetőségét, amit nem utolsósorban Peter Falk elképesztő szerepazonosságának köszönhetünk.
*
A Wallace és Grommit című, zseniális angol gyurmafilm-sorozat egyik legmarkánsabb trükkje igencsak elgondolkodtató. A két címszereplő gazda és kutyája, utóbbi végig meg sem szólal, pedig Wallace állandóan beszél hozzá. A totálisan féloldalra billent dialógusok ellensúlyaként viszont Grommit arcmimikája elképesztően kifinomult. Vagyis egy fontos elem hiányából és mesterséges pótlásából kiindulva új minőség, egészen sajátos párbeszéd jöhet létre.
*
Fogyasztói társadalmunk - időnként halálcivilizáció-arcát mutatva - sportot űz és üzletet csinál belőle, hogy folytonosan tesztelgesse ingerküszöbünket a különféle perverziókkal kapcsolatosan. Már az évvégi adakozásokból is kiderül, hogy kisállatok és kisgyerekek kelthetik fel a legtöbb részvétet bennünk. Vagyis az ő nyilvános, művészi vagy szórakoztató szempontú kínzásukkal, gyilkolászásukkal kiválóan provokálható a közvélemény. A közelmúltban hajigáltak agyon kővel újszülöttet színpadon, és fojtottak macskát vízbe filmen. Kretén kamaszpoénoknak éppúgy céltáblái például csecsemők, mint ahogy borzongató filmek is előszeretettel "használnak" játékbaba- vagy kisgyerek-figurákat. Nemrég láttam az interneten egy porcelánbaba-fejet formázó ceruzahegyezőt, melynek csurom véres szemüregébe kellett döfni a rajzeszközt, a ceruzahegyezéket pedig a száján okádta ki. Egyik barátnőnk kisfia kikunyerált némi aprópénzt, és bedobta egy automatába, melyből összekucorodott gumiembrió pottyant ki, ragacsos anyaggal bekenve: ha falhoz csapkodják, lassú tapadással görög lefelé. Nem kell tán túl merész fantázia, hogy ennek a fajta mindent kikezdő gondolkodásnak a végpontján megpillantson a pszichopatát, aki bohócnak festett arccal rontott be egy belgiumi bölcsődébe, és szurkált össze késsel vagy harminc kicsit.
*
Nagy kérdés, politizáljon-e az író vagy sem. Sokan várnak tőlünk afféle néptribuni fellépést, némely kollégák szívesen is mutatkoznak ilyen szerepben. Tőlem az efféle idegen. Mint bárki más, örülök a közönségnek, a népszerűségnek, de nem kell mindenáron. Hiszen a politikai szereplőknek szóló ováció nem a műveket jutalmazza, hanem valamiféle "kiállást". Olyan ez, mint amikor a színészt a szép szeméért, és nem a tehetségéért szeretik. Persze nálunk ez elkerülhető, a színi pályán kevésbé. Kicsit olyan a kérdés, mint hogy jó-e, ha egy vízvezetékszerelő politizál vagy sem. A dolog alapjában nem tartozik hozzá a szolgáltatáshoz. Vagyis aki szereti, ha a szerelő vele azonos közéleti nézeteket hangoztat munka közben, az nyilván ilyen szakit hív majd. Más kérdés viszont, hogy ha az illető politizál ugyan, ám egyáltalán nem vagy csak rosszul végzi el a melót, legközelebb is őt hívják-e.
*
Az író néha akkor is dolgozik, amikor nem dolgozik. Nem azt értem ezalatt, hogy a lustálkodást feltétlenül valami nagy munkakészületnek kellene tekinteni a művészeknél. Művész nem henyélhet többet, mint bárki más. Az írásokat viszont elkészültük után hagyni kell ülepedni, összeérni. Valahogy úgy, ahogy a legédesebb must csak akkor "fejhető ki" a présből, ha az ember úgy fél napig ott van mellette, "nem csinál semmit", mindössze óránként húz egyet a présen. Ezt a típusú munkát nem lehet siettetni, ha ugyanannyit húzok a présen öt perc alatt, attól nem jön ki az utolja. Vannak persze ma már hidraulikus prések, melyek nagyon gyorsan dolgoznak, irodalomban azonban nincs ilyesmi. Bár a számítógép óriásit gyorsít, mert eltávolítható vele a szövegszemét, és rögtön tisztán látjuk a textust.
*
Talán megtaláltam munkamódszerem legjobb analógiáját. Afféle Kutuzov-Simonyi kettős taktikát folytatok, vagyis a halogatást váltogatom a lerohanással. Mondjuk eszembe jut egy novella ötlete, melyben ifjúkorom kedves szerzői, Krúdy, Mikszáth, József Attila és Hrabal bukkannának fel az akkor bejárt pesti utcasarkokon. Amíg még fejemben készen áll a történetváz, gyorsan nekirontok, és éjjel tizenegytől hajnali félháromig bedöngölöm a gépbe a szöveget. Aztán eltelik egy hét, talán még egy, és nem történik semmi, Kutuzov falvakat éget fel, visszavonul, kitér az ellenség útjából, de persze a mélyben érlelődik valami, talán egy lovasroham, talán egy várostrom, ki tudja. Amikor ellenségem, a novella már elbízta magát, elszunnyadt, és mindenfelől kilátszanak meglazult eresztékei, huszárvágással rárontok, mint Simonyi óbester, és konzekvensen rendbe pakolom. Mehet a pályázatra, amelyre készült.
*
Fülöp-szigeteki missziós szerzetes ismerősünk, mikor először járt Magyarországon, nem ismerte az itteni étkezési szokásokat. Őfeléjük az a szokás, hogy egyszerre kitesznek az asztalra mindent, ami van, és kedvére válogathat az asztaltársaság. Úgyhogy mikor itt megérkezett a nagy tál leves, ő felmérte, hogy most kell belaknia ezzel a sovány eledellel, mert aztán holnapig nyelheti az éhkoppot. Vett is hát vagy ötször, és mikor legnagyobb megdöbbenésére hozták a következő fogást, már nem fért belé semmi, ő már megebédelt.
*
A szaknyelvekben költői szempontból elképesztően termékeny, kiaknázatlan tartalékok vannak. A vízvezetékszerelő jön, és azt mondja az elromlott csapra: "azt tudom csinálni, hogy megmarom a fészkét". Támadásra kész hüllő gyanánt magasodik ott a szakember, és nincs erőm azt mondani, hogy ne, az Isten szerelmére meg ne marja nekem azt a szegény fészket, mert mi lesz a fiókákkal. Ehelyett bólintok, és beleegyezem a kilátásba helyezett kegyetlenkedésbe. A mester pedig újrametszi kicsit a csap belsejében lévő, bekoszolódott menetet.
*
Valmont vikomt, a libertinizmus mintahímje e szavakkal szakít a léha fogadásból elcsábított férjes asszonnyal (akibe közben gyaníthatólag beleszeretett félig-meddig): "Asszonyom, nem vagyok a magam ura!". Mindez Laclos remek regényében, a Veszedelmes viszonyokban olvasható. Valmont teste (és szelleme) itt eszköz csupán egy matematikai-filozófiai szélsőség gyakorlati teszteléséhez. A VV (ezúttal nem mint Való Világ) a hagyományos gondolkodást (és persze a szentimentális szerelem-eszményt) furfangosan csúffá tevő szabad szerelem programregénye, ám mivel őszinte, egyben a túl rideg libertinus szellem kudarcát is bizonyítja. Horribile dictu Valmontnál az a követelmény, hogy senkibe ne szeressen bele, éppolyan kötelességgé válik, mint a klasszikus hősnők hazához, férjhez vagy törvényekhez való hűségének kényszere. Értelem és érzelem itt ugyanígy szegül egymásnak, csak éppen az ellenkező póluson. Máshol a szerelmet a (sokszor kiürült) társadalmi morál fantomja teszi tönkre, Valmont szenvedélyén az abszolút immoralitás teóriája gázol keresztül. Ő egy vallottan erkölcs-nélküli ember, akinek célja, hogy az úgymond "erkölcsösök" közé álarcban beférkőzve őket megrontsa, pontosabban kihozza belőlük az eleve meglévő rosszat. Ebben az értelemben vallja magát "más tulajdonának", ha tetszik, megszállottnak. Ez jutott eszembe, amikor Szent Pálnál olvastuk: "nem vagyok a magamé", azaz testem(-lelkem) Istenhez tartozó. Nem holmi eszme révén, mint Valmont esetében, hanem valóságosan, teremtett, létre gyurmázott lényként. Vagyis, ha ketté kell is szakadnom a küzdelemben időnként, szüntelenül érvényesítenem kell önmagamon Isten tulajdonjogát. (Ilyenek ezek a szófacsaró keresztények, mindenben ki tudják mutatni a maguk igazát!)
*
Radnóti utolsó versei olvastán szinte megszédül az ember, és nem csupán az elviselhetetlenül szélsőséges emberi helyzettől, az elmondhatatlan szenvedéstől. Minderre még rátesz egy bő lapáttal az az abszurd gesztus, hogy ezen körülmények között, mikor bárki másnak a túlélésre is alig futja energiáiból, az íróember rózsaszín emberi hernyóként az ég bakancstalpa alatt, mely bármely pillanatban agyonnyomhatja, mi mást is tenne, mint hogy "sort sor alá tapogatva", vakon írni kezd. És nem valami vázlatos, széteső sorokat, hanem a hígságot más esetben nagyon is könnyen magába szippantó hexametert, hibátlanul kitöltve minden szegletet képpel, erővel, ritmussal, gyengédséggel. Felfoghatatlan műgond! Mi történhetett ott? Miféle, az anyag fáradását és állagát meghazudtoló "minőségi ugrás" következett be? Az átélt szenvedés koncentrációja és annak átérzett egyetemessége mozgósította hirtelen egy virtuóz költő minden szakmai tudását valószínűtlenül rövid idő alatt? Olyan megismételhetetlen, tökéletes és egyben borzongató alakzatok jöttek létre, mint egy leégett erdő bársonyos, sima, üszkös facsonkjai.
*
Milyen fontossá válhatnak belső világunkban holmi kis idétlen pillanatok, ha valami módon ízük, felhőtlenségük nagyon töményen hat, szinte robban egy adott pillanatban! Nem nagyszabású robbanás az ilyesmi, inkább múló tűzijáték, de könnyedsége feledhetetlen. Stockholmban, egy jó hangulatban végigtárgyalt nap után, a fordítószervezetek nemzetközi képviselőivel (maguk is mind műfordítók, aranyos, remek koponyák) leballagtunk az ebédlőbe, és ott az a látvány fogadott, hogy Francoise Wuilmart barátnénk, akit én már vagy tizenöt éve ismerek, gyönyörűen zongorázik egy fekete lakk pianínón. Sose villogott vele, hogy ilyen profi, hallgattam belefeledkezve, egészen pici ámulattal a Chopint, hittem, hofy ez lehetséges, miért ne? Francoise ekkor elvette kezét a billentyűkről - a zene folytatódott. Gépzongora volt, hát persze, klasszikus bohózati trükk. Az önfeled pillanat mégis gyakran eszembe jut, és megmosolyogtat. Pedig igazán nincs benne semmi, ostoba eset.
*
Feleségem, Juli, óvódásoknak tart hittanórát, próbálva a selypegős, színezős, "óvódás" szokvány helyett képzeletmozgósító helyzeteket teremteni, átélhetővé tenni az ősrégi történeteket, melyekről a kicsik otthon többnyire semmit se hallanak. A gyerekek meghatóan ragaszkodnak hozzá, az utcán is nagy lelkesen integetnek, nyakába ugranak. Mikor téli szünet múltán a középsősöktől megkérdezte, hogy hívják a könyvet, amelyből mesélni szokott nekik, mind nagyon elanyátlanodott képet vágtak. Egyiküknek azonban felragyogott az arca a felismeréstől, és boldogan vágta rá: Júlia. Vagyis kedvesem átminősült élő könyvvé, nemhogy az Írást hirdette, de ő maga változott Bibliává.
*
Istenen gondolkodom, hogy ő befér a kezem és arcom közötti alig létező résbe, mikor tenyeremet a szememre tapasztva imádkozom. Ahogy befér a ruhám alá, a bőröm alá, az idegpályák hullámvasútjára ül utazni. És a bűnök és gonoszságok, hanyagságok és szeretetlenségek alá és elé is odaférkőzik, nem erőszakosan, hanem valami rettenetes szomorúság képében. "Itt vagyok, látom, mit csinálsz, tudom, hogy mit kellene most csinálnod, és tudom, hogy te is pontosan tudod. Mindketten tudjuk, hogy nem azt teszed, hogy szándékosan nem azt teszed! Kicsit még el akarod odázni a jót némi alkalmi kellemességekért, tunyaságért cserébe. Itt vagyok, veled vagyok, és kivárom a soromat. Nekem van időm, de kérlek, vigyázz, hogy a tiéd el ne fogyjon..."
*
A hó tökéletesen kifúgázta az egyetemen a járóköveket, habos fehér cukormázzal töltve ki minden rést. Az esőcsatornán lezuhogó csapadék olvasztotta hegylánc-szerű, áttetsző jégtömbbé a sétány kavicsait, melyek élénkebben virítanak üvegbörtönükben. Egyik koncerten a keverőpult kékes fénye lézerfényű téridommá izzított át egy egyszerű talpas poharat. Sorolhatnám ezeket az apró, fontos szilánkokat, melyek az ember belső épületének tartókövei. Ha figyelünk rájuk, értékesebbé teszik az életünket, semmint gondolnánk. Erősebb anyagukkal ellenállnak a köznapi bosszúságok erróziójának. Ha például az ember egy fél órája kering autópálya-bekötőutak börtönében, egyikről lekanyarodva a másikra jut, sosem a megfelelő irányban, öklével csapkodja a kormányt és szitkozódik, már a rádióból áramló Bachra figyelni is képtelenül... Nos, ilyenkor jöhetnek jól a hasonló tartalékok, akkor is, ha nem tudatosan használjuk fel őket.
*
"Mit hoz neked a búvár, / Ha felbukik a habból? / Kezében szomorú sár, / Azt hozza néked abból." - írja Kosztolányi ars poeticusan. Első pillantásra nem nyilvánvaló, mindmáig egyik legkedvesebb tanárom, Kenyeres Zoltán tanulmánya döbbentett rá, hogy itt a homo aestheticus kontra homo moralis szembesítésről van szó. Ahogy más helyütt fogalmaz a költő: "Hazudj nekünk tengert és mélységet, búvárruhát se ölts. Nem vetted-e észre, hogy a búvár a vaskos öltözékében milyen kevéssé emberi s roppant sisakjával, tág üvegszemévei, széles pofájával milyen nagyképű? Minden búvár nagyképű." Babitsra utal nyilvánvalóan, akinek mélységkeresését ő mint a csillámló felszín megszállottja, utasítja el. Ez a dilemma persze fel nem oldható. Aki jó művész, és annak "aestheticus", az bizony különösebb eszmélkedések nélkül is, akár akarata ellenére "moralissá" nemesül, mint Kosztolányi a Hajnali részegség soraiban. Tudja, hogy "nincsen miben hinnie", mégis metafizikus látomást kanyarít egy esti hangulatból. Nekem azonban a "búvár-hasonlat" más fontos tudást is közvetít: a művészi hitelesség mércéje nem az, volt-e az ember vasöntő vagy kábítószeres, hanem hogy meg tudja-e írni a vasöntő vagy a kábítószeres világát, ha éppen ez a dolga. Sőt, alkalmasint az íráshoz értő jobban meg tud írni bármely nem megélt, de átélt tapasztalatot, mint valamely szakma művelője a sajátját.
*
Sógornőm Olaszországban járt gyerekeivel a nyáron, és minthogy szüksége lett volna néhány ruhadarabra a kicsiknek, bement egy boltba, és megkérdezte, nem tudják-e, hol talál egy turkálót, mert az új göncök megfizethetetlenek. Mire az eladó tajtékozva nekiugrott: ilyen undorító dolgot ugyanis, mint hogy valaki mások által már hordott ruhát felvegyen vagy pláne a gyerekére adjon, sosem hallott. Ugyan miféle országból jöhet az efféle? Mert hogy Itáliában egyetlen ilyen üzlet sincs, arra mérget vehet. Vagyis a Nyugat még csak észre sem veszi, hogy pazarol. Saját pazarlásunkra persze nekünk sincs szemünk. Ahogy Afrikában járt barátnénk is mesélte, hogy mikor a lerágott almacsutkának szemetest keresett, az odavalósiak megdöbbentek. Ők ugyanis soha semmit nem dobnak el, a csomagolópapírokat szépen kisimítják, elteszik, és abba mérik nekik legközelebb az árut. Ott cipője is csak a gazdagoknak van, s mikor jótét ismerősünk az egyik kisgyereknek akarta adni egyik pár lábbelijét, az visszautasította, mert hiszen akkor jószívű barátnénk miben fog járni. A kissrác nem hitte el, hogy létezik ember, akinek két pár cipője van. Mikor pedig a lány közölte, hogy szégyelli bár, de ő három párral is rendelkezik, a fiúcska felkacagott, értékelve ezt a fergeteges humort, mert hiszen ekkora képtelenségről ugyan ki hallott már!
*
Tévéfelvételre várok, és az egyik stúdióból kiszűrődik a hangtechnikusok lesújtó véleménye két korábbi riportalanyról. "Na, a csattogós pofájúak - hallod, milyen hangosan nyitják a szájukat?" A világ ilyetén szemszögből való szemlélete egészen elképeszt: ezek szerint az emberiség két szigorúan elkülönítendő kasztra oszlik, a Csattogós és a Nemcsattogós Szájúakéra. Önkéntelenül, ijedten mozgatom az állkapcsomat: a művelet semmi néven nevezhető hangeffektussal nem jár. Talán azért, mert odafigyelek, mert igyekszem, nehogy könnyűnek találtassak. Talán titokban, aljasan én is csattogtatom a számat - ó, botrányok botránya! Lám-lám, hiába mondják a pszichológusok, hogy szilárdítsuk meg belső önértékelésünket, mikor ilyen nevetséges apróságokban is megfelelni vágyik az ember!
*
A fogorvostól jövünk haza, Ágnes lányom a kocsi hátsó üléséről mondja: "Nem adok most puszit, mert akkor félrevezetsz".
*
Arról még csak-csak hallott az ember, hogy a magyarok diadalmas honfoglalás utáni hódításait és zsoldosakcióit rettegve leste az ártatlan nyugat-európai lakosság, velünk ijesztgették a gyerekeket (elvisz a magyar!), és nyilaink elleni oltalomért fohászkodtak Istenhez. Arról is tudtam, hogy a mohácsi csata napja nemzeti ünnep Törökországban, és hogy az ottaniak ma is jó barátnak tekintik a magyarokat, csupa kellemes emlékeket őriznek a hódoltság korából... Azt viszont még csak nem is sejtettem, hogy a padovai zsidó közösség mai napig megüli a "budai purimot", melyben egykor azért fohászkodtak, hogy fővárosunk 1686-os ostromakor ne a vérszomjas keresztény seregek, hanem a török védők és a mellettük harcoló budai zsidók győzzenek... Elképesztő a történelem, ha nem a megszokott oldalról, hanem kicsit "túlfelől" nézzük.
*
Bizony "csalás" minden műfordítás, hiszen egy magyarul nem tudó szerző például elvileg nem szólalhatna meg magyarul... Ám az irodalom eleve csalás, mert valóságnak tételezi azt, ami csak papíron valóság. A fikciónak ezt az "alapszerződését" az olvasó éppúgy ratifikálja, mint a műfordításét.
Hitelt ad nekünk, fordítóknak, és hogy hitelt érdemeljünk, azért mi vagyunk a felelősek. Komoly felelősség ez viszont, és ha nem is mondható, hogy Baudelaire Macskák című verse azonos Baudelaire Les Chats című versével, valami módon mégis mintha annak árnyéka vagy hologramja lenne egy másik dimenzióban. A szerzői jogokról szóló, 1922-es Berni Egyezmény egyébként, melyet hazánk is aláírt, önálló műalkotásnak tekinti a fordítást, vagyis saját jogán létező műnek, mely a lehető legnagyobb (a fordító lelkiismeretén, tehetségén és a nyelvi lehetőségen múló) százalékban azonos az eredetivel. Hogy a mű "íze" mennyire jön át a nyelveken túlra, az bonyolult kérdés, sok múlik a nemzeti és nyelvi mentalitások különbségén. Regényem készülő francia verziója kapcsán például azt mondta a fordító, hogy náluk elképzelhetetlen jelenség, amint valaki kivesz az üvegből egy savanyú uborkát, és elropogtatja csak úgy, korántsem étkezés keretében. Vagyis egyik percről a másikra egzotikummá válhat, ami természetes. Ahogy egy receptet tükröznek az elkészült ételek, úgy viszonylik a fordítás
az eredetihez...
*
Minden családnak megvan a maga "tájszólása", belső használatú szókincsparkja. Ezek a szavak, minthogy az anyanyelvet családunktól tanuljuk, rettentő erősen benne gyökereznek világunkban. Sógorom kibírhatatlannak érezte a feleségem családjából eredő "kenyérrevaló" összefoglaló elnevezést, hiszen ilyen összefoglaló elnevezés nincs: a felvágottat, sajtot, vajat márpedig a maga nevén kell nevezni. Én szentül meg voltam győződve, hogy a könnyűzenét apámhoz hasonlóan mindenki "plimplimnek" hívja, később kellett rájönnöm, hogy egy gitárutánzó operettsor volt az ihlető. Az egyik családban, alighanem gyermeki elszólás nyomán, a húsklopfoló neve "húspotyoló" lett, egy másik barátunknál otthon a farmer helyét vette át az egyébiránt zseniális "farmérő". Egy ismerős házaspár nem sokkal esküvője után komolyan összekülönbözött azon, vajon a süteményt "sütinek" avagy "süpinek" kell-e mondani. A férj váltig állította, hogy a "süti" elviselhetetlenül modoros, hiszen ez a szó a közismert "süpetény" rövidítése, ilyenformán természetesen csakis "süpinek" ejthető. Az eredeti valamikor, talán generációkkal korábban, szintén gyerekszájból születhetett, s vált olyan erősen elfogadottá, hogy az egyéni identitás és világnézet sarkalatos pontját is képezte már.
*
Az a baj a közös családi, ünnepi összejövetelekkel, ami valószínűleg már a hagyományos, sokak által olyannyira visszasóvárgott többgenerációs nagycsaládnak is rákfenéje lehetett. Nevezetesen ilyenkor a tehetetlenségi erő irányít, a közös ünneplés arra megy, amerre a többség vagy a kevésbé udvarias kisebbség akarata sodorja. Ez persze megfelel azoknak, akiknek nincs határozottabb elképzelése az adott ünnepről, élvezik a tréfálkozást, együtt-nyüzsgést, oldott hangulatot. Aki viszont úgy véli, volna az ünnepnek szerepe, jelentése, töltése, az csalódott lehet és bosszús. Így például a Szilveszter éjszaka minekünk jó ideje már nem a hámból kirúgásról, zsivajgásról szól csupán, hanem erősítő együttlét, összekovácsoló erő. Szeretünk persze játszani, petárdázni, táncolni, valami vicces filmet nézni akár, ám ugyanígy hozzátartozik az ünnephez, hogy megpróbáljuk elsorolni a múlt év eseményeit. Ilyenkor derül ki, mi minden fér egy év zsákjába. És persze hálát is adunk érte közösen, amit pedig egyenesen ellehetetlenít a sokféle meggyőződésű, és főként szokásrendű "külső" családtagok jelenléte. Nem elitizmus ez, csupán elemi jog a saját kiemelt pillanatokhoz.
*
Egyik barátnénk mondta, szörnyű, hogy ez a fogyasztói világ legintimebb és legkreatívabb tevékenységeinket veszi célba, és teszi értelmetlenné. Olcsóbb a világ másik végéből hozott zöldséget-gyümölcsöt venni, mint sajátot termeszteni, olcsóbb Taiwanon varrott ruhát venni, mint megvenni a megvarrandó anyagot, olcsóbb és kevésbé fáradságos a legprofibb előadókat hallgatni, mint megtanulni zenélni.
*
Egy kedves idős hölgy mesélte, hogy egy ízben vásárlásból hazatérve a tükörbe nézett, és észrevette, hogy két ezüstös papírba csomagolt végbélkúp díszeleg a sapkáján. Indulás előtt behajolt a hűtőbe, hogy megnézzen valamit, a kúpok meg beleakadtak a sapka anyagába. És végigjárta az ismerős árusokat, de senki nem bírt szólni neki, mi díszeleg a homloka fölött.
*
Ágnes lányom "festménynek" nevezte az aszfaltút közepén futó fehér csíkot. Egy ilyen "gyermekszáj", ha komolyan vesszük, elképesztő mélységeket tár fel, akár egy elmozdított kő, mely mögött barlangjáratok rejlenek. Mert hiszen az a csík valóban festmény, az egyik legnagyobb méretű, egész világot behálózó akciómű. Ha képzeletben kiterítjük síkban, szeszélyes labirintusrajzolatot kapunk, melyet eszméletlen mennyiségű ember lát nap mint nap, és amely a befogadók életére is közvetlen hatással bír. Ilyen műről csak álmodik minden alkotó, s közben valamely nemzetközi egyezség létrehozta, csak épp még ők maguk sem tudnak róla. Ez napjaink nagy kollektív, anonim alkotása, ahogy a középkoré a katedrális.
*
Christine Busta osztrák költőnő határozza meg így a vers természetét: "Olykor a vers / bátortalan kéz, / melyet a sötétben kinyújtunk / egyik felebarátunk felé. // Te, itt vagyok. / Örülök, szenvedek. / Töprengek, miként te is. // Fáradt vagyok, / és én is rosszul alszom". Gondolhatunk különféléket költői egyszerűségről és közérthetőségről, intellektualizmusról és rejtjelezésről, mégis a lényeg valahol ott van a virrasztásban, az éjszakát pislákolva bevilágító szellemi jelenlétben. Mindegy, ha az a jelenlét a valóságban akár már ki is hunyt, a papír érinthető közelségbe hozza el.
*
Finom házi vajat veszünk nagy tömbökben a környékbeli sajtgyárban. Johanna lányom jön be az egyik darabbal kezében, megjátszott nagy ijedelemmel: "Mama, beszabadult a Bogáncs a konyhába!". Mutatja is a nagy műgonddal a vajba szobrászott kutyatappancs-lenyomatot. Bogáncs a "kézművesség" révén mégis járt a konyhában.
*
Múltkor a buszon egy affektált, de aranyos néni mesélt, szörnyű, akárhova kapcsolja a tévét, mindenütt ölik egymást, na de a múltkor a kis unokahúgáék, olyan helyes kis fruskák, és szépek is, látnád őket, meghívták az Operettszínházba, a Bob hercegre, na, láttad volna, abban aztán nem ölik egymást. És így tovább, ebben a modorban. Értelmiségi gőggel könnyedén rásüthetjük a jelenségre, hogy íme a hazug művészet bűne: zsongít, altat, testet-lelket, elleplezi azt, hogy az ember másutt egymást öli. Igen ám, de az öldöklős filmek éppilyen hazugságot szolgálnak, eszközként használva az emberi szenvedést. Ráadásul a kispolgárnak megvan a joga, hogy eltakarja szemét az élet csúfsága láttán, mint ahogy annak a szerencsétlennek is joga volna öldöklésmentesen élni, akit valahol máskor éppen akkor valóban, nem csak filmfikcióban öldökölnek.
*
Egyre spórolósabb közszolgálati rádiónkban mind gyakoribb tendencia, hogy szerkesztők, technikusok, korábban az üvegfal túloldalán tevékenykedő munkatársak vezetnek műsorokat, változó sikerrel. Ennél súlyosabb viszont, amikor amúgy kitűnő bemondók szólaltatnak meg művészi szövegeket, verseket, prózát, Biblia-idézeteket. A hatás katasztrofális, a textus elbanalizálódik, súlypontjai áthelyeződnek, szövete szétesik. A jó bemondó hangja ugyanis múlt nélküli, semleges, háttérbe húzódó, egy színészé viszont épp ellenkezőleg: mindig jön valahonnan. Az igazi "szavalói" hang úgy kerül pozícióba, hogy századokon, tradíciókon keresztül tart felénk, és ezt a történetet magával is hozza, beépíti a jelen pillanatba.
*
Megkérdeztek egy rendőrt, hogyan viseli a folyamatos sértegetést, anyázást, ami munka közben éri. Azt nyilatkozta, erre a célra van neki egy "szolgálati édesanyja", azt szidatja ilyenkor. Még hogy hülye rendőr! Vers- és prózaírást tanuló diákjaimnál is bevezetem majd a "szolgálati édesanya" fogalmát: meg kell tanulni ugyanis, hogy mikor az ember szövegét kritika éri, nem kell "mellre szívni" a dolgot, egyszerűen azt a másik édesanyát szidják...
*
Az Arany János Gimnáziumban koncerteztünk a Lovasi-Lackfi lemezzel. Időnként felballagtam a színpadra, és verseket olvasgattam, ahogy szoktam. Ott volt a basszusgitáros édes, másfél év körüli, billegő, kuglifejű kislánya, táncolgatott a zenékre, próbált felmászni a színpadra. Mikor egy nagyon ritmikus, felsorolós szöveget mondtam, a kislány minden sor végén gurgulázva felkacagott, utánozhatatlanul, ahogy csak egy kisbaba képes. Édesanyja mesélte utólag, hogy mikor vége lett a versnek, a kicsi követelte, hogy: "még, még!". Mondtam is a közönségnek: soha jobb illusztrációt. Lám-lám, ilyen a költészet a maga ősállapotában: vajákosság, önkéntelen nevetésre ingerlő szózene.
*
"A politika erősebb a szerelemnél, talán mert több emberre vonatkozik, míg a szerelem csak kettőre." Egy orosz írónál olvastam ezt a szellemes-ironikus mondatot. Tényleg: ezzel a statisztikai huszárvágással döbbenetesen leegyszerűsödnek a görög tragédiák, Shakespeare és Racine problémázásai egyéni boldogság és kollektív ügyek szembenállásáról. Pontosabban ez mutatja jól a szerelmi "furor", szent harag és téboly döbbenetét: ahogy egy érzés szembefeszül tömegek érdekével, akaratával. Aztán persze csuda tudja, nem a lehetetlen helyzet kihívása szüli-e olykor a lángolást. Vajon van-e akkor is ilyen felhajtás, ha Rómeó és Júlia elmennek moziba pattogatott kukoricázni, majd hazatérnek a szülők üres lakásába, felnyomják a hip-hop hangerejét és hipp-hopp egymáséi lesznek. Fél év múlva valószínűleg megunják a járást, és folytatják zarándokútjukat új Rómeók és Júliák felé.
*
A szecesszió művészei azt vallották, ha az ember szép környezetben él, boldogabb is lesz egyben. Megmosolyogtató naivitás, ám ha jobban belegondolunk, korántsem olyan képtelenség. Hiszen sallangtalan, gyári kilincsek érintésére a legritkábban emlékszünk, a századvégi házak hatalmas, halat vagy csigát formázó kilincseinek tapintása azonban sokáig megmaradó élmény. Ugyanígy áll a helyzet egy-egy legkülönbözőbb fényviszonyokból ismerős, színes üvegképpel, vagy épp egy díszesebb lépcsőkorláttal, melynek rácsai közt, növekedve pedig afölött olyan jó volt kibámulni.
*
Egyik tanárom anekdotázós előadói stílusát nagyon nem állhattam egyetemista koromban. Nagy komoly tudások kapuinak nyitogatására vágytam, és valahol igazam is volt. Ez a tanár viszont olyasmiket mesélt például, mint hogy gyerekkorában még meztélláb szaladgáltak a Tabán földútjain, az alacsony parasztházak között, és ha egy ismeretlen asszonyság meglátta őket, gyorsan kent nekik egy lekváros kenyeret, úgy eresztette szélnek a kis csavargókat. Idegesített akkor ez a történet is, mert hiszen mi közöm nekem ehhez. Most jövök rá, hogy míg számos briliáns előadó gondolatait nyomtalanul elfeledtem, ez az eset mégis megragadt emlékezetemben. Mert egy olyan világról, olyan közösségről tudósít elevenen, amelyet én nem ismerhettem, amelynek viszonyai gyökeresen elütöttek az enyémtől. És én is kötelességemnek tartom, hogy egy-egy hasonló életmozzanat kedvéért letérjek előadásom jól kitaposott ösvényéről, és bevezessem diákjaimat az én gyerekkorom elsüllyedt Atlantiszába.
*
Múltkor éjszaka szemünk láttára égett ki egy kocsi a lenti országút mentén. Éjszaka fura zörejt hallottam, s bár feleségem állította, hogy semmi sem volt, kinéztem az ablakon. Először azt hittem, rőzsetűz lobog, csak fokozatosan váltak ki az autó körvonalai: éppen az orra gyulladt ki. Kinn emberek szaladgáltak, telefonoztak. Töprengtünk, felöltözzünk-e, kimenjünk-e, de hát segíteni nemigen tud az ember, a kocsi hatalmasakat lobbant, sorra kidurrogtak a kerekek, lávafolyásként oldott kereket a lángoló benzin. Ha meg nem segítünk, csak nyomorult katasztrófa-turisták lennénk. Másoknak nem voltak ilyen aggályaik: négy-öt kocsi érkezett és parkolt le, hogy a benn ülők fűtött biztonságból szemlélhessék a show-t. Néztük, milyen gyorsan semmisül meg akkora érték, hogy ha a miénk lenne, képtelenek lennénk helyette újat venni. A tűzoltók jó egy órát vesződtek az oltással, mégis rendre fellángolt a tűz. Milyen önző az ember: végig fájlaltam, hogy nem mentem ki a fényképezőgéppel, mert hasonló jó téma (koromfekete váz és képlékeny lángok ellentéte, előtte a kátránypapírból kivágott, ügyködő tűzoltó-figurácskák) nem egyhamar kerül lencsevégre.
*
Sokszor megkérdik, hogyan tudok ennyit dolgozni. Felelni kényelmetlen, mert ha azt mondom, á, nem is dolgozom olyan sokat, az álszerénykedésnek tűnik, pedig tényleg bosszantanak az olykor elpiszmogott idők. Ha pedig csak úgy, szó nélkül bevállalom, hogy hát, ja, igen, akkor most elárulom a titkot, az nagyképűnek hat. Ebből a helyzetből nem jöhetek ki jól. "Fajlagosan" hál'Istennek tényleg sokat végzek, de nem valami céltudatos robotos módjára. A módszerem, már ha ez annak minősül, kettős: egyrészt halogatásból, másrészt ésszerűtlen előre dolgozásból áll. Sokszor a végsőkig totojázom fontos munkákkal és elintézendőkkel, máskor meg nagy rössel nekilátok olyasminek, amit még bőven ráérne megcsinálni. E kettő olykor párhuzamos történet: a fontos és sürgős HELYETT csinálom a nem fontos, nem sürgőst. Ami persze ellentmond a menedzseri kézikönyvekben foglalt legalapvetőbb ajánlásoknak. Közben lelkifurdalásom van, ugye, de nem sokra megyek vele. A módszer hátulütőjét talán nem kell ecsetelni: pánik, kapkodás, idegesség. Haszna már érdekesebb: amikor nagyon kevés idő alatt kell valamit befejezni, az stimulálja az embert, berobbantja az adrenalint, megsokszorozza az alkotó energiákat. Beépül a kerteléssel töltött idő is: valamilyen rejtelmes módon fellazította az anyagot, mely aztán a pánikreakció során besűrűsödik, robbanékonnyá válik. A ráérős, "elősütött" munkák pedig időzítve várják, hogy egy nap már alig valamit kelljen csak rajtuk igazítani, büszkén küldhessem a szöveget határidőre. És kívülről legalább rendes embernek nézzek ki. Mondjuk ha a végeredmény számít, meglehet, az is vagyok.
*
Az ember mára elfelejtette, hogyan kell zarándokolni. Zarándoklataink inkább turizmushoz hasonlatosak, beülünk egy buszba, énekelgetünk, misére megyünk, előadást hallgatunk, gyónunk, majd a szolgáltatás befejeztével hazabuszozunk. Nem mintha már a kiszakított idő megszentelése ne töltene el valahányszor boldogsággal, nem mintha nem élné át az ember a lelki fürdő megtisztító hatását, valahol mégis ott motoszkál bennem, hogy mintha az önátadás nem lenne teljes, hiányozna belőle az a vagány ráhagyatkozás, ahogy a régiek, tényleg "elhagyva mindenüket" útnak ereszkedtek a szent helyek felé. Persze jobbára idősek műfaja ma ez, és tőlük már így is nagy áldozat, belátom. Vágyálmom valamiért, talán Bunuel Tejútja miatt, Compostelába eljutni, valóban gyalog, legalább Párizstól indulva. Divatos útvonal lett ez manapság, de hát soha rosszabb módit! Egyelőre Xavéri Szent Ferenc, falunk elfeledett védőszentje emlékére rendezünk háromórás esti vonulást sárban-esőben barokk énekekkel, dobokkal, Juli ötletére, szervezésében. Sorra járjuk a falu négy szent helyét, könyörgünk és hálát adunk. Mindebbe beleépítve az izmok munkája, fáradása, a dalolástól, lépdeléstől átzengett sejtek rezgése.
*
Giacometti egy vele készült interjú tanúsága szerint másra sem törekedett világéletében, mint hogy egy bizonyos fejet megformázzon. Minden egyes szobra erre irányuló kísérlet csupán, mondhatni előtanulmány. Ha ez a fej sikerült volna, azt állította, soha többé nem lát neki a munkának. Persze törvényszerű, hogy nem sikerülhetett. És ez nekünk is irtó nagy szerencsénk...
*
A gyerekek észjárásának frissessége elképesztő. Feleségem hittanórát tart zsámbéki óvódásoknak, s mikor most belépett az intézmény kapuján, eléje perdül az egyik ilyen is búgócsiga:
- Juli néni, ma van a legjobb nap, mert negyedszer tartasz nekünk hittant, már csak négyet kell aludni Mikulásig, és csak négy fiú jött ma oviba!
Hogy lehet ilyen szertelen elven ilyen egységben látni a világot?
*
Csodálatos dolog történt egy versemmel! A címe Takonyhegy, egy kisfiú, akire apja folyton rászól, hogy fújja ki az orrát, elképzeli, mi lenne, ha összegyűlne az összes takony, amit élete során zsebkendőbe fújt... A szöveg megjelent a Jelenkor folyóiratban, mire egy felháborodott honpolgár feljelentette a lapot a megyénél. Elvégre mégiscsak gusztustalan, hogy takonyra költik az adófizetők pénzét! Még mondja valaki, hogy a társadalom érzéketlen, és nem reagál a művészetre!
*
A múltkor Volánbusz járaton utaztam este, a sofőr lekapcsolta a belső világítást, sötét uralkodott az utastérben. Mikor aztán egy megállóhoz értünk, az előttünk álló busz indexvillogása hátulról világította meg egy hosszú hajú lány körvonalait. Egész elképesztően festett ez a narancssárgán fel-felizzó, szöszös hegyvonulat. Juli azt mondta, arról kéne prózát írni, hogy valaki beleszeret egy ilyen villódzó körvonalba.
*
Giordano André Chenier című operáját mindig is az ásatag unalom mintapéldájának tartottam, pedig egyszer még egy Metropolitain-verzióban is majdnem teljesen végigszenvedtem. Most hallom a rádióban Kesselyák Gergely karmester ismertetőjét, mellyel egy idehazai bemutató kapcsán a mű mellett érvel. Azt mondja, ez az opera nem önmagában áll meg, hanem arra való, hogy kitűnő énekesek kitűnőeket énekeljenek benne. Valamint hogy ez olyan csúcs, amelyet meg lehet kerülni, de nem érdemes. Pompás érvek: engem nem győznek meg semmiről, de a szervírozás profi és elegáns. Elsőosztályú vendéglő még akkor is, ha kosztja nem vonz, mert történetesen nem kedvelem a tenger gyümölcseit.
*
Dilettáns novella gyönyörű mondata: "Fehér trikóján átrezdülnek a sók által megcsípett bimbók halk zörejei." Egy izzadt lány melleiről van itt szó, ha valakinek nem esett volna le. A keblek alighanem fémlemezből gyártottak, hiszen zörögnek, ha halkan is. Az ásványi sók pedig marhára csípik a hölgyet, legalábbis ami a bimbóit illeti. Az átrezdülés már oly szép, hogy szinte költészet. Azért tömörítve a legszebb a képzavar, akár egy préselt levél: átrezdülnek a megcsípettek zörejei. Mit mondjak, nagy a magyar nyelv teherbírása, de nem határtalan...
*
Takáts Gyula egy esszéjében olvasható Babits diákkori szállásadóinak visszaemlékezése. Állítólag a zsenge korú költő olyan koraérett és szórakozott volt, olyannyira könyveinek élt, hogy olykor fél pár cipőben indult el az iskolába, s erre a hiányosságra csak bizonyos idő után figyelt fel, akkor is csak azért, mert cipőkopogásának üteme eltért a megszokottól. Akár igaz, akár legenda, mindenesetre jól példázza, mennyire szakmai beidegződésein keresztül látja a világot minden lírikus.
*
Szürreális jelenet az egyes út menti erdőben: egy havazásban kicsúszott kocsi orrával felfelé, függőlegesen támaszkodik egy fának. Mint valami morbid emlékmű. Visszafelé jövet, mintegy a természet fricskájaképp vízszintesen havazik, a pelyheket így söpri a szél. A farán álldogáló autóhoz viszonyítva most esik normálisan a hó.
*
Hrabal írja, talán Egon Bondyról, hogy a gyári légkalapács alá feküdt, amely iszonyatos erővel, több tonnányi súllyal zuhant felé, ám a gépet úgy állították be, hogy a művész orra hegyétől egy centire megálljon. Pontosan olyanféle egzisztenciális rettegésgyakorlat ez, mint mikor Karamazov Aljosa a sínek közé feküdt, hogy átrobogjon felette a gőzvasút. Utóbbihoz adjuk persze hozzá a tizenkilencedik századi ember mainál sokkal nagyobb távolságát a technikai haladástól. Én mondjuk ma sem feküdnék a talpfákra valahogy. Mindamellett imponál ez a fajta fordított bándzsi-dzsámping, mellyel a halál az ember felé zuhog, hogy aztán az utolsó pillanatban kitérüljön előle.
*
Sokszor sírunk, mi, költők, hogy hangunkat nem hallja a "nép", nincs hatásunk kortársainkra. Meglehet, talán nagyobb távlatokban kellene gondolkodnunk. Mikor ugyanis egy Arany János-műsorhoz össze kellett szednem, hol mindenhol élnek az ő szavai közöttünk, magam is megdöbbentem, milyen köznapi szinten találkozunk velük. Egészen széles körben használatos a "költő hazudj, csak rajt ne fogjanak", a "letészem a lantot" (sportújságban is láttam!), a "ha férfi vagy, légy férfi" vagy épp a "hé, paraszt, melyik út vezet itt Budára", utóbbi nyilván viccesen negatív hangsúllyal. Hasonlóan módosult a Családi kör egy részletének jelentése, hiszen a "koppanás" ma a felsülést jelzi: "nagyot koppan akkor, azután elhallgat". És talán kicsit műveltebb közegben, de máig használjuk a "pedig még legénytoll sem pelyhedzik állán", a "jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek" vagy a "rémlik mintha látnám termetes növését" szólásszerű kitételeket. A múltkor egy kocsma teraszán is e felkiáltással söpörte az avart egy tizenéves fiúcska: "itt az ősz, itt van újra". Elrontotta ugyan, s talán nem is tudatosan citálta Petőfit, mégis ér ez annyit, mint egy-egy szűk tanítványi körben elcsengő professzori idézet.
*
Thomas Merton fantasztikus írásait ízlelgetem: halálpontosan leírja a veszélyt, amellyel túlpörgetett életünk jár. Az ember olyasmire vágyódik, ami nem jussa és nem tulajdona, belefullad a szavakba, a nagy tevékenykedésbe és lármázásba, mellyel a lélekfejlődéshez szükséges termékeny csendet űzi el magától. Mások tetteibe, életébe, média tükrözte csinnadrattájába menekülök a teremtés némasága helyett. Újra meg kell tanulni élni, hallgatni. Kikotorni a sok lomot, és belépni a benső, megtisztult térbe.
*
A jézusi példabeszédben a gazda elutazik, és egy, két, illetve öt tálentumot bíz helytartóira, majd mikor hazatér, számon kéri, mire jutottak vele. A két, illetve öt tálentumos atyafi kamatoztatta pénzét, és még egyszer annyit szerzett rajta, aki viszont egyet kapott, elásta, nehogy elveszítse, és vissza akarja adni - mind az egyet. Persze kap a fejére érte, mint hűtlen kezelő. Általában ezt a szólást majdnem profánul arra szokás magyarázni, hogy tehetségünket bizony aknázzuk ki, ne rejtsük véka alá, mert Isten adományai. Hasznos gondolat, ám most Márton atya olyasmire hívta fel a figyelmet, ami sose jutott eddig eszembe. Nevezetesen, hogy az elásás azért bűn, mert akkor az érme nincs a szemünk előtt szüntelen, próbálkozunk megfeledkezni róla. És mivel legbensőbb tálentumunk az Isten-tudás, így már jóval többről van szó, mint holmi képességfejlesztésről. Hajlamos az ember szem elől elkaparni Istent, ne legyen útban, láb alatt, kezünk ügyében, ne kelljen akkor is forgatnunk, ha a pénzügyekhez nem konyítunk.
*
Feleségem öccse kicsi gyerekként a közértben kikönyörgött magának egy csomag ropit. Otthon aztán a kisfiú eltűnt, és mikor rátaláltak, a nagyszoba vastag perzsa szőnyegén állt, mely gondosan tele volt taposva ropival. Édesanyja kérésére meg is magyarázta, hogy ő most cigizik, és miután félig "elszívta" a pálcikákat, a maradékot szépen eltaposta, ahogyan azt az utcán a bácsiktól-néniktől látta. Embertelen munka volt aztán a mozdíthatatlanul hatalmas szőnyegből kibogarászni, kifésülgetni a törmelékeket.
*
Feleségem, Juli egyszer - friss jogosítványán még meg sem száradt a pecsét - vett egy nagy levegőt, és elhatározta, hogy átjön Piliscsabáról, ideiglenes lakhelyünkről, Zsámbékra, ahol akkor még felújítás alatt állt a házunk. Persze mikor történne valami egészen rendkívüli az emberrel, ha nem egy ilyen beavatás alkalmával. Ráfordult a "kertek alatti" bekötőútra, melyen szinte sosincs néven nevezhető forgalom, és ahogy új vezetőként nézeget a ki a szélvédőn meg a tükörbe, furcsa érzése támad. Előtte hatalmas, zöld, páncélozott teherautó halad, az előtt még egy... meg még egy... meg még egy. A háta mögött is sorban fordulnak be az egyforma masztodonok, tetejükön géppuskafészekkel. Egy körülbelül harminc kilométeres sebességgel haladó katonai konvoj kelős közepén találta magát, velük kellett végigporoszkálnia az út felét. A háta borsózott közben, mintha ismeretlen bolygóra került volna. Az egyhangú vonulást egy ízben törte meg egy szokásos idegbeteg, vadevezős autós, aki nem vette észre, hova került. Nagy garral előzött egyet-kettőt, Julit is lehagyta, ekkor azonban az egyik páncélos beállt elé az előző sávba, és besorolásra kényszerítette. A vadevezős persze belátta az erőfölényt, és attól fogva ő is békésen poroszkált a katonasorban, mint egy csacsi.
*
Nem vagyok egy royalista típus, bár egyetértek avval a közismert szállóigével (Churchillnak tulajdonítják, noha lehetetlen, hogy minden sikerült poént ő mondott légyen), hogy a jó királyság jobb lehet a jó demokráciánál, a rossz demokrácia viszont még mindig százszor jobb a rossz királyságnál. Mindamellett amióta tudom, hogy a magyar konyha alapízeiből legalább kettőt uralkodóknak köszönhetünk, kicsit megenyhültebben gondolok a koronás főkre. Beatrix királyné francia szakácsai a hagymát hozták magukkal, Mária Terézia pedig elrendelte, hogy minden udvarban ültessenek diófát. Két alapvető szegényeledel, a hagyma hihetetlen ízességével, a dió fehérjetartalmával. A Francia Forradalom falunként egyetlen egy hársfát követelt meg csupán, azt is a dicsőséges események emlékezetének kellett szentelni. Mária Terézia ennél kevésbé volt hiú, ez esetben beérte népe javával, mi pedig ma is lelkesen esszük a diót.
*
Hamburg kikötőjében a viharban feldőlt két toronydaru, s mindkettő irányítója meghalt. Tökéletesen magányos két halál két tökéletesen magányos, elszigetelt munkával töltött élet után. Két emberi akarat volt odafönn, melyek meghosszabbított csápjaikkal tonnákat mozgattak, s ha hibáztak volna, a zuhanó rakomány kioltja mások életét. Ez a két akarat odafenn most nincs többé. Elsüllyedtek a levegő tengerében. Látom magam előtt, ahogy menthetetlenül közelít hozzájuk a föld, mely felett oly magasan éltek.
*
A nagyok a negyvennyolcas forradalomról tanulnak az iskolában, Ágnes lányom meg egyfolytában arról fecseg, hogy Kossuth Lajos így meg amúgy, Kossuth Lajos most almát eszik, Kossuth Lajos most fázik, kötött mellényt kell adni rá, Kossuth Lajos most alszik, úgyhogy csend legyen. Kíváncsian megkérdezzük, ki az a Kossuth Lajos. Hát a plüssbáránya, feleli, úgy becézik, hogy Kos.
*
A kertben két gyerekhinta lengedezik minden apró szélfuvintásra. Van benne valami rejtély, mindig kutatva nézek körül, pedig a jelenség banális és megmagyarázható. Utassy egy miniatűrje jut eszembe mindig: „a hintában senki ül, / Nem beszél, csak senkiül.”
*
Jean Renoir filmrendező forgatás közben teljes extázisban kérdezte a remeklő Jean Gabintől, pontosan mire gondolt, miközben szerepét játszotta. Gabin blazírt őszinteséggel felelte, hogy arra a nagydarab húsra, amit a jelenet után majd be fog vágni. Ilyen a profi hidegvér: a művész nagyon apró dolgokkal, sajgó tyúkszemmel, befizetetlen számlákkal is bíbelődhet, miközben átjár rajta az a bizonyos, sokat emlegetett fluidum... Nem is foglalkozhat folyton avval, amit csinál, mert a művészet valamiképpen örök, és Borgesnek igaza volt, nincs idegrendszer, amely képes lenne az öröklét teljes befogadásáéra, ne omlana össze annak terhe alatt. Ezért irányulhat megismerésünk csupán a részre, ezért látja a művész is pusztán technikai oldalról megvalósuló alkotását.
*
Magyarul nagyon szépen, de néhol kissé idegenesen beszélő barátnénk leleménye a "kigyöngyölni" szó. Zseniális, hiszen a gyöngy is be van göngyölve, pólyálva a kagylóba, azt is úgy kell kiszabadítani. Alkalmazhatnánk arra a jelentésárnyalatra, amikor valaki értékes dolgot szed elő a csomagolásból. Mondjuk a rendőrfelügyelő csupán kigöngyöli zsebkendőjéből a földön talált töltényt, egy értékes ékszert viszont nem elég kigöngyölni vászonburkolatából, azt ki kell gyöngyölni.
*
A minap hazafelé igyekvőben, a Moszkva téren belestem egy ablakon. Egy fiatalember hajladozott benn pantomimszínészként. Eleinte nem tudtam eldönteni, vajon számítógépezik-e, de aztán válla, keze mozdulatai egyértelművé tették: zongorázik éppen. Maga a gondolat is jól esett, hallgattam hát egy kicsit a tökéletesen hangszigetelt, néma melódiát.
*
Meghalt Bodnár Gyuri irodalomtörténész. Jó ideje cipelte rákját szürkülő arccal, komolyan, de diákok és kollégák felé mindig segítőkészen. Tanított, írt mindhalálig. Nem voltunk szoros munkakapcsolatban, PhD-védésemen méltatta váratlanul kedvesen a dolgozatomat, és később is, ha összefutottunk, mindig váltottunk néhány kollegiális jó szót a Pázmányon. A temetésről utólag értesültem, nem tudtam elmenni. Az is csak fokozatosan tudatosult bennem, hogy tudatom ettől függetlenül végzi a maga gyászmunkáját. Megtört kis öregember-figurát pillantottam meg egy fotón, és az villant az eszembe: az a férfi ott, a padon, egy téren, galambok között, az ő. És az is leesett, hogy ezt az öregembert megelőzte pár korábbi: fényképen vagy valóságban messziről láttam, és "szegény" Gyurival azonosítottam őket. Más szóval őtőle búcsúztam el "tükörképei", a hozzá hasonló idős urak áttételén keresztül. Archaikus rítusainkat így működteti valami lélek-automatizmus.
*
Svung, elán, röss, lendület: négy jó szó, mind plasztikusan fejezi ki ugyanazt a meglepő, semmiből születő energia-gombócot. Fonetikai állományuk is remekül érzékelteti ezt: két rövid egyszótagos, bennük s-ek suhannak, két hosszabb, de jambikusan katonás hangcsoport. Ugyanakkor mindnek más a hangulata, roppan vagy nazalizál, mély vagy magas hangrendű. Kidobáljuk-e közülük a fuj-fuj idegen jövevényeket? Hány száz év után kap egy szó polgárjogot a maradásra? És mely hitelesítő hatóság üti bőrébe a billogot? Egy szót, úgy vélem, hangulata és hézagpótló jelentése együttesen marasztal egy nyelvben. Amíg a beszélőnek a használati értéken túl jól is esik majd kiejteni azt, hogy "nagy rössel", addig igenis teljes jogú polgárok ezek a jövevények. Távol álljon tőlem, hogy az átvételek feltétlen hívének tűnjek, de egy egészen friss, jó atmoszférájú "behozatal" igenis lehet működőképes: a "lúzerben" benne halljuk azt, hogy "húzz el!", a "májerben" a májas hurkát. Akkor is, ha nincs benne - egyszerűen azért, mert a nyelv élő dolog, szabadon teremt kapcsolódásokat, nem kér hozzá nyelvőri engedélyt. Nézzük csak meg a windows-t, micsoda hamisítatlan külvárosias-magyar "vinyóvá" kupálódott!
*
Mostanában, ahol gyümölcsfa nyúlik át a kerítésen, felszedem a hullott szilvát, mogyorót, almát, körtét, és elmajszolom, akár gyerekkoromban. Ugyanígy galagonyázgatok a szabad természetben is. Nem annyira az éhség csillapítására megy ki a dolog, hanem hogy magammal vigyem, bensővé tegyem ezáltal is a világot, ahol elhaladok. Az a csöpp csonthéjas vagy gyümölcshús belém épül, alakít engem ugyanúgy, ahogy a járás ritmusa, a közben szemmel elkapkodott látvány.
*
Egy tanulmányban olvasom, hogy Szíria-szerte jellemző a több emeletes családi házak építése. Az alsó szinten élnek a szülők, feljebb pedig az ifjabb generációk. Mihelyt megnősül valaki, egy újabb szintet ráhúznak a házra. Akár három-négyemeletes rezidencia is létrejöhet így, tetőt többnyire nem is ácsolnak, hiszen bármikor szükség lehet még egy szintre. Tetszik ez a felfelé nyitottság, jóllehet a többgenerációs együttélések korántsem problémátlanok, mindenki eléggé belelóg a másik szájába. A családon belüli diktatórikus és intrikus hajlamok is a lehető legnagyobb pusztítást végezhetik ilyen népsűrűség mellett...
*
A Rádióba tartottam, az új Nobel-díjasról, és egyáltalában a Nobel-díjról, odaítélésének jogosságáról és jogtalanságáról, politikai és irodalmi háttértörténetekről vitázni. Szemben velem a buszon egy lány ült, olvasott, ügyesen próbáltam meglesni, mit is, ha már az irodalmi siker természetéről kell majd úgyis csevegnem. Egy ismert bestsellerszerző könyve volt az, címe: A megfojtott viking mocsara. Kész állatorvosi ló, izgalom ígérete a köbön. Hiszen a mocsár már önmagában misztikus és halálos táj, a viking, mint kipusztult, kegyetlen harcosnép, fokozza borzongásunkat, ráadásul nem is csak úgy tanyázik, esetleg kísért abban a mocsárban, vagy épp veszélyeivel dacol, hanem valami nála is brutálisabb állat ott megfojtotta őt. Ez a beszéd, nem a Nobel-díj!
*
"A valódi művészet mindig ott bukkan fel, ahol nem várnánk. Ahol senki se gondol rá, ki sem ejtik a nevét. A művészet utálja, ha felismerik és a nevén szólítva köszöntik. Ilyenkor nyomban menekülőre fogja. A művészet olyan személy, aki szenvedélyesen szeret inkognitóban járni." Dubuffet jegyzi ezt a meghökkentő pár mondatot. Művészetről valóban a dilettánsok értekeznek a legnagyobb áhítattal és odaadással, ünneplőbe kihuzakodva, rúzsozott szájjal és hatalmas virágesőt hintve a levegőbe. Egy-egy elejtett utcai, útszéli kijelentésben viszont hirtelen, kéretlenül felvillan valami kimondottan (kimondatlanul?) művészi. "Micsoda szenvedőgép vagy te, öregem!" és "mit akarsz, egész jó nyálakat nyúlsz?" (vagyis elég jól keres az illető) - megannyi önkéntelenül sűrített, plasztikus nyelvi megoldás. Vagy még két, barátok révén beszerzett szóképződmény, az egyik groteszk: "Temetkezési Léthé Bt" (Bété), a másik látomásos: "talajvízészlelőkút". A művészet az utcán hever? Mindenesetre jobb körültekintően és alázattal megidézni, mert aki nyilvánosan henceg ismeretségével, azt rátarti lévén menten faképnél hagyja.
*
Tóth Kriszta nagyon frappánsan felel meg a műveiben fellelhető nőiség felől faggatózó újságírónak: "Egy férfi írót sosem faggatnak arról, befolyásolja-e írás közben, hogy ő férfi". A genderezés éppolyan divat, mint a kenderezés, és ha túlzásba viszik, éppoly ártalmas az irodalomra, mint amaz a szervezetre. A női gondolkodásnak, érzésvilágnak és valóságtapasztalatnak valóban vannak rejtett zugai, így például mostanában kezd irodalmi szó esni terhességről, szülésről, ma kezdik az írók feltérképezni a babázás és háztartásvezetés felől látszó világot. Ez viszont már nem csak "nőnemű" íróknak új terep, finn (férfi)író (íróférfi?) remek kismama-depressziós novelláját olvastam nemrégiben. Ahogy például a "kispapaság" univerzumát is alig ismertük eddig. És ez csak néhány az irodalom előtt frissen megnyíló terepek közül. Nem látom be, az apaság-élményről meg miért ne írhatna mondjuk egy nő. Még azt sem gondolom, hogy efféle témákról hitelesebben írhat, aki az elbeszélővel azonos nemű. Hiszen akkor a szénbányászatról csak szénbányásznak lenne joga prózázni. Egy Móricz Zsigmond nevű nemárva, nemnőnemű, nemgyerek egyednek pedig kifejezetten tilos lett volna Árvácska történetét tollvégre tűzni.
*
Ilyen sorokért olvas az ember: "egymásban élni, mint erdőn a köd". László Noémi írta, és ennél brutális-szebben nem is érzékeltethető a szerelemmel járó anyagtalan keveredés. Bármikor kifújhat minket a másikból a szél, kiperzselhet a nap. Azért kell makacsul ködösködni, közösködni. "Tudni miért, mi űz el, mi marasztal, / az ég alatt alig néhány arasszal" - így végződik ez a vers.
*
Nagyon szeretem a bokszot. Némelyek, mint például feleségem is, csodálkoznak, hogy finom, művelt, érzékeny kultúrember miként élvezhet ilyen barbárságot. Tetszetős válasz lenne, hogy a költő azért nem mimóza, vagy hogy ilyenkor felszabadítom sötétebbik énemet. Mégsem így magyarázom. Egyrészt, mint minden egyszerű bokszrajongó, de a bonyolultabbak, egy London, egy Hemingway vagy egy Cortázar nyilván ugyanígy, szeretem a szép ütéseket, mozgásokat, ritmusokat. Ugyanakkor a boksznak van egy rejtelmes, belső, egzisztenciális tartalma is. Különbözik más sportoktól abban, hogy a végére a vesztes nem csak elfárad, hanem másként is elhasználódik, ütésálló kapacitása "kimerül". Vagyis minden meccsen meghal egy kicsit, túl az izomfáradságon. És a következőre feltámad.
*
Teraszunk mellett, ablakom közelében sűrű bambuszbokor. Villámgyosan terjeszkedik, mindent benő. Ráadásul tele van madarakkal, elképesztő mennyiségű veréb tanyázik benne. Ha elkezdenek tárgyalni, fülsiketítő zenebonát csapnak. A természet tömbháza.
*
A kutyák egészen más kapcsolatban állnak a világgal, mint mi, hiszen állandóan a talajon hevernek, hasukkal arra tapadnak. Valami elképesztően közvetlen kapcsolatuk lehet a Földdel, szívük ritmusa annak belső sugárzásához igazodik. Miránk a felszíni impulzusok, szélben szálló por, lombok, madarak, állatok, emberek, járművek vannak hatással. Nyilvánvaló különbség. Ha állandóan ölelek valakit, egész másképp ismerem, mintha csak futólag keresztezem néha.
*
"Fiatal költőknek a lassú rövidséget ajánlom" - fogalmazta meg Jean Cocteau. Ma rettenetes divatja van a haikuknak, melyek többsége a gyors rövidség, a tucatmunka terméke. Ezzel szemben a lassúság a termékeny átalakulások sorát, a rövidség a sűrítést kellene, hogy jelentse. Nagyon tömény, nagyon hosszan érlelt mintáról, aszúcseppről van itt szó. Viharos, ifjú embernek nagy önfegyelem ilyesmit létrehozni.
*
Fiam volt tanárnénije tisztességben megőszült pedagógusként jár az utcán, arcán a jóakaratú emberek rendíthetetlen bizonyossága. Fénykorában brutálisan megalázta és pofozta a gyerekeket, okkal-ok nélkül. Törékeny alkatú fiamnak egy ízben akkora maflást adott, hogy beleesett a sarokban álló szemetesbe. Akkor kiröhögtette őt. Persze paradox bűntudattól gyötörten egyik diák se merte az ilyesmit otthon elmesélni, mi is csak évek múltán hallottunk róla. És amikor a néni nyugdíjba ment, könnyes hálaleveleket kapott szerető kis tanítványaitól. Ahogy Hitler és Sztálin halálán is milliók zokogtak. Ő csak egy névtelen kis terrorista. Tisztességben megőszült pedagógus, aki mindmáig meg van győződve, hogy világéletében a helyes úton járt.
*
"A vérnek az erekben kell folynia, láthatatlan" - ez Jannisz Ritszosz egy sora. Az ilyesmit nevezem én elemi erejű evidenciának (rövidítve: EEE). Hiszen ki nem tudja, amit a verssor közöl? Mint információ - közkincs. Költői megfogalmazásként viszont sok hatásvadász horrorkodásnál élesebben világít rá arra, mit jelent a seb, a háború, a betegség, a halál borzalma, botránya. Ez esetekben a vér NEM OTT VAN, ahol lennie kellene, hanem az utcán, a földön, a falon, a bőrön, a folyóban. Ennyi, se több, se kevesebb. Egyszerű, mint egy matematikai axióma, ami viszont ezer képletre van kihatással. Vagy mint egy robbanás, amely egyetlen impulzus, mégis rettentő bonyolult törésvonalakat, térformákat hoz létre.
*
Az irodalom a túlélők művészete. Az irodalom mindig arról szól, hogy mások meghalnak. Akik már meghaltak, sosem írnak irodalmat. Talán mert nekik már nincs szükségük ilyen olcsó diadalra. Az irodalom pár mondatban "kiszerel" egy bruttó életet. Mégis vágyunk rá, erre az olcsó revansra. Az irodalom "bandzsi dzsamping". A halál is az, csak kötél nélkül. Az irodalom még visszajön onnan, ahonnan a halottak már nem. Persze, mert nem ment el a végsőkig, azt megspórolta magának. Az írónak kilenc halála van, mint a macskának, de inkább több. Az író sorozatgyilkos és életre támasztó Jézus Krisztus. Megeleveníti és megöli teremtményeit. Ha tisztességes, egy kicsit mindig maga is meghal velük.
*
Hobbiból fakanalakat faragok, vannak köztük csavart szárúak és négyszögletes fejűek, egyenesek és girbegurbák, trükkösek és egyszerűek. Loptam formákat például a stockholmi skanzenből, itthoni népművészeti kirakodóvásárokról, afrikai törzsi munkákról, múzeumban őrzött egyiptomi műdarabról. Régi vágyam volt azonban merőkanalat csinálni, csak éppen a megfelelő fadarab hiányzott hozzá. Jó, kibonthattam volna egy akármilyen fatönkből, az viszont rengeteg nagyolással jár, baromi munka. meg persze, a lustaságon túl is jobb szeretem, ha egy öreg ágból valamilyen módon "kifigyel" már a kész kanál. Úgyhogy amikor Somogy megyében élő nagynénikém megkért, hozzak pár hasábot a "sparheltbe", és megpillantottam a régi diófa egyik kalapács-formára lehasított ágcsonkját, rögtön sejtettem, hogy ezt kerestem. Apám bicskájával azon melegében neki is estem, de persze a mélyítést és a fej formáját már csak itthon, este tudtam kialakítani, speciálisabb vésőimmel, a nyers darabot satuba fogatva. Éjjel fél kettőre készültem el a faragás és a többféle finomságú, véget nem érő csiszolás fázisaival. Plusz jó érzés, hogy használni fogunk, tovább éltetünk egy darabot abból a diófából, amely harminc-negyven éven át tartott árnyékot dédszüleim házára, amelyről még ők is ettek csonthéjas gyümölcsöt.
*
Valaki egyszer azt mondta, hogy az emberi kapcsolatok megromlása és valódi, lelki életminőségünk zuhanása a villamosság feltalálásával kezdődött. Hiszen az áram teszi a éjszakát nappallá, és veszi el így az álmot az emberektől, csábítja őket ingoványos terepekre, mikor pedig sokszor még egy élet, a nappali is feldolgozhatatlan mennyiségű bonyodalommal szolgál. Mi viszont ragaszkodunk hozzá, hogy egy pszichével (legalább) két életet éljünk. A gyári gépsorok emberek ezreinek nyugodt, békés megélhetését váltják ki. Az elektromosság nélkül szintén nem működő gépkocsikkal gyilkosként vágtatunk át a tájon, rovarok ezreit, sündisznók, őzek, rókák, kutyák, macskák sokaságát áldozva fel szívfájdalom nélkül járgányunk száguldó, pogány oltárkövén, lyuggatva közben ólompajzsot, mérgezve tüdőket. Az elektromosság szoktatta le az embereket az éneklésről, melyben tüdejük és minden rezgő sejtjük erejével vettek részt, kimuzsikálva örömüket, fájdalmaikat, a legolcsóbb és leghatékonyabb (zeneterápiás) pszichológusi kezelés keretében. Ehelyett vannak a dobozzenék, Szvjatoszlav Richter vagy a Motörhead ott muzsikál a nappaliban, felhangosíthatóan és lehalkíthatóan, bármely pillanatban bekapcsolhatóan és megszüntethetően – a zene eléréséért merőben felesleges bárminemű személyes erőfeszítést tennünk, hiszen minden sarkon megvásárolható. Zenei süketségünket is az erősítő-kütyüknek, gigászi hangfalcsodáknak köszönhetjük: nemcsak koncert után zúg napokig a fülünk, de már nem is hallunk bizonyos, őseink számára még érzékelhető piano-tartományokat. Az elektromos nyomdagépek gyorsították habzsolóvá az olvasást és duzzasztották gáttalanná a könyvkiadást, megszüntetve a „lectio divina”, a szöveg-ízlelgetés szerzetesi eredetű, de világi változatban is elterjedt hagyományát. Faljuk a könyveket, és csak homályosan emlékszünk tartalmukra, mert már várnak az új kalandok. Képzeletünket pedig tévével, azaz képzelőgéppel toldjuk meg vagy csonkoljuk: a filmet nézve nem kell helyszíneken, szereplőkön törni a fejünket, mindent készen kapunk, fantáziánk rövidre zárva, egyetlen kijáratú csőbe terelve.
*
Rendszeresen milyen gyáva és lusta az ember házasságában a szeretetre. Elmismásolja a teljes másik felé fordulást, átadja a terepet a rutinnak, pedig mennyire felemelőek, a szó szoros értelmében magasba röpítőek az egység pillanatai, amikor hagyunk időt rá egymásnak és magunknak. Ilyenkor képesek vagyunk kiszakadni ezer zavaró apróságból, és mindenestül átérezzük egymáshoz tartozásunkat, összeforrottságunkat. Minden benne van az ilyen pillanatokban, sikerek, kudarcok, áldozatok, az egész élet íve. És ilyen találkozásokat szalasztunk el időről időre. Nagyon veszélyes játék egy olyan világban, amely százféle módon tesz szakítópróbára minden tartósabb kapcsolatot.
*
Benedek pápánk (még bíboros-korában írott) könyvében olvasom: "a fej tartozik világosan gondolkodni, a szívnek azonban fel kell forrósodnia". Ez hiányzik köznapjainkból, imádságainkból is, az enyémekből legalább. Szétszed a sok intelligens megfelelés kényszere, mindenkinek prompt véleményt kell tálalnom, mindenről megnyilvánulni, mindent lerendezni két-három tetszetős érvvel. De a szív tüzesedése, a lelkesedés kivész, gunyorosak, magabiztosak leszünk, "el tudjuk adni" magunkat. Vajon van-e még mit eladni vagy csak szólamokkal hadakozunk? Hússzívért kell könyörögni kőszívünk helyett, és persze időt, belső időt szakítani az ehhez szükséges átváltozásra. Olyan időszakaszokat, mint mikor múltkor Szegeden egy vendéglői baráti vacsora után a következő sarkon utcára nyitott, ortodox imafülkét találtam, melyben még mozaik is volt, és gyertya égett. Jól esett előtte álldogálni, míg le nem csillapult kissé a lélek zaklatottsága, míg hozzálassultam vérem, lélegzetem ritmusához.
*
Kínai és vietnami elbeszélésekből derült ki számomra, hogy azokon a tájakon a költészet valamelyest még mindig a köznapok részét képezi. Munkába menet vagy családi körben, pihenésképpen versrészleteket, sorokat ismételgetnek, magyarázgatnak, tárgyalgatnak az emberek tűnődve, figyelmesen. Vagy legalábbis pár évtizeddel ezelőtt így volt ez még. Jobban belegondolva nagyon hasonló ez a mi vicckultúránkhoz, csak mintha komikus témákon kívül mást nem mernénk így, kalákában, még baráti vagy szűkebb nyilvánosságon belül sem érinteni. Európai szemérmességünk valahogy azt diktálja, ami komoly, azzal túlságosan közel engednénk magunkhoz a másikat. Keleti mintára mindenesetre bevezettem itthon, hogy imádság után minden este felolvasok egy-egy verset, mintegy a nap lezárásaképpen.
*
Elég sokat kirándulunk mostanában, én meg a legtöbb helyen igyekszem felszedni egy megfelelő ágdarabot, és faragni kezdem. A legjobbak azok, amelyek cseppet sem néznek ki biztatóan, amelyeket agyon nyüstölt az arra járók lépte vagy teljesen kiszívott eső, vagy, napsütés, ám belül a fa kemény maradt. Ezeknek nagyon szép erezete van, ha kiszabadítja az ember. Fakanál lesz mindegyikből, jó érzés rájuk nézni, hiszen egy-egy táj irányjelzői, emlékfái.
*
A kínai irodalom bitang erős, elég sok kortársat és klasszikust olvasok. Az európai vagy magyar írók szerezte álkínai prózákra azonban képtelen vagyok rászánni magamat. Elkezdem, és már unom. Biztos van jó ezek között is, de valahogy reprodukció-kiállításra se menne el az ember.
*
Egy asszony rendszeresen erős gyomortáji fájdalmat érzett, elment hát orvoshoz, vizsgálnák meg. Mumifikálódott magzatot találtak benne, mely azonban nem benne fogant. Kiderült, egykori, elhalt, megszületetlen ikertestvéréről van szó, akit egyszerűen körbenőtt az ő teste. Hátborzongató, akár jelképesnek is felfogható történet: hiszen már foganásunkkal mások lehetséges sorsát hiúsítjuk meg, s később is állandóan mások rovására élünk: jómódunk, túlélésünk árát mások fizetik meg máshol, olyanok, akiket nem is ismerünk. Persze az a különös, betokozódott embrió fütyül szimbolizáló hajlandóságunkra. Egyszerűen csak ott maradt groteszk és szívfacsaró emléknek: bárki bármit magyarázzon bele.
*
Nyáron, mikor viszonylag ritkán kellett kocsival járni, boltba szaladgálni, nagyon élveztem, hogy papírjaim és pénztárcám szobánk padlóján, szintén ritkán használt táskáim mellett hevernek. Szabadság ez, olyan időben, mikor amúgy is a lehető legkevesebb ruha köti az ember mozgását. Most, az őszi szezonban mindennemű dokumentekkel felvértezve járkálok, fontoskodom, játszom az embert. Nyaranta olykor valóban az vagyok, felelőtlen, pontosabban csak munkája és szerettei iránt felelős teremtmény. Édeni állapot.
*
Szegeden járva este volt egy kis szabad időm, fogtam hát magam, és leballagtam a Tisza-partra, az azért mégse maradjon ki ott tartózkodásomból. Ahogy nézem a víz felszínét, fura horpadások támadnak rajta, valami bugyborog, pontosabban valamik, egészen pontosan jókora halak, ahogy elnézem. Ahogy alaposabban szemügyre veszem, kiderül, halnak ezek túl hosszúak. vékony farkuk is van: alighanem vidrák! Ott viccelődtek, hengergőztek a part menti sekélyesben, s közben olyan pittyegő hangokat adtak ki, mint a tolató teherautók szoktak. Egészen közelről követtem vonulásukat a parton. Válaszolgattam nekik, élesen, sípolva füttyögettem, és a három jókedvű állat egyike felém is kanyarodott, szóba állt velem. Kijött a part közelébe, hívogatott, majd a többiek nyomába eredt. Utána füttyögettem, ekkor megint odakanyarodott hozzám. Harmadszorra már egészen kicaplatott a vízből, és merően nézett. Nyilván azt gondolta, idétlen egy állat ez a böhöm nagy vidra, aki voltam, miért nem jön be rendesen a vízbe, amikor látja, hogy a társak húznak elfelé, s épp jól buliznak? A koszos és hideg vízhez semmi kedvem nem volt, ráadásul nem is vagyok az a gyári normális vidra, mégis jól esett, szabadságérzetet adott, hogy "bevettek a csapatba", ha csak tiszteletbeli tagnak is. Mintha lehetnék más, mint aki. Mondjuk helyette vidra.
*
Barátaink kisfia tejérzékeny volt, így többek között csokoládét sem ehetett. Édesapja viszont nagy csokirajongó volt, így aztán, nehogy fájdítsa gyermeke szívét, titokban tartott a kamrában csokoládét, és rájárt rendszeresen. Egy ízben azonban a srác rajtakapta aput, amint teli szájjal sompolyog ki a spájzból. Útját állta és ráparancsolt, hogy nyissa ki a száját, majd mikor nem engedelmeskedett, szétfeszítette apja állkapcsát, és minthogy csokit még nem látott, rémülten kiáltott fel:
- Apa, te kakát eszel!
*
Johanna lányom nagy vágya volt egy kiskutyás esernyő. Feleségem vett is egyet valahol, gondolta, majd odaadja kislányunk májusi névnapjára. Addig is eldugta, de olyan remekül, hogy teljesen megfeledkezett róla. A névnapra került más ajándék. Később valahogy előkerült, ekkor Juli újra eltette, azzal a szándékkal, hogy majd a szeptemberi születésnapra jó lesz. Megint megfeledkezett azonban róla, s mikor később eszébe jutott, gondolatban eltette Karácsonyra. Megint jött a feledés, és az ominózus ajándék csak nyáron, költözéskor került elő. Feleségem megragadta az alkalmat, és átnyújtotta az ernyőt, egyszerre kívánva boldog névnapot, születésnapot és Karácsonyt.
*
Hatéves Ágnes lányom mesélőkéje elképesztő. Egyfolytában dől belőle a szó, most éppen egy Magyarországon őshonos lótuszvirágról értekezik, amelyik a közepével bekapja az ember ujját, de nem harapja meg, hanem nagyon finom mézet ken rá, hogy megkóstoljuk. Az a lótusz valami eszméletlenül kiélesíti a kutyák szaglását. Ha például a betörő egy üvegszilánkra direkt ráteszi az ujjlenyomatát, és a rendőrkutya szétvágja vele az orrát, akkor például szükség lesz erre a lótuszra. Praktikus virág egyébként, mert a tó, amelyen ringatózik, ha kell, képes felszívni a saját vizét, és lótuszostul összehajtható egész kicsire, zsebben is elfér. Aztán ha szembejön egy megromlott szaglású eb, csak előkapja az ember, és már használhatja is.
*
A nyolcvanas-kilencvenes években túlontúl el voltunk foglalva antikommunizmusunkkal, azóta pedig ennek utóhatásaival, és avval, hogy megálljuk helyünket a kapitalista új világban. Közben még nem jöttünk rá, hogy antikapitalisták is vagyunk. Jó, beszélek a saját nevemben, mert én legalábbis az vagyok. Az erősebb, a tetszetősebb, a rámenősebb, az aljasabb uralmát megvalósító szabadversenyes világgal legalábbis semmilyen szinten nem értek egyet. Ráadásul azt tapasztalom, hogy az egyensúlyon őrködni hivatott, az értékrend kompenzálására kialakított állami és önkormányzati hivatalok gyakran impotensek, megvásárolhatók, érdekelvűek. Vagyis nem kompenzálnak, hanem kiszolgálják a gátlástalan versenyt, mely valójában egyáltalán nem szabad, hiszen az nyeri, aki nem köti meg a kezét holmi szabályok betartásával, törvénytisztelettel. Meglehet, a hiba az emberben van, de benne lenne talán a kibontakozás, egy közösségi elvek alapján korlátozott, ésszerű piacgazdaság lehetősége is. Álmodik a nyomor! - röhögnek a markukba a piaci erősek.
*
Egyedül vagyok itthon a kislányokkal, az ebédhez befejezésnek kompótot főzök maradék, kicsit nyomoronc almákból. Ahogy az illat betölti a lakást, nagyanyám kompótjai jutnak eszembe: az ő szokása volt így megfejelni nem túl kiadós ebédjeinket. Mindig volt kéznél hullott alma, körte, szilva, barack, amit ily módon fel lehetett és kellett használni. Ez az átkozott fogyasztói vircsaft egészen elfeledtette az emberrel az efféle egyszerű megoldásokat, melynek ízéhez hozzáadódik a hulladék felhasználásának örömével járó jó lelkiismeret is. Halvány visszfénye valami ősi, szent igénytelenségnek.
*
Film a tévében egy sorozatgyilkos prostituáltról. Eléggé jól, de nem nagyon jól van megcsinálva, a dramaturgia például korántsem elsöprő. Charlize Theron, egy amúgy tizenkettő-egy-tucat csinibaba játssza a főhőst, nem mindennapi átéléssel. Maszkmesteri és operatőri trükkök, némi szándékos hízás, s mindehhez igencsak szuggesztív alakítás. Oscart is kapott érte. Nehéz azonban eldönteni, akkor is ilyen erősnek tűnne-e a szerep-megformálás, ha nem lenne ott mögöttes tudásként, hogy - EZ a nő AZ a nő, s mennyire képes meghazudtolni magát. Fontos kérdés a művészetben, hogy valami megáll-e magában, körülményektől, beágyazottságtól függetlenül. Persze ugyanilyen fontos kérdés, befogadáskor tudunk-e függetlenedni minden előzetes ismerettől... Létezhet-e egyáltalán a teljesen szűzi befogadó alkat vagy ez puszta fikció?
*
Napok óta jár a fejemben Aranyszájú Szent János mondása, miszerint a hívő nem tűzhet ki célul kevesebbet maga elé, mint hogy az eget felszántsa. A mindenkori égbolt látványa nekem a tenger és bizonyos tájak, bizonyos templomok látványával vetekedő istenérv. Hogy ekét mélyesztve a fellegek habjába, fejjel lefelé szánthatnám ezt az anyagot, nos, erre az elgondolásra a hideg futkározik a hátamon!
*
Egyre több a tapintható tárlat, melyen makettek segítségével a vakok is "birtokba vehetik" a kiállított tárgyakat, megtapinthatják az egyes anyagokat. Ha az ember belegondol, hogy ők tapintás útján képesek csak befogadni a világot, elszégyelli magát, hányszor használta helytelenül tekintetét. Mennyire meggondolnánk, hova nézegessünk, ha csak tapogatva érzékelhetnénk a világot, a többi embert!
*
A rendszerváltás előtt tele volt a hócipőnk hazug sajtónkkal, mely kötelező optimista maszlaggal etette a jó népet. Most nyakunkon a szabadság, és amikor valóban komoly gond van a világban, és a bankok sorra omlanak össze, hasonló mischungot tálalnak fel nekünk. Átfogó takarékossági intézkedések és egyéni túlélési stratégiák helyett azt halljuk, hogy mindenhol másutt minden összeomolhat, de Magyarországon erősek a bankok. Teszik ezt elvben jó cél érdekében, hiszen a helyzet akkor válik majd kezelhetetlenné, ha az emberek megrohamozzák a bankokat, és követelik betétjüket. A tény attól mégiscsak tény, és elvileg a létező szocializmus is jó cél érdekében hazudozott. Azért, hogy a fenn lévőknek továbbra is jó legyen. A sajtó nem az embert, hanem a rendszert akarja menteni. Hiszen ha valahogy, módjával vissza lehetne fogni termelést és költekezést, amíg még csak Audit meg Mercedest nem vesznek az emberek, és aztán, a helyzet lecsillapodtával építkezhetnénk előrefelé, óvatosan! Ám a passzátszelet a sajtóban is a nagyrészvényesek fújják, akiknek a névérték-csökkenés nagyobb fájdalom, mintha mindenki más éhen hal rajtuk kívül.
*
Tönkrement a számítógépem alaplapja, ki tudja, kimenthető-e a merevlemezről elmúlt háromnegyed évem termése. Lebegek a semmiben, súlytalanul. Fordítások, befejezett és elkezdett kötetek, egy lázas időszak összes viaskodása a hideg vasba szorulva. Itt vagyok, élek, dolgozom, de mintha egy amputált testrészem helye sajogna állandóan. Kenyeres Zoltán tanár úr mondta mindig: szellemi ember annyi, amennyit leír. Most, legalábbis átmenetileg, ennyivel kevesebb vagyok.
*
Hú, de szép Ottlik-idézetet küldött e-mailben Bángi-Magyar Attila barátom. Nem is emlékeztem erre, pedig az egész Iskola a határont belengi a vereségek jó kis szomorkája. "A mohácsi csata 400. évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, dehát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán birodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak." Sára Sándor 80 huszárjának emléke kísért, no meg Lévay József ünnepségeken elvétve szavalt siratóverse jár a fejemben, harmadoló tizenkettesekben: "Teremjenek tetemükön vérvirágok, / Feledhetetlen legyen az ő halálok." Veszteségeinket sosem feledjük, mint partra vetett, listakészítő Robinsonok. Ha villámló és villámgyorsan letűnő győzelmeink, negyvennyolcok, ötvenhatok, aranycsapatok esetleg nem is, veszteségeink mindenképpen összekötnek mindannyiunkat.
*
Volt nekem valaha egy keresztben fekete-fehér csíkos pulóverem. Egyetemista koromban nagyon szerettem, feleségem, mint utólag mondta, ebben látott először, bár nem akkor szeretett belém. Aztán a pulóver elveszett, rejtély, hová, s még el is sirattam egy esztergomi kirándulásunkról szóló versben. Van olyan fotónk is, ahol ebben a pulóverben járom a várost. A csíkokat a versben a múlt árvízszint-jelzéseiként értelmezem. Aztán Vörös Pista költő barátom nemrégen avval örvendeztetett meg, hogy pakoláskor előkerült egy csíkos pulóver, melyet valami hideg időben több mint tíz éve kapott tőlem kölcsön. Nagy izgalommal vártam a mitikus tárgyat, lám-lám, az ilyesmi nem vész, nem veszhet el, ez törvényszerű, hiszen szimbolikus ereje van. Még rémlett is valami az egykori hidegről, a kölcsönadásról. Aztán megjött az ominózus ruhadarab: nagy csalódásomra egy csúnya, jellegtelen, örökölt, barnás színezetű műdarab. Emlékszem, akkor is éppen hogy csak nem dobtuk ki, hátha nagy fagyban kapóra jön még. Vagyis nincs visszaút, a volt legenda mind elmerül, nyomtalan, rejtelmesen. Meg hát van is visszaút, egész életünk két irányba halad, éppannyira vezet a jövő, mint a múlt vidékein keresztül. Ha ez a pulóver nem tűnik el, talán sosem tudom meg, milyen fontos. Most is hányadszor bukkan már fel múltam különböző darabjaival együtt, s nem is merül el soha egészen!
*
Nemrégiben valakire várva, számítógépes táskámmal az oldalamon ténferegtem a Moszkva téren. Odajött hozzám egy meglehetősen rendezett küllemű, magas, középkorú fickó, és félhangosan kérdezte: "nem kell munkás, főnök?". Vagyis nézek ki valakinek, afféle gazdának, ez nem kis dolog. A közelmúltban volt napi evangélium az a történet, amikor a szőlősgazda idénymunkásokat szegődtet a nap különböző óráiban, mindenkivel egy dénár munkadíjban állapodik meg, majd a nap végén ki is fizeti szép sorban, azoknak is, akik egy órát dolgoztak, azoknak is, akik többet. Persze utóbbiak méltatlankodnak, s ahogy Márton atya prédikálta nálunk, magyar szisztéma szerint másnap már mindenki csak az utolsó órára menne ki a piacra, hiszen annál, hogy legyen munkánk, errefelé fontosabb, hogy minél kevesebbet kelljen teljesíteni. Én meg azon töprengtem el, miért kezdte a példabeszédbeli gazda a kifizetést az utóbb felvettekkel. Ha diszkrétebben intézi, talán nem tudódik ki az egyenlőtlenség... Ő viszont nyilván éppen ezt a "botrányt" akarta, mert így a meghökkent napszámosok legalább látják és megtanulhatják ezt a sajátjuktól olyannyira elütő logikát. A mi nagy "esélyegyenlősdink", melyre elvileg a világunk épül, valójában arról szól, hogy képtelenek vagyunk az egész szeretettel adományozó, vegytiszta szeretetre. Mindig méricskélünk és követelőzünk, ahelyett, hogy tennénk a dolgunkat, és hálásan élnénk a kapott adományokkal.
*
Az egyetemen elcsípem, amint egyik diák így szól a másikhoz: "ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye". Nagyon jópofa mondás, és mélyebb, mint látszik (ahogy ez egy kacsaúsztatóval is megeshet). Mert hát van-e kacsa, amely ne tudna úszni? Ez mondhatni per definitionem képtelenség, hiszen a kacsa kacsa-voltának egyik alappillére, hogy úszni tud. Már a kiskacsa is fürdik (fekete tóban), fenn marad a vízen. Vagyis aki a vizet hülyézi, az nem kacsa, az csak afféle rút kiskacsa, búza közé keveredett konkoly. Minek köhög a bolha, ha nincs is tüdeje? Mondhatni az ál-kacsák korát éljük, mindenki mindenhez akar érteni, a szurkoló a focihoz, a politikus a kultúrához, a politikához meg aztán mindenki (legkevésbé tán maguk a politikusok strapálják magukat). Úgy néz ki a világ, mint a környezetvédelmi tiltakozásként vízre bocsátott sokezer gumikacsától pöttyös tenger - az ál-állatkák méltóságteljesen követik az áramlatok láthatatlan útját.
*
Múltkor adtak a tévén egy döbbenetes dokumentumfilmet az amerikai kerekes székes rögbiválogatottról. Igazi keményfiúk, kőbunkók, ahogy egyikük mondta nevetve. A filmben láthattuk a gerincsérülés után három-négy hónapig teljes testi-lelki lebénultságban élő fiatalembereket, hogyan mozdulnak ki lassanként ebből az ernyedt állapotból, lesznek képesek sok-sok segítséggel a teljes életre, legendás élsportolókká válva, akiknek saját dicsőségfala van otthon a megszerzett trófeákból, akiknek családja, gyermekei vannak. Éppolyan megszállottjai sportjuknak, mint minden sportoló, éppolyan emberfeletti teljesítményre képesek, hiszen akadályoztatásuk ellenére komoly izomfejlesztő programokon vesznek részt, agresszíven és virtuózan kezelik a speciális, e célra kialakított „harci” kerekesszékeket, végtagbénulásuk miatt kesztyűs kezüket speciális ragasztóval kenik be, így képesek megfogni csak a labdát, és így tovább. A játékot zseniálisan kitalálták, a csapattagok sérülésük fokozata szerinti számértéket kapnak, és a pályán lévő két csapat számösszegének, vagyis erejének mindig pontosan meg kell egyeznie. Azért ezt a típusú matematikát mi, úgymond épek is eltanulhatnánk: szívesen anyázunk csapaton belül, de igen kevéssé tudunk csapatban gondolkodni.
*
Nemrég interjút hallottam a rádióban egy vak futólánnyal. A sportra szüksége van, mondta, annyi sebet kapott és fájdalom érte élete eddigi tizennégy évében, hogy úgy érzi, csak így van értelme az életének. Versenyen egyedül a fehér csíkot látja valamennyire, azon nem szabad átlépni, különben kizárják. Édesapja füttyent neki, onnan tudja, mikor kell kezdenie a hajrát, mert azt magától nem érzi. Teljesen ki volt akadva a paralimpiai doppingbotrányokon, mintha kihúznák a lába alól a talajt. Ha már itt sem tiszták a viszonyok, miben bízhat? Ő, akit többször leütöttek az utcán, mert véletlenül nekiment valakinek...
*
Nyolcadik hónapja nem iszom semminemű alkoholt. Mikor ez kiderül, minden becsületes magyar (és külföldi) alkoholista ismerősöm elrémül ezen, a még csak félig alkoholisták pedig elkezdik bizonygatni, isznak ugyan, de nem sokat. Mintha az én tisztán személyes visszalépésem a vedeléstől rögtön erkölcsi nyilatkozattételre kényszerítené őket. Pedig nem bárki ELLEN nem iszom, hanem magamért, magunkért. Miközben szép lassan egyre közelebb kerültem a szeszhez, és elborozgattam békésen magamban, már aggasztóan, de a mélyvizekbe le nem bukva még, egy sereg apró figyelmeztető jelzést raktároztam el, melyek aztán egy idő után elégséges visszatartóerővé gyűltek. Kezdve Bodor Ádám félmondatán, miszerint azért nem lett piafüggő, mert eltökélte, hogy csak napnyugta után iszik, folytatva Kő Boldizsár barátom megjegyzésével, miszerint szenvedélyes ember kerülje a szenvedélybetegségeket. Ezer ilyen kis útjelző állt össze határozott rajzolattá, mígnem egyszer betelt, pontosabban kiürült a pohár. Mondhatni az a képzeletbeli hordó, melybe az életem során megivandókat töltögettem. Ha mindig csak egy-egy pohárral szürcsölök el, még ma is ihatnék. Ilyen egyszerű. És továbbra is nagy garral értekezem az italról, mert ha már nem fogyasztom is, érteni azért értek ám hozzá!
*
Megyek az Európai Nyelvek Napja rendezvényére, talán a kelleténél optimistább (értsd: bambább) képpel nézve előre, mire a Molnár utca sarkán széles mosollyal rám köszön egy kedves, szolid, középkorú hölgy, kezet nyújt, én zavartan bemutatkozom, gondolom, a könyvtár egyik munkatársa, vélem, oda igyekszik, ahová én is. Ám a hölgy nem igyekszik sehová, kis húzogatható bőröndje van, szemlátomást áll és vár, s közli velem: nem jött még senki. Hogy fél órával a rendezvény előtt, munkaidőben üres a könyvtár? Ez nem hangzik hihetően, s nálam leesik a tantusz. Nyilván valami kirándulásról van szó, hiszen ez itt autóbuszparkoló. Mondom, ne haragudjon, alighanem összetéveszt valakivel. Mondja, az a valaki akár én is lehettem volna. Ez már-már érzelmesen hangzik, akár egy filmben. Azzal elköszönünk egymástól. Már a könyvtárban, a rendezvény után hasonló kommunikációs fiaskó: a legkülönfélébb idegen nyelveken hangzott el az anyanyelv dicsérete, s én a büféasztalnál szembetalálom magamat a görög fiúval. Félig-meddig szervezőként így szólok hozzá: "Thank you for the reading". Kedves értetlenséggel rázza a fejét. Erre magyarul köszönöm meg, s kezet nyújtok neki. Ezt már pontosan érti: átnyújtja kiürült kávéscsészéjét, és mosolyogva odébb áll.
*
Az európai nyelvek többsége esetében az embernek van annyi támpontja, holmi szláv szavak, indoeurópai szótövek, tulajdonnevek, és így tovább, melyek alapján legalább homályos fogalmaink lehetnek egy szöveg tartalmáról. A gael nyelvvel kapcsolatban ért először az a meglepetés, hogy az égvilágon semmit nem ért az ember, még a szóhatárok és mondathatárok is elmosódnak. Most megtapasztaltam, milyen lehet egy külföldinek magyar beszédet hallani!
*
Lucien Noullez belga íróbarátomat egy alkotóházban összehozta sorsa egy szenegáli fiúval. Társasági beszélgetés közben derült ki, hogy poligám, és el is kezdte védeni a többnejűséget, de erre olyan vadul esett neki a toleráns európai értelmiség jelenlévő krémje, és akarta rábizonyítani elnyomó férfi-voltát, hogy Luciennek kellett közbelépnie. Azzal csendesítette le a kedélyeket, hogy megvallotta, "ő is poligám, csak nem gyakorló". Mivel a szenegáli srác szobájában nem volt internet, Lucien adott neki egy kulcsot, használja az ő gépét. A fiú nagyon meghatódott azon, hogy egy európai ilyen bizalommal beengedi őt m